Szavakba öntött kimondhatatlan


"A Leningrádi területre vittek minket. Amikor közeledtünk az állomásokhoz, az emberek már messziről nézték a vagonokat, és keresztet vetettek. Féltek a vonatunktól, minden állomáson hosszasan mosták. Amikor az egyik állomáson kiugrottunk a kocsiból, és beszaladtunk a büfébe, utánunk már nem engedtek be senkit: >>>Itt csernobili gyerekek fagyiznak.<<< Azt mondta valakinek a büfésnő telefonon:  >>>Ha elmennek, fölmossuk klóros vízzel a padlót, és kifőzzük a poharakat.<<< Hallottuk..."

Ezt a könyvet, azt hiszem, 2020 februárjában vettem először a  kezembe; azután beköszöntöt március 11-e (Covid), és egyszeriben minden kívántam, csak Csernobilban lenni nem. A Csernobili ima riportregény, egy tragédia emléke, s mint olyan,  ijesztő, és márciusban elviselhetetlenül nyomasztóvá vált. Szemtanúk visszaemlékezéseit olvashatjuk benne, egyszerűen,  élőbeszéd-szerűen, befejezetlen tőmondatokba öntve, melyek azonban hatalmas súlyt hordoznak, kollektív traumát mesélnek el. 


A Csernobili ima alaptörténetét mindannyian ismerjük  ha máshonnan nem is, hát az HBO 2019-es sorozatából. A csernobili atomerőmű 1986. április 26-án robbant föl Ukrajnában. A radioaktív füst messzi földeket beterített, a baleset súlyosságát azonban sokáig titokban tartották a lakosság előtt. Pripjaty városának kiürítésébe csak késve fogtak bele. A tűzoltókat speciális védőfelszerelés nélkül küldték oltani. A május 1-jei felvonulásokat megtartották. Sok helyütt a jód osztása is elmaradt. Az igazság csak lassan, fokozatosan derült ki, és egyes dokumentumai valószínűleg sosem fognak napvilágot látni. A mai napig nem ismert,  hány ember életét követelte, követeli Csernobil. Egyesek úgy vélik, a Szovjetúnió összeomlását is – részben – Csernobil okozta. Hiányos adatok, feltételezések, kérdőjelek, statisztikák. És mögöttük valódi emberi életek.




Erről a kötetről nagyon nehéz kritikát írni. Önmagáért beszél. Beszámolókból épül föl, egy-egy feltárulkozásból a szerző felé: hol magányos hangok, hol emberi „kórusok" szólalnak meg, névvel és név nélkül, borzalmas életutakat föltárva. Sokáig elhallgattatott történetek kerülnek elő  szülők mesélnek, akiknek elhunyt, vagy haldoklik a gyermekük, feleségek, akiknek a férjeik borzalmas kínok között távoztak el, gyermekek, akikbe beleivódott a halál tudata, tudósok, akik bárhogyan próbáltak, nem tudtak segíteni; magasabb beosztásban lévő emberek, akik vakon hittek, és most marják magukat. Beszámolóik kórház- és jódszagúak, megállított órákkal, különös óvintézkedéssekkel zajló temetésekkel, hátrahagyott szokásokkal és babonákkal, meggondolatlan tettekkel, megölt háziállatokkal, felforgatott földdel, ahol a sugárzott porral együtt a családi hagyományokat is szerteszét szórta a szél.


A visszaemlékezések keretét két özvegy elbeszélése adja, akik férjüket veszítették el Csernobilnál; egy tűzoltó- és egy likvidátorfeleség  az egyikőjük az a Ljudmila Ihnatenko, akinek a történetét a Csernobil című sorozat is feldolgozta. Esetükben a boldog múlt a meghatározó; az idillikus házasság; hogy a legvégéig kitartottak a férjeik mellett, akkor is, amikor már biztos, külsőleg látszódó, rémítően torz nyomai voltak annak, hogy itt a vég. A  Csernobil előtti emlékek mások szólamaiban is gyakran előkerülnek; főleg az illegális zónákban élőknél tapasztalható, hogy számukra Csernobil "csupán" egy újabb csapás volt, egy láthatatlanul gyilkoló mozzanat a háborúk, erőszakos halálok, kitelepítések sorozatában.


A 2019-es Chernobil című sorozat plakátja.

A csernobili emlékek visszatérő képekből épülnek föl. Csupa szín és benyomás; rémisztő látvány, tudatlanság, alulinformáltság, néhány boldog pillanat. A magukat vodkával öngyógyító likvidátorok; a csellengő, leölt, éhező háziállatok; a sugárzás után bőven termő föld, amelyből nem szabadott volna enni, mégis sokszor megtették; az eltitkolt, titkosított, letagadott sugárzásértékek, a „Minden rendben van, csak mossatok kezet evés előtt" , a jód, a bőrfelszíni elszíneződések, a piros színű pocsolyák. A gyönyörű tűz, mellyel Csernobil lángolt, melyet a lakosok tudatlanul, közelről csodáltak meg. A nagybeteg férfitól megtagadott tükör. A fiatalok, akik biztosra veszik, nem fognak magas életkort megélni. A félelmet csernobili viccekkel oldó katonák, a 22 éves korukban rokkantságba került ifjak, akik nem találnak maguknak feleséget, mert „csernobiliak“, tehát "fertőzöttek, " "fertőznek," s "nem is igazi férfiak már." De szóba kerül az is, mennyire udvariatlan, vagy megfontolt tett nemet mondani, ha Csernobil közelében, a baleset után vendégül látnak, vagy hogy a kitelepített gyermekek milyen riadalmat keltenek egy fagyizónál, ahol klórral mossák fel utánuk a padlót. A katonák a hősiességről, a történelemről is elmerengenek; honnan kezdődnek a hősök, a nagy csaták; és hogy igazából a történelmi pillanatokban túl parányiak vagyunk ahhoz, hogy felnőjünk a történetekhez.




Jessie Buckley az HBO 2019-es "Csernobil" című sorozatában, Ljudmilla Ihnatenko szerepében.

Az HBO 2019-es, öt részes sorozata, a Csernobil sokat merít ezekből a beszámolókból. Mégis másmilyen. Alekszijevics könyvében többnyire a civilek szólalnak meg, míg a filmekben a baleset okát, fizikáját, s a hatalmon lévők döntéseit, azok következményeit követhetjük nyomon. Azt, hogy mi történt volna akkor, ha nem áldoznak fel ennyi emberéletet, ha Csernobil még ennél is nagyobb pusztítást végez. A filmeket a civileket az Ihnatenko házaspár, a zónát elhagyni nem kívánó lakosok, illetve az állatokkal végző emberek képviselik; Ljudmila tettei a regényben érthetőbbek, és talán átérezhetőbbek is, mint az HBO verziójában.


Alekszijevics könyvében Csernobilról kibeszélésre kerül, ami a tragédiáról csak elmesélhető. A tudatlanságok, a hazugságok, a vakhit, a tussolás. A stigmák és betegségek, amelyek egy életen át elkísérnek. Az elpusztított környék, a bő termés. A múlt hátrahagyása, mikor egész addigi életünket egyetlen lakásban éltük le, a gyermekek magasságát újra és újra belekarcolva az ajtófélfába. Felkavaró; egyes olvasók számára talán túlságosan is. De meg kellett írni. Valami nyomot kellett hagyni. Valószínűleg sosem fog kiderülni, hányan haltak meg Csernobil miatt, s hányan fognak meghalni még.  Alekszijeicsnek mindenesetre kijár minden elismerés, hogy felkutatta a némaságban élőket, és hangot adott nekik, akkor, amikor még lehetőségük volt a beszédre.


Kiadó: Európa, 2019
Fordította: Pálfalvi Lajos
Oldalszám: 358, 362. 
A múzsa sorsa


"Az első világháború idején az arc-és szájfestés még nem vált általános divattá, azért tűnt fel kellemetlenül, hogy Csinszka éppen nem takarékoskodott az arcára és szájára vastagon fölkent piros festékkel, mely állától szinte szája széléig érő forradás fehér vonalát csak annál feltűnőbbé tette." (Hatvany Lajos 1957-es sorai)

Csinszka a szerepjátékok mestere volt. Egyszerre bohóc, merengő szépség, művész, múzsa, kislány és kisfiú. Nő, aki büszke aprócska lábaira, és úgy, igazándiból, a lábaira; erős sminket használt, főleg az orcáit emelte ki pirossal; leveleiben olykor játékos, kokettáló stílust, máskor melankolikus hangot ütött meg; a róla készült fotók is sokszínűnek mutatják. Akad olyan kép, melyen valóban úgy tekint a kamerába, akár egy kisfiú (öltözködésével is azt sugallja), míg Márffy Ödön festményein többnyire mélázó, szomorú szépség, aki nagy, kék szemeivel mereng a világon. Sokan mégsem tartották kifejezetten szépnek. Azt is nehéz megállapítani, mikor mutatta az "igazi" arcát. Még halálában is erős festéket viselt, és temetésén azt pletykálták, paraffint fecskendeztek a bőrébe, hogy fiatalabbnak tűnjön a koránál (40 éves volt ekkoriban).


Csinszkát azonban  éppen a fönt felsorolt okokból – rengeteg támadás is érte. Nagyon ellentmondásos személyiség volt. Nem lehetett komolyan venni, azután meg, mégis. Jelentős hátrányból indult (egy nagybácsi és unokahúg kapcsolatából született; édesanyját  korán elveszítette), ezek azonban nem akadályozták meg abban, hogy élni akarjon. Tele volt ambícióval, álmokkal, akaraterővel. Elbűvölő, ugyanakkor erős, akaratos személyiség volt, aki elsősorban művész szeretett volna lenni, s leveleit is művészetnek tekintette. Később azonban, Márffy Ödön mellett, szétfolyt körülötte az idő: írt, de nem kitartóan, és festett, ám azt sem űzte huzamosabb ideig (megmaradt művei vegyes minőségűek, játékos stílusa azonban jó illusztrátorrá tehették volna, ha kitartó). Egy verseskötete sikeresen megjelent;  hiába akarta azonban megörökíteni Adyval közös emlékeit, azok sosem álltak össze teljes egésszé; gyermekkoráról is készített feljegyzéseket, de csak novellák és fejezetek születtek belőle, az áhított regény sosem. Kellemes lehetett a társaságában lenni, ugyanakkor nem eshetett jól, ha haragudott valakire (igen, gúnyrajzokat is imádott készíteni). Majdnem húsz évvel volt fiatalabb Ady Endrénél, majd Babits Mihály oldalán keresett (volna) vigasztalást. Sokan kicsapongónak, férfifalónak tartották, ám ha lehet hinni a visszaemlékezéseknek,  szerelmei  – legalábbis a házasságain belül  többnyire plátóiak maradtak: szinte ártatlan, kamaszos rajongások voltak ezek az idősebb férfi,  a művész (a művészet?) felé.



Csinszka alakja ezer darabból tevődik össze. Lényét nehéz lehetett megragadni. Rockenbauer Zoltán azonban ügyesen rajzolja elénk Boncza Berta portréját. Dokumentumkönyvét Ady temetésével kezdi, Csinszka utolsó portréjával zárja. Soraiban Csinszka él: a Szamóca utcában, bűbájosan, az estélyeken, a kertekben. Alakja a visszaemlékezésekben, Csinszka önértelmezéseiben és Rockenbauer Zoltán kommentárjaiban tárul elénk, de úgy, hogy a szerző sosem tör pálcát könyve alakjai felett. Soraiban az objektivitást személyes meglátásokkal keveredi, amelyek azonban megalapozottak, levezetettek, kikutatottak; információk között igazodik el, cáfol, érvel, s amikre nincs bizonyíték, azokat a helyükön kezeli, esetleges jövőbeli dokumentumokra bízza. 


Rockenbauer Zoltán akkor is objektív, amikor az Ady-per menetét taglalja. Rámutat az ellentmondásokra; a mindig (főleg évtizedek múltán) változó emlékekre, a mögöttük húzódó érdekekre. Nem esik abba a hibába, hogy bárkit is elítéljen vagy felmagasztaljon. De a levelek maguk annyira indulatosak, hogy számomra nem minden esetben esett jól az olvasásuk.



A "múzsa" három neves művészt is megihletett: Ady Endrét, Babits Mihályt, Márffy Ödönt  és akkor a kamaszkori szerelmek még szóba sem kerültek. A kapcsolatok közül a Márffyval kötött házasság tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak (legalábbis Márffy alkotásai ezt sugallják). Csinszka Ady mellett inkább ápoló volt, Babitscsal folytatott, nem túl nyílt és nem túl hosszúra nyúlt kapcsolata pedig igencsak komikusnak tetszik – Babits mintha egyszerre vonzódott volna özvegy Adynéhoz, és futott volna előle, a hozzá illő sebességgel (az utóbbira Rockenbauer Zoltán több okot is felhoz, s mindegyik indokban van valami). A Márffy Ödönnel eltöltött évek azonban  idillinek tűntek: el tudtam  képzelni az öregedő házaspárt, ahogy haláluk előtt is békében,  szalonjukban fogadják a művészeket. A nagy lánggal égő, beszédes Csinszka valószínűleg akkor is elemében lett volna   ha megadatik neki. 


Csinszkát bizonyára nem ismernénk ma, ha nem Ady Endréné és Márffy Ödönné lett volna. Ugyanakkor személyisége mégsem engedik, hogy "csupán" Adyné és Márffyné legyen. Ő Csinszka. Csacsinszky párja. Lánkó. Bertuska. Boncza Berta. A csucsai kastély kisasszonya. Játékos kisfiú és kislány. Egy bohóc. Egy ember, aki korán halt meg, de sokat megélt, és versek is, festmények is megőrizték lényét a nagyvilágnak. És Rockenbauer Zoltán kötete olvasmányosan, igényesen, fényképekkel tárja elénk, milyen is volt a múzsa sorsa.


