Már a címe is megkapó. Hiszen hogyan tarthat egy történet a végtelenségig? Ezt Michel Ende regénye sem teszi, röpke háromszáz oldal után véget ér - és mégis, mégsem. Hiszen az utolsó sorát is továbbviszi, ahogy minden egyes történetszálat a kötet folyamán: "De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...."

Ez az a történet, melyet tíz-tizenegy éves koromban olvastam először, s nem vagyok képes leírni, hogy mennyire szeretem. Egy komor, novemberi napon vágtam bele, mikor éppen nem kellett iskolába mennem; és sokszor előrelapoztam benne, mert nem tudtam kivárni, hogy a következő fejezethez érjek. Megtanultam belőle, hogy a történetek végtelenek, és hogy mit  tesz az emberekkel a hatalom - ha nem is értettem minden egyes részletében. Azóta számtalanszor újraolvastam, s felnőtt fejjel talán tudom, mit jelent a mágikus amulett felirata, a TEDD AZT AMIT AKARSZ, mit is tesz Fantáziával a Semmi, vagy hogy miért kerülnek a föld alatti tárnákba az elfeledett álomképek.
Ende meséje azonban nem csak a címe és a szimbolikája miatt különleges. A végtelen történet egy könyv a könyvben, és ugyanolyan gyönyörű, mint általában a kezünkben tartott példány. Kétszínű betűkkel nyomtatták, tetején kígyók formálnak kör alakot egymás farkába harapva, a fejezeteket pedig iniciálék díszítik. A könyvet egy novemberi, esős napon lopja el egy mogorva antikváriustól Bux Barnabás Boldizsár, a tíz-tizenegy év körüli kisfiú, aki szereti a történeteket: emellett félárva, kövérkés, osztálytársai nevekkel illetik, ráadásul több tárgyból is bukásra áll. Édesapja komor, zárkózott ember - habár mindent megvesz Barnabásnak, amit  az csak kíván - épp csak érzelmi támaszt nem nyújt neki. Barnabás szerzeményével (melynek a kinézetét a szerző jól leírja, de írójáról említést sem tesz) az iskola szertárában bújik el,  miközben telnek- múlnak az órák, s az épület lassan kiürül. 

És itt kezdődik a valódi mese. Fantáziába csöppenünk: pókszerű lények zizegnek benne, szerencsesárkányok,lidércek, kísértetvárosok és furcsa kapuk, melyek ki tudja, hogy hová vezetnek - tehát mindenféle-fajta jó, amely megmozgatja a fantáziát. Fantázia azonban haldoklik: a Semmi nyeli el, amely nem feketeség, nem is űr, hanem olyan hatást kelt, mintha az ember megvakult volna. A probléma forrása, hogy a Kislány Királynő nagybeteg: s a Semmi talán egész Fantáziát elnyeli, amíg valaki gyógyírt nem talál a bajára. 

    A kiválasztott hős a "zöldbőrűek" népéből való Atráskó lesz. Segítségül kapja az AURIN-t, a Kislány Királynő amulettjét, az egymás farkába harapó kígyókkal. Kalandok sokasodnak, furcsaságok esnek meg, kiderül a gyógyír, mígnem Barnabás is bele nem csöppen a történetbe. Teremtővé válik, igaz neveket ad, s bár a korábbi meseiség megmarad - szerencsére Atráskó s a szerencsesárkánya sem tűnnek el végleg - a történet azonban változik, egyre átvittebb értelmet nyer, mígnem érthetőbb lesz a felnőttek, mint a  gyermekek számára.

A történet első fele volt az, amely kiskoromban teljesen beszippantott: szerettem a pókos, kísértetvárosos kalandokat, s sokat tanulhattam a hűségről, önzetlenségről, önfeláldozásról - tehát ugyanúgy a világába vont, akárcsak Barnabást. Ezzel szemben a második fél hol meghaladta értelmezői képességeimet, hol egyszerűen  untatott: a Pelerin éjvadon teremtését szívesen átlapoztam volna, a forrásos rész sokáig nem fért a fejembe. Akadtak olyan jelenetei is, melyeket szerettem, de nem értettem: így például a bányák s képek fejezet már azelőtt megkapó volt, hogy tudtam volna, mivel is foglalkozott pontosan Freud és Jung.

A történetnek számtalan szerethető szereplője van, közülük sokan csak jönnek és mennek (bár történetük folytatódik). Atráskó néha türelmetlen, de hősies és önfeláldozó, bátor harcos. Küldetést hajt végre, s ha fél is, nem hátrál meg; végül végtelenül önzetlenné és hűségessé válik. Barnabás már más tészta: a történet második fele vele rejti az első buktatót magában. Atráskó a szívünkhöz nő; a főszereplőváltás kegyetlennek tűnik; és én kiskoromban Atráskó helyett is irigykedtem Barnabásra, hogy nála van az AURIN, ő beszél a Kislány Királynővel, s hogy őt tisztelik hősként. Nem kedveltem a kalandját az oroszlánnal, Szörszörénnyel a színes Góba sivatagban (most már igen), s utáltam azért, amiket mond, s amiket tesz. Viszont meg lehet érteni őt: hatalmas hatalmat nyer, melyet nem tud féken tartani; kívánságról kívánságra ugrik, dőzsöl, és közben egy olyan utat jár be, mely a zsarnokság bugyraiba viszi. Teremt, de nem isten, s sosem lehet Fantázia tejhatalmú ura; s olyan emberekben bízik meg, akikben nem kellene, s olyanokkal bizalmatlan, (lásd: Atráskó) akik a jóakarói. Ez azonban egy olyan út, melyet szükségszerűen végig kell járnia - ahogy az Ahol a vadak várnak kisfiúja is sokat tanul utazása során. S ne feledjük: Atráskó nem tud nagyra törni, kívánságról kívánságra lépni, hiszen teremtmény - nincs hát képzelőereje. 



