J.R.R. Tolkien meséi (Alan Lee illusztrációival)

     

Tolkien, bár rengeteget írt, csak kevés történetét fejezte be. Ebben a gyűjteményben azonban minden kerek, mesés:  Britannia ősi rögein éldegél egy ravasz sárkány, egy csillagot hordó kovács és egy festő, akinek nagyon nem akaródzik, mégis útra kell kelnie. Tolkien képzelete szabadon játszik velük, hol rövidebben, hol hosszabb lére eresztve; hol úgy, hogy gyermekekhez szól, hol meg inkább a felnőtteket szólítja meg - de csupa szívvel teszi mindezt.

   Tolkien  emellett az óangol nyelv oxfordi professzora  is volt, aki előbb Anglia számára teremtett mitológiát, majd gyermekei (és saját) szórakoztatására gyártott történeteket. Ezekből a mesékből  nőtt ki zsáklaki Zsákos Bilbó és a Hobbit minden kalandja,  majd Tolkien vegyítette a mesét a mitológiával,  és megszületett a Gyűrűk Ura. A négy, piciny történet, mely ebben a mesegyűjteményben helyet kapott, másabb lapra tartoznak: hiányzik belőlük a középföldi mitológia, de fantáziadúsak, eredetiek, s ha időnként fárasztóak és kacifántosak is, megvan a maguk tolkieni bája.

A kötet meséi keletkezési sorrendjükben követik egymást, mindegyik hangvétele más. Nincs olyan egységes stílusuk, mint Roald Dahl regényeinek, vagy nem keltik ugyanazt a hatást, mint például Andersen. Igazából nehéz is beszélni úgy róluk, mint egy egységes kötetről: ami összeköti őket, az talán a mágia, a vidéki, kényelmes, angol élet, a természet csodálata, a lustaság, no meg az ételek feltétlen szeretete.

A legelső történet, a Kóborló és a varázsló akkor keletkezett, mikor Tolkien gyermekei még kicsik voltak. Ez az egyetlen a könyvben, melyet csak posztumusz adtak ki, s egyben a leghosszabb és legfárasztóbb mese is - túlságosan a véletlen alakítja az eseményeket, túl sok a hallgatóságra tett kikacsintás. Egyértelműen kisgyerekeknek szól, de olyan háttértörténete van, mely megmelengeti az ember szívét: Tolkien a négy-ötéves kisfia elvesztett plüsskutyájának kalandjait szövi tovább benne. Kóbor, a a kutya valódi állatból válik plüssé, megsértve egy mogorva mágust, majd  sikeresen megmenekül Második Számú Kisfiú zsebéből; utóbb megjárja a Holdat és a tengerek mélyeit is, meg mindenféle hóbortos szerzettel találkozik, akiknek még hóbortosabb neveik vannak - csak győzzük kiolvasni őket. Mivel Tolkien, egyes részek itt is lenyűgözőek (gondolok itt például a Holdra és annak sötét oldalára) kapunk itt görög mitológiát (Tritont és egyéb tengeristeneket), meg megannyi játékot nevekkel, kifejezésekkel, melyek szellemesek és kacagtatóak - és nagyon angolok. Személyes történet, hiszen láthatjuk benne, konkrét nevek nélkül, az egész Tolkien családot - de sosem válik zavarbaejtően közelivé. A fordítás nagyszerű, de mivel az eredetiben szereplő Rover név körülbelül olyan gyakoriságú, mint nálunk a Bodri, viccesebbnek hat az angol szövegben, miért nevezik a Holdbéli ember kutyáját is Rovernek, s válik így Kóbor Kóborlóvá.  Aranyos történet, de nem ez Tolkien legjobbja.

A második történet ősibb vizekre evez, s talán ez a legközönségbarátabb mese a négy közül. A sonkádi Egyed gazda vérbeli, kifordított történet: a humora nagyon angol, melyben a lovagok lusták, az emberek pipogyák, az asszonyok házsártosak, s egyáltalán, mindenki igyekszik elkerülni, hogy fel kelljen állnia az ebédlőasztaltól. A legszimpatikusabb karakter talán a sárkány, Fenevér, aki egyszerre ravasz és aranyos; Smaug könnyedebb kiadásának tűnik. Kölcsönös megnemtámadási kísérletek színesítik a történetet, meg sárkányfaroktorta, hát van benne kikacsintás Tolkien korára, meg a lovagvilágra is - olyan, akár egy paródia. Tolkien mellékesen filológus kollégáit is kifigurázza benne, azzal, hogy A sonkádi Egyed gazda egy fordítás, egy latin szöveg „tanulmányozása,“ s egyben azoknak a tudósoknak a kigúnyolása, akik relikviaként, mereven állnak hozzá a szövegekhez, s elkerüli a figyelmüket azok elsődleges funkciója, a szórakoztatás. A történetnek talán egyetlen hátránya van: mivel Tolkien utóbb felduzzasztotta, időnként lelassul, s ha egy tollat adnának a kezembe, hogy húzzam alá a betoldásokat, valószínűleg ki is találnám, mi került bele mellékesként. 

A kötet - számomra - legszebb története azonban az utolsó két mese. A woottoni kovácsmestert nem igazán lehet leírni, vagy kristálytisztán emlékezni rá: nem sok története van, de megható, átérezhető. Benne a Jó Gyermekek ünnepén, melyet huszonnégy évenként ülnek, egy csillag kerül a kovács fiához, aki azzal  átjárhat a Wootton mellett található tündérföldre. A felnövéssel és családalapítással azonban kötelességei lesznek, s nem ajánlatos mindig Wootton rejtett vidékein barangolni.  A szereplők egyszerűek maradnak, de a kalandok szépek: a kovács  találkozik a Tündérkirálynővel, bejárja az érintetlen tájat, mely már-már költői nyelven tárul elénk. A mese egyrészt a gyerekeknek kedvez: csetlő- botló szakácsok, gyerekzsúr, bámulatos torta és belesütött apróságok; másrészt a felnőttek értik meg igazán, milyen érzés felnőni, visszatérni a mesék világából, továbbadni, ami értékes. A történet így J.M Barrie történeteire emlékeztet (az ő munkája a Pán Péter) s a vége keserédes, megható és szívmelengető.

     

A kötet végső története, A levél maga is egy lezárásár - vagy éppen egy újabb kezdet. Többféle értelme van, s a szereplői nem gyermekek, vagy mulatságos alakok; Niggle (aki picit a Középföldét alkotó Tolkienre hajaz - és egy korábbi fordítás Pepecs mester megoldása talán jobban visszaadja a karakterét), élete fő művét, egy fát szeretne lefesteni, de annyira elveszik a kép apróságaiban, hogy félő, sosem fejezi be. Emellett az idő is halad, s más kötelességei is vannak: s egyszerre arra eszmél, hogy nincs mese, utaznia kell - habár még koránt sem áll készen rá. Azon lehetne vitatkozni, hogy pontosan mikor hal meg Niggle, s hogy miket jelképez az állomás, vagy éppen a három hang: és igen, ha úgy vesszük, ez Tolkien legmélyebb rövid története; de végül az utazás egyáltalán nem szomorú, s habár a teremtett értékek múlandóak is, s nem is, a mese végére minden kiteljesedik. S a végére talán Niggle mestert is megkedveljük - eleinte ugyanis túl sokat dühöng és kesereg magában, s túl keveset  mond ki ahhoz, hogy számomra kedvelhető karakterré váljon - viszont egyre jobban megértettem őt (de ó, bárcsak kiabált volna!)
     

Tolkien ezen négy meseit tehát mindenképpen érdemes egyszer elolvasni; igazi téli, bekuckózós olvasmány, amelynél az ember megtanulhatja, hogy hogyan lehet egyensúlyozni a képzelet és a valóság között. A 2012-es, (és 2017-es) Partvonalas kiadás borítója gyönyörű, ahogy Alan Lee apró, fekete-fehér rajzai is. A stílus végig mesélős marad, de az utolsó két történet, melyet Tolkien idősebb korában írt, inkább allegorikusak, mint kacagtató gyermekmesék; egy élet tapasztalatai és szorongásai sűrűsödnek bennük. De ha befejeztük, Niggle mély utazása után talán érdekes lesz megint egy elveszett kiskutya kalandjairól olvasni.



Kiadó: Partvonal
Eredeti cím: Tales from the Perilous Realm
Történetek és fordítóik: 
Kóborló és a varázsló (Szántai Zsolt)
A sonkádi Egyed gazda (Göncz Árpád)
A woottoni kovácsmester (Békési József)
A levél (Vándor Judit)
Illusztrálta: Alan Lee

Hasonló olvasmányok:
Oscar Wilde: A boldog herceg és más mesék