Amíg el nem olvad a hó
A különleges nevű, Alaszkában élő Eowyn Ivey 2012-ben jelentette meg élete első regényét, A hóleányt. A mesei elemekkel átszőtt történet egy orosz folklórmeséből, a Sznyegurocská-ból merít ihletet, és helyezi át azt egy, az írónő által is jól ismert vidékre, Alaszkába.
Azonban nem csak Eowyn Ivey érzi otthon magát a
Wolverine folyó mentén, hanem mi, olvasók is. Ivey – akárcsak Jack London – nem
próbálja meg romantikus fényben feltüntetni az aranyásók kedvenc vidékét: az
ottani telek kemények és hosszadalmasak, a föld csak komoly
nehézségek árán megművelhető, s az érintetlen vidékek emberei gyakran
jávorszarvashúson és burgonyán vészelnek át egy egész telet. Alaszka egyszerre kegyetlen és gyönyörű tájék, ahol mindennapi
küzdelem folyik az életben maradásért, de ahol kárpótlásul meseszép hegycsúcsokat, sűrű hóesést és mélyzöld fenyveseket kapunk.
A történet 1920-ban veszi kezdetét, Alaszkában. Az idősödő, telepes házaspár, Mabel és Jack épp arra készülődnek, hogy második telüket vészeljék át egy aprócska faházban, ám házasságukra sötét árnyékot vet a tény, hogy egy csecsemőjük halva született, több gyermek pedig nem adatott meg nekik. A mélabús, töprengésre hajlamos Mabel rettegve várja a következő telet, amikor egyre hűvösebbre fordul az idő, és egyre hosszabbodnak az éjszakák; ráadásul férje, Jack anyagi nehézségekkel küzd, és már-már azt fontolgatja, hogy a helyi bányában vállal munkát, teljesen magára hagyva ezzel Mabelt. A bajok közepette szinte egyedüli segítőjük a Benson család, a nem túl távol élő telepesek, akik három fiúval élnek a vidéken - ők azok, akik kirángatják Mabelt a kényszeresen magára vállalt magányból, és segítenek neki a ház körüli munkákban.
Amikor a hideg és a sötét már-már fullasztóvá válna, decemberben végre leesik az első hó. Mabel és Jack hosszú idő után végre újra boldogok, és egy hógolyócsatát követően úgy döntenek, építenek egy hókislányt – ám a hóember reggelre eltűnik, és helyette egy szőke, kék szemű kislány járja az erdőt, a hóember sáljával a nyakában. De mit keres egy gyermek egyedül a vad vidéken? És miért jár egy vörös róka folyton a nyomában?
A hóleány, mint egy tünemény, folyton jön és megy,
új értelmet víve Mabelék életébe. Létezése teljesen megmagyarázhatatlan, és rövid
kérdezősködés után Jackéknek rá kell döbbenniük, hogy semmi köze a környéken
lakó telepesekhez. Bensonék sem hisznek nekik: úgy vélik, a bezártság és a
sötét „faházfrászt” idézett elő, ami gyakran depressziót és hallucinációt okoz
a telepesek körében. A faházfrász lényege, hogy „elkezdesz olyan dolgokat
látni, amiktől félsz…vagy amikre vágysz.”
A hóleány alakja azért is érdekes, mert Eowyn Ivey
soha nem ad választ arra a kérdésre, hogy mennyiben mesei, és mennyiben
racionális a létezése. Története így is, úgy is értelmezhető. Míg létére valósághű magyarázatokat is
kapunk, néhány esemény nehezen megmagyarázható, így a meseiség végig jelen marad a regényben. A hóleányt zavarja a kis faházikó melege, nyomában hóördögök
és jégvirágok keletkeznek, tenyerében sosem olvad el a hópehely. Teljesen
egyedül él a vadonban, de látszólag ügyes vadász, és jól boldogul ott is, ahol a felnőttek nem képesek.
A regény ügyesen egyensúlyozik az idilli és a
tragikus jelenetek között. Van itt közös vacsora, süteménykészítés és
korcsolyázás, sok-sok áfonya- és hagymalekvár, egy különleges kislány gyakori látogatásai - de nyirkos, jéghideg, füstszagú kunyhó, reménytelennek tűnő
vadászatok, sáros-dohos föld is, amely csak súlyos nehézségek árán termeli meg a betevőre valót. Alaszkának a gyönyörű és a kegyetlen arca egyaránt megmutatkozik, amitől az olvasó
egyszerre akar majd biztonságos távolságban maradni tőle, és egyszer elutazni
oda. A tavasz és a nyár bár rövid, de meseszép, és ha újra leesik a hó, végre
elérkezik a hóleány visszatértének ideje.
