Kara könyvese

Vagabund

"Arra gondolt, hogy élete és minden emberi élet minduntalan változásban elfolyik, végül feloldódik, de művész által alkotott képe változatlan, örökké ugyanaz marad. Talán gondolta minden művészet és talán minden szellemi gyökere is a halálfélelem. Félünk a haláltól, borzadunk az elmúlástól, szomorúan nézzük őszről őszre a virágok hamari hervadását, a levelek hullását, és szívünkben érezzük bizonyosságát: mulandók vagyunk magunk is, hamar hervadók. Amikor tehát a művész kezével képeket alkotunk a gondolkodó agyával törvények után kutatunk, gondolatokat formulázunk, azért tesszük, hogy valamit mégis megmentsünk e roppant haláltáncból, valamit odaállíthassunk, ami maradandóbb, mint mi magunk. Az asszony, akiről a mester szépséges madonnáját mintázta, talán elhervadt, talán már nem is él, nemsokára a mester is meghal, mások laknak majd házában, mások ülnek asztalához, de műve fennmarad, száz év múlva, és még sokkal tovább is ott fénylik a csendes klastromtemplomban, örökké szépségesen, szája körül sosem változó, éppúgy viruló, éppoly szomorú, örök mosolyával."

Nagyon szeretem azt a tudományos aprólékosságot és precizitást, amely Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című művében visszaköszön – így nem is volt kérdéses, hogy Hesse további alkotásaival is meg kell ismerkednem. A Demian az egyetemen kötelező olvasmány volt a számomra, és nem is találtam rossz műnek, azonban  az akkori élményre igencsak rányomta a bélyegét, hogy a tanárom azt a kötetet nem szerette. Mindaz, amit  ő a Demian-ban gyengének vélt, azt hiszem, a Narziss és Goldmund-ban is visszaköszön.

Ha lenne egy tizennyolc éves ismerősöm, aki érdeklődik az irodalom iránt, Hesse munkáit bizonyos, hogy a kezébe nyomnám. A Narziss és Goldmund (a címével ellentétben) csupán egyetlen ember életútját követi nyomon:  az ifjú Goldmundét, akit édesapja a marianbronni kolostor gondjaira bíz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy fia eképp vezekeljen édesanyja bűneiért. Az anyaképet feledő Goldmund pedig csakugyan szorgalmas tanítványnak bizonyul, egészen addig, amíg meg nem ismerkedik az ifjú és bölcs novíciussal, Narziss-szal. Narziss remek emberismerő, kiváló koponya, s bár sokan úgy vélik, kettejük barátsága már-már áthágja a kolostor törvényeit (vagyis: a pártatlan tanár-diák viszonyt), Goldmund sokat köszönhet az ifjú Narziss-nak: az egész életét. Ugyanis Narziss az, aki rámutat arra, Goldmund édesanyja művészi, csavargó szellemét örökölte, így nem való neki a penitencia. Az ő hatására fordít hátat Goldmund az apja által kijelölt útnak, hogy csavargóvá legyék.

"Más szobor, amelyet elkészítenék, nincs, egy se vár kezemre, egy se várja, hogy létrehozzam. Azaz, él egy másik, egy szentséges távoli kép, ezt egyszer megformálom, de ma még nem vagyok rá képes. Hogy megtehessem, sokkal többet kell tapasztalnom és megélnem. Talán három vagy négy esztendő múltán valóra váltom, lehet, tíz is lesz, lehet hogy több, de az is lehet, hogy nem készítem el soha."

Goldmundnak, pillanatnyi gyönyörökben, persze, bőven akad része. A fiú nagy nőcsábásznak bizonyul. Elég betérnie egy faluba, hogy szőke fürjeivel magába bolondítsa az asszonynépet. Erős, független férfi, akit nem köt sem Isten, sem ember. Szabadon rója Némethon földjeit; istállókban, pajtákban, a puszta földön alszik; alkalmi kísérők színesítik életét. A szabadsággal egyetemben azonban meg kell tapasztalnia a kínt is: a tél hidegét, az éhezést, az emberek  indulatait, az úrral, szolgával egyaránt táncoló pestishalált; végső soron pedig azt az állatiasságot, gonoszságot, mely az emberekből rendszerint előtör, ha úgy érzik, közel a vég.

