Be a nyúlüregbe
.png) |
"Egészen mostanáig hivatalos portréfestőként kerestem a kenyerem. A portré tulajdonképpen egy kép, amelyen olyannak festem meg az illetőt, amilyennek ő magát látni szeretné. Mivel ő a megrendelő, simán előfordulhat, hogy ha nem elégedett, egyszerűen azt mondja: én ezért nem fizetek. Ezért aztán lehetőség szerint a személyisége negatív oldalát nem festem bele a képbe. A pozitív vonásait igyekszem meglátni és hangsúlyozni, hogy amennyire lehet, jó színben tüntessem fel. Ezért van az, hogy – leszámítva természetesen Rembrandt műveit – az arcképeket a legritkább esetben nevezhetjük műalkotásnak. Most azonban az történt, hogy valójában nem önre fókuszáltam festés közben, hanem kizárólag saját magamra. Vagyis a modell egója helyett a művész egója került előtérbe." |
Hurakami Maruki kétkötetes művének középpontjában egy festmény áll, rajta egy nyugati opera Japánba átemelt kulcsjelenete, mely a metaforák síkján megfeleltethető egy merényletnek, mely igazából sosem valósult meg – legalábbis a valóság talaján sosem. A regény, egyébként, korántsem ilyen bonyolult – ha egyes jeleneteiben éppennyire szürreális is. A kép A kormányzó halála, egy padlástéren rejtegetett, a hagyományos japán festészet (nihonga) jegyében született alkotás; teremtője a neves, idősotthonba kényszerült művész, Amada Tomohiko. Névtelen elbeszélőnk, aki történetesen maga is fest (portrékkal keresi kenyerét), akkor pillantja meg először Tomohiko munkáját, mikor felesége elhagyja őt, ő pedig némi bolyongást követően Amada Tomohiko megüresedett, hegyvidéki házában telepszik le, miután a művész fia (az elbeszélő barátja) átengedte neki a lakást. A remetelét azonban nem csupán nyugalommal szolgál a művész számára. A kormányzó halála nagy hatást gyakorol a főhősre; arra sarkallja őt, hogy nyomozni kezdjen, hogy megismerje a kép létrejöttének körülményeit, miközben önmagát is alaposabban megismeri, az üres vászon előtt – a megrendeléses-megélhetési portréfestészet ugyanis minden volt, csak nem egy módozata annak, hogy megmutassa azt, ami benne rejlik.
A portrék azonban ragaszkodnak a főhőshöz. A narrátornak újabb megrendelője akad, ezúttal egy titokzatos, vagyonos úr személyében, aki tetemes összeget hajlandó fizetni azért, hogy modellt ülhessen a narrátor előtt; még akkor is, ha az – korábban – kizárólag emlékezetből dolgozott. A narrátor persze sejti, hogy a férfinak egyéb szándékai is vannak, ami csakhamar bizonyosságot is nyer, miközben olyan festmények bontakoznak ki ujjai közül, melyek új irányt adhatnak a művészetének.
Ahogy azt már Murakamitól megszokhattuk, A kormányzó halála lapjain is egymásba fonódik valós és irreális (Murakami saját bevallása szerint alkotófolyamata a tudatalattin alapszik, ami - azt hiszem - főhőse festési stílusában is visszaköszön). A kötet kezdetén egy arctalan férfi arra kéri elbeszélőnket, fesse meg a portréját, hogy utóbb visszakanyarodjunk a realitás talajára, hogy aztán újból fölüsse fejét a szürreális: titokzatos csengettyűszó kísért az éjszakában, föltűnik egy buddhista szerzeteseket megidéző üreg, életre kel egy festménybeli figura is. Mert a festészet Murakami világában már csak ilyen: a képek vágyakat ragadnak meg, körvonalakat adnak az ideáknak, valóságba emelik az irrealitást, vagy olyan sötét bugyrai tárják fel az emberi természetnek, melyeknek sosem szabadott volna a felszínre kerülniük (mint például a Subaru Forester-es férfi). Ha egy festmény kiválóan ábrázol egy merényletet, a merénylet materializálódik. Ha lefestünk egy személyt, eltulajdonítjuk a lényét. Az apróbb rejtélyeket szerettem, szinte végig fenntartották a figyelmemet – azt azonban már kevésbé, amikor nyakig merültünk az irrealitásban. Szerencsére azonban Murakami még időben visszarántotta a cselekményt, nem kísérelte meg megmagyarázni azt, amire nincs magyarázat, és kielégítően pontot rakott annak a kilenc hónapnak a végére, melyet az elbeszélő Tomohiko házában töltött.
A kormányzó halála számtalan irodalmi művel játékba lép. Mensiki figuráka mintha Murakami egyik kedvenc művéből, A nagy Gatsby-ből lépett volna elő – olyannyira, hogy az olvasás egy pontján szöget ütött a fejemben, nem-e egy Fitzgerald-átiratot olvasok-e. Gatsby és Mensiki mintha alteregók lennének: hasonló vágyak, életkörülmények jellemzik őket; ugyanúgy senki sem tudja, milyen úton-módok jutottak a vagyonukhoz (Mensiki magyarázata az IT-szektorról kissé homályos). Mensiki ugyanúgy zavarba jön egy találka előtt, mint hajdanán Gatsby (ami egy igencsak mulatságos, keréknyomás-ellenőrző jelenetbe torkollik), és ugyanúgy szereti kihasználni szomszédjait, akár Fitzgerald regényhőse. De a főszereplő húga, Komi által játékba kerül Lewis Caroll Alice Csodaországban című műve is, a maga titokzatos üregeivel és sötét járataival; a görög mitológia az alvilágával, ahol bért kell fizetned a révésznek azért, hogy átkelhess a folyón; illetve egy japán alkotás, Ueada Akinari munkája, amely meglehetősen ismeretlenül csenghet a nyugati olvasók számára.
A kormányzó halála kellemes olvasmány. Sokfelé kanyargó, szinte kiszámíthatatlan történet, amely – ráérősége dacára – végig fent tudja tartani a figyelmet; ebben sokat segítenek a misztikus elemek is. Jóleső érzés bejárni Japánt, megcsodálni a Fujit, betérni a kávézókba, felköltözni a hegyekbe, komótosan főzni, enni, egy vászonra szorítani az ecsetet, egy üregben kucorodni, kortyolgatni kávét-teát, ismerkedni a környékbeliekkel, rajzszakkört vezetni gyerekek és felnőttek számára. Mensiki figurája hatalmas kisugárzással bír, akárcsak Gatsby; Akikave Marie a tipikus, sorból kilógó, magával elégedetlen kamasz (olyan párbeszédekkel, hogy furcsáltam, a festő miért nem esik jobban zavarba); Tomohiko fia pedig nem fél őszintének lenni, amikor a narrátor saját hibáit ecseteli. A Murakami-kötetekben általában nem szoktam csalódni; Murakami ezúttal is hozta azt a olvasmányosságot, amelyet el is várok tőle. Mindenféle göcsörtösség nélkül.
.png)