A házaspár életében a fő boldogságforrássá a hóleány és Bensonék válnak. George Benson felesége, Esther, az értelmiségi családból származó Mabel teljes ellentéte. Praktikus, férfias asszony, akit egyáltalán nem érdekel, mások mit gondolnak róla. Míg Mabel „karót nyelve” igyekszik megfelelni mások elvárásainak, Esther otthona rendetlen, harisnyája lyukas, hálaadásnapi pulykája nem túl jól sikerült. Ráadásul férjével együtt teljesen természetesen kezelik azt a tényt, hogy Jackéknek nem lehet gyermekük – Mabel elsősorban ugyanis a folytonos kérdezősködések elől szökött el Alaszkába. Egy olyan helyre vágyott, „…ahol csend lesz.(…)Nem lesz gyereksírás, sem csacsogás.(…)A kudarcnak és a bánkódásnak ezek a hangjai mind elmaradnak, és nem jön más helyettük, csak a csend.” A történet során azonban rá kell döbbennie, nem a csend a megoldás a problémáira. Ahogy eseménytelen házasságukba újra visszatér az élet, úgy válnak ők is egyre boldogabbá: Mabel egyre inkább magára talál a vad vidéken, újra rajzolni kezd, míg férje, Jack keményem dolgozik a megélhetésükért.
Hogy jobban megismerjük az „eredeti” történetet,
Ivey több támponttal is szolgál olvasás során. A könyv három részre oszlik,
amelyeket egy-egy idézet vezet fel: az első Arthur Ransome, a második Freya
Littledale Sznyegurocska-átiratából származik, a harmadik pedig az
eredeti Sznyegurocska (Hópelyhecske) népmeséből. A gazdag
fantáziával megáldott Mabel kiskorából emlékszik egy történetre, amely egy
hóból kislánnyá vált lényről, és az őt követő vörösrókáról szólt. Ezt a
négyszögletű, kék kötésű könyvet küldi utána nővére, Ada, ám a történet cirill
betűkkel íródott, így Mabel csak az illusztrációk alapján tájékozódhat. Ada
levelében egy valóban élt személy, Arthur Ransome neve is említésre kerül. Ez
azért is érdekes, mert az elsősorban a Fecskék és fruskák-sorozat
szerzőjeként ismert brit író itt Mabel édesapjának egyik tanítványaként tűnik
fel, aki igencsak érdeklődik az északi népmesék iránt (ahogy Little daughter
of the snow néven a Sznyegurocska-történetet is újraírja).
A Pulitzer-díjra jelölt könyv világszerte igényes
kiadásokban látott napvilágot. Érdemes például megszemlélni a különböző
fordítások borítóit. A képeken általában a kislány és a rókája tűnik fel, vagy
havas tájon, vagy kék háttér előtt. A magyar kiadás is hozza a kellemes,
hóeséses, téli hangulatot, habár egy kicsit túlságosan emlékeztethet minket egy
szaloncukor csomagolására. A tördelés során a szakaszokat hópelyhek választják
el egymástól, és a hóleánnyal folytatott beszélgetések gondolatjel-nélküliek, így
is fenntartva a lány mitikusságát.
Eowyn Ivey nem az első, és vélhetően nem is az utolsó, aki meséket ír át. Ahogy a Sznyegurocská-nak is számtalan előváltozata és befejezése létezik, így mostanában is nagy divat, hogy régi történetek új köntöst nyernek – gondoljunk például Angela Carter-re, aki felnőttek számára írja át a hagyományos meséket, vagy Neil Gaimen-re, aki szintén sokat merít a mitikus történetekből. Ám amíg az említett szerzők művei sokszor felkavaróak, addig Eowyn Ivey A hóleánya minden korosztály számára megfelelő olvasmány lehet. Az írónő rövid, kifejező mondataival hibátlanul megjeleníti az alaszkai táj hangulatát, amelynek havas, áfonyabokros tájain jól elfér egy orosz népmese szereplője. Ivey soraiból kitűnik, hogy jól ismeri Alaszkát, és nagy odaadással foglalkozik a különös hókislány történetével. Regénye nem kiszámítható, de nem is tartalmaz meglepő, az eredeti mesét felrúgó fordulatot - egyszerre ismerős és egyedi, akárcsak egy hópehely. A legideálisabb olvasmány persze télen, amikor az ember alig várja, hogy olvasás közben esni kezdjen a hó – de mivel idilli, tavaszi-nyári jeleneteket is tartalmaz, az év bármely szakában kellemes kikapcsolódást jelenthet.
Hasonló olvasmány: Edith Pattou: Északfi
⭐⭐⭐⭐⭐
Eredeti megjelenás éve: 2012
Gabo, Budapest, 2013
Fordította: Bori Erzsébet
340 oldal
.png)
