Norvég magány
Minden norvég férfi magányos? Ha az eddig olvasott norvég kötetekből indulok ki, feltétlenül. A hatvanhét esztendős Trond lányaitól távol, egy roskatag kunyhóban kívánja eltölteni azt, ami életéből még hátramaradt, rettegve a téltől, de abban a reményben, hogy végre maga lehet a sorsa ura; ám szemközt egy férfi bukkan föl, aki éppolyan magányos, akárcsak Trond; s az ősz végi ködös tájban járva keresztezik egymást az útjaik. A névtelen idegen ismerősnek tűnik, az arca legalábbis a régi időket idézi, olyannyira, hogy Trond emlékezni kezd, felidézve azt az 1948-as nyarat, amelyet tizenötéves korában édesapjával töltött, a norvég-svéd határ közelében, s mely során felnőtt, mert olyan események estek meg vele, hogy föl kellett már nőnie.
Trond egyetlen nyarában összesűrűsödik mindaz, amely a felnövéstörténetek sajátja: szerelem (itt egy idősebb nő iránt), barátság (a merész Jonnal), apjához és anyjához fűződő viszonya, azok változásai, a csalódottságérzet, a féltékenység, meg annak a tudata, hogy cserben hagyták, semmibe vették, nem törődtek vele. A rövid kötet erős jelenettel kezd, azzal, amikor Trond és Jon elindul, hogy kora reggel elkössék egy gazdag birtokos lovát, majd a kaland váratlan fordulatot vesz, kitör egy égiháború, Jon olyasmiket cselekszik, amiket nem várnánk tőle, és Trondnak az édesapjától kell megtudnia, miért is; s bár ekkor azt hihetnénk, Jon válik a történet középpontjává, később inkább lesz Trond édesapja a cselekmény mozgatórugója, mint a traumán átesett barát.
Per Petterson rövid, atmoszferikus mondatokkal él. A szereplők a svéd-norvég határmezsgyén, erdőmélyén bóklásznok, nyáron és az ősz végén, a téltől tartva és szabadon, ahol az asszonyok szeretetteljesek, az idő zord, a táj gyönyörű, a fizikai munka kemény, de a férfiak végső soron maguk rendelkezhetnek arról, mikor éreznek fájdalmat. Az édesapa és fia kapcsolata szoros, más regényekhez mérve talán túlságosan is az; mindenesetre jólesett kivételesen arról is olvasni, hogy egy apa mennyire büszke a fiára, arra, hogy az mennyire erős és ügyes, csaknem férfi már - hogy aztán róla is kiderüljön egy-s más, a második világháborús német megszállással kapcsolatban, melyről a szereplők többnyire hallgatnak, mert hallgatniuk kell, s így az édesapa sem mesél a fiának, pedig 1940 környékén nem sűrűn tartózkodott odahaza; s a cím is egy újabb töltetet nyer, hiszen nem csak Trond és Jon váltak lótolvajokká életük során.
A Lótolvajokat nagyon szokták szeretni. Én is sokat vártam tőle; korábban a szerző Megtagadom című kötetét már olvastam, s bár tetszett, sokáig kerülgettem Pettersont, mert emlékeztem arra, a Megtagadom mennyire letaglózott egy villamosút során, és nos...ugyanazt a hatást érte el nálam a Lótolvajok vége is. Hatott rám érzelmileg, nagyon is; sokszor megindított, s vannak olyan jelenetei, melyek iszonyatosan közel kerültek hozzám (az apa-fia kapcsolat, a határon való átlovaglás, a közös öltönyvásárlás az édesanyával)...ám sokszor éreztem azt is, hogy a szövegben túl gyakori a véletlen, hogy a karakterek egyes reakció nem kellőképpen megalapozottak, hogy a cselekmény diktálja csak, hogy így vagy úgy cselekedjenek, hogy megszegjék a társadalmi normát, hogy a saját vérüket kövessék. Petterson számomra néha túl kiszámított motívumokkal is él: az ősz végén élő idősebb Trond, a kamasz nyara, a határ, 1999 novembere.... - más jelenetek azonban magukkal ragadtak, gondolkodásra késztettek (például rá kellett keresnem Magritte festményére, a Not to Be Reproduced-ra) s akadtak érdekessebb fejtegetések is, például, hogy mennyire vonulhat ki az ember a társadalomból, hogy mennyiben éljük a saját sorsunkat, vagy hogy mikor veszi át egy embertársunk az életünkben a főszerepet. Mert az ikrek és a szerepcserék, sorsismétlések regénye is ez. Meg persze az áhított magányé. És ez az, amit Petterson kíválóan tud ábrázolni - hogy hogyan vágyják a szereplők a magányt - s a békét - a vadonban.
Eredeti cím: Per Petterson: Ut og stjæle hester
Eredeti megjelenés éve: 2003
Scolar, 2018
Fordította: Földényi Júlia
272 oldal
.png)
