Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Tazaki Cukuru átlagembernek tűnik - legalábbis ő így szemléli önmagát. Vasútállomásokat tervez, harminchat éves, nem nős, nincs gyereke. Jámbor, szakmájában tehetséges, senkit sem zavar, mégis, jókora terhet cipel a vállán, és ha azt kívánja, hogy új szerelme, Szala kitartson mellette, szembe kell néznie démonjaival. Nyomozni kezd hát, s csak reménykedhet abban, hogy nem késett el vele.

Haruki 2013-as regénye egy gimnáziumi barátság szétesésének története. Cukuru már akkor is színtelennek érzete magát, amikor Nagojában élt, és négy barát vette körül: Vörös, Kék, Fekete és Fehér. Azután Cukuru - egyedüliként - nem maradt Nagojában. A második egyetemi év után nem fogadták vissza barátai. Nem is akarták látni őt. Levegőnek nézték. Magyarázatot sem kapott. S Cukuru, akinek a nevében egyébként sem volt semmi szín, beleszürkült a világba - később megrázta önmagát, újraalkotta lényét, állomások építésébe fogott. Tizenhat évvel később Tazaki bejelentés nélkül, merészen állít be egykori barátaihoz. Végre választ akar találni a kérdéseire. Közben a többiek is kiöntik a szívüket, s Tazaki sok mindent megtud róluk, melyeket korábban nem volt képes észrevenni (pedig mások számára talán nyilvánvaló dolgok lehettek).

Haruki könyve hasonló témákat érint, akár a többi regénye: a zene (itt Liszt Ferenc Le Mal de Pays című zongoraműve), sport (Cukurut az úszás nyugtatja meg), az alkotás (akár kerámiáról, akár tervezésről van szó). Ebben a kötetben mindent kitölt az utazás, a magány, a depresszió, az eltompított érzelmek, a művészsors. Az, hogy képesek vagyunk-e nyomot hagyni a világban, mikor tekinthetjük magunkat sikereseknek, neveink kijelölik-e a sorsunkat. Cukuru belevési nevét az építményeibe, Fekete a kerámiáiba. Fekete nevet vált, Erivé lesz; Cukuru alkot, tervez, ahogy a neve is azt jelenti: "készíteni."

Cukuru legfőbb ismérve, hogy a saját szemében színtelen. Sorsa egy gyorsan folyó, csöndes könyvben bontakozik ki, mely mély, lélektani. Cukuru egy percig sem válik unszimpatikussá vagy érdektelenné a szemünkben, még akkor sem, amikor már nem lehetünk biztosak az ártatlanságában. Inkább kiegyensúlyozott személyiségnek tűnik, aki megéli a magányt, nem sajnáltatja magát, nem kesereg benne, nincs is mindig egyedül. A munkájában megtalálja a helyét, az úszásban is, ismeri képességének mértékeit, kitölti azt, a szíve mélyén vágyik barátságra, szerelemre. Bátor - nem fél várost váltani. Ugyanakkor valamit elnyom magában, nagyon mélyre, akárcsak látszólag gimnazista barátai, és ezek a vágyak az álmaiban törnek elő. Életét a titokzatos egyetemi baráton, Haidán kívül csak Szalával képes megosztani - Szala lesz az is, aki az újabb változásokat megindítja benne.

Murakami alig varrja el a szálakat: az egyetemi barát (Haida, a szürke) titokzatos marad (bevallom, nekem a könyv olvasása közben az is megfordult a fejemben, hogy az akkor súlyos depresszióval küzdő Cukuru csak képzelte őt - de ennek sok minden ellentmond a regényben); Fehér rejtélyére sem kerül pont a végén; s a titokzatos hatujjú (?) ember és a halál-figura is a misztikum ködében marad. Az utolsó oldalakon pedig egy olyan, sebzett és kiszolgáltatott helyzetben hagyjuk magára Cukurut, mikor újra a színtelenség réme fenyegeti, s minden kétesélyes. Mert meghalni sokféleképpen lehet. De talán feltámadni is.

Hurakami regénye végig mély, lélektani dolgokat feszeget, de sosem válik kellemetlenül súlyossá. Cukuru is szimpatikus főhős; Hurakami pedig nem erőltet rá megoldásokat az olvasókra, nem is ítélkezik szereplői felett - mégsem kelt vele hiányérzetet. Szerettem elmerülni Cukuru történetében.