A Narziss és Goldmund alapvetően a polaritások regénye. Narziss a szellemet, a szigorú rendet, az absztraktot képviseli; Goldmund – ezzel szemben – a művészi szenvedélyt és szabadságot. Nem csoda hát, hogy Narziss inkább csak a címben van jelen; élete főbb eseményei koponyája mögött zajlanak;  a mű Goldmund kalandjairól kell, hogy szóljon. Goldmund alakjában azonban végig ott a szeretett mentor és ellenpólus, Narziss is. Meg a bizonyosság hiánya. Kiváltképp szerettem Goldmund dilemmáját: hogy voltaképp az alkotáshoz magány, zártság kell, míg az élmények szerzéséhez, ihletettséghez nyitott tér és kötetlenség. Goldmund a műremekei (szobrai) által kíván fennmaradni, azonban félő, hogy az élete folyamán formálódó Madonna-kép a halálával félbemarad; hogy soha nem lesz elég ideje, türelme, tehetsége ahhoz, hogy élete tanulságát, a platoni tökéletességet az asztalra tegye. Narziss épp az ellenkezője: tisztában van vele, hogy a szellemi lét zabolái között halála után feledésbe merül, s néha azt kívánja, bárcsak az élet sűrűjében élne, s nem sötét kamrákban próbálná felfejteni, mi az élet értelme. 

Azt hiszem, a Narziss és Goldmund úgy varázsolt el, hogy végig éreztem, elkéstem vele – igazán nagy hatást kamaszkoromban gyakorolta volna rám. Szigorú, merev polaritása (jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, szabad és kötött, szellem és lélek) mind-mind az útkereső fiatalok világához kötik; s talán útmutatásnak sem utolsó. A csupa szenvedély regénye ez, melyben egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul jelenik meg a világ totalitása: a halál és az élet.

A kötet adatai:

Herman Hesse: Narziss és Goldmund

Eredeti cím: Narziss und Goldmund

Eredeti megjelenés éve: 1930

Fordító: Gáll József

Helikon, Budapest, 2021

400 oldal

Goldmund egész életén át a művészi ideált keresi. Ehhez azonban önmagára kell találnia; érzéki tapasztalatokon alapuló önismeret, a természet adományozta tehetség kibontakoztatása és kamatoztatása lehet csak legfőbb célja. Az önkeresés és önismeret útján sokáig segíti az ellentétes jellemű Narziss, az aszkéta paptanár, a szellem embere. A főhős fejlődése, útja önmagához és a művészi beteljesüléshez egy ellentétes, taszító-vonzó póluspár dinamikus erőterében zajlik.

Hasonló olvasmányok:

Herman Hesse: Üveggyöngyjáték

Thomas Mann: A varázshegy

Könyves december

Nagyon szeretem a decembert; a varázslatosságát, hogy ilyenkor újfent gyermeknek érezhetem magam. Idén decemberben még vár rám egy pluszmunka a munkahelyemen (egy karácsonyi darab), amely számomra teljes összeomláshoz vezetett - de reménykedem benne, hogy az önsanyargatás helyét lassan átveszi a bekuckózás és a teljes nyugalom (és az önszeretet). Ezekkel a könyvekkel szeretném tölteni a decemberem...

Matt Haig: A fiú, aki Karácsonynak hívnak

Már az egyetemi könyvtárban szemezgettem a kötettel; akkor úgy ítéltem meg, túl koros vagyok én már ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül a pulthoz lépjek vele. Évekig álmodoztam arról, hogy miről szólhat; megihletett a borítója; egy karácsonyi történetet szerettem volna írni én is; tavaly megtekintettem a Netflix-adaptációt, és bár kellemesen elszórakoztatott, nem vált a kedvenc karácsonyi filmemmé. Idén  decemberben, mikor újra kiadták, rájöttem arra, elég érett vagyok már ahhoz, hogy ne érdekeljen, milyen korosztálynak szóló történetet lapozgatok. Örülök, hogy az eredeti borítóval sikerült beszereznem a Libriben...  már nagyon várom, hogy bekuckózhassak vele (főleg, hogy tudom, Matt Haignak is meg kellett küzdenie a maga démonajival).

E.T.A Hoffmann: Diótörő és egérkirály

Végre egy libris díszkötet, amelyet a karácsonyi promóció alatt sikerült beszereznem (a 2020-as Kosztolányi-kötetre is fájt a fogam, de csak tavaly karácsonyra kaparintottam meg - mondhatni, muszáj volt... imádom a borítóját). Láttam a rajzfilmeket, lenyűgöz a balett óriási karácsonyfája, kedvelem a német mesefilmet... E.T.A Hoffman az a szerző, akitől még semmit sem olvastam; a gimis tanárom jótékonyan kihagyta őt a tananyagból; később egyetemen kötelező olvasmányként szerepelt  az Arany virágcserép, de néhány oldalnál nem jutottam tovább. A Diótörő és Egérkirály már évek óta ott mocorog a karácsonyi várólistámon... azt hiszem, végre elérkezett az idő, hogy ott találjam magam a Stahlbaum-ház karácsonyi szalonjában.

Down Casey: Mesék télre (Zanna Goldhawk illusztrációival)

A születésnapomra vettem meg magamnak ezt a kötetet... Már tavaly gyönyörűnek találtam a borítót és a tematikát, de mire összeszedtem volna a bátorságomat, hogy meglepjem magam vele, már el is kapkodták...  Nagyon szeretem a telet, a havat és a meséket... nem vagyok bizonyos abban, hogy a szöveg felér az illusztrációkhoz, de örülük, hogy itt van velem... mély merítésnek tűnik, amelyben nagyon szeretnék elmerülni. (Egy nehezebb időszakomban minden este norvég népmeséket lapozgattam egy forró ital társaságában - lehet, hogy újfent fel kellene vennem ezt a szokást...)

C.S. Lewis: Narnia krónikái

A legelső Lewis-történet 11-12 éves koromban került a kezembe, amikor már túl idős voltam ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessem Lewis sorait. Nagyon ácsingóztam a sorozat után, mert az Oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény akkoriban érkezett a mozikba. Engem akkor már megfertőzött Tolkien világa... Lewis és Tolkien szerzőtársak, jó barátok voltak, és együtt koptatták az Oxfordi Egyetem katedráját. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény Középfölde kidolgozottsága után egy ígéretes, ám lecsapott ötletnek tűnt.  A Hajnalvándor útja angol eredetije gimnazista koromban  még kellemesen elszórkoztatott; a többi rész ismeretlen terület a számomra. Most sikerült beszereznem a puhatáblás egybekötetet. Itt az ideje, hogy egész Narniát bebarangoljam - akkor is, ha nem váltam vallásosabbá az évek folyamán.

Maja Lunde: A hónővér

Maja Lunde kötete is olyan hívogató borítóval bír (akár egy kandalló), hogy az ember azonmód fel szeretné csapni a fedelét. Végül sosem mertem belemerülni, hiszen tudom, hogy  témája a gyász; itt az ideje, hogy próbát tegyek vele.

Emberi léptékkel 

„Különös és igazságtalan, mondta Gauss, a létezés siralmas esetlegességének ékes példája, hogy tetszik, nem tetszik, egy bizonyos korban születünk és annak foglyai vagyunk. Ez méltánytalan előnyt szerez az embernek a múlttal szemben és bohócot csinál belőle a jövő szemében.”

Daniel Kehlmann életrajzi alapokon nyugvó (részleteiben azonban fikciós) regénye abszurd jelenettel veszi kezdetét: Carl Friedrich Gauss (1777-1855) egy 1828-as berlini tudományos konferenciára hivatalos, amely ellen kézzel-lábbal tiltakozik, majd tizenöt percen át kellene Daguerre találmánya előtt állnia, hogy megörökítsék az Alexander von Humboldttal (1769-1859) való találkozásának pillanatát. Ám Gauss türelme véges, haza akar menni, és egyébként is, az egész ügy, úgy, ahogy van, nevetséges. „Most örökre elveszett a pillanat,” mondja Daguerre, „Mint az összes többi” nyugtázza Gauss. Kehlmann kötete a komikus felhangot később sem hagyja el, párhuzamosan futó fejezeteiben a két német tudós, Gauss és Humboldt életútjait tárja elénk, akik egy olyan korban igyekeznek adatokkal körbebehálózni a világot, amelyben még szárnyas törpekutyák lapulnak az emberek képzeletében a dzsungelek mélyén. Miközben, állítja Humboldt, „ha valamitől megijed az ember, azt a legokosabb megmérni” (19) – és ekképp is cselekszik.

