Szaniszló Judit: Leli élete

Egy családi fényképalbum margójára

"Először mindez csak kis szeletekben lesz. Apránként szüli meg önmaga legsötétebb mását, de aztán végül összeáll a kép, és ő lesz önmaga legnagyobb szembeköpője. Ha elegen és eleget mondják, lehet benne valami. Ha elegen és eleget mondják, csak rossz lehet benne. Nem tudja, hogyan nem tudja magát leválasztani arról, amit mások mondanak róla. Minden külső hang meggyőzőbb tud lenni, mint az övé. Ha elég kitartóan és csöppet sem kendőzetlenül követi őt egy biztonsági őr a drogériában, egy idő után nemhogy bűnösnek érzi magát, de azzá is lesz. Bűnös."

Egy nő, aki folyton zokog. Egy férfi, aki csak néha sír, s egyszer egy sír mellett. Egy cukorbeteg nő, akinek még nem született gyermeke, és egy anya, aki elveszíti erőszakban fogant kisfiát. Egy házaspár, aki következetesen nem beszél a problémáiról, egy fiú, aki nyitott hátgerinccel születik, egy anya, aki arról ábrándozik, hogy egyszer újra agyagozni fog, és egy nagymama, aki fruttival eteti agyon a kutyáját. Nagyszülők, szülők, unokák, egy családregény novellisztikus pillanataiba sűrítve, a valóságos Miskolc és a fiktív Falustyán berkeiben, olyan életsorsokat és tapasztalásokat tartalmazva, melyek a mi életünk fejezeteit is alkothatnák. Leli pedig formál. Mesél, és ír, és él, és gyermekre vágyik, és a koronavírus-járvány közepette készül temetésre menni, az utókor számára is pontosabb időintervallumhoz kötve az írás egyik pillanatát.

A Leli elnevezés a szerző, Szaniszló Judit bloggernevéből, a Zetor Leilából eredeztethető, de hogy mennyire azonosítható Leli magával az íróval, azt aligha lehet (és kell) meghatározni. A Petri György-díjas Szaniszló Judit (Beenged című műve utáni) második kötetében (és egyben első regényében) a szemünk előtt idéződnek föl és teremtődnek meg Leli családjának kálváriái, a maga három generációjának szekrénybe zsúfolt fényképeivel, maradandóbb formát öltött szüreti lakomákkal, lakodalmakkal és nagyszülői portrékkal. Leli az írás jelenében emlékeket keres az arcokon, melyek számára már sokszor nem jelölnek senkit, és készülő regényében kutatja azokat a történéseket, melyek keretet adhattak az adott pillanatnak – mert a képek mögött gyakorta ott húzódik egy-egy elfojtott narratíva is. Leli regénye így minitörténetekből, töredékekből konstruálódik, s ezek egy család fiktív és valós eseményeit mesélik el a háború borzalmait átélő Béres és Sükösdi nagyszülőkön át egészen a hetvenes években született Leliig és Kisgyuriig, miközben a sorsok egyre gazdagodnak a kötet mozaikdarabkáiban, hogy kellő kapaszkodókkal megírt, érdekfeszítő regénybe tömörüljenek. A könyv határozott, bölcs, letisztult mondatai a maguk hiányaival kérdéseket szülnek, okkeresésre, okgyártásra sarkallnak - még akkor is, ha első látásra nincsenek kiváltó okok. Mert erre törekszik Leli: hangot adni mindazoknak, akik továbbörökítették traumáikat, de a maguk jelenében nem tudtak, nem akartak beszélni arról, amit át kellett élniük. S ki lehetne erre alkalmasabb, mint egy magát kívülállóként definiáló nő, Leli, aki gyakran sír, miközben „a sírás mint kifejezés, a bent kívülre rakása”?

Leli írás közben fókuszál, ahogyan arra a regény felütésében föl is szólítja magát. Fókuszál a képeken föltűnő tárgyakra, egyszerre egyetlen képre, egymás után sok-sok képre, a mögöttük formálódó (és sosem egzakt) valóságra – és úgy fókuszál, ahogyan arra egy figyelemhiányos felnőtt nő csak képes lehet. Ahol pedig nem bír, nem tud valósághű lenni, a valóban megtörténthez közeledni - ott a fantáziájára hagyatkozik: az egy hétre néma édesapából Leli játékában egy egész életen át jelbeszéddel kommunikáló Gyuri lesz, míg Béres papa ismeretlen ifjúkora mellbevágóan felsorolásszerű mesévé sűrűsödik, második világégéssel és vesekárosodással és gyermekkorban elhunyt testvérekkel, melyben az egyszerű „van” végül a hasonlóan tömör „nincs” szóban tűnik el. Minden régmúlt esemény a mindenkori jelen kimerevített pillanatában rögzül a textusban, ahogy a felvételek is a megtekintés momentumának részeivé válnak. Ugyanakkor fényképhiány szintén szülhet narratívát: a gyermek Leli sosem látott fotográfiákat szülei nászútjáról, hiszen azok elkeveredtek, de nászút volt, az egészen bizonyos; s mivel Leli elméje az esküvői portrékra építkezik, történetében az édesanya menyasszonyi ruhában töltötte a mézesheteket, egy olyan kocsiban utazva, mely mögé egy tolószék, egy tricikli, egy Réka szekrénysor és egy „visszafogott” szocialista jólétet jelképező frizsider volt kötve – egy család tagjai, egy kisgyermek intellektusában leképeződve.

Leli - bevallott - kívülállósága egyben egyik erénye. Megfigyel, rögzít, kompozíciót alkot. Objektív nélkül is fényképez. Az utcák, belső terek eseményei Leli szemében snittekké, mininarratívákká válnak, melynek egyik példája az a munkabeszélgetésnek induló gyorséttermi csevej egy ismeretlen férfi és nő között, mely utóbb a szerelmi kommunikáció nonverbális jeleit mutatja - miközben Leli perspektívájából az idillbe (komikus módon) belerondít egy szemetes („így Leli szemszögéből olyan volt a jelenet, mintha egy nő egy lengőkuka tetejét fogná meg szemből két kézzel”). A kötet folyamán megemlített tárgyak – a satupad mögé gyömöszölt cigarettacsikk, az utcán megszemlélt tolószék, a Sükösdi mama zsebeiben morzsolódó és őrlődő zsúrkekszdarabok - jelentésrétegekkel gazdagodnak, folyamatos revelációt nyújtva a befogadó számára; mikor már úgy vélnénk, fény derült a kekszek mögött húzódó tragédiára, egy újabb traumatikus esemény rakódik a rítusra; de hasonló módon nyernek csattanót Leli kisgyermekkorának hegedűleckéi is. Leli narrációja minden eseményt egyes szám harmadik személyben fogalmaz meg, ezzel biztosítva azt a distanciát, amely egy kép egészének befogadásához szükséges, mely némiképp hajaz Béres mama (akkor még Zsuzsanna) hajadonkorának egyik jelenetére: Zsuzsanna cselédként hiába szemléli az orra elé tartott damasztabroszt, csak a „hangyás cérnaszálakat” láthatja, az abrosz egészét sosem. Lelinek el kell távolodnia apjától, anyjától, nagyszüleitől, hogy az ő időszámítását megelőző entitásokként értelmezhesse őket. S ha már megfigyelés és rögzítés, szintén érdekes hatást kelthet (a maga mögöttes jelentésével) egy galériában készített fényképsorozat: ha a gép memóriája telítődne, vagy a készítőnek nem tetszenek a felvételek, lehetőség van a törlésre - ahogy az emberi elméből is eltűnhetnek bizonyos emlékképek, csak tragikus módon korántsem olyan akaratlagosan, akár egy fényképezőgép esetében.

Ha három generáció életét szemléljük, a nagyszülői, szülői, gyermeki szerepköröket is interpretálnunk kell. Van, akinek ez a játék könnyen megy (a nagymamaságában tobzódó Sükösdi mama), s van, aki alig, vagy egyáltalán nem boldogul vele (a Béres nagyszülők). Az apák és anyák etetnek, és édességeket csempésznek a gyerek orra elé, és édességeket dugdosnak a gyerek orra elől, és túletetnek szeretetből is, zavarodottságból is. Szülők és gyermekek között konfliktusok és ki nem mondott tragédiák húzódnak, melyek sokszor megemelt hangerőben és furcsa hangsúlyokban sűrűsödnek, miközben Leli hetvenes-nyolcvanas években zajló lakótelepi gyermekkora nosztalgikust érzést kelthet a befogadóban (ugyanakkor rávilágít a nehézségekre: a mozgássérült Kisgyuri akadályokba ütközik a miskolci panellakásban). A gyermek Leli számára nagyszülei mindig öregek, édesanyja, Juli örökre anya, ő, Leli mindig gyermek marad. Leli azonban magasra nő, életének egyik sarkalatos pontja pedig: az anyaság hiánya. Leli negyvenkét éves, de kívánságai ellenére (még) nem anya, s ez űrként fogalmazódik meg benne, miközben irigykedve szemléli ismerősei – sokszor talmi és filteres – anyák napi posztjait, vagy számolja ki magában azt, hol tartott az édesanyja az ő korában. Juli első terhességét leírva megfogalmazódik egy szakirodalmi mondat: „A várandósság lényegében fejlődési krízis, amely lehetőséget ad az identitás újraszervezésére.” (101.) Súlyos szavak. Mintha Leli életéből kimaradt volna egy állomás, mintha nem lépett volna túl egy szinten, miközben az anyaság Béres nagymama szemében (is) hiány, hiszen kortársai bírálják azért, hogy csak két gyermeket nevelt fel, és a kötet egyik legnagyobb tragédiája (tragédiái) az övé – ha szabad, lehetséges egyáltalán az emberi viszontagságok között hierarchikus viszonyt fölállítani.

Az írás – Leli alkotásra tett reflexív meglátásai szerint – nehezebb, mint a fényképezés. Szaniszló Judit sorai azonban kifejezők, súlyosak, gördülékenyek. Leli felfedez, múltat konstruál, traumákat halmoz és örökíttet át, felidéz és fikciót ír, úgy, hogy kötetének egy része sorsokkal való zsonglőrködés és játék. „Egy családregény cserepei”, a cserepek közötti hézagokkal, meseszerűen tömören és mellbevágóan, pont a hiányaival keltve a legnagyobb hatást. Ugyanakkor nem fojtóan komor: egy diabéteszes lábvizsgálatot egy elgépelt felirat, egy kórházi halált egy Mikulás-ünnepség ellensúlyoz. A regény egy ponton rámutat arra, Leli kiskorának boltja egyben a befogadó emlékezetének egyik épülete is. Leli családja és élete elválaszthatatlanul összefonódik a befogadó életével és családjával - lehetetlen nem kötődni hozzá. Szaniszló Judit kiváló regényt írt. „Kell lenni valami ismeretlen mitológiában egy magas növésű lánynak, aki nem tudja abbahagyni a sírást.” Most már van. Most már létezik.