 A végtelen történet úgy fantáziadús, hogy közben megvannak a maga mélységei. Imádtam a kapuk mögött kalandozni, vagy bebarangolni a sebtiben elhagyott kísértetvárost; jó volt elképzelni a kézre emlékeztető tornyot, Elefántcsonttoronyot, a belőle nyíló lótuszvirágot, a azt körülölelő labirintust, a szerencsesárkány dalát; s közben kaptam benne névmágiát (csakúgy, mint Ursula K.Le Guin munkáiban), az élet értelmén töprengő tudósokat, s megtudtam, honnan erednek a hazugságok a valós világban. Tehát a szárnyaló fantázia sosem tűnt üresnek, hanem valóban elgondolkodtatott az élet kérdésein.
Ami még megkapóvá teszi a Végtelen történetet, az az, hogy bár sokfelől kölcsönöz, megvan a maga világa; engem kiskoromban a Gyűrűk Urára is emlékeztetett, az AURIN-nal és a bölccsel; de sok benne a keleti lény és filozófia, Freud tudatalattija, míg a kísértetváros farkasszerű lénye, vagy az egymás farkába harapó kígyók részben a skandináv mitológiából léptek elő. A kötetnek pedig hatalmas szíve is van: együtt félünk, hogy Atráskó küldetése kudarccal jár, miközben emberfölötti kísérleteket tesz rá, hogy megmentse világát, s a Kislány Királynőt; s együtt csüggedünk, míg feljut az Elefántcsonttorony tetejére, hogy bevallja, fölösleges volt minden, nem sikerült a küldetés, vége a világnak, s arról csak ő tehet. De annak a súlyát is érezzük, milyen, ha az ember emlékei elszöknek előle, mert túlságosan elmerül Fantázia világában, vagy hogy mekkora megtiszteltetés lehet, ha valaki (életében először és utoljára) láthatja a Kislány Királynőt. Az az áldozat, amelyet egy barátságért hoznak, pedig kifejezetten ritka kincs.
 A végtelen történetet tehát egy olyan történet, melyet nem szabd csak egyszer elolvasni; kell hozzá idő, gyerekként és felnőttként is, míg be nem barangoljuk teljes egészében. Fantáziában talán kiskorában tud elmélyedni igazán az ember, de a második rész filozófiájához felnőtt elme kell. S utána jól esik Fantáziába visszatérni megint. 
"De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor...."
Hasonló olvasmányok:
Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak
Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Michael Ende: A végtelen történet

by on november 23, 2019
Már a címe is megkapó. Hiszen hogyan tarthat egy történet a végtelenségig? Ezt Michel Ende regénye sem teszi, röpke háromszáz oldal u...
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
    

Valahol a világunkban él egy Neil Gaiman nevű író, aki roppantul kedveli a meséket (meg a bizarr történeteket) Regényeiben London alatt húzódik egy másik London, világaiból titkos ajtók nyílnak, s gonosz lények csalnak tőrbe embereket, s egyáltalán, mindenféle alternatív világok nyílnak a valóság mellett, alatt és fölött. Gaiman szeret mesékkel átszőtt helyeken járni, s úgy alkotni, hogy nem kötik meg a kezét a különféle elvárások – minden novellájának meg is van hát a maga kis furcsa világa. Vannak ötletei, melyeket nagyon szeretek: ilyenek a rövidebb regényei - a Coraline és a titkos ajtó, az Óceán az út végén, vagy éppen a Csillagpor. Más írásai nem egyenletesen nyerik el a tetszésemet, akár az Amerikai istenek - ami egyszerre letehetetlen és ötletes, hogy azután akadjon benne egy röpke pár száz oldalas részlet, melynél alig várom, hogy végre vége legyen - és akadnak, melyek túlontúl keszekuszák és kanyarulatosak ahhoz, hogy élvezni tudjam őket: ilyen például a Sosehol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kapnám föl a fejem, ha új Gaiman mű jelenik meg, s ne lennék rá kíváncsi, min ügyködik éppen.

