F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Nehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már. A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját történetét; mintha színpadra szánták volna. Patikamérlegen elemezhető: az amerikai álom, a kemény munkával szerzett pénz, a nagyvárosok boldogtalansága, a kiüresedés és a magánnyal, kelet-nyugat ellentétje, T.S. Eliot Átokföldje és J. Alfred Prufrock szerelmes éneke. S habár benne van mindaz, melyek a húszas évek Amerikáját olyan ikonikussá tették, egy évszázaddal a megírása után is aktuális lehet; a bizonyára nem véletlenül vált a 2013-as feldolgozás sem annyira népszerűvé (igen, egy kis parti senkit sem ölt még meg, ugyebár).

Az előző húszas évek minden volt, csak karakter nélküli nem. Fitzgerald regénye hűen ábrázolja korának jelenét: a jazz-korszakot, a rövidre vágott női frizurákat, az emancipációt, a háború utáni amerikai jólétet, a feketekereskedelmet, az alkoholtilalmat. Az elveszett nemzedék tagjait, akik fiatalságukat a frontvonalon (vagy legalábbis háborús időkben) töltötték, és valamit jóvátehetetlenül elveszítettek. Négy év szolgálat, készenlét. Később vissza nem hozható veszteségek.

A történet a megszokott: Nick Carraway, a gazdag, kívülálló fiatalember nem sokkal harmincadik születésnapja előtt New Yorkba érkezik, hogy karrierjét építse, s lerázza magáról egy terhessé vált kapcsolat kötelességeit. A munkát csakhamar  elhomályosítja Jay Gatsby alakja, a szomszédos villa tulajdonosa; a férfié, aki szombat esténként fergeteges estélyeket tart pompás (kirakat)villájában, s senki sem tudja, pontosan kicsoda, micsoda, hogy néz ki, honnan jött, vagy hogy miből gazdagodott meg (embert ölt? szeszcsempész? kém?). Gatsby, mint személyiség, igazából nem fontos. Csak pénzében „nagy;" a partija és körülményei teszik West Egg hírességévé. Gatsby a világ egyik legköltségesebb udvarlásának hőse; minden vágya, hogy semmissé tegye azt az elmúlt öt évet, melyben meggazdagodott. Csak a múlt érdekli, s benne Nick másodunokatestvére,  Daisy. Az mit sem számít, hogy Daisy már házas, Tom Buchanan felsége, sőt, édesanya (látszólag Daisy se bajlódik túl sokat az utóbbival). Amikor senki sem látja, Gatsby  a zöld fényű túlpart felé nyújtja kezét, de Daisy talán semmit sem gondol már az egykori tiszttel, aki módosnak hazudta magát, a aki egyszerre szeretett bele Daisy életkörülményeibe és magába a lányba  is (s aki a háború miatt elszakadni kényszerült Daisy-től).

A nagy Gatsby a hirtelen szerzett vagyonok és a nemes famíliák regénye. Gondosan fölépített, pörgős cselekményű; a párbeszédek természetesek, gyorsak, s kellőképpen semmitmondóak ahhoz, hogy könnyedén olvastassák magukat. A kimondott szavak csak akkor válnak terhessé, amikor már elkerülhetetlen a tragédia. Fitzgerald leírásaiban a bőrünkön érezzük a kibírhatatlan nyári forróságot; a szél cibálta fehér függönyt; a tenger sósságát, halljuk a jazz-zenét, érezzük az alkoholszagot, nézzük, hogy hogyan esik az eső, vagy bukik le a nap, vagy nevet ártatlanul Daisy. Buchananék világában minden felszínes; Gatsby könyvtárában a könyvek felvágatlanok. Tom Buchanan szeretőt tart. Daisy boldogtalan. Gatsby magányos, és egész nyáron nem merészkedik saját úszómedencéjébe. Legtöbb tettüknek mintha nem lenne valós következménye. Oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, amit akarnak; úgy élnek, ahogyan éppen kedvük szottyan. Nem tűnnek harmincéveseknek. Úgy viselkednek, akár a gyermekek - még Nick is, aki egy bonyolult kapcsolat elől (is) menekül New Yorkba, hogy egy működésképtelen (?) viszonyba bonyolódjon Jordan Bakerrel. Baker sosem tanult meg veszíteni. Egyedül Gatsby gyermekségében van valami elemileg naiv, szerethető; s egy darabig, talán, Daisy-ében is.

A regény egyik legnagyobb jellegzetessége, persze, a magány. A kiüresedettség ott van a senkiföldjén, a sínek mentén, a poros földön; az elveszett bálványokban, a céltalan, forró napokban, amelyen a jégkocka sem segít. Az ócska hirdetmény mindenki számára látható, aki ingázni kényszerül. Az optikus mindent lát és talán igazságot tesz. Gatsby csak addig érdekes, amíg ünnepségeket ad. S Gatsby csak addig tart ünnepségeket, míg Daisynek imponálhat vele. S Daisyt addig nyűgözi le Gatsby, amíg...igen, kérdéses, Daisy mennyire hajlandó faképnél hagyni férjét, kislányát, s azt mondani Gatsbynek, igen, tegyünk úgy, hogy még öt évvel ezelőtt van.

Gastby figurája összetett. Nagyságában rémisztő is lehetne, ám ő az egyik legőszintébb s legegyszerűbb szereplője a történetnek. Zseniális, hogy birtokán Nick egy darabig úgy beszélget vele, hogy rá sem jön, ki ül vele szemközt (közös, háborús élményeiket vitatják meg). Roppant fegyelmezett és naiv. Barátságos, barátkozós, rendkívül az; számára mindenki „öreg bajtárs," és bohókás, rózsaszín öltönyökben jár, kanárisárga kocsit vezet, s gyepe csak makulátlan lehet, s olyan esetlenül, lámpalázasan várja az újabb találkozást Daisy-vel, hogy az megmosolyogtató, s nem egy harminckét éves férfira vall. Tragédiája az, hogy már nem fordíthatja vissza az idő kerekét. Ha ő a világ leggazdagabb embere, akkor sem.

A nagy Gatsby története egy szirupos melodráma is lehetne - a férfi, aki az összes pénzét kiszórja, hogy visszahódítsa egykori szerelmét. F. Scott Fitzgerald azonban jól írt - a történet önmagában talán nem is lenne elég (és ha úgy vesszük, önmagában egy történet - legyen bármilyen jó történet is - mindig kevés). Fitzgerald alakja Hemingway Vándorünnep című visszaemlékezésében is felkeltette figyelmemet; az, hogy Hemingway mennyire zseniálisnak tartotta A nagy Gatsbyt; hogy milyen ferde szemmel tekintett F. Scott nejére, Zelda Fitzgeraldra; vagy hogy hogyan döbbent rá Fitzgerald súlyos - s szánnivaló -  alkoholizmusára. (Ha pedig még több Fitzgeraldra és Hemingwayre vágyunk, megnézhetjük Woody Allen Éjfélkor Párizsban című alkotását is - főleg, ha éppen nagyon ácsingóznánk a húszas évek után).

A könyvet harmadjára olvastam újra - igaz, most első ízben magyar fordításban. De a tinédzserkori élményt ez az olvasás - most - nem tudta visszaadni. Azt hiszem, perpillanat megcsömörlöttem Gatsby történetétől. De nem akarom csorbítani Fitzgerald tehetségét.  Nick a regény végére talán felnő. A Gatsbyk előtt marad a múlt iránti sóvárgás; na meg a villódzó zöld fény. Ez utóbbi pedig  örök. Egy közmondás is így tartja.

Eredeti cím: The Great Gatsby
Eredeti megjelenés éve: 1925
Olvasott kiadás:
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Kiadó: Sztalker csoport (Poket), 2019
Fordította: Máthé Elek
186 oldal