Hasonló olvasmányok: 
Péter I. Zoltán:  Ady és Léda (Egy szerelem története)

A könyv adatai:

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa (Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese)
Noran Libro, Budapest, 2017
464 oldal





Tazaki Cukuru átlagembernek tűnik - legalábbis ő így szemléli önmagát. Vasútállomásokat tervez, harminchat éves, nem nős, nincs gyereke. Jámbor, szakmájában tehetséges, senkit sem zavar, mégis, jókora terhet cipel a vállán, és ha azt kívánja, hogy új szerelme, Szala kitartson mellette, szembe kell néznie démonjaival. Nyomozni kezd hát, s csak reménykedhet abban, hogy nem késett el vele.

Haruki 2013-as regénye egy gimnáziumi barátság szétesésének története. Cukuru már akkor is színtelennek érzete magát, amikor Nagojában élt, és négy barát vette körül: Vörös, Kék, Fekete és Fehér. Azután Cukuru - egyedüliként - nem maradt Nagojában. A második egyetemi év után  nem fogadták vissza barátai. Nem is akarták látni őt. Levegőnek nézték. Magyarázatot sem kapott. S Cukuru, akinek a nevében egyébként sem volt semmi szín, beleszürkült a világba - később megrázta önmagát, újraalkotta lényét, állomások építésébe fogott. Tizenhat évvel később Tazaki bejelentés nélkül, merészen állít be egykori barátaihoz. Végre választ akar találni a kérdéseire. Közben a többiek is kiöntik a szívüket, s Tazaki sok mindent megtud róluk, melyeket korábban nem volt képes észrevenni (pedig mások számára talán nyilvánvaló dolgok lehettek).

Haruki könyve hasonló témákat érint, akár a többi regénye: a zene (itt Liszt Ferenc Le Mal de Pays című zongoraműve), sport (Cukurut az úszás nyugtatja meg), az alkotás (akár kerámiáról, akár tervezésről van szó). Ebben a kötetben mindent kitölt az utazás, a magány, a depresszió, az eltompított érzelmek, a művészsors. Az, hogy képesek vagyunk-e nyomot hagyni a világban, mikor tekinthetjük magunkat sikereseknek, neveink kijelölik-e a sorsunkat. Cukuru belevési nevét az építményeibe, Fekete a kerámiáiba. Fekete nevet vált, Erivé lesz; Cukuru alkot, tervez, ahogy a neve is azt jelenti: "készíteni."


Cukuru legfőbb ismérve, hogy a saját szemében színtelen. Sorsa egy gyorsan folyó, csöndes könyvben bontakozik ki, mely mély, lélektani. Cukuru egy percig sem válik unszimpatikussá vagy érdektelenné a szemünkben, még akkor sem, amikor már nem lehetünk biztosak az ártatlanságában. Inkább kiegyensúlyozott személyiségnek tűnik, aki megéli a magányt, nem sajnáltatja magát, nem kesereg benne, nincs is mindig egyedül. A munkájában megtalálja a helyét, az úszásban is, ismeri képességének mértékeit, kitölti azt, a szíve mélyén vágyik barátságra, szerelemre. Bátor - nem fél várost váltani. Ugyanakkor valamit elnyom magában, nagyon mélyre, akárcsak látszólag gimnazista barátai, és ezek a vágyak az álmaiban törnek elő. Életét a titokzatos egyetemi baráton, Haidán kívül csak Szalával képes megosztani - Szala lesz az is, aki az újabb változásokat megindítja benne.

Murakami alig varrja el a szálakat: az egyetemi barát (Haida, a szürke) titokzatos marad (bevallom, nekem a könyv olvasása közben az is megfordult a fejemben, hogy az akkor súlyos depresszióval küzdő Cukuru csak képzelte őt - de ennek sok minden ellentmond a regényben); Fehér rejtélyére sem kerül pont a végén; s a titokzatos hatujjú (?) ember és a halál-figura is a misztikum ködében marad. Az utolsó oldalakon pedig egy olyan, sebzett és kiszolgáltatott helyzetben hagyjuk magára Cukurut, mikor újra a színtelenség réme fenyegeti, s minden kétesélyes. Mert meghalni sokféleképpen lehet. De talán feltámadni is.

Hurakami regénye végig mély, lélektani dolgokat feszeget, de sosem válik kellemetlenül súlyossá. Cukuru is szimpatikus főhős; Hurakami pedig nem erőltet rá megoldásokat az olvasókra, nem is ítélkezik szereplői felett - mégsem kelt vele hiányérzetet. Szerettem elmerülni Cukuru történetében.

Fordította: Nagy Anita
Geopen Kiadó, 2013
332 oldal
⭐⭐⭐⭐⭐