Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa (Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese)

A múzsa sorsa

"Az első világháború idején az arc-és szájfestés még nem vált általános divattá, azért tűnt fel kellemetlenül, hogy Csinszka éppen nem takarékoskodott az arcára és szájára vastagon fölkent piros festékkel, mely állától szinte szája széléig érő forradás fehér vonalát csak annál feltűnőbbé tette." (Hatvany Lajos 1957-es sorai)

Csinszka a szerepjátékok mestere volt. Egyszerre bohóc, merengő szépség, művész, múzsa, kislány és kisfiú. Nő, aki büszke aprócska lábaira, és úgy, igazándiból, a lábaira; erős sminket használt, főleg az orcáit emelte ki pirossal; leveleiben olykor játékos, kokettáló stílust, máskor melankolikus hangot ütött meg; a róla készült fotók is sokszínűnek mutatják. Akad olyan kép, melyen valóban úgy tekint a kamerába, akár egy kisfiú (öltözködésével is azt sugallja), míg Márffy Ödön festményein többnyire mélázó, szomorú szépség, aki nagy, kék szemeivel mereng a világon. Sokan mégsem tartották kifejezetten szépnek. Azt is nehéz megállapítani, mikor mutatta az "igazi" arcát. Még halálában is erős festéket viselt, és temetésén azt pletykálták, paraffint fecskendeztek a bőrébe, hogy fiatalabbnak tűnjön a koránál (40 éves volt ekkoriban).

Csinszkát azonban – éppen a fönt felsorolt okokból – rengeteg támadás is érte. Nagyon ellentmondásos személyiség volt. Nem lehetett komolyan venni, azután meg, mégis. Jelentős hátrányból indult (egy nagybácsi és unokahúg kapcsolatából született; édesanyját korán elveszítette), ezek azonban nem akadályozták meg abban, hogy élni akarjon. Tele volt ambícióval, álmokkal, akaraterővel. Elbűvölő, ugyanakkor erős, akaratos személyiség volt, aki elsősorban művész szeretett volna lenni, s leveleit is művészetnek tekintette. Később azonban, Márffy Ödön mellett, szétfolyt körülötte az idő: írt, de nem kitartóan, és festett, ám azt sem űzte huzamosabb ideig (megmaradt művei vegyes minőségűek, játékos stílusa azonban jó illusztrátorrá tehették volna, ha kitartó). Egy verseskötete sikeresen megjelent; hiába akarta azonban megörökíteni Adyval közös emlékeit, azok sosem álltak össze teljes egésszé; gyermekkoráról is készített feljegyzéseket, de csak novellák és fejezetek születtek belőle, az áhított regény sosem. Kellemes lehetett a társaságában lenni, ugyanakkor nem eshetett jól, ha haragudott valakire (igen, gúnyrajzokat is imádott készíteni). Majdnem húsz évvel volt fiatalabb Ady Endrénél, majd Babits Mihály oldalán keresett (volna) vigasztalást. Sokan kicsapongónak, férfifalónak tartották, ám ha lehet hinni a visszaemlékezéseknek, szerelmei – legalábbis a házasságain belül – többnyire plátóiak maradtak: szinte ártatlan, kamaszos rajongások voltak ezek az idősebb férfi, a művész (a művészet?) felé.

Csinszka alakja ezer darabból tevődik össze. Lényét nehéz lehetett megragadni. Rockenbauer Zoltán azonban ügyesen rajzolja elénk Boncza Berta portréját. Dokumentumkönyvét Ady temetésével kezdi, Csinszka utolsó portréjával zárja. Soraiban Csinszka él: a Szamóca utcában, bűbájosan, az estélyeken, a kertekben. Alakja a visszaemlékezésekben, Csinszka önértelmezéseiben és Rockenbauer Zoltán kommentárjaiban tárul elénk, de úgy, hogy a szerző sosem tör pálcát könyve alakjai felett. Soraiban az objektivitást személyes meglátásokkal keveredi, amelyek azonban megalapozottak, levezetettek, kikutatottak; információk között igazodik el, cáfol, érvel, s amikre nincs bizonyíték, azokat a helyükön kezeli, esetleges jövőbeli dokumentumokra bízza.

Rockenbauer Zoltán akkor is objektív, amikor az Ady-per menetét taglalja. Rámutat az ellentmondásokra; a mindig (főleg évtizedek múltán) változó emlékekre, a mögöttük húzódó érdekekre. Nem esik abba a hibába, hogy bárkit is elítéljen vagy felmagasztaljon. De a levelek maguk annyira indulatosak, hogy számomra nem minden esetben esett jól az olvasásuk.

A "múzsa" három neves művészt is megihletett: Ady Endrét, Babits Mihályt, Márffy Ödönt – és akkor a kamaszkori szerelmek még szóba sem kerültek. A kapcsolatok közül a Márffyval kötött házasság tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak (legalábbis Márffy alkotásai ezt sugallják). Csinszka Ady mellett inkább ápoló volt, Babitscsal folytatott, nem túl nyílt és nem túl hosszúra nyúlt kapcsolata pedig igencsak komikusnak tetszik – Babits mintha egyszerre vonzódott volna özvegy Adynéhoz, és futott volna előle, a hozzá illő sebességgel (az utóbbira Rockenbauer Zoltán több okot is felhoz, s mindegyik indokban van valami). A Márffy Ödönnel eltöltött évek azonban idillinek tűntek: el tudtam képzelni az öregedő házaspárt, ahogy haláluk előtt is békében, szalonjukban fogadják a művészeket. A nagy lánggal égő, beszédes Csinszka valószínűleg akkor is elemében lett volna – ha megadatik neki.

Csinszkát bizonyára nem ismernénk ma, ha nem Ady Endréné és Márffy Ödönné lett volna. Ugyanakkor személyisége mégsem engedik, hogy "csupán" Adyné és Márffyné legyen. Ő Csinszka. Csacsinszky párja. Lánkó. Bertuska. Boncza Berta. A csucsai kastély kisasszonya. Játékos kisfiú és kislány. Egy bohóc. Egy ember, aki korán halt meg, de sokat megélt, és versek is, festmények is megőrizték lényét a nagyvilágnak. És Rockenbauer Zoltán kötete olvasmányosan, igényesen, fényképekkel tárja elénk, milyen is volt a múzsa sorsa.

Hasonló olvasmányok:

Péter I. Zoltán: Ady és Léda (Egy szerelem története)

A könyv adatai: