Kara könyvese

Kästner decemberi regénye roppant havas, szép német nevek lapulnak benne, és nem túl bonyolult a története. Azazhogy mégis: úgy karácsonyi történet, hogy a nyár derekán kezdődik, és egy olyan karácsonyi színdarabot adnak elő benne, melynek fikarcnyi köze sincs a karácsonyhoz. A darab, melyre készülnek, A repülő osztály nevet viseli; és hőseink a piramisoktól Szent Péter birodalmán át az egész világot bejárják benne, hiszen "a tanítás már helyi jellegű," ami nem egy életbiztosítás. De hogy a tél is benne legyen, a darab végén azért eléneklik a Csendes éjt.

De ne szaladjunk ennyire előre. Egy német bentlakásos fiúiskolában néhány barát egy karácsonyi darab bemutatójára készül. Közben gondok adódnak a rivális reáliskolásokkal, eltűnnek a dolgozatfüzetek (hál'istennek), egy fiú legyőzi félénkségét, és még két régi jó barát is egymásra talál. Mindezt szakadó hóesésben (máris irigyeltem őket), hócsaták és ródlizás közepette, miközben a felsőbb évesek szellemeknek öltözve járják a hálóhelyeket. Ez a fiúiskola azonban nem olyan, mint a Légy jó mindhalálig vagy az Iskola a határon szigorú közege, hiszen olyan emberek veszik körbe hőseinket (legyenek azok akár gyermekek, akár felnőttek), akik gondoskodnak róla, hogy a regény hangulata ne váljon nyomasztóvá.

Kästner szeret tőmondatokkal dolgozni - ez esetben rövidebbekkel, mint A két Lotti lapjain. Ez a stílus tökéletes ahhoz, hogy megteremtse a hamisítatlan karácsonyi hangulatot, a decemberét. Minden szava hóillatú; szereplői, Matthias, Uli, Martin, Johnny, Sebastian személyében "csupán" típusokat kapunk - Matthias a mindig éhes erőbajnok, Martin és Johnny a művészlelkek, Uli meg a félénk kisfiú - mégis olyan hús-vér figurákká formálódnak a szemünk előtt, hogy a barátainknak kezdjük érezni őket. Az ellenségek egyszerre sportszerűtlenek és egyenesek, vagy épp felvágósan szépek (mint Szép Theodore), a nevelőtanárok és felnőtt barátok pedig olyan emberségesek (bár elkövették a maguk hibáit), hogy azt kívánjuk, bárcsak ilyen nevelőink lettek volna zsengekorunkban.

Kästner varázsa főleg abban rejlik, hogy pici, hétköznapi dolgokat ragad meg, hozzájuk tesz valami nagyon egyedit, majd izgalmas, szokatlan történeteket kanyarít belőlük (gondoljunk csak a Május 35. igencsak szürreális világára vagy a nyári táborban egymásra csodálkozó ikerlányokra): egy sűrűn dohányzó férfi egy Nemdohányzó feliratú vasúti kocsiban lakik, és olyan gyerekek látogatják őt, akik nem félnek a maguk kezébe venni az irányítást. A fiúknak megvannak az álmaik: vagy önmaguk legyőzésén fáradoznak, vagy szebbé akarják tenni szüleik életét. És ami fontos: semmit nem tartanak lehetetlennek, s ha el is csüggednek néhanapján, vannak emberek, akik kiálljanak értük - akár egy karácsonyi darabról, akár a jövőbeli terveikről legyen szó.

Persze, A repülő osztályban sem minden valósághű. A regény folyamán két dolgot találtam a valóságtól túlzottan elrugaszkodónak: a Nemdohányzó és Bökh doktor történetét, illetve Uli kalandját: az utóbbiban főleg azt esett nehezemre elképzelni, hogy egy negyedéves (tehát körülbelül 14 éves fiú) miért nem látja előre tettei fizikai következményeit.

Kästner persze tanít is: míg a Zugspitze havas csúcsai alatt keresi az ihletet, azon töpreng, hogy a felnőttkor nem feneketlen jókedv, ahogyan azt egyes regényírók állítják. És a tárgyától később sem tér el: Johnny-t elhagyták a szülei, más szegény, megint más a saját démonjaival mérkőzik meg. És a gyermekbarátságokat néha otthagyjuk út közben...A mondanivalót azonban igazán felnőve értjük meg - öregebben se feledkezzünk meg arról, milyen volt gyermeknek lenni. Hasonlóképp (bár súlyosabb formában) A két Lotti párhuzamát (mely szerint Shirley Temple gyermekszínésznő elég idős volt ahhoz, hogy filmekben játsszon, de nem elég érett ahhoz, hogy megnézhesse őket - s most mindezt vonatkoztassuk a válásokra) gyermekként - szerencsére - sosem bírtam megérteni.

Az utolsó két fejezetben végül beköszönt a szenteste. Talán nem is rossz ötlet, az utolsó sorokat december 24-re hagyni: akkor az utolsó vonat is kigördül az állomásról, a gyermekek boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, s a családoknál kigyullad a gyertyafény. A végén pedig kötelező meghatódni - s garantáltan ott cseng majd a fülünkben a Csendes éj.

Erich Kästner: A repülő osztály

by Kara on december 15, 2019

K ä stner decemberi regénye roppant havas, szép német nevek lapulnak benne, és nem túl bonyolult a története. Azazhogy mégis: úgy kará...

Ha már kinyitottak a karácsonyi vásárok, és mindenhonnan forralt bor illata árad, nem árt, ha olvasunk is hozzá valami karácsonyit. Én ezeket a könyveket ajánlom, ha már nagyon készülünk a télre.

Mézespuszedli

Louisa May Alcott: Kisasszonyok
A Kisasszonyok 1868-ban látott napvilágot, a sokadig filmes feldolgozás pedig decemberben érkezik a mozikba. A regénysorozat első kötetét két évvel ezelőtt olvastam, de nem sokra emlékszem belőle - már túl idős voltam hozzá, nem fűtötte át ugyanaz a nosztalgia, mint A padlásszoba kis hercegnőjét, A titkos kertet, a Heidit vagy az Anne Shirley - sorozatot. A történet hátterét az amerikai polgárháború adja, de kivételesen nem a családfő sorsát követhetjük nyomon, hanem az otthon maradt cserfes (vagy épp visszahúzódó) lányaiét - akik között akad fiús - írónős, míg csendes művészlélek is. A könyv csupán néhány részletében érinti a karácsonyt, de mindenképpen jó választás lehet, ha valami bájossal készülnénk az ünnepekre.

Zselés szaloncukor
J.K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek Köve

Akár mindenízű szaloncukrot is írhattam volna. A Harry Potter sorozat tipikusan az az őszi-téli könyv, melyet a fa alatt is nyugodtan olvashatunk - hol iskolát kezdenek benne hőseink, hol titokzatos ajándékokkal gazdagodnak karácsonykor. Mesés és kalandos - ráadásul az első kettő, illetve a negyedik rész filmváltozata is karácsony előtt került a mozikba.

Forró csokoládé
Joanne Harris: Csokoládécipő
A Csokoládé sorozat második kötete október 31-én veszi kezdetét, mindenszentek sötét előestéjén, és karácsony napján ér véget. Vianne már Párizsban él; megtagadja sorsát, egy egyszerű csokiboltot vezet és kész megházasodni, egy olyan férfihoz, akit nem szeret. De a szél furcsa és veszélyes embereket sodor az útjába, miközben belemegyünk a sötétbe... Harris stílusa igényes és megnyugtató, s a történet sem olyan könnyed, mint ahogy első hallásra tűnik - és mivel a fejezetek fölött jelölve vannak a dátumok is, ha igazán türelmesek vagyunk, akár karácsonyig beoszthatjuk az olvasást.

Forralt bor

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Fűszeres bor, karcos lakomák, vásárok, füstszag és köd. Dickens klasszikusa ötvözi mindazt, ami a karácsonyt karácsonnyá teszi: a gyermekkorok, a jelen és az eljövendő korok karácsonyait. Dickens kellemes mesélő, humorral tarkítva lavírozik a szellemek között, miközben végigvezet minket London téli utcáin. Amúgy meg minden akad benne, amely egy kortalan karácsonyi történethez kell: illatos vásár, hó, pulyka és az elmaradhatatlan csodatevés.

Könnyen csomagolható karácsonyi kekszválogatás

Erich Kästner: A repülő osztály

Egy német bentlakásos fiúiskolában néhány diák a karácsonyi előadásra készül. Közben elég hihetetlen dolgok (is) történnek, de a történet egyszerű és szívmelengető marad - barátságok szövődnek, valaki rátalál a bátorságára, és az ifjak mindig készen állnak kiállni egymásért. A szenteste pedig megható események színhelye lesz. Nem túl hosszú, így a készülődésbe pont belefér.

Forró kakakó

Edith Pattou: Északfi

A könyv a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól című norvég népmesét dolgozza fel - egy leány egy medve birodalmába kerül, és mivel mese, a medve sem marad benne mindig négylábú és vad - egy affajta jeges Szépség és a Szörnyeteg történet ez. A regénynek több elbeszélője van, főhősnője bátor és kalandvágyó, a térképkészítő édesapa alakja érdekes, de az írónő nem mindig bánik mesterien a nézőpontokkal - a szólamok alig válnak szét. A végén mégis úgy tesszük le a könyvet, hogy ez a történet bizony aranyos. Az igazi téli hangulatot pedig Barcza Dániel illusztrációi teszik még mágikusabbá.

Forró tea (vagy török csemege)
Narnia Krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

C.S. Lewis klasszikusa sem egy kimondott karácsonyi olvasmány, de a tél uralja a sorait. A mese a Pevensie testvérekről szól, akik a II. világháború évei alatt egy professzor szekrényén át egyszerre Narniába csöppennek - s a téli fenyők között Lucy bizony egy ajándékcsomaggal sétáló faunnal találkozik először. A történetben a Télapó is felbukkan, a hely boszorkánya egy varázslatos jégpalotában lakik, és ha vendégül látják hőseinket, egy bögre forró tea bizonyosan megfér az asztalon. S hiába a gonosz kelléke a tél, ez az az évszak is, amely igazán emlékezetessé teszi a rövidke regényt.

Karácsonyi fatörzs

Frances H. Burnett: A padlásszoba kis hercegnője

Frances H. Burnett klasszikusa karácsonyibb, mint másik két regénye, a Kis Lord vagy a Titkos kert - főhősnője egy szegény kislány, aki egy árvaház padlásszobáján tengeti életét. Az egyetlen menedéket a képzelete jelenti, mely palotává varázsolja szobáját. Akár Andersen is lehetne, de Burnett története korántsem ennyire tragikus. Ebben a kötetben benne van a tél hidege és a londoni pékségek illata is - s mivel a regény Burnett legrövidebbje, egy szelet fatörzs pont belefér.

Mézeskalács:

E.T.A. Hoffmann: Diótörő és Egérkirály

Először R.M. Romero Karolina és a krakkói babakészítő című könyve jutott eszembe, amely azonban talán mégsem annyira karácsonyi - viszont egyik forrása, Hoffmann Diótörő és Egérkirálya bizony az. Marika, a kislány egy diótörőt kap karácsonyra, majd megjelenik az egérkirály, és kitör a háború a gyerekszobában. Furcsa fantáziájú története, melyet a balett változat tett igazán halhatatlanná.

Sült gesztenye és bejgli

Szabó Magda: Születésnap

A legvégére hagytam azt a magyar könyvet, melyben a karácsony központi szerepet játszik. Szabó Magda regénye ugyan elég távolról indít - nyári munka is befér a sorai közé - de később olyan sorsfordító események történnek benne, mégpedig december derekán, amelyek teljesen felforgatja Illés Bori addigi életét - és jobb emberré változtatják őt. Szabó Magda regénye néhány részletében túlhaladottnak tűnik, de ami maradandó érték benne, az nagyon szépen van átadva. Karácsonyi, szívből jövő és nagy tehetségről árulkodik - nem lehet letenni.

Egyéb karácsonyi történetek, amelyek jól eshetnek az ünnepek előtt:
Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?
Selma Lagerlöf: Gösta Berling

És amiket még nem olvastam, de tervezem:
Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
J.R.R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Decemberi könyvajánló

by Kara on december 05, 2019

Ha már kinyitottak a karácsonyi vásárok, és mindenhonnan forralt bor illata árad, nem árt, ha olvasunk is hozzá valami karácsonyit. Én...

Tolkien, bár rengeteget írt, csak kevés történetét fejezte be. Ebben a gyűjteményben azonban minden kerek, mesés: Britannia ősi rögein éldegél egy ravasz sárkány, egy csillagot hordó kovács és egy festő, akinek nagyon nem akaródzik, mégis útra kell kelnie. Tolkien képzelete szabadon játszik velük, hol rövidebben, hol hosszabb lére eresztve; hol úgy, hogy gyermekekhez szól, hol meg inkább a felnőtteket szólítja meg - de csupa szívvel teszi mindezt.

Tolkien emellett az óangol nyelv oxfordi professzora is volt, aki előbb Anglia számára teremtett mitológiát, majd gyermekei (és saját) szórakoztatására gyártott történeteket. Ezekből a mesékből nőtt ki zsáklaki Zsákos Bilbó és a Hobbit minden kalandja, majd Tolkien vegyítette a mesét a mitológiával, és megszületett a Gyűrűk Ura. A négy, piciny történet, mely ebben a mesegyűjteményben helyet kapott, másabb lapra tartoznak: hiányzik belőlük a középföldi mitológia, de fantáziadúsak, eredetiek, s ha időnként fárasztóak és kacifántosak is, megvan a maguk tolkieni bája.

A kötet meséi keletkezési sorrendjükben követik egymást, mindegyik hangvétele más. Nincs olyan egységes stílusuk, mint Roald Dahl regényeinek, vagy nem keltik ugyanazt a hatást, mint például Andersen. Igazából nehéz is beszélni úgy róluk, mint egy egységes kötetről: ami összeköti őket, az talán a mágia, a vidéki, kényelmes, angol élet, a természet csodálata, a lustaság, no meg az ételek feltétlen szeretete.

A legelső történet, a Kóborló és a varázsló akkor keletkezett, mikor Tolkien gyermekei még kicsik voltak. Ez az egyetlen a könyvben, melyet csak posztumusz adtak ki, s egyben a leghosszabb és legfárasztóbb mese is - túlságosan a véletlen alakítja az eseményeket, túl sok a hallgatóságra tett kikacsintás. Egyértelműen kisgyerekeknek szól, de olyan háttértörténete van, mely megmelengeti az ember szívét: Tolkien a négy-ötéves kisfia elvesztett plüsskutyájának kalandjait szövi tovább benne. Kóbor, a a kutya valódi állatból válik plüssé, megsértve egy mogorva mágust, majd sikeresen megmenekül Második Számú Kisfiú zsebéből; utóbb megjárja a Holdat és a tengerek mélyeit is, meg mindenféle hóbortos szerzettel találkozik, akiknek még hóbortosabb neveik vannak - csak győzzük kiolvasni őket. Mivel Tolkien, egyes részek itt is lenyűgözőek (gondolok itt például a Holdra és annak sötét oldalára) kapunk itt görög mitológiát (Tritont és egyéb tengeristeneket), meg megannyi játékot nevekkel, kifejezésekkel, melyek szellemesek és kacagtatóak - és nagyon angolok. Személyes történet, hiszen láthatjuk benne, konkrét nevek nélkül, az egész Tolkien családot - de sosem válik zavarbaejtően közelivé. A fordítás nagyszerű, de mivel az eredetiben szereplő Rover név körülbelül olyan gyakoriságú, mint nálunk a Bodri, viccesebbnek hat az angol szövegben, miért nevezik a Holdbéli ember kutyáját is Rovernek, s válik így Kóbor Kóborlóvá. Aranyos történet, de nem ez Tolkien legjobbja.

A második történet ősibb vizekre evez, s talán ez a legközönségbarátabb mese a négy közül. A sonkádi Egyed gazda vérbeli, kifordított történet: a humora nagyon angol, melyben a lovagok lusták, az emberek pipogyák, az asszonyok házsártosak, s egyáltalán, mindenki igyekszik elkerülni, hogy fel kelljen állnia az ebédlőasztaltól. A legszimpatikusabb karakter talán a sárkány, Fenevér, aki egyszerre ravasz és aranyos; Smaug könnyedebb kiadásának tűnik. Kölcsönös megnemtámadási kísérletek színesítik a történetet, meg sárkányfaroktorta, hát van benne kikacsintás Tolkien korára, meg a lovagvilágra is - olyan, akár egy paródia. Tolkien mellékesen filológus kollégáit is kifigurázza benne, azzal, hogy A sonkádi Egyed gazda egy fordítás, egy latin szöveg „tanulmányozása,“ s egyben azoknak a tudósoknak a kigúnyolása, akik relikviaként, mereven állnak hozzá a szövegekhez, s elkerüli a figyelmüket azok elsődleges funkciója, a szórakoztatás. A történetnek talán egyetlen hátránya van: mivel Tolkien utóbb felduzzasztotta, időnként lelassul, s ha egy tollat adnának a kezembe, hogy húzzam alá a betoldásokat, valószínűleg ki is találnám, mi került bele mellékesként.

A kötet - számomra - legszebb története azonban az utolsó két mese. A woottoni kovácsmestert nem igazán lehet leírni, vagy kristálytisztán emlékezni rá: nem sok története van, de megható, átérezhető. Benne a Jó Gyermekek ünnepén, melyet huszonnégy évenként ülnek, egy csillag kerül a kovács fiához, aki azzal átjárhat a Wootton mellett található tündérföldre. A felnövéssel és családalapítással azonban kötelességei lesznek, s nem ajánlatos mindig Wootton rejtett vidékein barangolni. A szereplők egyszerűek maradnak, de a kalandok szépek: a kovács találkozik a Tündérkirálynővel, bejárja az érintetlen tájat, mely már-már költői nyelven tárul elénk. A mese egyrészt a gyerekeknek kedvez: csetlő- botló szakácsok, gyerekzsúr, bámulatos torta és belesütött apróságok; másrészt a felnőttek értik meg igazán, milyen érzés felnőni, visszatérni a mesék világából, továbbadni, ami értékes. A történet így J.M Barrie történeteire emlékeztet (az ő munkája a Pán Péter) s a vége keserédes, megható és szívmelengető.

A kötet végső története, A levél maga is egy lezárásár - vagy éppen egy újabb kezdet. Többféle értelme van, s a szereplői nem gyermekek, vagy mulatságos alakok; Niggle (aki picit a Középföldét alkotó Tolkienre hajaz - és egy korábbi fordítás Pepecs mester megoldása talán jobban visszaadja a karakterét), élete fő művét, egy fát szeretne lefesteni, de annyira elveszik a kép apróságaiban, hogy félő, sosem fejezi be. Emellett az idő is halad, s más kötelességei is vannak: s egyszerre arra eszmél, hogy nincs mese, utaznia kell - habár még koránt sem áll készen rá. Azon lehetne vitatkozni, hogy pontosan mikor hal meg Niggle, s hogy miket jelképez az állomás, vagy éppen a három hang: és igen, ha úgy vesszük, ez Tolkien legmélyebb rövid története; de végül az utazás egyáltalán nem szomorú, s habár a teremtett értékek múlandóak is, s nem is, a mese végére minden kiteljesedik. S a végére talán Niggle mestert is megkedveljük - eleinte ugyanis túl sokat dühöng és kesereg magában, s túl keveset mond ki ahhoz, hogy számomra kedvelhető karakterré váljon - viszont egyre jobban megértettem őt (de ó, bárcsak kiabált volna!)

Tolkien ezen négy meseit tehát mindenképpen érdemes egyszer elolvasni; igazi téli, bekuckózós olvasmány, amelynél az ember megtanulhatja, hogy hogyan lehet egyensúlyozni a képzelet és a valóság között. A 2012-es, (és 2017-es) Partvonalas kiadás borítója gyönyörű, ahogy Alan Lee apró, fekete-fehér rajzai is. A stílus végig mesélős marad, de az utolsó két történet, melyet Tolkien idősebb korában írt, inkább allegorikusak, mint kacagtató gyermekmesék; egy élet tapasztalatai és szorongásai sűrűsödnek bennük. De ha befejeztük, Niggle mély utazása után talán érdekes lesz megint egy elveszett kiskutya kalandjairól olvasni.

Kiadó: Partvonal
Eredeti cím: Tales from the Perilous Realm
Történetek és fordítóik:
Kóborló és a varázsló (Szántai Zsolt)
A sonkádi Egyed gazda (Göncz Árpád)
A woottoni kovácsmester (Békési József)
A levél (Vándor Judit)
Illusztrálta: Alan Lee

Hasonló olvasmányok:
Oscar Wilde: A boldog herceg és más mesék

J.R.R. Tolkien meséi (Alan Lee illusztrációival)

by Kara on december 01, 2019

Tolkien, bár rengeteget írt, csak kevés történetét fejezte be. Ebben a gyűjteményben azonban minden kerek, mesés: Britannia ősi ...

Már a címe is megkapó. Hiszen hogyan tarthat egy történet a végtelenségig? Ezt Michel Ende regénye sem teszi, röpke háromszáz oldal után véget ér - és mégis, mégsem. Hiszen az utolsó sorát is továbbviszi, ahogy minden egyes történetszálat a kötet folyamán: "De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...."

Ez az a történet, melyet tíz-tizenegy éves koromban olvastam először, s nem vagyok képes leírni, hogy mennyire szeretem. Egy komor, novemberi napon vágtam bele, mikor éppen nem kellett iskolába mennem; és sokszor előrelapoztam benne, mert nem tudtam kivárni, hogy a következő fejezethez érjek. Megtanultam belőle, hogy a történetek végtelenek, és hogy mit tesz az emberekkel a hatalom - ha nem is értettem minden egyes részletében. Azóta számtalanszor újraolvastam, s felnőtt fejjel talán tudom, mit jelent a mágikus amulett felirata, a TEDD AZT AMIT AKARSZ, mit is tesz Fantáziával a Semmi, vagy hogy miért kerülnek a föld alatti tárnákba az elfeledett álomképek.

Ende meséje azonban nem csak a címe és a szimbolikája miatt különleges. A végtelen történet egy könyv a könyvben, és ugyanolyan gyönyörű, mint általában a kezünkben tartott példány. Kétszínű betűkkel nyomtatták, tetején kígyók formálnak kör alakot egymás farkába harapva, a fejezeteket pedig iniciálék díszítik. A könyvet egy novemberi, esős napon lopja el egy mogorva antikváriustól Bux Barnabás Boldizsár, a tíz-tizenegy év körüli kisfiú, aki szereti a történeteket: emellett félárva, kövérkés, osztálytársai nevekkel illetik, ráadásul több tárgyból is bukásra áll. Édesapja komor, zárkózott ember - habár mindent megvesz Barnabásnak, amit az csak kíván - épp csak érzelmi támaszt nem nyújt neki. Barnabás szerzeményével (melynek a kinézetét a szerző jól leírja, de írójáról említést sem tesz) az iskola szertárában bújik el, miközben telnek- múlnak az órák, s az épület lassan kiürül.

És itt kezdődik a valódi mese. Fantáziába csöppenünk: pókszerű lények zizegnek benne, szerencsesárkányok,lidércek, kísértetvárosok és furcsa kapuk, melyek ki tudja, hogy hová vezetnek - tehát mindenféle-fajta jó, amely megmozgatja a fantáziát. Fantázia azonban haldoklik: a Semmi nyeli el, amely nem feketeség, nem is űr, hanem olyan hatást kelt, mintha az ember megvakult volna. A probléma forrása, hogy a Kislány Királynő nagybeteg: s a Semmi talán egész Fantáziát elnyeli, amíg valaki gyógyírt nem talál a bajára.

A kiválasztott hős a "zöldbőrűek" népéből való Atráskó lesz. Segítségül kapja az AURIN-t, a Kislány Királynő amulettjét, az egymás farkába harapó kígyókkal. Kalandok sokasodnak, furcsaságok esnek meg, kiderül a gyógyír, mígnem Barnabás is bele nem csöppen a történetbe. Teremtővé válik, igaz neveket ad, s bár a korábbi meseiség megmarad - szerencsére Atráskó s a szerencsesárkánya sem tűnnek el végleg - a történet azonban változik, egyre átvittebb értelmet nyer, mígnem érthetőbb lesz a felnőttek, mint a gyermekek számára.

A történet első fele volt az, amely kiskoromban teljesen beszippantott: szerettem a pókos, kísértetvárosos kalandokat, s sokat tanulhattam a hűségről, önzetlenségről, önfeláldozásról - tehát ugyanúgy a világába vont, akárcsak Barnabást. Ezzel szemben a második fél hol meghaladta értelmezői képességeimet, hol egyszerűen untatott: a Pelerin éjvadon teremtését szívesen átlapoztam volna, a forrásos rész sokáig nem fért a fejembe. Akadtak olyan jelenetei is, melyeket szerettem, de nem értettem: így például a bányák s képek fejezet már azelőtt megkapó volt, hogy tudtam volna, mivel is foglalkozott pontosan Freud és Jung.

A történetnek számtalan szerethető szereplője van, közülük sokan csak jönnek és mennek (bár történetük folytatódik). Atráskó néha türelmetlen, de hősies és önfeláldozó, bátor harcos. Küldetést hajt végre, s ha fél is, nem hátrál meg; végül végtelenül önzetlenné és hűségessé válik. Barnabás már más tészta: a történet második fele vele rejti az első buktatót magában. Atráskó a szívünkhöz nő; a főszereplőváltás kegyetlennek tűnik; és én kiskoromban Atráskó helyett is irigykedtem Barnabásra, hogy nála van az AURIN, ő beszél a Kislány Királynővel, s hogy őt tisztelik hősként. Nem kedveltem a kalandját az oroszlánnal, Szörszörénnyel a színes Góba sivatagban (most már igen), s utáltam azért, amiket mond, s amiket tesz. Viszont meg lehet érteni őt: hatalmas hatalmat nyer, melyet nem tud féken tartani; kívánságról kívánságra ugrik, dőzsöl, és közben egy olyan utat jár be, mely a zsarnokság bugyraiba viszi. Teremt, de nem isten, s sosem lehet Fantázia tejhatalmú ura; s olyan emberekben bízik meg, akikben nem kellene, s olyanokkal bizalmatlan, (lásd: Atráskó) akik a jóakarói. Ez azonban egy olyan út, melyet szükségszerűen végig kell járnia - ahogy az Ahol a vadak várnak kisfiúja is sokat tanul utazása során. S ne feledjük: Atráskó nem tud nagyra törni, kívánságról kívánságra lépni, hiszen teremtmény - nincs hát képzelőereje.

A végtelen történet úgy fantáziadús, hogy közben megvannak a maga mélységei. Imádtam a kapuk mögött kalandozni, vagy bebarangolni a sebtiben elhagyott kísértetvárost; jó volt elképzelni a kézre emlékeztető tornyot, Elefántcsonttoronyot, a belőle nyíló lótuszvirágot, a azt körülölelő labirintust, a szerencsesárkány dalát; s közben kaptam benne névmágiát (csakúgy, mint Ursula K.Le Guin munkáiban), az élet értelmén töprengő tudósokat, s megtudtam, honnan erednek a hazugságok a valós világban. Tehát a szárnyaló fantázia sosem tűnt üresnek, hanem valóban elgondolkodtatott az élet kérdésein.

Ami még megkapóvá teszi a Végtelen történetet, az az, hogy bár sokfelől kölcsönöz, megvan a maga világa; engem kiskoromban a Gyűrűk Urára is emlékeztetett, az AURIN-nal és a bölccsel; de sok benne a keleti lény és filozófia, Freud tudatalattija, míg a kísértetváros farkasszerű lénye, vagy az egymás farkába harapó kígyók részben a skandináv mitológiából léptek elő. A kötetnek pedig hatalmas szíve is van: együtt félünk, hogy Atráskó küldetése kudarccal jár, miközben emberfölötti kísérleteket tesz rá, hogy megmentse világát, s a Kislány Királynőt; s együtt csüggedünk, míg feljut az Elefántcsonttorony tetejére, hogy bevallja, fölösleges volt minden, nem sikerült a küldetés, vége a világnak, s arról csak ő tehet. De annak a súlyát is érezzük, milyen, ha az ember emlékei elszöknek előle, mert túlságosan elmerül Fantázia világában, vagy hogy mekkora megtiszteltetés lehet, ha valaki (életében először és utoljára) láthatja a Kislány Királynőt. Az az áldozat, amelyet egy barátságért hoznak, pedig kifejezetten ritka kincs.

A végtelen történetet tehát egy olyan történet, melyet nem szabd csak egyszer elolvasni; kell hozzá idő, gyerekként és felnőttként is, míg be nem barangoljuk teljes egészében. Fantáziában talán kiskorában tud elmélyedni igazán az ember, de a második rész filozófiájához felnőtt elme kell. S utána jól esik Fantáziába visszatérni megint.

"De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...."

Hasonló olvasmányok:
Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak
Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Michael Ende: A végtelen történet

by Kara on november 23, 2019

Már a címe is megkapó. Hiszen hogyan tarthat egy történet a végtelenségig? Ezt Michel Ende regénye sem teszi, röpke háromszáz oldal u...

Valahol a világunkban él egy Neil Gaiman nevű író, aki roppantul kedveli a meséket (meg a bizarr történeteket) Regényeiben London alatt húzódik egy másik London, világaiból titkos ajtók nyílnak, s gonosz lények csalnak tőrbe embereket, s egyáltalán, mindenféle alternatív világok nyílnak a valóság mellett, alatt és fölött. Gaiman szeret mesékkel átszőtt helyeken járni, s úgy alkotni, hogy nem kötik meg a kezét a különféle elvárások – minden novellájának meg is van hát a maga kis furcsa világa. Vannak ötletei, melyeket nagyon szeretek: ilyenek a rövidebb regényei - a Coraline és a titkos ajtó, az Óceán az út végén, vagy éppen a Csillagpor. Más írásai nem egyenletesen nyerik el a tetszésemet, akár az Amerikai istenek - ami egyszerre letehetetlen és ötletes, hogy azután akadjon benne egy röpke pár száz oldalas részlet, melynél alig várom, hogy végre vége legyen - és akadnak, melyek túlontúl keszekuszák és kanyarulatosak ahhoz, hogy élvezni tudjam őket: ilyen például a Sosehol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kapnám föl a fejem, ha új Gaiman mű jelenik meg, s ne lennék rá kíváncsi, min ügyködik éppen.

A Csillagpor Neil Gaiman egyik legnagyobb tündérmeséje. Főhőse Tristran Thorn, egy csetlő-botló tizennyolc éves ifjú a Viktoriánus kori Falvában – mely onnan kapta a nevét, hogy csupán egy fal választja el Tündeföldétől. Van egy egyszerű állása a helyi vegyesboltban, kicsit máshogy néz ki, mint a kortársai, és nem is tűnik olyannak, mint aki kalandokra termett. Gyereknek már túl öreg, felnőttnek meg túl naiv, ráadásul a múltjáról sem tud mindent, hát nem is találja a helyét a világban. S ahogy a hasonló történetekben az már lenni szokott, roppantul szerelmes is - hogy elnyerje Victoria Forester kezét, megígéri neki, hogy elhozza a Fal mögé hullt csillagot, s állását sutba dobva mindenféle-fajta kétely nélkül neki is vág a Kalandjának.

A Fal mögött azonban nem csak ő ácsingózik a csillagért. Viharvára három, egymással (még) nem végzett fia koronát akar, három Lilim pedig örök fiatalságot és hatalmat. Ráadásul a csillagról is kiderül, hogy nem egy egyszerű, világűrből érkezett kődarab, ahogyan azt az iskolában tanították....

A Csillagporban az a jó, hogy nem bonyolítja túl a saját történetét. Népmesei elemek keverednek benne, mint például az egyszarvúak, a mozgó erdők, a beszélő fák, a fogadók vagy a madárrá változtatott emberek. Az erdők hangulatosak, a viharok vészterhesek, a vásárok mágikusak, a rúnákkal jósolni lehet. Karakterei egyszerűek: Tristran Thornnak ugyan terve nincs, de ugyanúgy egy utat jár be, akár a tündérmesék hősei - s szokás szerint rá kell döbbennie, melyek a fontos dolgok, s melyek azok, melyeket csak fontosnak vélt. Ugyanakkor az író sok szerepkört ki is fordít: így válik a csillag - Yvain könnyen dühbe guruló, saját akarattal bíró hölggyé, vagy így kapnak bizarr - mulatságos színezetet az egymással fondorlatosan végző hercegek.

A mese tele van beszédes nevekkel, szójátékokkal; legyenek azok akár latinok, akár angolok; és én igazán nem bánom, hogy nem Tüskés Tristranok és Hétfő urak járnak-kelnek egy ízig-vérig angol történetben, de azért néha nem árt, ha az ember magában fordítgatja a neveket (és ez nem azt jelenti, hogy Pék Zoltán fordítása nem lenne kiváló, mert szokás szerint itt is az).

Neil Gaiman a Tündefölde - valós világ kettősével mesterien játszik. Az értelmetlen gyermekmondókák a Falon túl visszakapják jelentésüket. Ami Falvában kiábrándító és materiális, az a Falon túl mesés és csodálatos - Tristran Thorn sem találná a helyét sosem Falvában, s hasonló utat sem tudna bejárni, ha a valóságban indulna kaland után. A történet a generációk ritmusát, ismétlődését is jól visszaadja. Ezért is szerencsés, hogy a mese a tizennyolc éves Dunstan Thornnal kezd, hogy rögvest utána megismerjük a tizennyolc esztendőssé cseperedett fiát, Tristrant, s hasonló kalamajkáit - s a falu szépe szerepkör is továbbhagyományozódik. A történet végére érve a feloldás váratlan és egyszerű, teljesen eseménytelen, de nem kelt csalódást - míg az utolsó oldalak ténylegesen a mese világába emelik a történetet, s a zárás végtelen és keserédes lesz.

A regényből 2007-ben film is készült, és azok közé a ritka esetek közé tartozik, amikor a film talán jobb, mint maga a kötet (a forgatókönyv is Neil Gaiman munkáját dicséri. Talán szerencsésebb is számára, ha egy történetet többször is át tud gondolni, s esetleg más formátumban - habár az Elveszett próféciák sorozatváltozatát, amelynek ő volt a showrunnerje, még nem láttam). A humor jóval feketébb, de kevésbé gyermeteg, mint a regényben; és a kalandok átgondoltabbak, a karakterek kidogozottabbak (gondolok itt például Shakespeare kapitányra, akinek a könyvben még csak neve sincs). Talán Victoria Forester az egyetlen szereplő, aki a filmben egysíkúbb marad, míg a sorok között végül egészen megkedvelteti magát.

A könyvet a rövidsége kifejezetten bájossá teszi; s azt sem bántam, mikor a kalandok részletezése helyett csak a felsorolásukkal találkoztam, hiszen ez is megmutatta, hogy mennyire fantáziadús, gazdag is a Falon túli világ

A Csillagpor tehát egy nagyszerű, felnőtteknek szóló tündérmese; nem túl rövid, de hangulatos, ismerős és váratlan - olyasféle történet, amelyet ősszel-télen a legjobb olvasni, mikor úgyis eljön a kalandok ideje.

Hasonló olvasmányok: J.R.R. Tolkien meséi (legfőképpen A woottoni kovácsmester című írás).