A Csillagpor Neil Gaiman egyik legnagyobb tündérmeséje. Főhőse Tristran Thorn, egy csetlő-botló tizennyolc éves ifjú a Viktoriánus kori Falvában – mely onnan kapta a nevét, hogy csupán egy fal választja el Tündeföldétől. Van egy egyszerű állása a helyi vegyesboltban, kicsit máshogy néz ki, mint a kortársai, és nem is tűnik olyannak, mint aki kalandokra termett. Gyereknek már túl öreg, felnőttnek meg túl naiv, ráadásul a múltjáról sem tud mindent, hát nem is találja a helyét a világban. S ahogy a hasonló történetekben az már lenni szokott, roppantul szerelmes is - hogy elnyerje Victoria Forester kezét, megígéri neki, hogy elhozza a Fal mögé hullt csillagot, s állását sutba dobva mindenféle-fajta kétely nélkül neki is vág a Kalandjának.


A Fal mögött azonban nem csak ő ácsingózik a csillagért. Viharvára három, egymással (még) nem végzett fia koronát akar, három Lilim pedig örök fiatalságot és hatalmat. Ráadásul a csillagról is kiderül, hogy nem egy egyszerű,  világűrből érkezett kődarab, ahogyan azt az iskolában tanították....

A Csillagporban az a jó, hogy nem bonyolítja túl a saját történetét. Népmesei elemek keverednek benne, mint például az egyszarvúak, a mozgó erdők, a beszélő fák, a fogadók vagy a madárrá változtatott emberek. Az erdők hangulatosak, a viharok vészterhesek, a vásárok mágikusak, a rúnákkal jósolni lehet. Karakterei egyszerűek: Tristran Thornnak ugyan terve nincs, de ugyanúgy egy utat jár be, akár a tündérmesék hősei - s szokás szerint rá kell döbbennie, melyek a fontos dolgok, s melyek azok, melyeket csak fontosnak vélt. Ugyanakkor az író sok szerepkört ki is fordít: így válik a csillag - Yvain könnyen dühbe guruló, saját akarattal bíró hölggyé, vagy így kapnak bizarr - mulatságos színezetet az egymással fondorlatosan végző hercegek.

    A mese tele van beszédes nevekkel, szójátékokkal; legyenek azok akár latinok, akár angolok; és én igazán nem bánom, hogy nem Tüskés Tristranok és Hétfő urak járnak-kelnek egy ízig-vérig angol történetben, de azért néha nem árt, ha az ember magában fordítgatja a neveket (és ez nem azt jelenti, hogy Pék Zoltán fordítása nem lenne kiváló, mert szokás szerint itt is az).

Neil Gaiman a Tündefölde - valós világ kettősével mesterien játszik. Az értelmetlen gyermekmondókák a Falon túl visszakapják jelentésüket. Ami Falvában kiábrándító és materiális, az a Falon túl mesés és csodálatos - Tristran Thorn sem találná a helyét sosem Falvában, s hasonló utat sem tudna bejárni, ha a valóságban indulna kaland után. A történet a generációk ritmusát, ismétlődését is jól visszaadja. Ezért is szerencsés, hogy a mese a tizennyolc éves Dunstan Thornnal kezd, hogy rögvest utána megismerjük a tizennyolc esztendőssé cseperedett fiát, Tristrant, s hasonló kalamajkáit - s a falu szépe szerepkör is továbbhagyományozódik. A történet végére érve a feloldás váratlan és egyszerű, teljesen eseménytelen, de nem kelt csalódást - míg az utolsó oldalak ténylegesen a mese világába emelik a történetet, s a zárás végtelen és keserédes lesz.

A regényből 2007-ben film is készült, és azok közé a ritka esetek közé tartozik, amikor a film talán jobb, mint maga a kötet (a forgatókönyv is Neil Gaiman munkáját dicséri. Talán szerencsésebb is számára, ha egy történetet többször is át tud gondolni, s esetleg más formátumban - habár az Elveszett próféciák sorozatváltozatát, amelynek ő volt a showrunnerje, még nem láttam). A humor jóval feketébb, de kevésbé gyermeteg, mint a regényben; és a kalandok átgondoltabbak, a karakterek kidogozottabbak (gondolok itt például Shakespeare kapitányra, akinek a könyvben még csak neve sincs). Talán Victoria Forester az egyetlen szereplő, aki a filmben egysíkúbb marad, míg a sorok között végül egészen megkedvelteti magát. 

A könyvet a rövidsége kifejezetten bájossá teszi; s azt sem bántam, mikor a kalandok részletezése helyett csak a felsorolásukkal találkoztam, hiszen ez is megmutatta, hogy mennyire fantáziadús, gazdag is a Falon túli világ

A Csillagpor tehát egy nagyszerű, felnőtteknek szóló tündérmese; nem túl rövid, de hangulatos, ismerős és váratlan - olyasféle történet, amelyet ősszel-télen a legjobb olvasni, mikor úgyis eljön a kalandok ideje.

 Hasonló olvasmányok: J.R.R. Tolkien meséi (legfőképpen A woottoni kovácsmester című írás).

Neil Gaiman: Csillagpor

by on november 15, 2019
     Valahol a világunkban él egy Neil Gaiman nevű író, aki roppantul kedveli a meséket (meg a bizarr történeteket) Regényeiben Lond...
By dátum: Nincsenek megjegyzések: