Szavakba öntött kimondhatatlan

"A Leningrádi területre vittek minket. Amikor közeledtünk az állomásokhoz, az emberek már messziről nézték a vagonokat, és keresztet vetettek. Féltek a vonatunktól, minden állomáson hosszasan mosták. Amikor az egyik állomáson kiugrottunk a kocsiból, és beszaladtunk a büfébe, utánunk már nem engedtek be senkit: >>>Itt csernobili gyerekek fagyiznak.<<< Azt mondta valakinek a büfésnő telefonon: >>>Ha elmennek, fölmossuk klóros vízzel a padlót, és kifőzzük a poharakat.<<< Hallottuk..."

Ezt a könyvet, azt hiszem, 2020 februárjában vettem először a kezembe; azután beköszöntöt március 11-e (Covid), és egyszeriben minden kívántam, csak Csernobilban lenni nem. A Csernobili ima riportregény, egy tragédia emléke, s mint olyan, ijesztő, és márciusban elviselhetetlenül nyomasztóvá vált. Szemtanúk visszaemlékezéseit olvashatjuk benne, egyszerűen, élőbeszéd-szerűen, befejezetlen tőmondatokba öntve, melyek azonban hatalmas súlyt hordoznak, kollektív traumát mesélnek el.

A Csernobili ima alaptörténetét mindannyian ismerjük – ha máshonnan nem is, hát az HBO 2019-es sorozatából. A csernobili atomerőmű 1986. április 26-án robbant föl Ukrajnában. A radioaktív füst messzi földeket beterített, a baleset súlyosságát azonban sokáig titokban tartották a lakosság előtt. Pripjaty városának kiürítésébe csak késve fogtak bele. A tűzoltókat speciális védőfelszerelés nélkül küldték oltani. A május 1-jei felvonulásokat megtartották. Sok helyütt a jód osztása is elmaradt. Az igazság csak lassan, fokozatosan derült ki, és egyes dokumentumai valószínűleg sosem fognak napvilágot látni. A mai napig nem ismert, hány ember életét követelte, követeli Csernobil. Egyesek úgy vélik, a Szovjetúnió összeomlását is – részben – Csernobil okozta. Hiányos adatok, feltételezések, kérdőjelek, statisztikák. És mögöttük valódi emberi életek.

Erről a kötetről nagyon nehéz kritikát írni. Önmagáért beszél. Beszámolókból épül föl, egy-egy feltárulkozásból a szerző felé: hol magányos hangok, hol emberi „kórusok" szólalnak meg, névvel és név nélkül, borzalmas életutakat föltárva. Sokáig elhallgattatott történetek kerülnek elő – szülők mesélnek, akiknek elhunyt, vagy haldoklik a gyermekük, feleségek, akiknek a férjeik borzalmas kínok között távoztak el, gyermekek, akikbe beleivódott a halál tudata, tudósok, akik bárhogyan próbáltak, nem tudtak segíteni; magasabb beosztásban lévő emberek, akik vakon hittek, és most marják magukat. Beszámolóik kórház- és jódszagúak, megállított órákkal, különös óvintézkedéssekkel zajló temetésekkel, hátrahagyott szokásokkal és babonákkal, meggondolatlan tettekkel, megölt háziállatokkal, felforgatott földdel, ahol a sugárzott porral együtt a családi hagyományokat is szerteszét szórta a szél.

A visszaemlékezések keretét két özvegy elbeszélése adja, akik férjüket veszítették el Csernobilnál; egy tűzoltó- és egy likvidátorfeleség – az egyikőjük az a Ljudmila Ihnatenko, akinek a történetét a Csernobil című sorozat is feldolgozta. Esetükben a boldog múlt a meghatározó; az idillikus házasság; hogy a legvégéig kitartottak a férjeik mellett, akkor is, amikor már biztos, külsőleg látszódó, rémítően torz nyomai voltak annak, hogy itt a vég. A Csernobil előtti emlékek mások szólamaiban is gyakran előkerülnek; főleg az illegális zónákban élőknél tapasztalható, hogy számukra Csernobil "csupán" egy újabb csapás volt, egy láthatatlanul gyilkoló mozzanat a háborúk, erőszakos halálok, kitelepítések sorozatában.

A 2019-es Chernobil című sorozat plakátja.

A csernobili emlékek visszatérő képekből épülnek föl. Csupa szín és benyomás; rémisztő látvány, tudatlanság, alulinformáltság, néhány boldog pillanat. A magukat vodkával öngyógyító likvidátorok; a csellengő, leölt, éhező háziállatok; a sugárzás után bőven termő föld, amelyből nem szabadott volna enni, mégis sokszor megtették; az eltitkolt, titkosított, letagadott sugárzásértékek, a „Minden rendben van, csak mossatok kezet evés előtt" , a jód, a bőrfelszíni elszíneződések, a piros színű pocsolyák. A gyönyörű tűz, mellyel Csernobil lángolt, melyet a lakosok tudatlanul, közelről csodáltak meg. A nagybeteg férfitól megtagadott tükör. A fiatalok, akik biztosra veszik, nem fognak magas életkort megélni. A félelmet csernobili viccekkel oldó katonák, a 22 éves korukban rokkantságba került ifjak, akik nem találnak maguknak feleséget, mert „csernobiliak“, tehát "fertőzöttek, " "fertőznek," s "nem is igazi férfiak már." De szóba kerül az is, mennyire udvariatlan, vagy megfontolt tett nemet mondani, ha Csernobil közelében, a baleset után vendégül látnak, vagy hogy a kitelepített gyermekek milyen riadalmat keltenek egy fagyizónál, ahol klórral mossák fel utánuk a padlót. A katonák a hősiességről, a történelemről is elmerengenek; honnan kezdődnek a hősök, a nagy csaták; és hogy igazából a történelmi pillanatokban túl parányiak vagyunk ahhoz, hogy felnőjünk a történetekhez.

Jessie Buckley az HBO 2019-es "Csernobil" című sorozatában, Ljudmilla Ihnatenko szerepében.

Az HBO 2019-es, öt részes sorozata, a Csernobil sokat merít ezekből a beszámolókból. Mégis másmilyen. Alekszijevics könyvében többnyire a civilek szólalnak meg, míg a filmekben a baleset okát, fizikáját, s a hatalmon lévők döntéseit, azok következményeit követhetjük nyomon. Azt, hogy mi történt volna akkor, ha nem áldoznak fel ennyi emberéletet, ha Csernobil még ennél is nagyobb pusztítást végez. A filmeket a civileket az Ihnatenko házaspár, a zónát elhagyni nem kívánó lakosok, illetve az állatokkal végző emberek képviselik; Ljudmila tettei a regényben érthetőbbek, és talán átérezhetőbbek is, mint az HBO verziójában.

Alekszijevics könyvében Csernobilról kibeszélésre kerül, ami a tragédiáról csak elmesélhető. A tudatlanságok, a hazugságok, a vakhit, a tussolás. A stigmák és betegségek, amelyek egy életen át elkísérnek. Az elpusztított környék, a bő termés. A múlt hátrahagyása, mikor egész addigi életünket egyetlen lakásban éltük le, a gyermekek magasságát újra és újra belekarcolva az ajtófélfába. Felkavaró; egyes olvasók számára talán túlságosan is. De meg kellett írni. Valami nyomot kellett hagyni. Valószínűleg sosem fog kiderülni, hányan haltak meg Csernobil miatt, s hányan fognak meghalni még. Alekszijeicsnek mindenesetre kijár minden elismerés, hogy felkutatta a némaságban élőket, és hangot adott nekik, akkor, amikor még lehetőségük volt a beszédre.