Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

A könyv címe egy kiszámolós gyermekmondókát idéz, de a kakukkfészek Ken Kesey művében az elmeosztály metaforája. Ez az elmegyógyintézet tűpontosan működik. Óráról órára be van osztva, hogy bentlakói meddig ehetnek, mikor moshatnak fogat, milyen gyógyszereket kell, kérdés nélkül, bevenniük, vagy hogy mikor bámulhatják a tévét. Gondolataikat hangos zene tompítja. Társadalmilag az ember odabent lehet Heveny, Idült és Tengő - mind a három csoportnak megvan a maga helye. A kérdés azonban nem az, hogy mikor szabadulhat valaki. Inkább az, akar-e szabadulni egyáltalán.

Ken Kesey 1962-ben megjelent regénye (amelyből Jack Nicholson főszereplésével készítettek filmet) egy zárt közösséget mutat be, olyan embereket, akiket kivetett a társadalom, vagy maguk döntöttek úgy, hogy nem bírnak tovább a társadalomban élni. A Tengőknek esélyünk sincs, hogy elhagyják az osztályt, de a Hevenyek (enyhébb esetek) sokszor nem tűnnek kevésbé épelméjűnek, mint az átlag. Az elmeosztályt Mss Ratched (a Főnéni) irányítja, a nőiségét takaró ápoló, a hálózat „pókja" - a nem túl megbízható narrátor szerint az is rajta múlik, hogy milyen gyorsan teljék az idő. A Főnéni egészen addig élvezheti hatalmát, míg osztályára nem kerül az ír, életvidám vezérbika, McMurphy. McMurphy cowboy-nótáival, vicceivel és kártyapaklijaival olyan viszályokat sző, melyek alapvetően megváltoztatják a rendszer működését, és így megigathathatják Mss Ratched hatalmát. A rendszer azonban nem tűri a hibákat, ahogyan az sem bizonyos, hogy Mss Ratcheddal szemben egyáltalán valaha is lehetséges a győzelem.

Az osztály tagjai kapnak ételt, szállást, öltözéket, gyógyszert, csoportterápiát. Ám éjszakára elkábítják őket és az ágyukba szíjazzák a testüket, és felvételkor néha erőszakot követnek el rajtuk. A betegek kaphatnak elektrosokk-terápiát, vagy súlyos agyi beavatkozást végezhetnek rajtuk (lobotómiát) - végső soron Mss Ratched kezében van, kinek mi a büntetése. A belső szabályokon változtatni nem lehet. A bentlakóknak nincsen önálló akaratuk. Gyermeki létmódban élnek, és ez kényelmes nekik. Szabadulhatnának, de akkor döntéseket kellene hozniuk, egy kevésbé szabályozott és hatalmas világban. Egy valódi 22-es csapdája ez: önálló akarat kell ahhoz, hogy elhagyd az elmeosztályt, de éppen a felnőttség az, amelyet az adott intézmény elnyom a bentlakóiban. A harmincegy éves Billy kamaszfiúnak tűnik, míg Bromden magas, erős férfi, mégis úgy tesz, nem erősebb egy kisfiúnál.

"Hiába, ha olyan ellenféllel akadt össze, akit kiütni nem lehet, csak szurkálni folyton, míg az embernek az ereje el nem fogy, s aztán, ha van ki, léphet más a helyébe."

McMurphy még éppen idejében robban be az intézetbe. Az ír csirkefogó büszke hódításaira és botrányaira, s társait rögvest leveszi a lábáról, és mindig tudja, mikor mit kell mondania, vagy hogy mi legyen a következő lépés, a helyzethez illő poén. Persze, a saját érdekeit is nézi. Szimpatikus és dőzsölt. Az elmeosztály Long John Silvere. A főnénivel folytatott vitáiban nem csak a szavak fontosak, hanem a pontosan lejegyzett mozdulatok is. Ez a harc azonban nem kétszemélyes játék, hanem McMurphy és az osztály összecsapása az őket irányító hatalommal. McMurphy az, aki visszaadhatja a bentlakóknak, amitől megfosztották őket: az érzést, hogy ők férfiak, vagy hogy van erejük, elméjük, akaratuk, vagy egyáltalán azt, hogy még élnek.

A regényt egy bentlakó narrálja végig, a félig indián származású Bromden (Serteperte Főnök). Nincs mindig teljesen a tudatánál, így van, amit a bent folyó eseményekből csak sejteni lehet. Az elbeszélésmód főleg akkor válik szakadozottá, amikor elektrosokk-terápiát kap, vagy egyértelműen gyógyszerek befolyása alatt áll. Képzelgéseiben az osztályt gépek működtetik, s a mechanikus, személytelen irányítás valóban nagy szerepet játszik a regényben. Bromden úgy próbál elbújni az emberek szeme elől, hogy süketnémának tetteti magát, és így tölti be azt a szerepet, amelyet a korabeli külvilág indiánként elvár tőle, s így nem kerül senkivel sem konfliktusba, viszont hall mindent és mindenki. Nagyon magas és erős, de ennek már nincsen túlzottan tudatában. Indián származása McMurphy játszmáját is másabb megvilágításba helyezi. Tudjuk, hogy idősebb Bromden (aki felesége vezetéknevét viselte, miután indiánként nem rendelkezett ilyennel) sokáig küzdött a népéért, ám eközben testileg, lelkileg is tönkrement, és legföljebb az erkölcsi győzelem lehetett az övé. Valószínű, hogy McMurphy harca is hasonlóan meddő; az már más kérdés, hogy értelmetlen-e.

Mivel a közeg zárt rendszer, a regényben minden helyszínnek jelentősége van. A hálóhelyeken, zuhanyzókon, a Főnéni üvegkalickáján kívül nem kerülhetjük el a Zárt Osztályt vagy az elektrosokkos-terápiát sem. MyMurphynek az összes szintet be kell járnia. Csak a legvégén tudhatjuk meg, hogy története felemelkedéssel vagy bukással végződik-e. Valóban "megváltó" lesz, vagy csak az erkölcsi győzelem lehet az övé - ha egyáltalán bármilyen győzelem lehetséges odabent.

A Száll a kakukk fészkére a fő helyszín ellenére nem végig nyomasztó regény. Az osztály tagjai pénzben kártyáznak, vagy örömlányokkal múlatják az időt egy halászhajón, idővel pedig egy ferde éjszakára is sort kerítenek, nőkkel, alkoholtartalmú szirupokkal, szabadon használt tolószékekkel. McMurphy az, aki a végsőkig tartja társaiban a lelket, még akkor is, amikor már csak az érdekükben tetteti, hogy van benne erő és ellenállás. A regény vége egyszerre fájdalmas és felemelő. Ahogyan arra egy elmegyógyintézetben játszódó történetnél számítani is lehet.

A könyv tehát elsősorban a visszanyert akarat, a lázadás története. Azé, hogy hogyan tárul fel ismét a világ, és nyernek értelmet az évszakok, amikor az embernek már nincsen mozgástere, önálló akarata, vágyai. A regényből tudjuk, hogy nem McMurphy az egyetlen, aki szembeszállt a rendszer akaratával, de elődei elméjük épségével fizettek a lázadásért. McMurphynek talán sikerülhet. Talán...

Eredeti cím: Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Eredeti megjelenés éve: 1962
Európa, Budapest, 2018
Fordította: Bartos Tibor
374 oldal