Míg Humboldt már-már komikus mértéket öltő németes precizitással törtet előre a dél-amerikai vadonban („Muszáj mindig ennyire németnek lennie?” – sopánkodik hű társa, Bonpland), addig Gauss Némethonban rostokolva, pusztán intelligenciájára hagyatkozva próbálja fölfedni, milyen törvényekre jár a világ. Gauss a regény lapjain abszurd módon hanyagolja a jelent  - például finoman szólva elkerüli a figyelmét, hogy Napóleon elfoglalta Göttingát, vagy anyósa nyugalmát megzavarva meglepődik azon, hogy felesége gyermeket szült.  A jövő tudománya felé tör, mindent a számok precizitásával szemlél, ahogy prófétai módon néhanapján látni is véli a jövőt, melyet mozgó fémdobozok, az ég felé törő házak és „puskagolyó sebességével száguldozó” gépek jellemeznek. Időnként azonban téved. A kötet egy jelenetében kihajítja a kocsi ablakán fia, Eugen könyvét, a Német tornaművészetet, azzal a felkiáltással, hogy „A fickónak nincs ki mind a négy kereke” (7) - a kötet a legújabb tornaszereket, például a gerendát mutatja be. Csak legyint arra az elképzelésre, hogy Berlinből még metropolisz is lehet, míg a halálozási statisztikában elmélyedve hűvös nyugalommal közli, a számok törvénye szerint feleségét és Humboldtot is túléli majd (valójában Humboldt négy évvel később követte őt a másvilágra). Humboldt Gaussal ellentétben a jelent térképezi föl, ám azzal a szándékkal, hogy a jövőt segíti vele. Makacsul hisz abban, hogy a tudomány fejlődését az emberi erkölcs tökéletesedése követi, s így gyermeki naivitással elutasítja a föltételezést, hogy a magasrendű csillagászattal bíró (és aszerint építkező) azték civilizáció bármiféle ellenállás nélkül húszezer emberáldozatot mutathatott volna be. A folyókat összekötő mitikus csatorna feltérképezésétől is a dél-amerikai kereskedelem fellendülését reméli  – és még meg kell élnie, hiába.

„Az emberiség korai időszakaiban, vagy az Orinoco partjainál még egy hozzá fogható elme sem lett volna képes semmilyen teljesítményre, mondta Gauss, kétszáz esztendő múlva ellenben minden fajankó gúnyt űzhet belőle és képtelen badarságokat találhat ki az ő személyével kapcsolatban.”

Kehlmann a tudományos tartalmak ellenére játszi könnyedséggel (és humorral) terelgeti hőseit a földmérés világában. Humboldt a kannibál törzsek között járva rendíthetetlen nyugalommal szegezi tekintetét az őserdei kőzetekre és indákra, és a fontos mérések miatt nem rest hanyagolni egy napfogyatkozás látványát sem. Hű társával, a francia Bonpland-tal hegyeket hódít meg (félig), denevérekkel teli barlangokban kúszik, tudós érdeklődéssel kóstolgatja a mérgezett nyilak curaréját, csontvázakat gyűjt és a tudós becsületet a szeme előtt tartva írja feljegyzéseit („Szerencsére, írta a naplójába, nem túl tengeribeteg. Aztán hánynia kellett.” (41)) Utóbb a felfokozott sajtóérdeklődés akadályozza a kutatásban – a kalandokat hanyagoló, számadatokkal telezsúfolt könyvei pedig finoman szólva csak porosodnak a polcokon. Gauss Humboldttal ellentétben öntudatos és csípős nyelvű. Regényes élettörténetéből a híres gyermekkori anekdota természetesen nem marad ki: nyolcesztendős korában három percen belül összeadja 1 és 101 között a számokat, megzavarva ezzel tanára (néhány órásnak remélt) nyugalmát. („Száz meg egy az százegy. Kilencvenkilenc meg kettő az százegy. Kilencvennyolc meg három az százegy. Mindig százegy az eredmény. Ezt ötvenszer lehet megismételni. Tehát ötvenszer százegy.”) (51)  Később a görbülő térrel és a Jupiter pályájával foglalkozik, végig a hűvös racionalitás berkein belül marad, tisztában van önmaga kivételességével, kortársai vélt (vagy valós) behatároltságával és azzal a kibírhatatlan lassúsággal, amellyel egy mindennapi beszélgetés csordogál. Nem is nagyon fogja vissza magát, ha kritikai észrevételekről van szó – a nyelvész Wilhelm von Humboldttal folytatott eszmecseréje során például nem rest kifejteni, hogy a nyelvészet „olyan embereknek való, akikben a matematikához szükséges pedantéria megvan, az intelligencia azonban nincs” (153); de Eugen fia mentális képességeit (jobban mondva: azok feltételezett hiányát) is előszeretettel emlegeti (utóbb kiderül, Eugen édesapja árnyékából kikerülve egész talpraesettnek mutatkozik). Gauss azonban tudatában van annak is, az idő legyőzi őt. Folyton harcban áll a szellemi hanyatlással, azzal, hogy huszonéves korára kész az életműve, hogy bármit is cselekszik, tudományos fölfedezéseit a jövő úgyis felül fogja múlni. Van azonban egy világ, amellyel sem Gauss, sem Humboldt nem tud mit kezdeni: ez pedig a metafizikai – Thomas Mann Varázshegyét idéző szellemidézésével, látomásaival, édesanya-kísértettel és trópusi-lázas álmaival.

