Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű

"Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy semmi sem valóságos. Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiá-ról. A görög nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem a kérdést. "Nagyon keveset – mondta. – Kevesebbet, mint a legnyomorultabb rhapszodosz. Ezerszáz esztendő telt el azóta, hogy kigondoltam."

Borges az eső argentin szerző, akitől olvasok; s bár novellái nem föltétlen mutatták meg nekem, milyen argentinnak lenni (csak elvétve mutatkozik meg bennük az a dél-amerikai varázs, amely a kolumbiai Marqueznek annyira sajátja), azonban mutattak helyette mást: azt, hogy milyen a filozófiába burkolt irodalom, a matematika által át-meg átszőtt szöveg, a keleti misztika, a labirintusok kuszasága és ember alkotta rendje, a gyilkosságokban is föllelhető szimmetria - illetve az a józanság és tudós kimértség, mellyel Borges alkotott.

Paul Auster nagyon sokat meríthetett Borgestől, s nem csak a Don Quijote-szeretete terén; a stílusuk és témáik is hasonlóak, ahogy a New York-trilógia és a 4 3 2 1 esetében is sokszor emlegették már Borges nevét - az utóbbi regényben egy konkrét Borges-novella is visszaköszön (Az elágazó ösvények kertje). Borgest olvasni némiképp olyan, mintha Auster világában merülne el az ember; tehát, ha valaki Borgest kedveli, Austerrel is érdemes megpróbálkoznia; gondosan kimért és adagolt szavak, amelyekben minden gondolat a kellő helyén van, melyekben nincsen hangsúlyeltolódás, már-már enciklopedikusan pontos és megfontolt, s annak ellenére is (vagy éppen amiatt?) élvezhető, mert többet mesél, mint amennyit megmutat. Mert mesélni tud, akárcsak a régi nagyok; történeteiben nem akadnak fölösleges szavak, az írások hamar befogadhatók, a szöveg átgondolt és fölépített, akár egy építmény, mégis szerteágazó és ezerféle jelentéssel bíró, egyszerre logikus és kreatív. Ráadásul Borges a csattanók mestere is volt, tehát műveit olvasva egyszer sem éreztem azt, hogy egy-egy történet önkényesen ér véget, hogy nem hagy maga után semmi űrt, még azt az érzést sem, hogy baj az, hogy nem értettem minden egyes rétegében - miközben valóban nem értettem minden egyes rétegében.

A kötetet felütő novellákat nagyon tudtam szeretni. A sorok megkövetelték a figyelmemet, s ha az elmém korántsem volt olyan gyors, mint a Borgesé, azért igyekeztem, és sűrű, kerek kis történeteket kaptam, melyek a világ működését fejtegették, összetett módon és biztos kézzel. Nem is tudom, melyik Borges-novella nyerte el a leginkább a tetszésemet; az első, a nagyon ismert Tlön, Uqbar, Orbis Tertius elsőre számomra nehéz kezdés volt, hogy a Don Quijote-történet szellemessége lenyűgözzön, hogy érdeklődve kövessem a Babiloni sorsjátékok menetét, a mindenre emlékező fiút vagy bebolyongjam az univerzumot leképező könyvtárat. Akadtak írások, melyek Dél-Amerikába kalauzoltak, miközben Borges az ókori világokat, a misztikus helyeket részesítette előnyben; olyan vidékeket, ahol egy ifjú hős kísérője egy rhapszodosz, ahol végsősoron minden szimmetrikus és matematikailag megmagyarázható, ahol az emberek vonaton közelítik meg a halált, vagy labirintusokban bolyonganak, gyilkosságokat fejtenek meg, olyan tudósok elméleteit követve, mint Nietzsche vagy Schopenhauer... Itt minden felfejthető, itt minden kategorizálható és lexikonokba gyűjthető, hogy a végső igazság aztán mégiscsak rejtve maradjon az emberi tekintet előtt: mennyire kiismerhető a világ, hol lakik a végső értelem, miképp ágaznak szét az emberi sorsok, hogyan sokszorozódik a világ a tükrökben, milyen a teremtés, hogyan akar temetővé válni maga a teremtett... s mindebben ott a detektívregények analitikus gondolkodásmódja, akár a gyűjtemény címadó novellája esetében is (amely voltaképpen egy nyomozás története).

Nem sűrűn olvasok novellásköteteket, és amelyek végül a kezembe kerülnek, azokat vagy félbehagyom, hónapokig nem érek a végükre, vagy úgy érem el a hátlapot, hogy közben könyörtelenül átugrottam néhány novellát. A halál és az iránytűt nem halogattam túlságosan, nem is hagytam ki írásokat; eleinte zseniálisnak tartottam, majd a közepe táján kezdtem úgy érezni, nem nyűgöz már le annyira, mint az első oldalain; vagy Borges későbbi novellái voltak kevésbé acélosak, mint a korábban keletkezettek, vagy én szoktam hozzá Borges stílusához akkorra már annyira, hogy ne gyakoroljanak rám kellő hatást - miközben a kötet második felében is akadtak bőven írások, persze, melyeket kiemelkedőnek tartottam; s egyik novellára sem mondanám, hogy rossz, hogy érdektelen volt (s ez gyűjtemények esetében nálam ritkaság). Borges nem az a szerző, akinek a műveit egy kemény munkanap után sorban és könnyedén olvastam el, mert feszült figyelmet követelt, mert stílusa tudományosan pontos és sűrű, de éppen így kapcsol ki; hogy aztán bevezessen minket az általa olyannyira kedvelt labirintusok világába, vagy kinyittasson velünk egy enciklopédiát. Én mindenesetre szerettem elveszve lenni benne. Hiányoznak a labirintusai. A világ egyik legkülönlegesebb elméjű novellaszerzője volt.