Paul Auster: New York trilógia

" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt."

New Yorkról rengeteg regény született már. Köztük bizonyosan számos detektívtörténet is. A New York trilógia azonban nem csak egy detektívtörténet, és nem pusztán azért, mert egyszerre három krimiszerű kisregény található benne (Üvegváros; Kísértetek; A bezárt szoba), melyek eredetileg külön-külön láttak napvilágot. Paul Auster maga sem szereti, ha művét detektívregényként jellemzik. Auster irodalmi játékot űz, sajátos regényteret építve, mindig csavarva egyet a történetén, a fikciót újabb fikciókba ágyazva, olyan nevekkel élve, melyek át-és átszövik a történeteket, de mintha sohasem ugyanazokat a karaktereket jelölnék. Úgy is mondhatnám, nem árt, ha stilszerűen akad a kezünkben egy vörös jegyzetfüzet - akár a mű egyes szereplőinél - melybe(n) folyton jegyzetelhetünk, kapaszkodhatunk, nyomozhatunk.

A New York trilógia vérbeli posztmodern regény, mégpedig abból a fajtából, melyben minden egyes sornak,  apróbb említésnek súlya van. Nincsenek egyértelmű lezárásai, tisztán megoldott rejtélyei. Karakterei - a Kísérteteket leszámítva - a véletlen folytán válnak detektívekké. Egy idő után nagyon nehéz eldönteni, ki az, aki nyomoz, kik azok, akik nyomoztatnak, vagy hogy egyáltalán kik és pontosan miért bérelték fel őket. Üldöző és üldözött felcserélhető, ahogy az utánzó és az utánzott is.  Az események során az olvasónak is folyamatosan gondolkodnia kell, követve a narrátorokat sötét, bezárt szobákba, sikátorokba, éttermekbe, New York nyüzsgő utcáira.

A három kisregény közül a legötletesebben az első, az Üvegváros kezdődik: Daniel Quinn, aki álnéven krimitörténetek ír, egy téves telefonhívást kap: Paul Austert (!) keresik, az Auster Nyomozóiroda fejét. Quinn belemegy a játékba, így válva egyszerre önjelölt és mások által kijelölt detektívvé - és bár munkájáért fizetést nem kap (a számla természetesen Paul Auster nevére szól), megszállott nyomozásba kezd. Módszereiben a klasszikus krimitörténetek tükröződnek, a hotel előtti padon vajaszsemlésen-napilaposan ücsörgő nyomozóval, s a követett személlyel, aki furcsa vargabetűkkel rója New York utcáit és...látszólag nem tesz semmi olyat, ami törvénybe ütközne. De őrült. Tárgyakat gyűjt, és azokról vörös noteszében tesz említést, míg Quinn, Paul Austernek tettetve magát, vörös füzetébe jegyzi föl, amiket a követett személy cselekszik. A cél a másik gondolataiba való belehelyezkedés. Hasonló feljegyzéseket készít White-ról a Kíséretetek nyomozója, Blue is (aki ezúttal valóban nyomozó), vagy készül(getne) (?) megírni eltűnt barátja (Fanshawe) élettörténetét a harmadik mese narrátora - csakhogy ez a férfi időközben feleségül vette Fanshawe nejét.

"A zsúr napjára Fanshawe meg én rendesen el is voltunk látva az ünnepeltnek szánt ajándékokkal, amiket színes papírba csomagolt és selyemszalaggal átkötött az anyukánk. Dennis azonban nem vitt semmit, s kutyául érezte magát emiatt. Emlékszem, megpróbáltam üres frázisokkal vigasztalni: nem érdekes, senki sem törődik vele, a kavarodásban észre sem fogják venni. Dennist azonban ennél mélyebben bántotta a dolog, és ez ez, amit Fanshawe nyomban megérzett. Minden különösebb ceremónia nélkül feléje fordult, és átnyújtotta az ajándékát. Tessék, mondta, add oda ezt, én majd azt mondom, otthon felejtettem a magamét."

Paul Auster művét sajátos gondolkodásmód hatja át, kitágítja a szövegek terét, mintázatokat ad, és olyan irányokba tereli az olvasó elméjét, ahová eddig még nem mert elindulni. A kötet olvasható csavaros történetek gyűjteményeként, melyben minden egyes mozzanat önkényesnek tűnik. New York egy labirintus, tele csavargókkal, a nagyvárosokat jellemző magánnyal, ahol észrevétlenül haladhatunk el régi ismerősök mellett, személytelenül. A regény számos dolgot megkérdőjelez: meddig tart az Én, hol kezdődik a Másik;  létezik - e az az ember, akit senki sem értelmez, figyel; milyen szerepet töltenek be az életünkben a véletlenek. Személyiségünk sosem egységes, ahogy a világ sem az; mindent és mindenkit máshogy szemlélünk; és ahogy a nyomozók egyre mélyebbre és mélyebbre ássák magukat a nyomozottak elméjében, s próbálják kitalálni a következő lépését - annál jobban belezuhannak az őrültségbe. A kisregények különböző emberek széteséstörténetei is. Csak az a kérdés, kik azok, akik végül össze tudják szedni magukat, és kik azok, akik többé sosem - már amennyire egységessé tehető az emberi személyiség.

Roppant érdekesek a kisregényekben megjelenő és a New York trilógián belüli játékok is. A nevek vissza-visszatérnek (legalább négyen használják a Peter Stillman nevet), és meglehetősen beszédesek. A szereplők karaktereket alkotnak, vagy más művekről szónokolnak, azok belső törvényszerűségeit,  tereit, jelentéseit kutatják. Az első történetben Quinn író, aki nyomozót játszik, míg a harmadikban szereplő Quinn mintha mindig is detektív lett volna. A regény legvégén elhangzó név (Henry Dark) és a szereplő helyszín (Boston) az első történettel összeolvasva éri el "végsőbb" értelmét - tehát, ha egy név vagy adat ismerősnek tűnik, de már nem emlékszünk pontosan, miért is, sose legyünk restek visszalapozni a történetekben. De az elveszett Paradicsom, Bábel tornya, az összekuszálódott, tökéletlen nyelv is vissza-visszatérő momentumai a műnek, vagy akár az, hogy sokszor az aktuális mű legvégéig nem értesülünk arról, ki tölti be a narrátor szerepét. Az írás folyamata maga is jelentős szerepet játszik a New York trilógiában - magány, megszállottság, szobák, nyomozólét -  tehát azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik szeretnek írni.

A három történet minőségében egyenrangú. Elsőre a legelmésebbnek talán az Üvegvárost találtam, de A bezárt szoba volt az, amely a leginkább meghatott, az önzetlenséget (?) az őrületig  vivő Fanshawe-val; de mind a három történet színvonalas, meglepő. És ami a lényeg; ha egyes eseménysorok elkoptatottnak látszanak is (eltűnt barát feleségével való összeköltözés; követés, jegyzetelés), mindegyikben rengeteg Paul Auster-féle csavar található, melyek nem engedik, hogy az ismerős részeknél az embernek lankadni kezdjen a figyelme - nem véletlenül tartották az 1980-as években annyira újítónak az austeri prózát.

A New York trilógia tehát egy rendkívül összetett, tűpontosnak ható, mesteri alkotás. Más, valóban létező vagy fiktív művekből idéz, a detektívtörténetek kliséit is felhasználja, ugyanakkor elbizonytalanít, kitér az egyértelmű válaszok elől. A világban, s így az austeri prózában (már) nincsenek egyértelmű tézisek, igazságok. A narrátorok (narrátor?) kilétére többnyire a történetek utolsó oldaláig nem derül fény. A fordulatok, csavarok hol elmések, hol bizarok - mondanunk sem kell, a műben ténylegesen feltűnő Paul Auster egyáltalán nem nyomozó, s mondandója sem bizonyos, hogy a szerző Auster gondolatait tükrözi (egy interjú alapján pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a valódi Auster vél). A karakterek karaktereket alkotnak, papíron, majd maguk is szerepeket játszanak, s sosem tudhatják, a velük szemben ülő milyen álarc mögé bújik. Senki sem egységes. Semmi sem biztos. A világ tökéletlen, a személyiség torz, a szavaink ferdítenek. A világ nem leképezhető. Sem papíron, sem kimondva - bármennyire igyekezzünk az ellenkezőjét elérni. Jellegzetes, elmés könyv, és továbbra sem az utolsó, amelyet Paul Austertől olvastam. Azt hiszem, újabb kedvenc szerzőt avattam. Imádtam minden egyes sorát.

Eredeti cím:  Paul Auster: The New York Trilogy
Eredeti megjelenések évei:
City of Glass: 1985
Ghosts: 1986
The Locked Room: 1986
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2018
Fordította: Vághy László
400 oldal
(Olvasott példány: Európa Könyvkiadó, 1991)