Kara könyvese

Menekülés a föld alatt

A föld alatti vasút - amely 2017-ben Pulitzer-díjat kapott - a menekülés könyve. Rabszolgák szöknek benne, a 19. század déli ültetvényeiről, észak felé, a föld alatti vasút segítségével, olyan területekre, ahol nincsen rabszolgaság. Hogy mikor indul útra egy mozdony, és hogy hol találhatóak a peronok, csak nagyon kevesen tudják. Ahogyan azt is, merre szűkülnek a falak, mely megállókat zárták le már. A szökött rabszolgákat sötét és por és kétely várja, és sosem tudhatják, mi les rájuk a túlsó oldalon, s hiába a külső segítség, legvégül mégiscsak a saját szerencséjükön múlik a sorsuk.

Föld alatti vasutak, persze, valójában nem léteztek. Az elnevezés azokra az emberekre utalt akik - mintegy hálózatot alkotva - segítettek a rabszolgáknak a szökésben. Ez a rendszer azonban házakból és titkos, föld alatti helyiségekből állt, és nem barlangokból és sínekből, ahogyan azt az ember elképzelné; elég nehéz is lett volna titokban üzemeltetni egy vasútrendszert. Whitehead azonban megmozgatja fantáziánkat, s valóban egy mágikus vájatot épít, ám a mágia sosem uralkodik el a történeten, a kitalált mozzanatok is hihetőek maradnak.

A regény így egy történelmi tabló: egyrészt azoknak az abolicionalistáknak állít emléket, akik segítettek a szökésben, másrészt pedig maguknak a rabszolgáknak, akik a déli ültetvényeken dolgoztak. A kínzás, brutalitás sokféle válfaja megjelenik a könyvben, mind a rabszolga-közösségen kívül, mind azon belül: az ültetvények kemény munkája, a rabszolgatartók természete, kizsákmányolása, erőszakok, kirótt büntetések, a kilencfarkú macska. És nemcsak azokat fenyegeti büntetés, akiket a bőrszínük miatt megkülönböztetnek, hanem azokat is, akik őket segítették a szökésben. A büntetéseket az író szerencsére csak felemlíti, de amit konkrétan bemutat, az hosszú ideig kísérteti az olvasót, ugyanakkor az erőszak bemutatása sosem válik öncélúvá.

Az amerikai délről rengeteg regény született már - ott van Harriett Beecher Stowe Tamás bátya kunyhójában, vagy Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvében. A föld alatti vasút persze inkább a Tamás bátyja kunyhójára hajaz, de kevésbé romantikus, s főhőnője, Cora sem emlékeztet Tamás bátyára. Nála sokkal ércesebb, kiábrándultabb, akaratosabb. Nehéz is elhinni, hogy mindössze tizenhat-tizenhét éves: tinédzser csupán, de asszonynak hat.

Cora eleinte nem készül a szökésre; egy Caesar nevű társától kapja az ötletet, s csupán akkor kel útra, mikor tulajdonosváltás történik a birtokon. Tudjuk, hogy Corát kisebb korában súlyos bántalmak érték, de erős, okos lány; felvértezte már magát társaival szemben; visszahúzódónak tűnik, makacs. Fél. Távolságot tart. A lapokon megismerjük nagyanyját, édesanyját is. Vannak gyökerei, de mivel Cora édesanyja, Mabel kiskorában megszökött, mégiscsak egymaga nőtt fel, és sorsáról Cora sosem értesült. Mabel legenda lett. A három nő pedig annyira hiteles figura, hogy megesküdtem volna rá, a regény szerzője nő: Colson Whitehead neve azonban egy férfiírót takar.

Mivel a regény elsősorban az utazásról, az egyik állomásról a másikra jutásról szól, hol kitágul a tér, hol összeszűkül. Egy központi motívum azonban a bezártság: Cora hol a vasút mélyén bújik meg, hol odafönt, egy szűk kis padlástéren, hol szekérben bújtatják őt, hol felgyújtják a feje fölött a lakóhelyet. Ahol kitágul a tár, abban sincs mindig köszönet: a menekülők mocsarakon, kígyók között keresik az utat, vagy olyan államba érnek, ahol súlyosan büntetik a rabszolgákat, és azok segítőit. Ahol pedig látszólag minden rendben van, s már-már úgy érezzük, csoda történt, a paradicsomi állapot hamar semmivé foszlik. Mert nem minden olyan tiszta és ártatlan, mint ahogy elsőre tűnik. A gyakori forróság, szomjúság, gyilkosság és éhség pedig gyakran pokollá változtatják a környezetet.

A rabszolgák kizsákmányoltatása, fogsága sokféle módon megjelenik a könyvben - például annak a rabszolgának az esetébe, aki évenként egyszer-kétszer úgy dönt, aznap ünnepli a születésnapját. Ezek az ünnepségek szórakozást csempésznek a gyapotszedés gyötrelmeibe; másrészt azonban sejthetjük, milyen élet az, ha az embernek nincs tudomása az őseiről, a saját születése napjáról. Gyökereitől megfosztott. Kiszolgáltatott. Ahogyan az a rabszolga is, akivel vásári mutatványosként ismételteik a Függetlenségi Nyilatkozatot, ha már egyszer valaki megtanította rá. Hogy nem érti a sorait, vagy hogy azok az ő életében nem érvényesülnek, meglehetősen tragikussá teszi az eseményeket, rámutatat a helyzet fonákjaira.

A regény egyik legfontosabb többlete a nézőpontok váltakozása. Nem csupán a rabszolgavadászok és a segítők fejében láthatunk bele, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan próbálják legitimizálni brutális tetteiket az emberek; vagy a tudományra, vagy a Bibliára hivatkozva (például a Káin-bélyeg esetében). Szintén sajátságos a regény múzeumban játszódó jelenete, melyben úgy hívják fel a figyelmet a déli államok rabszolgatartásra, hogy fehér interpretációban, színes bőrű színészekkel játszatják el a történetüket, és úgy mutogatják őket, mintha egy állatkert látványosságai lennének. De a regény lapjai között föltűnik a 'mistrel show' is, melyekben a sötét bőrszínűre festett fehér színészek figurázták ki az afrikai származású amerikaiakat.

Azok, akik olvasták a Tamás bátya kunyhója című regényt, tudhatják, hogy annak a története lezárt, egész. A föld alatti vasút végével az út nem ér véget; nem kapunk édes(kedő) befejezést, könnyes egymásraborulást. Ez a kötet a föld alatti vasútról szól. Az úton levésről, és nem a célállomásról. Annak minden nehézségével és reményeivel egyetemben.

Eredeti cím: Colson Whitehead: The Underground Railroad
Fordító: Gy. Horváth László
21. század kiadó (KULT Könyvek - sorozat)
2017, Budapest
336 oldal

https://www.pbs.org/newshour/show/imagining-underground-railroad-actual-train-system
https://www.history.com/news/blackface-history-racism-origins

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

by Kara on február 28, 2020

Menekülés a föld alatt A föld alatti vasút - amely 2017-ben Pulitzer-díjat kapott - a menekülés könyve. Rabszolgák szöknek benne...

Mesék és nyelveik

Egy élet kevés ahhoz, hogy megtanuljuk a világ összes nyelvét. Ahogy ahhoz sem elegendő, hogy létrehozzunk egy komplett világot, történelemmel, nyelvekkel, térképekkel. Tolkient, a Gyűrűk Ura íróját azonban mind a két dolog érdekelte - és ha valamit az életéből készült film kitűnően visszaad, az ez.

Az életrajzi alkotás nem meséli el John Ronald teljes történetét, és amit megmutat, azt sem lineárisan teszi: 1917-ben vág bele a meséjébe, a Somme-i frontvonalnál, ahol a huszonöt éves, lövészároklázban szenvedő John Ronald Reuel Tolkien barátját, Geoffrey Smith-t keresi. Közben hallucinál, rémeket lát - a lángszórókból sárkányok lesznek, az ellenségből kardos fekete lovas. A visszaemlékezésekből pedig megtudjuk, hogyan jutott el a hős a frontig, és hogy kicsoda az a bizonyos G.B. Smith.

A film története így John Ronald Reuel Tolkien ifjúkorába enged betekintést, hol gyorsan, hol lassabban pörgetve a képsorokat. A dél-afrikai éveket teljesen átugorja, egy költözéssel indul (az érintetlen, napsütötte Sarehole-ból a mocskos, kormos iparvidékre, Birminghambe jutva) majd a fiú édesanyja halálával zár le egy idillibb korszakot. Az immáron teljesen árva Ronald és testvére, Hilary egy katolikus pap gyámhoz és egy Mrs. Faulkner által vezetett panzióba kerül. Itt találkozik a jól zongorázó, szintén árva, élénk, sötét loknis Edith-szel, aki a barátja lesz. Közben Ronald a King Edward's iskolában három művészlelkű ifjúba botlik - az ő körük lesz a TCBC, és bizony a fiúk között van Geoffrey Smith is.

A TCBC tagjai azonban kevésbé kidolgozottak, mint akár Edith, akár Ronald. A filmbeli Ronaldnak nincsenek hibái: kifinomult, okos fiatalember, a maga sutaságával, furcsa hobbijaival, melyek a nyelvekhez, a mitológiához kötik. Edith tűzrőlpattant, élénk, ugyanakkor egy olyan korban próbál érvényesülni, mely nem számolt komolyan a nőkkel. Így zongorázhat, de csak Mrs. Faulknert szórakoztatva, és sosem válhat olyan titkos körök tagjává sem, mint az árva fiú (Edith Bratt a valóságban is tehetségesen zongorázott, de személyiségéről nem sokat tudunk - s ez valóban sokmindent sejtet(het) a korról is). Velük szemben ott a TCBC, benne a zenéért és matematikáért rajongó Christopher Wiseman, a festészetnek hódoló Robert Gilson és a költészetet űző Geoffrey Smith, akik fiatalok és inspirálóak, világmegváltó álmokat szőnek, de a filmben egyénileg láthatatlanok: Geoffrey támogató, visszafogott, Christopher büszke talán, Robert pedig - ő a komikus felhang, aki édesapja elnyomása ellen küzd. Azt viszont nem tudjuk meg, hogyan ütik el az időt, ha épp nincsenek Ronald mellett. Úgy fenyegeti őket a háború, hogy nem érezzük, pontosan milyen érzések kerülgetik őket, mikor a frontvonalra kerülnek. Ezzel azonban jelentősen csökken a film végső hatása is.

A Tolkien ugyanis inkább szól a szerelemről, a szépségről, mint a háború mocskairól. Ugyan a front lövészárkában kezdünk, a Geoffrey utáni küldetéssel, többségében mégis Tolkient és Edith-t követjük - hányattatott sorsukban egymásra találnak, teaházakban és operákban, a fák között vitatkozva nyelvekről, mítoszokról, zenéről. Így viszont a film háborús tragédiái elveszítik súlyukat. Egy végső csapás konkrétan lábjegyzetnek tűnik csupán. A hiányosságot az egyik utolsó jelenet próbálja pótolni, későn ugyan, de kellő tisztelettel.

A film jól láthatóan sokat merít mind Humphrey Carpenter Tolkien-életrajzából, mint John Garth Tolkien and the Great War című dokumentumkönyvéből. Vannak részei, melyeket konkrétan átemel - ilyen a buszlopás, a cukordobálás vagy Edith tánca a fák alatt. Másokat kitalál, hatásossá tesz, akár meg is történhettek volna módon - a jelenet az operában, vagy az összes képsor, amelyből kitűnik Tolkien mély szeretete a nyelvek inránt: a professzorral való beszélgetés, a teaházas eszmecsere Edith-szel, az elcsórt Cantenbury mesék, vagy a "Helheimr." Valódi személyiségeket átírni már kényesebb kérdés, és abból is akad több is (például Robert Gilson és édesapja viszonya), de ez senkinek nem fog feltűnni, ha nem olvasott utána Tolkien ifjúságának. Ahol pedig a film az idővel babrál, azt dramaturgiai okok miatt teszi - csak az a dolgunk, hogy ne mindig higgyünk neki.

