Michael Ende: A végtelen történet

Már a címe is megkapó. Hiszen hogyan tarthat egy történet a végtelenségig? Ezt Michel Ende regénye sem teszi, röpke háromszáz oldal után véget ér - és mégis, mégsem. Hiszen az utolsó sorát is továbbviszi, ahogy minden egyes történetszálat a kötet folyamán: "De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...."

Ez az a történet, melyet tíz-tizenegy éves koromban olvastam először, s nem vagyok képes leírni, hogy mennyire szeretem. Egy komor, novemberi napon vágtam bele, mikor éppen nem kellett iskolába mennem; és sokszor előrelapoztam benne, mert nem tudtam kivárni, hogy a következő fejezethez érjek. Megtanultam belőle, hogy a történetek végtelenek, és hogy mit  tesz az emberekkel a hatalom - ha nem is értettem minden egyes részletében. Azóta számtalanszor újraolvastam, s felnőtt fejjel talán tudom, mit jelent a mágikus amulett felirata, a TEDD AZT AMIT AKARSZ, mit is tesz Fantáziával a Semmi, vagy hogy miért kerülnek a föld alatti tárnákba az elfeledett álomképek.

Ende meséje azonban nem csak a címe és a szimbolikája miatt különleges. A végtelen történet egy könyv a könyvben, és ugyanolyan gyönyörű, mint általában a kezünkben tartott példány. Kétszínű betűkkel nyomtatták, tetején kígyók formálnak kör alakot egymás farkába harapva, a fejezeteket pedig iniciálék díszítik. A könyvet egy novemberi, esős napon lopja el egy mogorva antikváriustól Bux Barnabás Boldizsár, a tíz-tizenegy év körüli kisfiú, aki szereti a történeteket: emellett félárva, kövérkés, osztálytársai nevekkel illetik, ráadásul több tárgyból is bukásra áll. Édesapja komor, zárkózott ember - habár mindent megvesz Barnabásnak, amit  az csak kíván - épp csak érzelmi támaszt nem nyújt neki. Barnabás szerzeményével (melynek a kinézetét a szerző jól leírja, de írójáról említést sem tesz) az iskola szertárában bújik el,  miközben telnek- múlnak az órák, s az épület lassan kiürül. 

És itt kezdődik a valódi mese. Fantáziába csöppenünk: pókszerű lények zizegnek benne, szerencsesárkányok,lidércek, kísértetvárosok és furcsa kapuk, melyek ki tudja, hogy hová vezetnek - tehát mindenféle-fajta jó, amely megmozgatja a fantáziát. Fantázia azonban haldoklik: a Semmi nyeli el, amely nem feketeség, nem is űr, hanem olyan hatást kelt, mintha az ember megvakult volna. A probléma forrása, hogy a Kislány Királynő nagybeteg: s a Semmi talán egész Fantáziát elnyeli, amíg valaki gyógyírt nem talál a bajára. 

    A kiválasztott hős a "zöldbőrűek" népéből való Atráskó lesz. Segítségül kapja az AURIN-t, a Kislány Királynő amulettjét, az egymás farkába harapó kígyókkal. Kalandok sokasodnak, furcsaságok esnek meg, kiderül a gyógyír, mígnem Barnabás is bele nem csöppen a történetbe. Teremtővé válik, igaz neveket ad, s bár a korábbi meseiség megmarad - szerencsére Atráskó s a szerencsesárkánya sem tűnnek el végleg - a történet azonban változik, egyre átvittebb értelmet nyer, mígnem érthetőbb lesz a felnőttek, mint a  gyermekek számára.

A történet első fele volt az, amely kiskoromban teljesen beszippantott: szerettem a pókos, kísértetvárosos kalandokat, s sokat tanulhattam a hűségről, önzetlenségről, önfeláldozásról - tehát ugyanúgy a világába vont, akárcsak Barnabást. Ezzel szemben a második fél hol meghaladta értelmezői képességeimet, hol egyszerűen  untatott: a Pelerin éjvadon teremtését szívesen átlapoztam volna, a forrásos rész sokáig nem fért a fejembe. Akadtak olyan jelenetei is, melyeket szerettem, de nem értettem: így például a bányák s képek fejezet már azelőtt megkapó volt, hogy tudtam volna, mivel is foglalkozott pontosan Freud és Jung.

A történetnek számtalan szerethető szereplője van, közülük sokan csak jönnek és mennek (bár történetük folytatódik). Atráskó néha türelmetlen, de hősies és önfeláldozó, bátor harcos. Küldetést hajt végre, s ha fél is, nem hátrál meg; végül végtelenül önzetlenné és hűségessé válik. Barnabás már más tészta: a történet második fele vele rejti az első buktatót magában. Atráskó a szívünkhöz nő; a főszereplőváltás kegyetlennek tűnik; és én kiskoromban Atráskó helyett is irigykedtem Barnabásra, hogy nála van az AURIN, ő beszél a Kislány Királynővel, s hogy őt tisztelik hősként. Nem kedveltem a kalandját az oroszlánnal, Szörszörénnyel a színes Góba sivatagban (most már igen), s utáltam azért, amiket mond, s amiket tesz. Viszont meg lehet érteni őt: hatalmas hatalmat nyer, melyet nem tud féken tartani; kívánságról kívánságra ugrik, dőzsöl, és közben egy olyan utat jár be, mely a zsarnokság bugyraiba viszi. Teremt, de nem isten, s sosem lehet Fantázia tejhatalmú ura; s olyan emberekben bízik meg, akikben nem kellene, s olyanokkal bizalmatlan, (lásd: Atráskó) akik a jóakarói. Ez azonban egy olyan út, melyet szükségszerűen végig kell járnia - ahogy az Ahol a vadak várnak kisfiúja is sokat tanul utazása során. S ne feledjük: Atráskó nem tud nagyra törni, kívánságról kívánságra lépni, hiszen teremtmény - nincs hát képzelőereje. 

A végtelen történet úgy fantáziadús, hogy közben megvannak a maga mélységei. Imádtam a kapuk mögött kalandozni, vagy bebarangolni a sebtiben elhagyott kísértetvárost; jó volt elképzelni a kézre emlékeztető tornyot, Elefántcsonttoronyot, a belőle nyíló lótuszvirágot, a azt körülölelő labirintust, a szerencsesárkány dalát; s közben kaptam benne névmágiát (csakúgy, mint Ursula K.Le Guin munkáiban), az élet értelmén töprengő tudósokat, s megtudtam, honnan erednek a hazugságok a valós világban. Tehát a szárnyaló fantázia sosem tűnt üresnek, hanem valóban elgondolkodtatott az élet kérdésein.

Ami még megkapóvá teszi a Végtelen történetet, az az, hogy bár sokfelől kölcsönöz, megvan a maga világa; engem kiskoromban a Gyűrűk Urára is emlékeztetett, az AURIN-nal és a bölccsel; de sok benne a keleti lény és filozófia, Freud tudatalattija, míg a kísértetváros farkasszerű lénye, vagy az egymás farkába harapó kígyók részben a skandináv mitológiából léptek elő. A kötetnek pedig hatalmas szíve is van: együtt félünk, hogy Atráskó küldetése kudarccal jár, miközben emberfölötti kísérleteket tesz rá, hogy megmentse világát, s a Kislány Királynőt; s együtt csüggedünk, míg feljut az Elefántcsonttorony tetejére, hogy bevallja, fölösleges volt minden, nem sikerült a küldetés, vége a világnak, s arról csak ő tehet. De annak a súlyát is érezzük, milyen, ha az ember emlékei elszöknek előle, mert túlságosan elmerül Fantázia világában, vagy hogy mekkora megtiszteltetés lehet, ha valaki (életében először és utoljára) láthatja a Kislány Királynőt. Az az áldozat, amelyet egy barátságért hoznak, pedig kifejezetten ritka kincs.

 A végtelen történetet tehát egy olyan történet, melyet nem szabd csak egyszer elolvasni; kell hozzá idő, gyerekként és felnőttként is, míg be nem barangoljuk teljes egészében. Fantáziában talán kiskorában tud elmélyedni igazán az ember, de a második rész filozófiájához felnőtt elme kell. S utána jól esik Fantáziába visszatérni megint. 

"De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...."


Hasonló olvasmányok:
Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak
Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója