Kara könyvese

Könyves december

Nagyon szeretem a decembert; a varázslatosságát, hogy ilyenkor újfent gyermeknek érezhetem magam. Idén decemberben még vár rám egy pluszmunka a munkahelyemen (egy karácsonyi darab), amely számomra teljes összeomláshoz vezetett - de reménykedem benne, hogy az önsanyargatás helyét lassan átveszi a bekuckózás és a teljes nyugalom (és az önszeretet). Ezekkel a könyvekkel szeretném tölteni a decemberem...

Matt Haig: A fiú, aki Karácsonynak hívnak

Már az egyetemi könyvtárban szemezgettem a kötettel; akkor úgy ítéltem meg, túl koros vagyok én már ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül a pulthoz lépjek vele. Évekig álmodoztam arról, hogy miről szólhat; megihletett a borítója; egy karácsonyi történetet szerettem volna írni én is; tavaly megtekintettem a Netflix-adaptációt, és bár kellemesen elszórakoztatott, nem vált a kedvenc karácsonyi filmemmé. Idén  decemberben, mikor újra kiadták, rájöttem arra, elég érett vagyok már ahhoz, hogy ne érdekeljen, milyen korosztálynak szóló történetet lapozgatok. Örülök, hogy az eredeti borítóval sikerült beszereznem a Libriben...  már nagyon várom, hogy bekuckózhassak vele (főleg, hogy tudom, Matt Haignak is meg kellett küzdenie a maga démonajival).

E.T.A Hoffmann: Diótörő és egérkirály

Végre egy libris díszkötet, amelyet a karácsonyi promóció alatt sikerült beszereznem (a 2020-as Kosztolányi-kötetre is fájt a fogam, de csak tavaly karácsonyra kaparintottam meg - mondhatni, muszáj volt... imádom a borítóját). Láttam a rajzfilmeket, lenyűgöz a balett óriási karácsonyfája, kedvelem a német mesefilmet... E.T.A Hoffman az a szerző, akitől még semmit sem olvastam; a gimis tanárom jótékonyan kihagyta őt a tananyagból; később egyetemen kötelező olvasmányként szerepelt  az Arany virágcserép, de néhány oldalnál nem jutottam tovább. A Diótörő és Egérkirály már évek óta ott mocorog a karácsonyi várólistámon... azt hiszem, végre elérkezett az idő, hogy ott találjam magam a Stahlbaum-ház karácsonyi szalonjában.

Down Casey: Mesék télre (Zanna Goldhawk illusztrációival)

A születésnapomra vettem meg magamnak ezt a kötetet... Már tavaly gyönyörűnek találtam a borítót és a tematikát, de mire összeszedtem volna a bátorságomat, hogy meglepjem magam vele, már el is kapkodták...  Nagyon szeretem a telet, a havat és a meséket... nem vagyok bizonyos abban, hogy a szöveg felér az illusztrációkhoz, de örülük, hogy itt van velem... mély merítésnek tűnik, amelyben nagyon szeretnék elmerülni. (Egy nehezebb időszakomban minden este norvég népmeséket lapozgattam egy forró ital társaságában - lehet, hogy újfent fel kellene vennem ezt a szokást...)

C.S. Lewis: Narnia krónikái

A legelső Lewis-történet 11-12 éves koromban került a kezembe, amikor már túl idős voltam ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessem Lewis sorait. Nagyon ácsingóztam a sorozat után, mert az Oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény akkoriban érkezett a mozikba. Engem akkor már megfertőzött Tolkien világa... Lewis és Tolkien szerzőtársak, jó barátok voltak, és együtt koptatták az Oxfordi Egyetem katedráját. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény Középfölde kidolgozottsága után egy ígéretes, ám lecsapott ötletnek tűnt.  A Hajnalvándor útja angol eredetije gimnazista koromban  még kellemesen elszórkoztatott; a többi rész ismeretlen terület a számomra. Most sikerült beszereznem a puhatáblás egybekötetet. Itt az ideje, hogy egész Narniát bebarangoljam - akkor is, ha nem váltam vallásosabbá az évek folyamán.

Maja Lunde: A hónővér

Maja Lunde kötete is olyan hívogató borítóval bír (akár egy kandalló), hogy az ember azonmód fel szeretné csapni a fedelét. Végül sosem mertem belemerülni, hiszen tudom, hogy  témája a gyász; itt az ideje, hogy próbát tegyek vele.

