Jon Fosse: A másik név (Szeptológia 1.)

Ó, Asle, merre visz az utad?

"...holnap is fogsz festeni, kérdezi a lány, és a fiú azt feleli, hogy fog festeni holnap is, mint minden más napon tizenkét éves kora óta, körülbelül azóta, igen, nem múlt el egy nap, hogy ne rajzolt vagy ne festett volna, akaratlanul is rajzol vagy fest, mintha a festés lenne az igazi lénye, a meghosszabbított lénye, mondja, és azon kapja magát, hogy nagy szavakat pufogtat, a festés egy egyszerű mindennapi cselekvés, szinte szokásból fest, mondja, hát akkor biztos így van, mondja a lány kissé kedvetlenül, mintha nem tetszene neki a fiú válasza, a fiú hozzáteszi, hogy az új kép, amin éppen dolgozik, kivételesen jó, de nem könnyű eltalálni, és nagyon óvatosnak kell lennie, mert egy felesleges ecsetvonás is tönkre teketi a képet és azután nehéz újra megtaláni az arany fonalat...."

Miután Knausgård-rajongó lettem, muszáj volt megismerkednem Jon Fosse köteteivel is. A huszonhét esztendős Fosse volt ugyanis Karl Ove egyik oktatója a bergeni íróakadémián, s mint olyan, Knausgård regényfolyamának egyik szereplőjévé vált, egy visszahúzódó, megfontolt, dörmögő figurává, a Harcom-sorozat ötödik darabjában. A hátsó borítón is az egykori tanítvány ajánlása olvasható, mely kedves gesztus, s bár Fosse máshogy ír, mint Knausgård, de nem eltérő minőségben (Fosse az egyik legelismertebb norvég író), csak különböző utakat járva. Fosse 2019-es műve, a Szeptológia első darabja például egyetlenegy mondat, mely pont nélkül hömpölyög, egyre hosszabbra és hosszabbra duzzasztva önmagát, alkalmanként kérdőjellel megtörve a ritmust, de önön mondandóját még tovább feszítve, nem sok szereplőt mozgatva, és nem is túl hosszan, és ha valamit el lehet mondani róla, az bizonyos, hogy nehezen teszi le az ember, s elég nagy vállalkozás lenne azt mondani, hogy mindjárt, csak ezt a mondatot még befejezem.

A másik név két férfi története, akik mintha egyazon személyt jelölnék, eltérő életutakkal. Ők Asle. Azonos korú norvégok, egymás barátai, akik szomszédos településeken élnek, festők, őszbe hajló lobonccal és nagy, fekete kabáttal, magányba burkolózva. Ám míg az egyik özvegy és gyermektelen, az italról leszokott, rózsafüzéres katolikus, addig a másik kétszer elvált, s bár születtek gyermekei, azok nem hederítenek rá; élete egyetlen célja, hogy bánatában halálra vedelje magát - vagy belesétáljon a tengerbe. Az özvegy Asle emellett sikeres festőművész is, aki megfelelő fizettség fejében értékesíti képeit, egy közeli galériában, még akkor is nyereségesen, ha meggyőződése, hogy a leghamisabb darabok kelnek el a leggyorsabban; s jóban van szomszédjával, de a férfi húgának karácsonyestéjén inkább nem kívánna részt venni. S miközben özvegy Asle a műteremből hazafelé igyekszik, megérzi, mi fenyegetheti barátját, Aslét, s bár tétovázik, s először nem áll meg, végül mégiscsak az aggodalom kergeti őt vissza a hóverte Bjørgvinbe, másához.

Van valami hipnotikus Fosse egyetlen mondatában. Sajátságos világot teremt, a maga feketeségbe burkolózó novemberével, közvetlenül az adventi időszak előtt, mikor a legsűrűbb az éjszaka. Magával ránt, egy alagúton vezet végig, melyben azonban látni lehet a fényt. S ezt keresi a főhős is: a sötétség mélyén megbújó fényt. Teli van szóismétésekkel, s szinte szédítő, hisz az özvegy Asle mintha kívülről szemlélné önmagát, amikor a másik Asle jár a fejében, s hogy a helyzet tovább bonyolódjék, az özvegy Asle feleségét Alsenak hívták, míg húgát Alidának, barátját pedig Åsleiknek. S mivel a mű elején alkotott festmény is két, egymást keresztező vonal, a két Asle szimbóluma, az olvasás elején sajnos nem tudtam szabadulni attól a cinikus gondolattól, hogy A másik név túlságosan megformált írás ahhoz, hogy élvezni tudjam, egy olyan regény, melynek motívumai és ismétlései is csupán azt a célt szolgálják, hogy bizonyítsák, a kötet írója magas irodalmat művel. Egyszóval: öncélú. Egy játszótéri jelenet azonban annyira lenyűgözött (ritkán olvasni ennyire játékos és érzéki szerelmet), hogy rögvest árnyalta a véleményemet, s a regény második felét olvasgatva egyre esendőbbé és őszintébbé vált a szöveg, egyre hihetőbbé és szánandóbbá a két Asle, s kezdtem úgy érezni, hogy a történet már a maga útját járja, hogy egyre szerethetőbb és szabadabb, hogy nem nyomja agyon az írói szándék.

Egy alkoholista és egy özvegy művész sorsa komor történetnek tűnhet. A kötet legfőbb motívuma azonban a fény. Ezt keresi Asle a festményein, ezt nyújthatja neki a barátja, egykori szerelmei, istenhite, s ezt látja meg ragyogni a fiatal szerelmespárban is - és még a hó is hullni kezd, egy inkább esős városban. A másik névnek nincs lezárása, folytatódik a következő hat kötetben, vélhetőleg egy-egy újabb mondatban, amely azonban magyar fordításban még nem jelent meg (Norvégiában egyszerre két kötet látott napvilágot, tehát A másik név csak ennek a fele). Azt hiszem, ez is egy olyan regény, melyet akkor kezdek majd igazán értékelni, ha pár évtized múlva, érettebb fejjel, esetleg újra elolvasom; de így is sikerült megszerettetnie magát velem, az összes motívumával egyetemben. Várom a folytatást (lehetőleg kevesebb elütéssel - de a tükrözött oldalszámok ötletesek voltak). És most már tényleg nagyon kedvet kaptam a többi norvég szerzőhöz is (Per Petterson például már ott csücsül a polcomon).