A fim során számtalan Gyűrűk Urás utalásra bukkanhatunk, ezek azonban nem zavaróak azok számára sem, akik eddig nem követték Tolkien munkásságát. Alapvetően fény-árnyék játéka az egész; Sarehole fénye, Birmingham korma, a Somme füstjében kirajzolódó sárkány, a fehér és a sötét lovas. Csupán egyetlen párhuzamost találtam túl zavarónak; Tolkien batman társát, Samet - az írónak ugyan valóban volt egy háborús segítője, akiről a Gyűrűk Ura Csavardi Samuját mintázta, de a filmbeli Sam annyira kiköpött Samu, hogy az már inkább komikus, mint megható. Arról nem is beszélve, hogy a lövészárokban zajló küldetés esztelen, így talán idegennek hat.

A film cselekménye persze nem túl kalandos, de ezáltal válik széppé. Mi is szeretnénk hasonló körök tagjává válni, egymást inspirálni, támogatni, ha nagy a baj. A film emellett egy olyan 20. század eleji angliai világot tár elénk, melyben az egyetemek még egyetemek, a fiatalemberek úriemberek, a hölgyek pedig hölgyek voltak. Edith és Ronald szerelme ártatlan, aranyos, és a lovagvilágot idézi. A művelt ifjak könyvtárakban kutakodnak, elegáns karosszékekben hódolnak a teázás szenvedélyének, olyan témákról vitatkozva, kifinomult nyelven, mint Wagner vagy Hel. Önmagukat képzik, tiszteletteljesek, s azzal lázadoznak, hogy teát isznak még a könyvtárakban is.

Szintén kedves tett volt Dome Karukoski finn rendező kezébe adni a rendezést: nem tudni, mennyire volt szándékolt, de Tolkien rajongott a finn nyelvért, és a Kalevala nagyban inspirálta első történetei megírásában. Thomas Newman keleties filmzenéje elsőre furcsa megoldásnak tűnhet, de mágikusan hat (éppen idegen hangzásával szövi a varázst). Nicholas Hoult ügyesen egyensúlyozik a zavart fiatalember és az aranyosság között, Lily Collins Edithében pedig ott az a szikra, ami a szerephez kell.

Tolkien ifjúkorának meséjét alapvetően kétféle módon lehetett volna feldolgozni. Vagy a szerelmi történetet állítja középpontba, vagy a barátságot és a háborút; ha az utóbbit teszi, egy kor tragédiáját is elénk tárhatta volna, melynél nem is fontos, hogy híres-e a főhős, avagy sem. A film azonban a Tolkient érő benyomásokra koncentrál, és arra, azok hogyan formálták, formálhatták a képzeletét - a nyelvész - író csupán a film legvégén vág neki A hobbit írásába. A kérdés már csak az, ez baj-e; hiszen a film szép, egyszerű, naiv. Nem akar háborús mozi, vagy túlságosan hatásvadász történet lenni. És pont az egyszerűsége miatt válik szerethetővé.

Tolkien (2019)
Rendezte: Dome Karukoski
Szereplők: Nicholas Hoult, Lily Collins, Colm Meaney, Genevieve O'Reilly, Tom Glynn-Carney, Craig Roberts, Anthony Boyle, Patrick Gibson
Forgalmazó: Fox Searchlight Pictures

Tolkien (2019) - filmkritika

by Kara on február 15, 2020

Mesék és nyelveik Egy élet kevés ahhoz, hogy megtanuljuk a világ összes nyelvét. Ahogy ahhoz sem elegendő, hogy létrehozzunk egy ko...

Kästner decemberi regénye roppant havas, szép német nevek lapulnak benne, és nem túl bonyolult a története. Azazhogy mégis: úgy karácsonyi történet, hogy a nyár derekán kezdődik, és egy olyan karácsonyi színdarabot adnak elő benne, melynek fikarcnyi köze sincs a karácsonyhoz. A darab, melyre készülnek, A repülő osztály nevet viseli; és hőseink a piramisoktól Szent Péter birodalmán át az egész világot bejárják benne, hiszen "a tanítás már helyi jellegű," ami nem egy életbiztosítás. De hogy a tél is benne legyen, a darab végén azért eléneklik a Csendes éjt.

