Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Menekülés a föld alatt

A föld alatti vasút - amely 2017-ben Pulitzer-díjat kapott - a menekülés könyve. Rabszolgák szöknek benne, a 19. század déli ültetvényeiről, észak felé, a föld alatti vasút segítségével, olyan területekre, ahol nincsen rabszolgaság. Hogy mikor indul útra egy mozdony, és hogy hol találhatóak a peronok, csak nagyon kevesen tudják. Ahogyan azt is, merre szűkülnek a falak, mely megállókat zárták le már. A szökött rabszolgákat sötét és por és kétely várja, és sosem tudhatják, mi les rájuk a túlsó oldalon, s hiába a külső segítség, legvégül mégiscsak a saját szerencséjükön múlik a sorsuk.

Föld alatti vasutak, persze, valójában nem léteztek. Az elnevezés azokra az emberekre utalt akik - mintegy hálózatot alkotva - segítettek a rabszolgáknak a szökésben. Ez a rendszer azonban házakból és titkos, föld alatti helyiségekből állt, és nem barlangokból és sínekből, ahogyan azt az ember elképzelné; elég nehéz is lett volna titokban üzemeltetni egy vasútrendszert. Whitehead azonban megmozgatja fantáziánkat, s valóban egy mágikus vájatot épít, ám a mágia sosem uralkodik el a történeten, a kitalált mozzanatok is hihetőek maradnak.

A regény így egy történelmi tabló: egyrészt azoknak az abolicionalistáknak állít emléket, akik segítettek a szökésben, másrészt pedig maguknak a rabszolgáknak, akik a déli ültetvényeken dolgoztak. A kínzás, brutalitás sokféle válfaja megjelenik a könyvben, mind a rabszolga-közösségen kívül, mind azon belül: az ültetvények kemény munkája, a rabszolgatartók természete, kizsákmányolása, erőszakok, kirótt büntetések, a kilencfarkú macska. És nemcsak azokat fenyegeti büntetés, akiket a bőrszínük miatt megkülönböztetnek, hanem azokat is, akik őket segítették a szökésben. A büntetéseket az író szerencsére csak felemlíti, de amit konkrétan bemutat, az hosszú ideig kísérteti az olvasót, ugyanakkor az erőszak bemutatása sosem válik öncélúvá.

Az amerikai délről rengeteg regény született már - ott van Harriett Beecher Stowe Tamás bátya kunyhójában, vagy Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvében. A föld alatti vasút persze inkább a Tamás bátyja kunyhójára hajaz, de kevésbé romantikus, s főhőnője, Cora sem emlékeztet Tamás bátyára. Nála sokkal ércesebb, kiábrándultabb, akaratosabb. Nehéz is elhinni, hogy mindössze tizenhat-tizenhét éves: tinédzser csupán, de asszonynak hat.

Cora eleinte nem készül a szökésre; egy Caesar nevű társától kapja az ötletet, s csupán akkor kel útra, mikor tulajdonosváltás történik a birtokon. Tudjuk, hogy Corát kisebb korában súlyos bántalmak érték, de erős, okos lány; felvértezte már magát társaival szemben; visszahúzódónak tűnik, makacs. Fél. Távolságot tart. A lapokon megismerjük nagyanyját, édesanyját is. Vannak gyökerei, de mivel Cora édesanyja, Mabel kiskorában megszökött, mégiscsak egymaga nőtt fel, és sorsáról Cora sosem értesült. Mabel legenda lett. A három nő pedig annyira hiteles figura, hogy megesküdtem volna rá, a regény szerzője nő: Colson Whitehead neve azonban egy férfiírót takar.

Mivel a regény elsősorban az utazásról, az egyik állomásról a másikra jutásról szól, hol kitágul a tér, hol összeszűkül. Egy központi motívum azonban a bezártság: Cora hol a vasút mélyén bújik meg, hol odafönt, egy szűk kis padlástéren, hol szekérben bújtatják őt, hol felgyújtják a feje fölött a lakóhelyet. Ahol kitágul a tár, abban sincs mindig köszönet: a menekülők mocsarakon, kígyók között keresik az utat, vagy olyan államba érnek, ahol súlyosan büntetik a rabszolgákat, és azok segítőit. Ahol pedig látszólag minden rendben van, s már-már úgy érezzük, csoda történt, a paradicsomi állapot hamar semmivé foszlik. Mert nem minden olyan tiszta és ártatlan, mint ahogy elsőre tűnik. A gyakori forróság, szomjúság, gyilkosság és éhség pedig gyakran pokollá változtatják a környezetet.

A rabszolgák kizsákmányoltatása, fogsága sokféle módon megjelenik a könyvben - például annak a rabszolgának az esetébe, aki évenként egyszer-kétszer úgy dönt, aznap ünnepli a születésnapját. Ezek az ünnepségek szórakozást csempésznek a gyapotszedés gyötrelmeibe; másrészt azonban sejthetjük, milyen élet az, ha az embernek nincs tudomása az őseiről, a saját születése napjáról. Gyökereitől megfosztott. Kiszolgáltatott. Ahogyan az a rabszolga is, akivel vásári mutatványosként ismételteik a Függetlenségi Nyilatkozatot, ha már egyszer valaki megtanította rá. Hogy nem érti a sorait, vagy hogy azok az ő életében nem érvényesülnek, meglehetősen tragikussá teszi az eseményeket, rámutatat a helyzet fonákjaira.

A regény egyik legfontosabb többlete a nézőpontok váltakozása. Nem csupán a rabszolgavadászok és a segítők fejében láthatunk bele, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan próbálják legitimizálni brutális tetteiket az emberek; vagy a tudományra, vagy a Bibliára hivatkozva (például a Káin-bélyeg esetében). Szintén sajátságos a regény múzeumban játszódó jelenete, melyben úgy hívják fel a figyelmet a déli államok rabszolgatartásra, hogy fehér interpretációban, színes bőrű színészekkel játszatják el a történetüket, és úgy mutogatják őket, mintha egy állatkert látványosságai lennének. De a regény lapjai között föltűnik a 'mistrel show' is, melyekben a sötét bőrszínűre festett fehér színészek figurázták ki az afrikai származású amerikaiakat.

Azok, akik olvasták a Tamás bátya kunyhója című regényt, tudhatják, hogy annak a története lezárt, egész. A föld alatti vasút végével az út nem ér véget; nem kapunk édes(kedő) befejezést, könnyes egymásraborulást. Ez a kötet a föld alatti vasútról szól. Az úton levésről, és nem a célállomásról. Annak minden nehézségével és reményeivel egyetemben.