Neil Gaiman: Csillagpor

    

Valahol a világunkban él egy Neil Gaiman nevű író, aki roppantul kedveli a meséket (meg a bizarr történeteket) Regényeiben London alatt húzódik egy másik London, világaiból titkos ajtók nyílnak, s gonosz lények csalnak tőrbe embereket, s egyáltalán, mindenféle alternatív világok nyílnak a valóság mellett, alatt és fölött. Gaiman szeret mesékkel átszőtt helyeken járni, s úgy alkotni, hogy nem kötik meg a kezét a különféle elvárások – minden novellájának meg is van hát a maga kis furcsa világa. Vannak ötletei, melyeket nagyon szeretek: ilyenek a rövidebb regényei - a Coraline és a titkos ajtó, az Óceán az út végén, vagy éppen a Csillagpor. Más írásai nem egyenletesen nyerik el a tetszésemet, akár az Amerikai istenek - ami egyszerre letehetetlen és ötletes, hogy azután akadjon benne egy röpke pár száz oldalas részlet, melynél alig várom, hogy végre vége legyen - és akadnak, melyek túlontúl keszekuszák és kanyarulatosak ahhoz, hogy élvezni tudjam őket: ilyen például a Sosehol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kapnám föl a fejem, ha új Gaiman mű jelenik meg, s ne lennék rá kíváncsi, min ügyködik éppen.

A Csillagpor Neil Gaiman egyik legnagyobb tündérmeséje. Főhőse Tristran Thorn, egy csetlő-botló tizennyolc éves ifjú a Viktoriánus kori Falvában – mely onnan kapta a nevét, hogy csupán egy fal választja el Tündeföldétől. Van egy egyszerű állása a helyi vegyesboltban, kicsit máshogy néz ki, mint a kortársai, és nem is tűnik olyannak, mint aki kalandokra termett. Gyereknek már túl öreg, felnőttnek meg túl naiv, ráadásul a múltjáról sem tud mindent, hát nem is találja a helyét a világban. S ahogy a hasonló történetekben az már lenni szokott, roppantul szerelmes is - hogy elnyerje Victoria Forester kezét, megígéri neki, hogy elhozza a Fal mögé hullt csillagot, s állását sutba dobva mindenféle-fajta kétely nélkül neki is vág a Kalandjának.

A Fal mögött azonban nem csak ő ácsingózik a csillagért. Viharvára három, egymással (még) nem végzett fia koronát akar, három Lilim pedig örök fiatalságot és hatalmat. Ráadásul a csillagról is kiderül, hogy nem egy egyszerű,  világűrből érkezett kődarab, ahogyan azt az iskolában tanították....

A Csillagporban az a jó, hogy nem bonyolítja túl a saját történetét. Népmesei elemek keverednek benne, mint például az egyszarvúak, a mozgó erdők, a beszélő fák, a fogadók vagy a madárrá változtatott emberek. Az erdők hangulatosak, a viharok vészterhesek, a vásárok mágikusak, a rúnákkal jósolni lehet. Karakterei egyszerűek: Tristran Thornnak ugyan terve nincs, de ugyanúgy egy utat jár be, akár a tündérmesék hősei - s szokás szerint rá kell döbbennie, melyek a fontos dolgok, s melyek azok, melyeket csak fontosnak vélt. Ugyanakkor az író sok szerepkört ki is fordít: így válik a csillag - Yvain könnyen dühbe guruló, saját akarattal bíró hölggyé, vagy így kapnak bizarr - mulatságos színezetet az egymással fondorlatosan végző hercegek.

    A mese tele van beszédes nevekkel, szójátékokkal; legyenek azok akár latinok, akár angolok; és én igazán nem bánom, hogy nem Tüskés Tristranok és Hétfő urak járnak-kelnek egy ízig-vérig angol történetben, de azért néha nem árt, ha az ember magában fordítgatja a neveket (és ez nem azt jelenti, hogy Pék Zoltán fordítása nem lenne kiváló, mert szokás szerint itt is az).

Neil Gaiman a Tündefölde - valós világ kettősével mesterien játszik. Az értelmetlen gyermekmondókák a Falon túl visszakapják jelentésüket. Ami Falvában kiábrándító és materiális, az a Falon túl mesés és csodálatos - Tristran Thorn sem találná a helyét sosem Falvában, s hasonló utat sem tudna bejárni, ha a valóságban indulna kaland után. A történet a generációk ritmusát, ismétlődését is jól visszaadja. Ezért is szerencsés, hogy a mese a tizennyolc éves Dunstan Thornnal kezd, hogy rögvest utána megismerjük a tizennyolc esztendőssé cseperedett fiát, Tristrant, s hasonló kalamajkáit - s a falu szépe szerepkör is továbbhagyományozódik. A történet végére érve a feloldás váratlan és egyszerű, teljesen eseménytelen, de nem kelt csalódást - míg az utolsó oldalak ténylegesen a mese világába emelik a történetet, s a zárás végtelen és keserédes lesz.

A regényből 2007-ben film is készült, és azok közé a ritka esetek közé tartozik, amikor a film talán jobb, mint maga a kötet (a forgatókönyv is Neil Gaiman munkáját dicséri. Talán szerencsésebb is számára, ha egy történetet többször is át tud gondolni, s esetleg más formátumban - habár az Elveszett próféciák sorozatváltozatát, amelynek ő volt a showrunnerje, még nem láttam). A humor jóval feketébb, de kevésbé gyermeteg, mint a regényben; és a kalandok átgondoltabbak, a karakterek kidogozottabbak (gondolok itt például Shakespeare kapitányra, akinek a könyvben még csak neve sincs). Talán Victoria Forester az egyetlen szereplő, aki a filmben egysíkúbb marad, míg a sorok között végül egészen megkedvelteti magát. 

A könyvet a rövidsége kifejezetten bájossá teszi; s azt sem bántam, mikor a kalandok részletezése helyett csak a felsorolásukkal találkoztam, hiszen ez is megmutatta, hogy mennyire fantáziadús, gazdag is a Falon túli világ

A Csillagpor tehát egy nagyszerű, felnőtteknek szóló tündérmese; nem túl rövid, de hangulatos, ismerős és váratlan - olyasféle történet, amelyet ősszel-télen a legjobb olvasni, mikor úgyis eljön a kalandok ideje.

Hasonló olvasmányok: J.R.R. Tolkien meséi (legfőképpen A woottoni kovácsmester című írás).