Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

Vagabund

"Arra gondolt, hogy élete és minden emberi élet minduntalan változásban elfolyik, végül feloldódik, de művész által alkotott képe változatlan, örökké ugyanaz marad. Talán gondolta minden művészet és talán minden szellemi gyökere is a halálfélelem. Félünk a haláltól, borzadunk az elmúlástól, szomorúan nézzük őszről őszre a virágok hamari hervadását, a levelek hullását, és szívünkben érezzük bizonyosságát: mulandók vagyunk magunk is, hamar hervadók. Amikor tehát a művész kezével képeket alkotunk a gondolkodó agyával törvények után kutatunk, gondolatokat formulázunk, azért tesszük, hogy valamit mégis megmentsünk e roppant haláltáncból, valamit odaállíthassunk, ami maradandóbb, mint mi magunk. Az asszony, akiről a mester szépséges madonnáját mintázta, talán elhervadt, talán már nem is él, nemsokára a mester is meghal, mások laknak majd házában, mások ülnek asztalához, de műve fennmarad, száz év múlva, és még sokkal tovább is ott fénylik a csendes klastromtemplomban, örökké szépségesen, szája körül sosem változó, éppúgy viruló, éppoly szomorú, örök mosolyával."

Nagyon szeretem azt a tudományos aprólékosságot és precizitást, amely Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című művében visszaköszön – így nem is volt kérdéses, hogy Hesse további alkotásaival is meg kell ismerkednem. A Demian az egyetemen kötelező olvasmány volt a számomra, és nem is találtam rossz műnek, azonban  az akkori élményre igencsak rányomta a bélyegét, hogy a tanárom azt a kötetet nem szerette. Mindaz, amit  ő a Demian-ban gyengének vélt, azt hiszem, a Narziss és Goldmund-ban is visszaköszön.

Ha lenne egy tizennyolc éves ismerősöm, aki érdeklődik az irodalom iránt, Hesse munkáit bizonyos, hogy a kezébe nyomnám. A Narziss és Goldmund (a címével ellentétben) csupán egyetlen ember életútját követi nyomon:  az ifjú Goldmundét, akit édesapja a marianbronni kolostor gondjaira bíz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy fia eképp vezekeljen édesanyja bűneiért. Az anyaképet feledő Goldmund pedig csakugyan szorgalmas tanítványnak bizonyul, egészen addig, amíg meg nem ismerkedik az ifjú és bölcs novíciussal, Narziss-szal. Narziss remek emberismerő, kiváló koponya, s bár sokan úgy vélik, kettejük barátsága már-már áthágja a kolostor törvényeit (vagyis: a pártatlan tanár-diák viszonyt), Goldmund sokat köszönhet az ifjú Narziss-nak: az egész életét. Ugyanis Narziss az, aki rámutat arra, Goldmund édesanyja művészi, csavargó szellemét örökölte, így nem való neki a penitencia. Az ő hatására fordít hátat Goldmund az apja által kijelölt útnak, hogy csavargóvá legyék.

"Más szobor, amelyet elkészítenék, nincs, egy se vár kezemre, egy se várja, hogy létrehozzam. Azaz, él egy másik, egy szentséges távoli kép, ezt egyszer megformálom, de ma még nem vagyok rá képes. Hogy megtehessem, sokkal többet kell tapasztalnom és megélnem. Talán három vagy négy esztendő múltán valóra váltom, lehet, tíz is lesz, lehet hogy több, de az is lehet, hogy nem készítem el soha."

Goldmundnak, pillanatnyi gyönyörökben, persze, bőven akad része. A fiú nagy nőcsábásznak bizonyul. Elég betérnie egy faluba, hogy szőke fürjeivel magába bolondítsa az asszonynépet. Erős, független férfi, akit nem köt sem Isten, sem ember. Szabadon rója Némethon földjeit; istállókban, pajtákban, a puszta földön alszik; alkalmi kísérők színesítik életét. A szabadsággal egyetemben azonban meg kell tapasztalnia a kínt is: a tél hidegét, az éhezést, az emberek  indulatait, az úrral, szolgával egyaránt táncoló pestishalált; végső soron pedig azt az állatiasságot, gonoszságot, mely az emberekből rendszerint előtör, ha úgy érzik, közel a vég.

A Narziss és Goldmund alapvetően a polaritások regénye.

A Narziss és Goldmund alapvetően a polaritások regénye. Narziss a szellemet, a szigorú rendet, az absztraktot képviseli; Goldmund – ezzel szemben – a művészi szenvedélyt és szabadságot. Nem csoda hát, hogy Narziss inkább csak a címben van jelen; élete főbb eseményei koponyája mögött zajlanak;  a mű Goldmund kalandjairól kell, hogy szóljon. Goldmund alakjában azonban végig ott a szeretett mentor és ellenpólus, Narziss is. Meg a bizonyosság hiánya. Kiváltképp szerettem Goldmund dilemmáját: hogy voltaképp az alkotáshoz magány, zártság kell, míg az élmények szerzéséhez, ihletettséghez nyitott tér és kötetlenség. Goldmund a műremekei (szobrai) által kíván fennmaradni, azonban félő, hogy az élete folyamán formálódó Madonna-kép a halálával félbemarad; hogy soha nem lesz elég ideje, türelme, tehetsége ahhoz, hogy élete tanulságát, a platoni tökéletességet az asztalra tegye. Narziss épp az ellenkezője: tisztában van vele, hogy a szellemi lét zabolái között halála után feledésbe merül, s néha azt kívánja, bárcsak az élet sűrűjében élne, s nem sötét kamrákban próbálná felfejteni, mi az élet értelme. 

Azt hiszem, a Narziss és Goldmund úgy varázsolt el, hogy végig éreztem, elkéstem vele – igazán nagy hatást kamaszkoromban gyakorolta volna rám. Szigorú, merev polaritása (jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, szabad és kötött, szellem és lélek) mind-mind az útkereső fiatalok világához kötik; s talán útmutatásnak sem utolsó. A csupa szenvedély regénye ez, melyben egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul jelenik meg a világ totalitása: a halál és az élet.

A kötet adatai:

Herman Hesse: Narziss és Goldmund

Eredeti cím: Narziss und Goldmund

Eredeti megjelenés éve: 1930

Fordító: Gáll József

Helikon, Budapest, 2021

400 oldal

Goldmund egész életén át a művészi ideált keresi. Ehhez azonban önmagára kell találnia; érzéki tapasztalatokon alapuló önismeret, a természet adományozta tehetség kibontakoztatása és kamatoztatása lehet csak legfőbb célja. Az önkeresés és önismeret útján sokáig segíti az ellentétes jellemű Narziss, az aszkéta paptanár, a szellem embere. A főhős fejlődése, útja önmagához és a művészi beteljesüléshez egy ellentétes, taszító-vonzó póluspár dinamikus erőterében zajlik.

Hasonló olvasmányok:

Herman Hesse: Üveggyöngyjáték

Thomas Mann: A varázshegy