Emberi léptékkel 

„Különös és igazságtalan, mondta Gauss, a létezés siralmas esetlegességének ékes példája, hogy tetszik, nem tetszik, egy bizonyos korban születünk és annak foglyai vagyunk. Ez méltánytalan előnyt szerez az embernek a múlttal szemben és bohócot csinál belőle a jövő szemében.”

Daniel Kehlmann életrajzi alapokon nyugvó (részleteiben azonban fikciós) regénye abszurd jelenettel veszi kezdetét: Carl Friedrich Gauss (1777-1855) egy 1828-as berlini tudományos konferenciára hivatalos, amely ellen kézzel-lábbal tiltakozik, majd tizenöt percen át kellene Daguerre találmánya előtt állnia, hogy megörökítsék az Alexander von Humboldttal (1769-1859) való találkozásának pillanatát. Ám Gauss türelme véges, haza akar menni, és egyébként is, az egész ügy, úgy, ahogy van, nevetséges. „Most örökre elveszett a pillanat,” mondja Daguerre, „Mint az összes többi” nyugtázza Gauss. Kehlmann kötete a komikus felhangot később sem hagyja el, párhuzamosan futó fejezeteiben a két német tudós, Gauss és Humboldt életútjait tárja elénk, akik egy olyan korban igyekeznek adatokkal körbebehálózni a világot, amelyben még szárnyas törpekutyák lapulnak az emberek képzeletében a dzsungelek mélyén. Miközben, állítja Humboldt, „ha valamitől megijed az ember, azt a legokosabb megmérni” (19) – és ekképp is cselekszik.

Míg Humboldt már-már komikus mértéket öltő németes precizitással törtet előre a dél-amerikai vadonban („Muszáj mindig ennyire németnek lennie?” – sopánkodik hű társa, Bonpland), addig Gauss Némethonban rostokolva, pusztán intelligenciájára hagyatkozva próbálja fölfedni, milyen törvényekre jár a világ. Gauss a regény lapjain abszurd módon hanyagolja a jelent  - például finoman szólva elkerüli a figyelmét, hogy Napóleon elfoglalta Göttingát, vagy anyósa nyugalmát megzavarva meglepődik azon, hogy felesége gyermeket szült.  A jövő tudománya felé tör, mindent a számok precizitásával szemlél, ahogy prófétai módon néhanapján látni is véli a jövőt, melyet mozgó fémdobozok, az ég felé törő házak és „puskagolyó sebességével száguldozó” gépek jellemeznek. Időnként azonban téved. A kötet egy jelenetében kihajítja a kocsi ablakán fia, Eugen könyvét, a Német tornaművészetet, azzal a felkiáltással, hogy „A fickónak nincs ki mind a négy kereke” (7) - a kötet a legújabb tornaszereket, például a gerendát mutatja be. Csak legyint arra az elképzelésre, hogy Berlinből még metropolisz is lehet, míg a halálozási statisztikában elmélyedve hűvös nyugalommal közli, a számok törvénye szerint feleségét és Humboldtot is túléli majd (valójában Humboldt négy évvel később követte őt a másvilágra). Humboldt Gaussal ellentétben a jelent térképezi föl, ám azzal a szándékkal, hogy a jövőt segíti vele. Makacsul hisz abban, hogy a tudomány fejlődését az emberi erkölcs tökéletesedése követi, s így gyermeki naivitással elutasítja a föltételezést, hogy a magasrendű csillagászattal bíró (és aszerint építkező) azték civilizáció bármiféle ellenállás nélkül húszezer emberáldozatot mutathatott volna be. A folyókat összekötő mitikus csatorna feltérképezésétől is a dél-amerikai kereskedelem fellendülését reméli  – és még meg kell élnie, hiába.

„Az emberiség korai időszakaiban, vagy az Orinoco partjainál még egy hozzá fogható elme sem lett volna képes semmilyen teljesítményre, mondta Gauss, kétszáz esztendő múlva ellenben minden fajankó gúnyt űzhet belőle és képtelen badarságokat találhat ki az ő személyével kapcsolatban.”

Kehlmann a tudományos tartalmak ellenére játszi könnyedséggel (és humorral) terelgeti hőseit a földmérés világában. Humboldt a kannibál törzsek között járva rendíthetetlen nyugalommal szegezi tekintetét az őserdei kőzetekre és indákra, és a fontos mérések miatt nem rest hanyagolni egy napfogyatkozás látványát sem. Hű társával, a francia Bonpland-tal hegyeket hódít meg (félig), denevérekkel teli barlangokban kúszik, tudós érdeklődéssel kóstolgatja a mérgezett nyilak curaréját, csontvázakat gyűjt és a tudós becsületet a szeme előtt tartva írja feljegyzéseit („Szerencsére, írta a naplójába, nem túl tengeribeteg. Aztán hánynia kellett.” (41)) Utóbb a felfokozott sajtóérdeklődés akadályozza a kutatásban – a kalandokat hanyagoló, számadatokkal telezsúfolt könyvei pedig finoman szólva csak porosodnak a polcokon. Gauss Humboldttal ellentétben öntudatos és csípős nyelvű. Regényes élettörténetéből a híres gyermekkori anekdota természetesen nem marad ki: nyolcesztendős korában három percen belül összeadja 1 és 101 között a számokat, megzavarva ezzel tanára (néhány órásnak remélt) nyugalmát. („Száz meg egy az százegy. Kilencvenkilenc meg kettő az százegy. Kilencvennyolc meg három az százegy. Mindig százegy az eredmény. Ezt ötvenszer lehet megismételni. Tehát ötvenszer százegy.”) (51)  Később a görbülő térrel és a Jupiter pályájával foglalkozik, végig a hűvös racionalitás berkein belül marad, tisztában van önmaga kivételességével, kortársai vélt (vagy valós) behatároltságával és azzal a kibírhatatlan lassúsággal, amellyel egy mindennapi beszélgetés csordogál. Nem is nagyon fogja vissza magát, ha kritikai észrevételekről van szó – a nyelvész Wilhelm von Humboldttal folytatott eszmecseréje során például nem rest kifejteni, hogy a nyelvészet „olyan embereknek való, akikben a matematikához szükséges pedantéria megvan, az intelligencia azonban nincs” (153); de Eugen fia mentális képességeit (jobban mondva: azok feltételezett hiányát) is előszeretettel emlegeti (utóbb kiderül, Eugen édesapja árnyékából kikerülve egész talpraesettnek mutatkozik). Gauss azonban tudatában van annak is, az idő legyőzi őt. Folyton harcban áll a szellemi hanyatlással, azzal, hogy huszonéves korára kész az életműve, hogy bármit is cselekszik, tudományos fölfedezéseit a jövő úgyis felül fogja múlni. Van azonban egy világ, amellyel sem Gauss, sem Humboldt nem tud mit kezdeni: ez pedig a metafizikai – Thomas Mann Varázshegyét idéző szellemidézésével, látomásaival, édesanya-kísértettel és trópusi-lázas álmaival.

Humboldt és Gauss elméje a kötet végére találkozik, egymás töredékeire válaszol, mintegy felszámolva a távolságot a tér tudós fölmérői között. Sóoldat hiányában a pillanat ugyan nem rögzül, de a tér pontjai igen; s ahogyan Humboldt is elmereng rajta, kétséges marad, a két tudós közül melyikük járta be alaposabban a világot – az, amelyik Dél-Amerikába is eljutott, vagy az, amelyik szinte ki sem tette a lábát Göttingából.

Eredeti cím: Daniel Kehlmann: Die Vermassung der Welt

Fordította: Fodor Zsuzsa

Magvető, Budapest, 2014, 2016, 2019

"Két öreg, kissé bogaras tudós ember (Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss) először 1828-ban találkozik Berlinben, hogy a tudomány érdekében összefogjanak. A világot járt felfedezőnek és a szobájába zárkózó tudósnak azonban csak egy közös vonása van: a szenvedélyes tudásvágy. A szerző humorral teli, élvezetes stílusban meséli el a két zseni életét, sikereiket és kudarcaikat, kötéltáncukat nagyság és nevetségesség határán. A regény rafinált játék a tényekkel és fikcióval; különös fantáziával, erővel és ragyogó technikával megírt mű."

Egy Conor nevű kisfiú, egy rákkal küszködő édesanya, éjfél után hét perc, egy életre kelt tiszafa, a szöveget behálózó, fekete-fehér ábrák, és három tanulságos, csavaros történet. A szörnyeteg azonban nem bizonyos, hogy ártó szándékkal érkezett, az utolsó mesét pedig magának Conornak kell elregélnie. Ha meri...ha szavakba tudja önteni a rémítő valót.

A Szólít a szörny egyszerre békés és felkavaró, barátságos és szívszaggató történet. Neil Gaiman köteteit, a Híd Terabithia földjére című regényt, átvitt értelmével pedig a Végtelen történetet juttatta eszembe. Conor meséjét - egy tiszafa-szörny éjnek évadján fölkeres egy kisfiút - annyiszor elregélték már....a Szólít a szörny azonban több azoknál a történeteknél. Itt nem csak egyetlenegy szörny tűnik föl, ahogy az sem bizonyos, hogy az emberek (és szándékaik) a végletekig leegyszerűsíthetők. Conor retteg attól, hogy elveszíti édesanyját, akinél nem hatnak a kezelések,  miközben rühell a nagymamájával élni, aki nem érti meg őt igazán, az iskolában láthatatlan, a tanárok sajnálják, bántja egy fiúbanda, rémálmában elveszít valakit, de ezt az álmot sosem merné elmesélni senkinek. Csak a tiszafa marad. Egy szörnyeteg marad, hogy segítsen…vagy ártson? A szörny történetei elgondolkoztatják és zavarba ejtik Conort, akinek a belsejében szintén formálódni kezd a sötétség, a saját dühe és tehetetlensége, egy ki nem mondott bűntudat, amely álmaiban is emészti, és amire ki tudja, adhat-e valaki föloldozást….közben pedig végig ott a mardosó kérdés, vajon miért mindig éjfél után hét perccel szólítja őt a szörny - vagy épp könyörög ő a szörnye után.

A Szólít a szörny számomra a régi, általános iskolai olvasási élményeket elevenített föl, és ez ritka kincs.... tökéletes őszi olvasmány volt. Szerettem a szöveggel szerves kapcsolatban álló illusztrációkat, a fekete-fehér lapszéleket, az üzenetet, hogy  nem mindig vagyunk urai a gondolatainknak, de nem kell, hogy bűntudat gyötörjön minket azok miatt, amik megfordulnak a fejünkben… s ha egyszer kinyitottam, hosszú időre elmerültem benne. A történet tragédiáját súlyosbítja, hogy Patrick Ness Siobhan Dowd írónő terveit vette át, aki hamarabb elhunyt rákban annál, hogy könyvbe önthette volna történetét. Az utolsó két oldal megríkatott….nagyon szép regény volt. Nem utoljára olvastam el. 

  Illusztrálta: Jim Key

  Eredeti megjelenés éve: 2011.

  Fordította: Szabó T. Anna

  Kiadó: Viandra, 2012., 2019.

  216 oldal

Egy családi fényképalbum margójára

Egy nő, aki folyton zokog. Egy férfi, aki csak néha sír, s egyszer egy sír mellett. Egy cukorbeteg nő, akinek még nem született gyermeke, és egy anya, aki elveszíti erőszakban fogant kisfiát. Egy házaspár, aki következetesen nem beszél a problémáiról, egy fiú, aki nyitott hátgerinccel születik, egy anya, aki arról ábrándozik, hogy egyszer újra agyagozni fog, és egy nagymama, aki fruttival eteti agyon a kutyáját. Nagyszülők, szülők, unokák, egy családregény novellisztikus pillanataiba sűrítve, a valóságos Miskolc és a fiktív Falustyán berkeiben, olyan életsorsokat és tapasztalásokat tartalmazva, melyek a mi életünk fejezeteit is alkothatnák. Leli pedig formál. Mesél, és ír, és él, és gyermekre vágyik, és a koronavírus-járvány közepette készül temetésre menni, az utókor számára is pontosabb időintervallumhoz kötve az írás egyik pillanatát.

A Leli elnevezés a szerző, Szaniszló Judit bloggernevéből, a Zetor Leilából eredeztethető, de hogy mennyire azonosítható Leli magával az íróval, azt aligha lehet (és kell) meghatározni. A Petri György-díjas Szaniszló Judit (Beenged című műve utáni) második kötetében (és egyben első regényében) a szemünk előtt idéződnek föl és teremtődnek meg Leli családjának kálváriái, a maga három generációjának szekrénybe zsúfolt fényképeivel, maradandóbb formát öltött szüreti lakomákkal, lakodalmakkal és nagyszülői portrékkal. Leli az írás jelenében emlékeket keres az arcokon, melyek számára már sokszor nem jelölnek senkit, és készülő regényében kutatja azokat a történéseket, melyek keretet adhattak az adott pillanatnak – mert a képek mögött gyakorta ott húzódik egy-egy elfojtott narratíva is. Leli regénye így minitörténetekből, töredékekből konstruálódik, s ezek egy család fiktív és valós eseményeit mesélik el a háború borzalmait átélő Béres és Sükösdi nagyszülőkön át egészen a hetvenes években született Leliig és Kisgyuriig, miközben a sorsok egyre gazdagodnak a kötet mozaikdarabkáiban, hogy kellő kapaszkodókkal megírt, érdekfeszítő regénybe tömörüljenek. A könyv határozott, bölcs, letisztult mondatai a maguk hiányaival kérdéseket szülnek, okkeresésre, okgyártásra sarkallnak - még akkor is, ha első látásra nincsenek kiváltó okok. Mert erre törekszik Leli: hangot adni mindazoknak, akik továbbörökítették traumáikat, de a maguk jelenében nem tudtak, nem akartak beszélni arról, amit át kellett élniük. S ki lehetne erre alkalmasabb, mint egy magát kívülállóként definiáló nő, Leli, aki gyakran sír,  miközben „a sírás mint kifejezés, a bent kívülre rakása”? 

Leli írás közben fókuszál, ahogyan arra a regény felütésében föl is szólítja magát. Fókuszál a képeken föltűnő tárgyakra, egyszerre egyetlen képre, egymás után sok-sok képre, a mögöttük formálódó (és sosem egzakt) valóságra – és úgy fókuszál, ahogyan arra egy figyelemhiányos felnőtt nő csak képes lehet. Ahol pedig nem bír, nem tud valósághű lenni, a valóban megtörténthez közeledni - ott a fantáziájára hagyatkozik: az egy hétre néma édesapából Leli játékában egy egész életen át jelbeszéddel kommunikáló Gyuri lesz, míg Béres papa ismeretlen ifjúkora mellbevágóan felsorolásszerű mesévé sűrűsödik, második világégéssel és vesekárosodással és gyermekkorban elhunyt testvérekkel, melyben az egyszerű „van” végül a hasonlóan tömör „nincs” szóban tűnik el. Minden régmúlt esemény a mindenkori jelen kimerevített pillanatában rögzül a textusban, ahogy a felvételek is a megtekintés momentumának részeivé válnak. Ugyanakkor fényképhiány szintén szülhet narratívát: a gyermek Leli sosem látott fotográfiákat szülei nászútjáról, hiszen azok elkeveredtek, de nászút volt, az egészen bizonyos; s mivel Leli elméje az esküvői portrékra építkezik, történetében az édesanya menyasszonyi ruhában töltötte a mézesheteket, egy olyan kocsiban utazva, mely mögé egy tolószék, egy tricikli, egy Réka szekrénysor és egy „visszafogott” szocialista jólétet jelképező frizsider volt kötve – egy család tagjai, egy kisgyermek intellektusában leképeződve.

Leli - bevallott - kívülállósága egyben egyik erénye. Megfigyel, rögzít, kompozíciót alkot. Objektív nélkül is fényképez. Az utcák, belső terek eseményei Leli szemében snittekké, mininarratívákká válnak, melynek egyik példája az a munkabeszélgetésnek induló gyorséttermi csevej egy ismeretlen férfi és nő között, mely utóbb a szerelmi kommunikáció nonverbális jeleit mutatja - miközben Leli perspektívájából az idillbe (komikus módon) belerondít egy szemetes („így Leli szemszögéből olyan volt a jelenet, mintha egy nő egy lengőkuka tetejét fogná meg szemből két kézzel”).  A kötet folyamán megemlített tárgyak – a satupad mögé gyömöszölt cigarettacsikk, az utcán megszemlélt tolószék, a Sükösdi mama zsebeiben morzsolódó és őrlődő zsúrkekszdarabok - jelentésrétegekkel gazdagodnak, folyamatos revelációt nyújtva a befogadó számára; mikor már úgy vélnénk, fény derült a kekszek mögött húzódó tragédiára, egy újabb traumatikus esemény rakódik a rítusra; de hasonló módon nyernek csattanót Leli kisgyermekkorának hegedűleckéi is. Leli narrációja minden eseményt egyes szám harmadik személyben fogalmaz meg, ezzel biztosítva azt a distanciát, amely egy kép egészének befogadásához szükséges, mely némiképp hajaz Béres mama (akkor még Zsuzsanna) hajadonkorának egyik jelenetére: Zsuzsanna cselédként hiába szemléli az orra elé tartott damasztabroszt, csak a „hangyás cérnaszálakat” láthatja, az abrosz egészét sosem. Lelinek el kell távolodnia apjától, anyjától, nagyszüleitől, hogy az ő időszámítását megelőző entitásokként értelmezhesse őket. S ha már megfigyelés és rögzítés, szintén érdekes hatást kelthet (a maga mögöttes jelentésével) egy galériában készített fényképsorozat: ha a gép memóriája telítődne, vagy a készítőnek nem tetszenek a felvételek, lehetőség van a törlésre - ahogy az emberi elméből is eltűnhetnek bizonyos emlékképek, csak tragikus módon korántsem olyan akaratlagosan, akár egy fényképezőgép esetében.

Ha három generáció életét szemléljük, a nagyszülői, szülői, gyermeki szerepköröket is interpretálnunk kell. Van, akinek ez a játék könnyen megy (a nagymamaságában tobzódó Sükösdi mama), s van, aki alig, vagy egyáltalán nem boldogul vele (a Béres nagyszülők). Az apák és anyák etetnek, és édességeket csempésznek a gyerek orra elé, és édességeket dugdosnak a gyerek orra elől, és túletetnek szeretetből is, zavarodottságból is. Szülők és gyermekek között konfliktusok és ki nem mondott tragédiák húzódnak, melyek sokszor megemelt hangerőben és furcsa hangsúlyokban sűrűsödnek, miközben Leli hetvenes-nyolcvanas években zajló lakótelepi gyermekkora nosztalgikust érzést kelthet a befogadóban (ugyanakkor rávilágít a nehézségekre: a mozgássérült Kisgyuri akadályokba ütközik a miskolci panellakásban). A gyermek Leli számára nagyszülei mindig öregek, édesanyja, Juli örökre anya, ő, Leli mindig gyermek marad. Leli azonban magasra nő, életének egyik sarkalatos pontja pedig: az anyaság hiánya. Leli negyvenkét éves, de kívánságai ellenére (még) nem anya, s ez űrként fogalmazódik meg benne, miközben irigykedve szemléli ismerősei – sokszor talmi és filteres – anyák napi posztjait, vagy számolja ki magában azt, hol tartott az édesanyja az ő korában. Juli első terhességét leírva megfogalmazódik egy szakirodalmi mondat: „A várandósság lényegében fejlődési krízis, amely lehetőséget ad az identitás újraszervezésére.” (101.) Súlyos szavak. Mintha Leli életéből kimaradt volna egy állomás, mintha nem lépett volna túl egy szinten, miközben az anyaság Béres nagymama szemében (is) hiány, hiszen kortársai bírálják azért, hogy csak két gyermeket nevelt fel, és a kötet egyik legnagyobb tragédiája (tragédiái) az övé – ha szabad, lehetséges egyáltalán az emberi viszontagságok között hierarchikus viszonyt fölállítani.

Az írás – Leli alkotásra tett reflexív meglátásai szerint – nehezebb, mint a fényképezés. Szaniszló Judit sorai azonban kifejezők, súlyosak, gördülékenyek. Leli felfedez, múltat konstruál, traumákat halmoz és örökíttet át, felidéz és fikciót ír, úgy, hogy kötetének egy része sorsokkal való zsonglőrködés és játék. „Egy családregény cserepei”, a cserepek közötti hézagokkal, meseszerűen tömören és mellbevágóan, pont a hiányaival keltve a legnagyobb hatást. Ugyanakkor nem fojtóan komor: egy diabéteszes lábvizsgálatot egy elgépelt felirat, egy kórházi halált egy Mikulás-ünnepség ellensúlyoz. A regény egy ponton rámutat arra, Leli kiskorának boltja egyben a befogadó emlékezetének egyik épülete is. Leli családja és élete elválaszthatatlanul összefonódik a befogadó életével és családjával - lehetetlen nem kötődni hozzá. Szaniszló Judit kiváló regényt írt. „Kell lenni valami ismeretlen mitológiában egy magas növésű lánynak, aki nem tudja abbahagyni a sírást.” Most már van. Most már létezik.

     Szaniszló Judit: Leli élete

    Magvető, Budapest, 2020.

    264 oldal