Humboldt és Gauss elméje a kötet végére találkozik, egymás töredékeire válaszol, mintegy felszámolva a távolságot a tér tudós fölmérői között. Sóoldat hiányában a pillanat ugyan nem rögzül, de a tér pontjai igen; s ahogyan Humboldt is elmereng rajta, kétséges marad, a két tudós közül melyikük járta be alaposabban a világot – az, amelyik Dél-Amerikába is eljutott, vagy az, amelyik szinte ki sem tette a lábát Göttingából.

Eredeti cím: Daniel Kehlmann: Die Vermassung der Welt

Fordította: Fodor Zsuzsa

Magvető, Budapest, 2014, 2016, 2019

"Két öreg, kissé bogaras tudós ember (Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss) először 1828-ban találkozik Berlinben, hogy a tudomány érdekében összefogjanak. A világot járt felfedezőnek és a szobájába zárkózó tudósnak azonban csak egy közös vonása van: a szenvedélyes tudásvágy. A szerző humorral teli, élvezetes stílusban meséli el a két zseni életét, sikereiket és kudarcaikat, kötéltáncukat nagyság és nevetségesség határán. A regény rafinált játék a tényekkel és fikcióval; különös fantáziával, erővel és ragyogó technikával megírt mű."

Egy Conor nevű kisfiú, egy rákkal küszködő édesanya, éjfél után hét perc, egy életre kelt tiszafa, a szöveget behálózó, fekete-fehér ábrák, és három tanulságos, csavaros történet. A szörnyeteg azonban nem bizonyos, hogy ártó szándékkal érkezett, az utolsó mesét pedig magának Conornak kell elregélnie. Ha meri...ha szavakba tudja önteni a rémítő valót.

A Szólít a szörny egyszerre békés és felkavaró, barátságos és szívszaggató történet. Neil Gaiman köteteit, a Híd Terabithia földjére című regényt, átvitt értelmével pedig a Végtelen történetet juttatta eszembe. Conor meséjét - egy tiszafa-szörny éjnek évadján fölkeres egy kisfiút - annyiszor elregélték már....a Szólít a szörny azonban több azoknál a történeteknél. Itt nem csak egyetlenegy szörny tűnik föl, ahogy az sem bizonyos, hogy az emberek (és szándékaik) a végletekig leegyszerűsíthetők. Conor retteg attól, hogy elveszíti édesanyját, akinél nem hatnak a kezelések,  miközben rühell a nagymamájával élni, aki nem érti meg őt igazán, az iskolában láthatatlan, a tanárok sajnálják, bántja egy fiúbanda, rémálmában elveszít valakit, de ezt az álmot sosem merné elmesélni senkinek. Csak a tiszafa marad. Egy szörnyeteg marad, hogy segítsen…vagy ártson? A szörny történetei elgondolkoztatják és zavarba ejtik Conort, akinek a belsejében szintén formálódni kezd a sötétség, a saját dühe és tehetetlensége, egy ki nem mondott bűntudat, amely álmaiban is emészti, és amire ki tudja, adhat-e valaki föloldozást….közben pedig végig ott a mardosó kérdés, vajon miért mindig éjfél után hét perccel szólítja őt a szörny - vagy épp könyörög ő a szörnye után.

A Szólít a szörny számomra a régi, általános iskolai olvasási élményeket elevenített föl, és ez ritka kincs.... tökéletes őszi olvasmány volt. Szerettem a szöveggel szerves kapcsolatban álló illusztrációkat, a fekete-fehér lapszéleket, az üzenetet, hogy  nem mindig vagyunk urai a gondolatainknak, de nem kell, hogy bűntudat gyötörjön minket azok miatt, amik megfordulnak a fejünkben… s ha egyszer kinyitottam, hosszú időre elmerültem benne. A történet tragédiáját súlyosbítja, hogy Patrick Ness Siobhan Dowd írónő terveit vette át, aki hamarabb elhunyt rákban annál, hogy könyvbe önthette volna történetét. Az utolsó két oldal megríkatott….nagyon szép regény volt. Nem utoljára olvastam el. 

  Illusztrálta: Jim Key

  Eredeti megjelenés éve: 2011.

  Fordította: Szabó T. Anna

  Kiadó: Viandra, 2012., 2019.

  216 oldal