De ne szaladjunk ennyire előre. Egy német bentlakásos fiúiskolában néhány barát egy karácsonyi darab bemutatójára készül. Közben gondok adódnak a rivális reáliskolásokkal, eltűnnek a dolgozatfüzetek (hál'istennek), egy fiú legyőzi félénkségét, és még két régi jó barát is egymásra talál. Mindezt szakadó hóesésben (máris irigyeltem őket), hócsaták és ródlizás közepette, miközben a felsőbb évesek szellemeknek öltözve járják a hálóhelyeket. Ez a fiúiskola azonban nem olyan, mint a Légy jó mindhalálig vagy az Iskola a határon szigorú közege, hiszen olyan emberek veszik körbe hőseinket (legyenek azok akár gyermekek, akár felnőttek), akik gondoskodnak róla, hogy a regény hangulata ne váljon nyomasztóvá.

Kästner szeret tőmondatokkal dolgozni - ez esetben rövidebbekkel, mint A két Lotti lapjain. Ez a stílus tökéletes ahhoz, hogy megteremtse a hamisítatlan karácsonyi hangulatot, a decemberét. Minden szava hóillatú; szereplői, Matthias, Uli, Martin, Johnny, Sebastian személyében "csupán" típusokat kapunk - Matthias a mindig éhes erőbajnok, Martin és Johnny a művészlelkek, Uli meg a félénk kisfiú - mégis olyan hús-vér figurákká formálódnak a szemünk előtt, hogy a barátainknak kezdjük érezni őket. Az ellenségek egyszerre sportszerűtlenek és egyenesek, vagy épp felvágósan szépek (mint Szép Theodore), a nevelőtanárok és felnőtt barátok pedig olyan emberségesek (bár elkövették a maguk hibáit), hogy azt kívánjuk, bárcsak ilyen nevelőink lettek volna zsengekorunkban.

Kästner varázsa főleg abban rejlik, hogy pici, hétköznapi dolgokat ragad meg, hozzájuk tesz valami nagyon egyedit, majd izgalmas, szokatlan történeteket kanyarít belőlük (gondoljunk csak a Május 35. igencsak szürreális világára vagy a nyári táborban egymásra csodálkozó ikerlányokra): egy sűrűn dohányzó férfi egy Nemdohányzó feliratú vasúti kocsiban lakik, és olyan gyerekek látogatják őt, akik nem félnek a maguk kezébe venni az irányítást. A fiúknak megvannak az álmaik: vagy önmaguk legyőzésén fáradoznak, vagy szebbé akarják tenni szüleik életét. És ami fontos: semmit nem tartanak lehetetlennek, s ha el is csüggednek néhanapján, vannak emberek, akik kiálljanak értük - akár egy karácsonyi darabról, akár a jövőbeli terveikről legyen szó.

Persze, A repülő osztályban sem minden valósághű. A regény folyamán két dolgot találtam a valóságtól túlzottan elrugaszkodónak: a Nemdohányzó és Bökh doktor történetét, illetve Uli kalandját: az utóbbiban főleg azt esett nehezemre elképzelni, hogy egy negyedéves (tehát körülbelül 14 éves fiú) miért nem látja előre tettei fizikai következményeit.

Kästner persze tanít is: míg a Zugspitze havas csúcsai alatt keresi az ihletet, azon töpreng, hogy a felnőttkor nem feneketlen jókedv, ahogyan azt egyes regényírók állítják. És a tárgyától később sem tér el: Johnny-t elhagyták a szülei, más szegény, megint más a saját démonjaival mérkőzik meg. És a gyermekbarátságokat néha otthagyjuk út közben...A mondanivalót azonban igazán felnőve értjük meg - öregebben se feledkezzünk meg arról, milyen volt gyermeknek lenni. Hasonlóképp (bár súlyosabb formában) A két Lotti párhuzamát (mely szerint Shirley Temple gyermekszínésznő elég idős volt ahhoz, hogy filmekben játsszon, de nem elég érett ahhoz, hogy megnézhesse őket - s most mindezt vonatkoztassuk a válásokra) gyermekként - szerencsére - sosem bírtam megérteni.

Az utolsó két fejezetben végül beköszönt a szenteste. Talán nem is rossz ötlet, az utolsó sorokat december 24-re hagyni: akkor az utolsó vonat is kigördül az állomásról, a gyermekek boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, s a családoknál kigyullad a gyertyafény. A végén pedig kötelező meghatódni - s garantáltan ott cseng majd a fülünkben a Csendes éj.

Erich Kästner: A repülő osztály

by Kara on december 15, 2019

K ä stner decemberi regénye roppant havas, szép német nevek lapulnak benne, és nem túl bonyolult a története. Azazhogy mégis: úgy kará...

Ha már kinyitottak a karácsonyi vásárok, és mindenhonnan forralt bor illata árad, nem árt, ha olvasunk is hozzá valami karácsonyit. Én ezeket a könyveket ajánlom, ha már nagyon készülünk a télre.

Mézespuszedli

Louisa May Alcott: Kisasszonyok
A Kisasszonyok 1868-ban látott napvilágot, a sokadig filmes feldolgozás pedig decemberben érkezik a mozikba. A regénysorozat első kötetét két évvel ezelőtt olvastam, de nem sokra emlékszem belőle - már túl idős voltam hozzá, nem fűtötte át ugyanaz a nosztalgia, mint A padlásszoba kis hercegnőjét, A titkos kertet, a Heidit vagy az Anne Shirley - sorozatot. A történet hátterét az amerikai polgárháború adja, de kivételesen nem a családfő sorsát követhetjük nyomon, hanem az otthon maradt cserfes (vagy épp visszahúzódó) lányaiét - akik között akad fiús - írónős, míg csendes művészlélek is. A könyv csupán néhány részletében érinti a karácsonyt, de mindenképpen jó választás lehet, ha valami bájossal készülnénk az ünnepekre.

Zselés szaloncukor
J.K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek Köve

Akár mindenízű szaloncukrot is írhattam volna. A Harry Potter sorozat tipikusan az az őszi-téli könyv, melyet a fa alatt is nyugodtan olvashatunk - hol iskolát kezdenek benne hőseink, hol titokzatos ajándékokkal gazdagodnak karácsonykor. Mesés és kalandos - ráadásul az első kettő, illetve a negyedik rész filmváltozata is karácsony előtt került a mozikba.

Forró csokoládé
Joanne Harris: Csokoládécipő
A Csokoládé sorozat második kötete október 31-én veszi kezdetét, mindenszentek sötét előestéjén, és karácsony napján ér véget. Vianne már Párizsban él; megtagadja sorsát, egy egyszerű csokiboltot vezet és kész megházasodni, egy olyan férfihoz, akit nem szeret. De a szél furcsa és veszélyes embereket sodor az útjába, miközben belemegyünk a sötétbe... Harris stílusa igényes és megnyugtató, s a történet sem olyan könnyed, mint ahogy első hallásra tűnik - és mivel a fejezetek fölött jelölve vannak a dátumok is, ha igazán türelmesek vagyunk, akár karácsonyig beoszthatjuk az olvasást.

Forralt bor

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Fűszeres bor, karcos lakomák, vásárok, füstszag és köd. Dickens klasszikusa ötvözi mindazt, ami a karácsonyt karácsonnyá teszi: a gyermekkorok, a jelen és az eljövendő korok karácsonyait. Dickens kellemes mesélő, humorral tarkítva lavírozik a szellemek között, miközben végigvezet minket London téli utcáin. Amúgy meg minden akad benne, amely egy kortalan karácsonyi történethez kell: illatos vásár, hó, pulyka és az elmaradhatatlan csodatevés.

Könnyen csomagolható karácsonyi kekszválogatás

Erich Kästner: A repülő osztály

Egy német bentlakásos fiúiskolában néhány diák a karácsonyi előadásra készül. Közben elég hihetetlen dolgok (is) történnek, de a történet egyszerű és szívmelengető marad - barátságok szövődnek, valaki rátalál a bátorságára, és az ifjak mindig készen állnak kiállni egymásért. A szenteste pedig megható események színhelye lesz. Nem túl hosszú, így a készülődésbe pont belefér.

Forró kakakó

Edith Pattou: Északfi

A könyv a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól című norvég népmesét dolgozza fel - egy leány egy medve birodalmába kerül, és mivel mese, a medve sem marad benne mindig négylábú és vad - egy affajta jeges Szépség és a Szörnyeteg történet ez. A regénynek több elbeszélője van, főhősnője bátor és kalandvágyó, a térképkészítő édesapa alakja érdekes, de az írónő nem mindig bánik mesterien a nézőpontokkal - a szólamok alig válnak szét. A végén mégis úgy tesszük le a könyvet, hogy ez a történet bizony aranyos. Az igazi téli hangulatot pedig Barcza Dániel illusztrációi teszik még mágikusabbá.

Forró tea (vagy török csemege)
Narnia Krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

C.S. Lewis klasszikusa sem egy kimondott karácsonyi olvasmány, de a tél uralja a sorait. A mese a Pevensie testvérekről szól, akik a II. világháború évei alatt egy professzor szekrényén át egyszerre Narniába csöppennek - s a téli fenyők között Lucy bizony egy ajándékcsomaggal sétáló faunnal találkozik először. A történetben a Télapó is felbukkan, a hely boszorkánya egy varázslatos jégpalotában lakik, és ha vendégül látják hőseinket, egy bögre forró tea bizonyosan megfér az asztalon. S hiába a gonosz kelléke a tél, ez az az évszak is, amely igazán emlékezetessé teszi a rövidke regényt.

Karácsonyi fatörzs

Frances H. Burnett: A padlásszoba kis hercegnője

Frances H. Burnett klasszikusa karácsonyibb, mint másik két regénye, a Kis Lord vagy a Titkos kert - főhősnője egy szegény kislány, aki egy árvaház padlásszobáján tengeti életét. Az egyetlen menedéket a képzelete jelenti, mely palotává varázsolja szobáját. Akár Andersen is lehetne, de Burnett története korántsem ennyire tragikus. Ebben a kötetben benne van a tél hidege és a londoni pékségek illata is - s mivel a regény Burnett legrövidebbje, egy szelet fatörzs pont belefér.

Mézeskalács:

E.T.A. Hoffmann: Diótörő és Egérkirály

Először R.M. Romero Karolina és a krakkói babakészítő című könyve jutott eszembe, amely azonban talán mégsem annyira karácsonyi - viszont egyik forrása, Hoffmann Diótörő és Egérkirálya bizony az. Marika, a kislány egy diótörőt kap karácsonyra, majd megjelenik az egérkirály, és kitör a háború a gyerekszobában. Furcsa fantáziájú története, melyet a balett változat tett igazán halhatatlanná.

Sült gesztenye és bejgli

Szabó Magda: Születésnap

A legvégére hagytam azt a magyar könyvet, melyben a karácsony központi szerepet játszik. Szabó Magda regénye ugyan elég távolról indít - nyári munka is befér a sorai közé - de később olyan sorsfordító események történnek benne, mégpedig december derekán, amelyek teljesen felforgatja Illés Bori addigi életét - és jobb emberré változtatják őt. Szabó Magda regénye néhány részletében túlhaladottnak tűnik, de ami maradandó érték benne, az nagyon szépen van átadva. Karácsonyi, szívből jövő és nagy tehetségről árulkodik - nem lehet letenni.

Egyéb karácsonyi történetek, amelyek jól eshetnek az ünnepek előtt:
Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?
Selma Lagerlöf: Gösta Berling

És amiket még nem olvastam, de tervezem:
Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
J.R.R. Tolkien: Karácsonyi levelek