Kara könyvese

Nehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már. A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját történetét; mintha színpadra szánták volna. Patikamérlegen elemezhető: az amerikai álom, a kemény munkával szerzett pénz, a nagyvárosok boldogtalansága, a kiüresedés és a magánnyal, kelet-nyugat ellentétje, T.S. Eliot Átokföldje és J. Alfred Prufrock szerelmes éneke. S habár benne van mindaz, melyek a húszas évek Amerikáját olyan ikonikussá tették, egy évszázaddal a megírása után is aktuális lehet; a bizonyára nem véletlenül vált a 2013-as feldolgozás sem annyira népszerűvé (igen, egy kis parti senkit sem ölt még meg, ugyebár).

Az előző húszas évek minden volt, csak karakter nélküli nem. Fitzgerald regénye hűen ábrázolja korának jelenét: a jazz-korszakot, a rövidre vágott női frizurákat, az emancipációt, a háború utáni amerikai jólétet, a feketekereskedelmet, az alkoholtilalmat. Az elveszett nemzedék tagjait, akik fiatalságukat a frontvonalon (vagy legalábbis háborús időkben) töltötték, és valamit jóvátehetetlenül elveszítettek. Négy év szolgálat, készenlét. Később vissza nem hozható veszteségek.

A történet a megszokott: Nick Carraway, a gazdag, kívülálló fiatalember nem sokkal harmincadik születésnapja előtt New Yorkba érkezik, hogy karrierjét építse, s lerázza magáról egy terhessé vált kapcsolat kötelességeit. A munkát csakhamar elhomályosítja Jay Gatsby alakja, a szomszédos villa tulajdonosa; a férfié, aki szombat esténként fergeteges estélyeket tart pompás (kirakat)villájában, s senki sem tudja, pontosan kicsoda, micsoda, hogy néz ki, honnan jött, vagy hogy miből gazdagodott meg (embert ölt? szeszcsempész? kém?). Gatsby, mint személyiség, igazából nem fontos. Csak pénzében „nagy;" a partija és körülményei teszik West Egg hírességévé. Gatsby a világ egyik legköltségesebb udvarlásának hőse; minden vágya, hogy semmissé tegye azt az elmúlt öt évet, melyben meggazdagodott. Csak a múlt érdekli, s benne Nick másodunokatestvére, Daisy. Az mit sem számít, hogy Daisy már házas, Tom Buchanan felsége, sőt, édesanya (látszólag Daisy se bajlódik túl sokat az utóbbival). Amikor senki sem látja, Gatsby a zöld fényű túlpart felé nyújtja kezét, de Daisy talán semmit sem gondol már az egykori tiszttel, aki módosnak hazudta magát, a aki egyszerre szeretett bele Daisy életkörülményeibe és magába a lányba is (s aki a háború miatt elszakadni kényszerült Daisy-től).

A nagy Gatsby a hirtelen szerzett vagyonok és a nemes famíliák regénye. Gondosan fölépített, pörgős cselekményű; a párbeszédek természetesek, gyorsak, s kellőképpen semmitmondóak ahhoz, hogy könnyedén olvastassák magukat. A kimondott szavak csak akkor válnak terhessé, amikor már elkerülhetetlen a tragédia. Fitzgerald leírásaiban a bőrünkön érezzük a kibírhatatlan nyári forróságot; a szél cibálta fehér függönyt; a tenger sósságát, halljuk a jazz-zenét, érezzük az alkoholszagot, nézzük, hogy hogyan esik az eső, vagy bukik le a nap, vagy nevet ártatlanul Daisy. Buchananék világában minden felszínes; Gatsby könyvtárában a könyvek felvágatlanok. Tom Buchanan szeretőt tart. Daisy boldogtalan. Gatsby magányos, és egész nyáron nem merészkedik saját úszómedencéjébe. Legtöbb tettüknek mintha nem lenne valós következménye. Oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, amit akarnak; úgy élnek, ahogyan éppen kedvük szottyan. Nem tűnnek harmincéveseknek. Úgy viselkednek, akár a gyermekek - még Nick is, aki egy bonyolult kapcsolat elől (is) menekül New Yorkba, hogy egy működésképtelen (?) viszonyba bonyolódjon Jordan Bakerrel. Baker sosem tanult meg veszíteni. Egyedül Gatsby gyermekségében van valami elemileg naiv, szerethető; s egy darabig, talán, Daisy-ében is.

A regény egyik legnagyobb jellegzetessége, persze, a magány. A kiüresedettség ott van a senkiföldjén, a sínek mentén, a poros földön; az elveszett bálványokban, a céltalan, forró napokban, amelyen a jégkocka sem segít. Az ócska hirdetmény mindenki számára látható, aki ingázni kényszerül. Az optikus mindent lát és talán igazságot tesz. Gatsby csak addig érdekes, amíg ünnepségeket ad. S Gatsby csak addig tart ünnepségeket, míg Daisynek imponálhat vele. S Daisyt addig nyűgözi le Gatsby, amíg...igen, kérdéses, Daisy mennyire hajlandó faképnél hagyni férjét, kislányát, s azt mondani Gatsbynek, igen, tegyünk úgy, hogy még öt évvel ezelőtt van.

Gastby figurája összetett. Nagyságában rémisztő is lehetne, ám ő az egyik legőszintébb s legegyszerűbb szereplője a történetnek. Zseniális, hogy birtokán Nick egy darabig úgy beszélget vele, hogy rá sem jön, ki ül vele szemközt (közös, háborús élményeiket vitatják meg). Roppant fegyelmezett és naiv. Barátságos, barátkozós, rendkívül az; számára mindenki „öreg bajtárs," és bohókás, rózsaszín öltönyökben jár, kanárisárga kocsit vezet, s gyepe csak makulátlan lehet, s olyan esetlenül, lámpalázasan várja az újabb találkozást Daisy-vel, hogy az megmosolyogtató, s nem egy harminckét éves férfira vall. Tragédiája az, hogy már nem fordíthatja vissza az idő kerekét. Ha ő a világ leggazdagabb embere, akkor sem.

A nagy Gatsby története egy szirupos melodráma is lehetne - a férfi, aki az összes pénzét kiszórja, hogy visszahódítsa egykori szerelmét. F. Scott Fitzgerald azonban jól írt - a történet önmagában talán nem is lenne elég (és ha úgy vesszük, önmagában egy történet - legyen bármilyen jó történet is - mindig kevés). Fitzgerald alakja Hemingway Vándorünnep című visszaemlékezésében is felkeltette figyelmemet; az, hogy Hemingway mennyire zseniálisnak tartotta A nagy Gatsbyt; hogy milyen ferde szemmel tekintett F. Scott nejére, Zelda Fitzgeraldra; vagy hogy hogyan döbbent rá Fitzgerald súlyos - s szánnivaló - alkoholizmusára. (Ha pedig még több Fitzgeraldra és Hemingwayre vágyunk, megnézhetjük Woody Allen Éjfélkor Párizsban című alkotását is - főleg, ha éppen nagyon ácsingóznánk a húszas évek után).

A könyvet harmadjára olvastam újra - igaz, most első ízben magyar fordításban. De a tinédzserkori élményt ez az olvasás - most - nem tudta visszaadni. Azt hiszem, perpillanat megcsömörlöttem Gatsby történetétől. De nem akarom csorbítani Fitzgerald tehetségét. Nick a regény végére talán felnő. A Gatsbyk előtt marad a múlt iránti sóvárgás; na meg a villódzó zöld fény. Ez utóbbi pedig örök. Egy közmondás is így tartja.

Eredeti cím: The Great Gatsby
Eredeti megjelenés éve: 1925
Olvasott kiadás:
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Kiadó: Sztalker csoport (Poket), 2019
Fordította: Máthé Elek
186 oldal

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

by Kara on május 26, 2020

N ehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már. A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját törté...

"A világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt."

A 4 3 2 1 története grandiózus, s nemcsak az oldalszámok tekintetében, hanem abban is, amit bemutat: a regény egy fejlődéstörténet, négy párhuzamos életrajz, egyetlenegy amerikai zsidó fiúról, Archibald Isaac Fergusonról. Úgy kezdődik, akár egy amerikai családregény: egy zsidó viccel, az Ellis-szigettel, majd Rose és Stanley Ferguson házasságkötésével, New York-kal, s az 1947-ben megszülető fiúkkal. Az ifjú Archie Fergusont azonban négy különböző verzióban követhetjük nyomon; úgy, hogy milyen lenne az élete, ha bizonyos események másképp alakultak volna. Mi lenne, ha az az Archie Ferguson nem mindig ugyanaz az Archie Ferguson lenne. Négy élet, azonos gének, eltérő fordulatok.

Persze, Archie életeiben mindig benne van Archie, a mag. Mindannyiuknak köze lesz az íráshoz (hol filmkritikák, hol diákújságírás, hol sportriportok tekintetében); mind a négyüket érik veszteségek, s nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, akik más hatást gyakorolnak rájuk. Archie nyarakat tölt a Paradicsom Táborban, melyek eltérő módon befolyásolják életét, erejét; s persze ott van Amy, a mindig jelen lévő Amy, a nagy szerelem, aki néha nem lehet Fergusonnal, s így Ferguson a vágyat is másképp tapasztalja meg. Nagyon másképp. Eltérő anyagi körülmények (az "éppen megélünktől" az aktuálisan gazdagokig) eltérő sportkarrierek, egyetemi tanulmányok, szülői életutak, apa-fia viszonyok formálják őt. A "mi lett volna ha" részek súlyosak, néha roppant súlyúak, vissza-visszatérő jelzésekkel. Archie másként s eltérő ideig dolgozza fel a tragédiákat, s néha kerülőutakon éri csak el a sikereit. Életei tele vannak sokkoló, meglepő fordulatokkal; olyan eseményekkel, melyekkel a cím is egy újabb, súlyosabb jelentést nyer. A szó legtragikusabb értelmében.

A párhuzamos életrajzokat aszerint is össze lehetne hasonlítani, hogy melyik Archie-élet a „győztes“ melyik az a "kombináció," melyet a fiú a leginkább kívánhatna magának (persze ha egyes dolgokat - s most nem akarok semmilyen fordulatot sem lelőni - kivennénk a történetből). Az első Archibald élete a sikerültebb amerikai tinédzserkor tükre talán - baseballkarrier (eleinte), a vágyott szerelem, a kívánt lány. De a dolgok itt is félremennek. Az első Archibaldnak is meg kell küzdenie a maga démonjaival. A harmadik Fergusonnak azonban sokáig nem is sikerül leráznia a terheit. Számára az elsődleges menekülési útvonal a filmnézés, a Stan és Pan - sorozat, szinte szertartásszerűen, akár egy gyógyszer; s tanulmányok terén is nehézségekbe ütközik. Nagyon lehet sajnálni. S mire a dolgok végre jól alakulnának....Paul Auster mindig csavar egyet a történeten.

A történet abban is amerikai nagyregény, hogy - mivel Archibald jórészt a hatvanas években tölti ifjonti éveit - mi is arról az időszakról értesülünk a leginkább. A választásokról, a választási harcokról, a Kennedy-gyilkosságról, a zavargásokról. Archie-nak megvannak a maga éles, politika véleményei, lázadásai. Hol részt vesz tüntetésekben, hol nem; néha csalódik az újságírásban, annak torzító hatásaiban; vagy abban, ahogyan alakulnak a világ eseményei. De nem zárkózik el attól, ami körülveszi. Nagy intellektussal rendelkezik. Érett elme. Nagyon olvasott, jártas filozófusokban, esszékötetekben, s olyan tetteket hajt végre, már tizennyolc-tizenkilenc éves korában is, amelyek meghaladjaák kortársait. Valamelyest csodagyerek. Érti és megéli a dolgokat, bölcsész, aki benne van a könyvekben is, az életben is. S mivel mindent Ferguson szemeivel látunk, számukra is kinyílik a világ; előbb csak a lakás, a kert, aztán városok; majd Montaigne, Kant. De az olyan apró részletek is nagyon tudnak hatni, mint mikor az egyik kamasz Archie felolvassa édesapjának a T.S. Eliot által írt J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költeményt, s az édesapa a versben rábukkan saját, aktuális életére.

Az írás jelenléte hozzáad az életrajzok mélységeihez. Rendkívül sok szövegrészletet találunk az írásról, mint folyamatról, illetve megismerjük Ferguson kibontakozó tehetségét is - ezekben Auster hosszú mondatait is lecseréli, hogy bemutassa, Ferguson hogyan fogalmaz, s milyen történeteket, regényeket ír; az egyikben például egy skarlát noteszről, melyben új világok válnak járhatóvá, a történetben szereplő ember számára, aki forgatja őket. Mélység a mélységben. Ráadásul rengeteg utalást találunk Paul Auster saját életrajzára és előző alkotásaira is. Auster más regényeinek karakterei tiszteletüket teszik Archibald mellett. Bonyolult hálózat. De a 4 3 2 1-n belül minden történet összeér.

A regény tehát nem csak méretét tekintve, de hatásában is grandiózus. Rendkívül olvasmányos; intellektuálisan stimuláló a témaválasztás és a mondatok terén is. Az egyedüli nehézséget talán csak az jelentette, hogy visszaidézzem az aktuálisan olvasott Archibald előzményeit (több történetet kell nyomon követnünk itt, mint David Mitchell Felhőatlaszában). De Archibald mind a négy változatában nagyon él. Nem csak egy "mi lett volna ha" - figura. Ez volt az első Paul Auster regényem - de terveim szerint nem az utolsó. Imádtam.

Paul Auster: 4 3 2 1

Eredeti megjelenés éve: 2017

Fordította: Pék Zoltán

Európa Könyvkiadó, 2018

780 oldal

Paul Auster: 4 3 2 1

by Kara on május 18, 2020

"A világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt." A ...

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

Szerb Antal regényében benne van egy komédia ígérete: Mihály (akinek sosem tudjuk meg a vezetéknevét) nászútján véletlenül - de nem egészen szándéktalanul - megszökik újdonsült feleségétől, és megrészegülve bolyong a kísérteties falak között, akár az üldözöttek. Mentségére legyen mondva, kimerült. Évtizedekig élte a budapesti nyárspolgárok életét, akiket tinédzserként úgy megvetett, s ahol az apáké volt a döntő szó; és az ősi falak között bizony visszatérnek kísértetei, s lázálmokkal kergetik előre, a két világháború közötti Itáliában.

Mihály története egy fizikai és lelki utazás regénye is. Bejárjuk benne Firenzét, Velencét, Rómát, Gubiót... sikátorokban és fojtogató utcákon kaptatunk, évezredes romok között barangolunk, elmerengünk pogány farkasok történetein, zarándokokként szerzünk szállást. Magányos, sírokkal teli dombokon hajtjuk álomra fejünket, szerelmi kalandokba keveredünk, s olyan romok között járunk, melyek közt keveredik a miszticizmus és a mindennapi élet - ahogyan Szerb Antal másik nagy regényében, a Pendragon-legendában is. A bor itt egyszerre az élet ünneplése és a halál itala is; a halál vágya és félelme pedig még súlyosabbnak hathat annak tükrében, hogy tudjuk, milyen tragédiába torkollott a szerző élete néhány évvel a regény megírása után.

Mihály személyisége összetett. Furcsamód faképnél hagyott feleségének, Erzsinek mesél emlékeiről először. Elbeszélése alapján megtudjuk róla, hogy igencsak szorongó, képzelgésektől gyötört gyermek volt, aki a budai várban történő bolyongásai során kötött barátságot Ulpius Tamással. A félárva Ulpius testvérek, Tamás és Éva váltak az első barátaivá, majd a csapathoz csatlakozott a szélhámos Szepetneki János és a jólelkű Ervin is. Tamásék megvetették és kerülték az egyszerű embereket, a polgárokat, atyjukat, és a modern mindennapok minden unalmát (picit hasonló módon léptek Mihály életébe - és tudom, ez furcsán hangozhat - mint Sam és Patrik tették azt Charlie-val az Egy különc srác feljegyzései lapjain). Az Ulpiusokat elemileg átjárta a halálvágy. A régmúltban éltek, s bizarr színdarabokat adtak elő, s ezeknek a játékoknak vált részesévé Mihály is, és a többi barát. Darabjaikban erőszakos halált haltak, Éva által vagy Éváért, s ez a halálvágy, áldozati szerep tér vissza Mihály képzeletébe Olaszországban, s egyszerre vágyja és rettegi a halált, s ragaszkodik szenvedélyesen ahhoz (például Erzsihez, amikor úgy véli, kapcsolatukban bizonyosan vége) ami véges; s fáj neki ifjúsága elmúlása.

Az Utas és holdvilágban Mihálynak ezekkel a kísértetekkel kell megbirkóznia, s a régmúlt "szellemek" fizikailag is keresztezik útját. A szerző sokféle halálkultuszt sző a történetébe: kiürült méregpoharak, görög sorstragédiák és éjjeli mámor; isteneknek bemutatott áldozatok (Ulpius Éva femme fatale figurája affajta istennő-szerepet is betölt), a kelták nyugati szigetei, az olasz városok furcsa halál-kapui és az etruszkok ábrái, melyek a szerelmi vágyódáshoz hasonlítják a halált. A halál egyszerre rémítő és vonzó. Tragikus és magasztos. Mihály sírok és kísértetek, bizarr, falakba vésett halottaskapuk, beteg barátok között keresi a sorsát, s tart menthetetlenül a nőideál, Ulpius Éva felé, s közben valóban találkozik minden régi baráttal, akik sokszor hihetetlen módon (sorsszerűen?), de azért nem minden szándék nélkül bukkannak rá Mihályra - vagy éppen Mihály bukkan rájuk. Bevallom, számomra néhány találkozás már túl valószínűtlennek tűnt; mintha Mihály hallucinálná a regény felét.

Mihályt könnyű elítélni tetteiért. Ahogy megérteni is egyszerű - ez valószínűleg leginkább attól függ, az olvasó milyen életszakaszában van éppen (én meg tudtam őt érteni). Tagadhatatlanul hoz erkölcsileg aggályos döntéseket, valami azonban mégis tisztára mossa; annyira nincs jelen a saját világában, a mindennapokban annyira ostoba. Ezért is lehet az, hogy a legfőbb gyakorlati probléma, a pénz, vissza- visszatérő motívuma a történetnek. Kérdéses, hogy a mindennapi, egyszerű lét elhagyható-e, vagy nem; s talán még Erzsi dilemmája emlékeztet a leginkább Mihályéra. Mindketten jólnevelt, tanult emberek, akik vágyják a nonkorformitást. Erzsi számára is felkínálkozik valami „izgalmas" lehetőség; egy vad, keleties világ; egy misztikus, két út közötti helyen, ahol adják-veszik a szerelmet; és ugyanúgy hoznia kell egy súlyos, meghatározó döntést, ahogy Mihálynak is.

Az Utas és holdvilág a megunt élet, a szerelem és a halál regénye. Végletekben gondolkodik - tele van az ősi kultúrák letaglózó, kísérteties csodáival, s a mindennapi élet ünnepeivel is. Szerb Antal olvasmányosan szövi történetét, amely mély, lélektani, ugyanakkor cselekményes, s nem kerüli a hihetetlen, meseszerű mozzanatokat sem. És annyira nagy hatással tud lenni, hogy valószínűleg nem utoljára utaztam el vele.