Ernest Hemingway: Akiért a harang szól

"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.- John Donne" /a regény elején szereplő idézet/

Enest Hemingway jellegzetes stílusú író volt. Egy olyan amerikai szerző, akinek írással kapcsolatos gondolatait gyakran szokás emlegetni; egy olyan férfi, aki részt vett háborúkban, újságíró volt, majd ünnepelt novella-és regényszerző lett, aki mindig a lehető legkevesebb szóval próbálta elmondani a lehető legtöbbet, aki rajongott a vadászatokért és bikaviadalokért, és aki párizsi tartózkodásai során rendszeres látogatója volt a Shakespeare & Company mára már ikonikussá vált könyvesboltjának. Élete nem egészen 62 éve alatt elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, majd öngyilkosságot követett el. Olyan műveket hagyott hátra, mint a Fiesta, a Búcsú a fegyverektől, az Öreg halász és a tenger, a Vándorünnep, vagy az 1939-1940 között keletkezett, a spanyol polgárháború idején játszódó (és a bukás után írt) Akiért a harang szól című alkotás.

Az Akiért a harang szól a harcosok regénye. Nem azoké a harcosoké, akik a háború egyértelmű mérföldköveiért küzdenek, hanem azoké, akik homályos vagy őrült utasításokat követnek, a végsőkig engedelmeskedve a kiadott parancsnak. Maga a sikeres végrehajtás talán feleannyit sem ér, mint a kockázat maga - a regény egyik jellegzetes jelenete, mikor a háború ünnepelt arcáról kiderül,  súlyos paranoiában szenved, csak találomra bök a térképekre, s szeret agyonlövetni boldog-boldogtalant. Így ebben a világban főképp az számít, hőseink hogyan viselkednek, milyen emberi-erkölcsit követnek, vagy hogy hogyan  viselik a végső pillanatot, a halált.

Robert Jordan, az amerikai, magányos robbantószakember Spanyolországban harcol a köztársaságiak oldalán az 1936-1939-es polgárháborúban. Értelmiségi ember, aki korábban spanyol nyelvet oktatott az Egyesült Államok egyik egyetemén. Már édesapja, nagyapja is háborús hős volt, és most elérkezett az idő, hogy ő is próbára tegye férfiúi erejét: feladata, hogy hidat robbantson, a hegyekben, a fasiszta vonalakon túl, és ebben egy maroknyi partizán lesz a segítségére, akik egy barlangban rejtőztek el. Robert Jordannak mindössze három napja maradt a robbantásig. Ennyi ideje van arra, hogy megismerje az ottani embereket, hogy felmérje hűségüket, gyávaságukat, erejüket - és hogy igazán szerethesse a hegyekben megismert kedvesét, a lelkileg megnyomorított, ifjú Maríát.

A regény (a maga 400-500 oldalával) Hemingway leghosszabb alkotása. Bevallom, eleinte megrémített a vastagsága és a sok-sok párbeszéd - néhány évvel ezelőtt, a Búcsú a fegyverektől után már egyszer a kezembe vettem, de néhány oldalt követően félretettem -  most viszont nehezen tudtam letenni. A könyv témája azon az időszakon alapul, mikor a szerző riporterként tevékenykedett a spanyol polgárháborúban.  Stílusa a megszokott Ernest Hemingway-i: szikár, kimondatlanságaiban őszinte és emberi, újágcikkszerűen lényegretörő.  Párbeszédeiből kibontakozik egy olykor szenvedélyes, máskor alakoskodó, feszült, babonás világ. A karakterek stratégiákat vitatnak meg, félelmeikről vallanak, elmesélik, hogy miket rejt az embere tenyere, hogy milyen a halál szaga, vagy hogy ki az, akiben meg lehet bízni és ki az, akiben nem. A párbeszédeket, leírásokat gyötrődő belső monológok szakítják félbe. Hemingway kötete nem mozgat sok karaktert, de őket a három nap során alaposan megismerjük: a vallásos, megbízható Anselmót, a megkérdőjelezhető hűségű, a háború által megtört Pablót, a bikaviadalok gyáva emberét, Fernadót vagy a kis közösség anya-szerepét betöltő mesélő, erős asszonyt, Pilart.

Az ideális férfihős persze mindvégig Robert Jordan marad. Jordan a megtestesült Hemingway-féle ideál. Olyan, akár egy amerikai cowboy: erős, független ember, aki ért a munkájához, megbízható, barátságos, rendíthetetlen. Környezete általában könnyen elfogadja, s a feszültségek közepette néhány pillanat csupán, mire az egyik asszony belészeret. Ugyanakkor nem gépszerű. Zaklatott gondolataiban önmagával vitatkozik, édesapjára, nagyapjára emlékezik, s gyötrődéseiből még azt is kiolvashassuk, mennyire félt, mikor a vasútállomáson elbúcsúzott édesapjától, mert iskolába kellett már mennie.

Mivel az Akiért a harang szól félig-meddig háborús regény, megtalálhatóak benne a harci-eposzi kötetek kötelező kellékei is. Az, hogy hogyan kínozhatja az embert, ha megöli társait, vagy hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó. De természetesen megjelenik itt a bátorság-gyávaság kérdésköre, az öngyilkosság (Jordan édesapja fegyverrel végzett magával, s olyan sors az, melyet Jordan mindenképpen szeretne elkerülni), a félsz, az árulás gondolata, a közösségért vállalt felelősség, illetve a legfontosabb, az, hogy milyen a hősökhöz méltó halál. Szintén érdekes a nők szerepköre ebben a környezetben. Habár a háborúskodás akkoriban inkább a férfiak terepe volt,  Pilar aktív részt vállal a robbantás kivitelezésében. A háború borzalmairól is elsősorban a nők monológjaiból értesülünk. Pilar azt regéli el, Pablóék hogyan végeztek a fasisztákkal, kegyetlenül, míg María bevallja kedvesének, a hídrobbantás előtti utolsó éjszakán, hogyan ölték meg a szüleit, hogyan nyírták le tövig a haját és erőszakolták meg őt a katonák.

Persze, a regénynek megvannak azok a problémái is, melyek más Hemingway kötetek kapcsán is emlegetni szoktak. Néhány téma fölött eljárt az idő. Robert Jordan María-szerelme  szép és megható, de azért tagadhatatlan, hogy viharos gyorsasággal bontakozik ki ... a kezdetekben sajnos nem sikerült magamban elnyomni a cinikus gondolatot, hogy María ragaszkodása csak azt a célt szolgálja, hogy végképp meggyőzzön minket a hős mindent elsöprő férfiasságáról. María meggyötört, elnyomott, védelemre szorul - és ennél sokkal többet nem tudunk meg róla. A Roberttel való találkozása után egyedüli életcélja, hogy Jordan tökéletes asszonya legyen. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról,  hogy szorítja őket az idő, és így a szerelmek is gyorsabban születnek - s María Robert Jordan életének első igaz szerelme. Ugyanígy érzékeny téma manapság a bikaviadal és a vadászat is. Hemingway szenvedélyes vadász volt, és műveiben a bikát elejtő matador a férfiasság kiemelkedő szimbóluma - néha el is szoktam azon töprengeni, Hemingway mit kezdett volna magával, ha a mai korban születik. Viszont a regény gyáva-ünnepelt matadorszereplője (Pilar egyik régi szerelme) szintén emlékezetes pillanatokat okoz a regényben.

Robert három napig élvezheti a szerelmet. A háború parancsainak azonban engedelmeskedni kell - még akkor is, ha a robbantás kétesélyes és értelmetlen. Akár Robert Jordan, sokszor mi is biztosra vesszük, néhány nap múlva az összes szereplőre a halál vár, majd remélni véljük, a küldetés sikerülhet. Hogy utána még nagyobb erővel törjön ránk  a kétely és a félsz.

Az Akiért a harang szól tehát egy rendkívül emberi, feszültségekkel teli alkotás. Egy olyan, mely egy idő után  hatni kezd az emberre - én mindenestre úgy tettem le végül, hogy nagyon megérintett. S ha a regény elején akadt is olyasmi, ami zavart - a tipikus Hemingway-főhős és a meglepő gyorsasággal kibontakozó María szerelem - a végén minden őszintének hatott már. Nagyon szép, egyszerre hősies, kegyetlen és idilli regény ez. Egyetemesen emberi, s ahogy Hemingway akarta: őszinte. A néhány évvel ezelőtt olvasott Búcsú a fegyverektől és a Fiesta után ezt is megszerettem, és most már tényleg sort fogok keríteni az Öreg halász és a tengerre is.

Ernest Hemingway: For Whom the Bell Tolls
Eredeti megjelenés éve: 1940
Fordította: Sőtér István
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2005 - Takács Ferenc utószavával