Karl Ove Knausgård: Játék

Akarsz-e játszani?

"Leültem az íróasztalhoz, elővettem az iskolatáskámból a könyveimet, és megírtam a leckét. Hjellen néni elment, és hallottam, hogy Yngve kimegy a konyhába. Hétfő volt, és Yngve elkezdett hétfő esténként édes zsömlét vagy gofrit sütni. Közben a konyhában szoktam ülni Anyával, ott meleg volt, az édes zsömle vagy a gofri illata édes, és mindenféléről beszélgettünk. Miután Yngve elkészült, a teasüteményre vajat tettünk, ami megolvadt, és barna sajtot, a gofrira pedig vajat és cukrot, ami szintén megolvadt, és tejes teát ittunk hozzá. Néha, nem túl gyakran, Apa is feljött. De többnyire hamar visszament a dolgozószobába."

Ez a történet egy kisfiúról szól. Egy kisfiúról, aki Dél-Norvégiában él, valahol Tromøyában, van egy bátyja, Yngve, egy ápolónő édesanyja, aki néha feledékeny, de jószívű, és egy édesapja, aki kedvelt tanár, látszólag fess és összeszedett, de mind a két gyermekét szigorúan bünteti - a legkisebb vétségekért is. A kisfiú neve: Karl Ove Knausgård. Az ő útját követhetjük nyomon, az összes gyermekkori kalandjával és megszégyenülésével egyetemben, mikor először érkezik meg az iskolába, mikor első ízben lesz szerelmes, mikor focizni kezd és falja a könyveket (köztük Ursula K. Le Guin Szigetvilág varázslóját is), fogalmazásokat ír és még úszásra is beíratják a szüleit, hogy aztán ott szégyenüljön meg rikítósárga, virágos úszósapkájában, mert az nem egészen olyan, mint a többiekké.

A Játék más, mint a Harcom-sorozat első két kötete, a Halál és a Szerelem: alig mutatja meg benne magát az érett, negyvenéves Knausgård. A felnőtt narrátor csak a kötet legelején van jelen, mikor a hetvenes évek norvég korszelleméről értekezik, régi fényképek közt kutkodva, kívülről szemlélve önmagát, rámutatva arra, mennyire idegennek hathat számunkra egy egykori felvétel: ez csakugyan én vagyok? Eltávolodik a kisbabától, az új lakóhelyre érkező családot szemléli, utóbb azonban minden gyermeki és naiv lesz, de a hangja hiteles, meggyőző marad, sőt, egyre inkább felismerni véltem benne a gyermekkort, azt, hogy mennyire tengernyi és szétfolyó az idő, azt, hogy egy felnőtt nézőpontjából nem történik semmi rendkívüli, de egy kisiskolás számára minden félelmetes és kaland - a környéken dolgozó munkáslegényeken át a csövekben zubogó melegvízig. Megvallom, ennyi aprólékosságot eleinte nehezen viseltem, még Knausgårdtól is - később mindinkább bevont a világába, mert fölfedezni véltem benne a nagybetűs gyermekkort, egy gyermekkorét, mely Knausgård esetében sokszor nyomasztott is, mivel rossz volt olvasni, a kisfiú mennyire fél az apjától, s érezni véltem a torkomban a gombócot, amikor jött az Apa, aki hol büntetett, hol nem, kiszámíthatatlanul, őrült módra, hogy azt kívántam, bárcsak messzire kerülnének tőle, bárcsak lépne már az édesanya.

Ahogy a felnőtt Karl Ovéval, a kicsivel is lehetetlen nem azonosulni - bár tagadhatatlanul művel bosszantó (néhol nagyon bosszantó) dolgokat is. Félős, (túl)érzékeny gyermek, aki többnek tekinti magát társainál, és ezért sokaknak a bögyében van; nem mer úszni, és zokog, és néha kislánynak nézik, s kamaszkorában csak úgy jellemzik: a "femi." Persze, szerelmes is, barátkozik a szomszéd gyermekekkel (főleg Geirrel; aki nem, nem azonos a második kötet Geirével), s mikor hazatér, s nincs otthon az édesapa, akkor idillibb és jobb, s Yngve is többnyire kedves, rendes vele (a sorozat folyamán nagyon megkedveltem Yngvét; bár kétségtelen, ebben a részben előszeretettel hozza rá a frászt a kisöccsére); s bizony ott vannak a kötetben azok a kiegyensúlyozottabb, otthonosabb jelenetek is: például egy goffrisütés a konyhában, mikor nincs jelen a családfő, vagy az a nagyon szerethető és megmosolygotató jelenet, mikor Karl Ove és Geir megvallja szerelmét a szép nevű Anne Lisbetnek ("Kedves Anne Lisbet / A szívünk össze van törve / Gyere vissza hozzánk / Hallod / Nagyon szeretünk").

Ez a gyermekkor azonban nem végig idilli, nem felhőtlenül boldog. S ennek a legnagyobb okozója sajnos: az édesapa. Itt jobban ki van fejtve az, amit a Halálban Knausgård csak pedzeget, hogy hogyan keserítette meg az életüket a férfi, de ugyanakkor benne rejlett az egészben egy finomabb apa-fia kapcsolat is, valami halvány szeretetféle, vagy legalábbis, igyekvés; ami magyarázattal szolgál arra, miért siratta el Karl Ove az édesapját, ha egyszer a halálát kívánta. Karl Ove felmenti az édesanyját, őt nem hibáztatja semmiért, de nyilván felmerülhet bennünk a kérdés, az anya mennyit érzékelt abból, ami otthon történt, miért nem volt jelen, amikor baj adódott, miért gondolta azt, hogy nem lehet gond az úszóedzésre vásárolt holmikból, és a többi - de tagadhatatlanul ő volt az a személy is, aki meleg családi hátteret tudott teremteni a fiai számára, amikor azoknak a leginkább szükségük volt erre.

Ez volt az első Harcom-kötet, amely esetén nem bántam volna, ha egy-két mozzanatot kihúznak; de tetszett, hogy Knausgård stílust váltott, nem félt ezt megtenni, s továbbra is működött a szövege. Vakon követem, bármiről is ír. Knausgård ezúttal nem csapong, a gyermek és kiskamasz él benne, fokról fokra haladva, hitelesen, azt is mesteri módon ábrázolva, mikor Karl Ovét már egyre felnőttesebb dolgok érdeklik, és bátyjával együtt zeneőrült lesz, vagy tombolni kezdenek benne a hormonok, és élénk érdeklődést mutat osztálytársnői iránt - s persze jönnek azok a tipikus kamaszos bénázások is. Imádtam a benne rejlő ártatlanságot meg annak elvesztését és hiányét. Ha a hetvenes években felnőtt, norvég férfi lennék, ez lenne életem regénye - de így is azonosulni tudtam vele. Több időt vett igénybe, hogy ráhangolódjak Karl Ove világára, mint az előzmények esetén, de mikor ez sikerült, kedvenc lett ez is. Ott pihen már a szekrényemben, s örülök, hogy ott van. Rajongok Kanusgårdért. Nem tud nekem csalódást okozni.

(Az édesapáról és gyermekeiről egyébként egyetlen felvétel kering az interneten; és az nagyon aranyos).

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