Karl Ove Knausgård: Halál (Harcom 1.)

"Egész idő alatt azt éreztem, hogy összeszedte magát. Hogy ebben a két órában, amit együtt töltöttünk, minden erejével azon volt, hogy egyben maradjon, odafigyeljen és jelen legyen, hogy az legyen, aki valaha volt."

A norvég Karl Ove Knausgård öt évig próbálkozott azzal, hogy megírja édesapja történetét. Előbb a 19. századba helyezte az eseményeket, de sehogysem járt sikerrel. Végül fogta magát, és a saját életét kezdte el papírra vetni, szabadon, gondolkodás nélkül, ahogyan az éppen az eszébe jutott. Művét rekordsebességgel írta meg, megállíthatatlanul, mintha csak olvasná, s végül hat kötetben jelentette meg 2009 és 2011 között; s sorozatának a meglehetősen merész és provokatív Harcom (Min kamp) címet adta. Knausgård egy csapásra az egyik leghíresebb norvég íróvá vált, de szabálytalan életregénye nemcsak a norvég olvasókra hatott. Azt hiszem, az élet olyan velejáróiról ír, melyekkel mindannyian azonosulni tudunk; miközben olvastam, gyakran éreztem én is úgy, hogy ez vagy ez vagy az a paragrafus rám is illenék. Knausgård ezt azzal magyarázta, talán mégsem vagyunk annyira különbözőek, mint ahogyan azt gondolnánk.

Könyve (és gyakori interjúi) alapján Karl Ove egy magának való, karizmatikus, önmarcangolásra hajlamos férfi, akit gyakran kerít hatalmába a szégyenérzet. A könyv megírásának kezdetén negyven éves, Svédországban él, második feleségével, Lindával, és három gyermekükkel, és mindazzal a gonddal, mely három piciny gyermekkel jár. Élete mindennapi harcok sorozata (bevásárlás, házimunka), melyek sokszor elveszik tőle azt az énidőt, amelyet az írásra fordíthatna. Knausgård ekkor már kétkötetes szerző. Első regénye Norvégiában díjat nyert. Harmadik művével azonban nem boldogul. Nagyon nem. De miután bemutatja nekünk családját, irodáját, az ablaküvegben visszatükröződő arcképét ... egyszerre nekikezd, alkot, és párezer oldalig meg sem áll.

Az első kötet középpontjában az idősebb Knausgård halála áll. A Halál alcímű regényben Karl Ove egyrészt ifjúkorának eseményeit jeleníti meg, melyben természetesen benne van az édesapjához fűződő kapcsolata is, másrészt az apa elhunytát követő néhány nappal foglalkozik, rendkívül részletgazdagon. Knausgård a szemünk előtt idézi (és dolgozza) föl édespajához fűződő viszonyát, elhidegülésüket, a férfi mindent megmérgező szenvedélybetegségét, előre sejtett halálát. Az idősebb Knausgård kontrolláló szülő volt, aki olykor igyekezett közelebb kerülni fiához (legalábbis a fiatalabbikhoz, Karl Ovéhoz - az idősebbikről, Yngvéről már letett); később a férfi fölrúgta házasságát, súlyos alkoholizmusba süllyedt, és hosszú évek önpusztítása után halálra itta magát - édesanyja lakását is tönkretéve ezzel, mert másutt már nem volt helye. A könyvből kiderül, Karl Ove szélsőséges érzelmekkel fogadta édesapja halálát. Nagyon őszintének és kendőzetlennek tűnnek érzései. Nem rejti véka alá, évek óta az apja halálát kívánta, majd a telefonhívást követően nem érzett semmit, majd...ő lett a csöndesen zokogó férfi a replülőgépen. A két testvér közül ő az, aki siratja az apát, mert már nem arra emlékszik, édesapja hogyan halt meg, hanem arra, milyen ember tudott lenni akkor, mikor kedves próbált lenni vele.

Karl Ove regénye részletgazdag és kendőzetlen. Szabálytalanul építkezik, bő lére eresztve emlékeit, de mindezt rendkívül természetesen, intelligens módon megírva, úgy, hogy olvastatja magát. Talán két olyan részlet akadt a 436 oldal folyamán, melynél úgy éreztem, kicsit húzhattak volna még a szövegen - furcsa volt belegondolni, hogy még mindig szilveszter estéje van, vagy hogy továbbra is a repülőtéren ülünk. Erős hangulatot teremt, érzelmekről ír, nem fél sebezhetőnek látszani. Őszintének hat. Sokszor témát vált, másról kezd értekezni, s mire visszatér a kiinduló eseményhez az olvasó már el is felejtette, honnan indult a gondolatmenet. Regényébe rövid esszérészeket is beilleszt, a festészetről, az írásról, az emberi tekintetről vagy egyáltalán, magáról az emberi létről, s a legsúlyosabb gondolatok azonban rögtön a regény elején találhatóak: ebben Karl Ove a halál biológiájáról értekezik, nyíltan beszélve egy tabuként kezelt témáról, rögtön meg is adva ezzel könyve alaphangulatát.

Az önéletrajzok esetében problémát jelenthet, ha az író minél jobb színben igyekszik föltünteni magát, s közben látszik, kötetében tussol, ferdít. Azt hiszem, Knausgårdnak nem voltak ilyesfajta szándékai. Sokféle dolgot elismer, akár büszke lehet rá, akár nem. Meglehetősen szégyenteljes regény ez. Karl Ove különféle botlásokat részletez, melyek egyszerre bájosak, mulatságosak és zavarba ejtően ismerősök: ilyen például, mikor 14 éves kora körül híres rockzenész szeretne lenni (melyik kamasz(fiú) nem?), de a gitározás-dobolás nem nagyon megy neki, és ez egy meglehetősen mulatságos bevásárlóközpontos jelenetben csúcsosodik ki; a vidám(nak) is felfogható anekdota (akkor persze nem az), amikor a már írói babérokat dédelgető Karl Ove és bátyja interjút készítenek Norvégia egyik vezető szerzőjével, de nagy, ifjonti büszkeséggel nem készítenek se jegyzetet, se felvételt, s mire napokkal később (nagy nehezen és csak szenvedések árán) ráveszik magukat, hogy megírják a cikket, már csak a kérdések vannak meg nekik, s megrémülnek, hogy most mi lesz (ezt a hibát egy kiegészítő telefonhívással igyekeznek korrigálni, csekély sikerrel). De hasonlóképpen mulatságos és ismerős történet, mikor a tizenhat éves Karl Ove barátjával, Jan Vidarral jól szeretné érezni magát első, a család nélkül töltött szilveszteren, és ez meglehetősen kacifántos megoldásokat szül, sok-sok havas kóválygással, megsétáltatott sörökkel és lehangoló bulikkal.

"Odakint csendesek voltak az utcák. A hajnali öt előtti egy óra volt az egyetlen időszak, amelyben a város aludt. A korábbi életemben, abban a tizenkét évben, amikor Bergenben laktam éjszakánként amilyen gyakran csak tudtam, fennmaradtam. Soha nem gondolkodtam el ezen, egyszerűen tetszett és csináltam. Gimnáziumi eszményként kezdődött, melynek alapja az az elképzelés volt, hogy az éjszaka valamilyen módon a szabadsághoz kötődik. Nem önmagában, hanem a nap kilenctől - négyig - valóságának ellenében, amit néhányan túlságosan kispolgárinak és konformnak tekintettünk. Szabadok akartunk lenni, ezért éjszakánként fent maradtunk. Annak, hogy később is kitartottam e szokás mellett, lényegesen kevesebb köze volt a szabadsághoz, sokkal inkább arról az egyre erősödő igényről szólt, hogy egyedül legyek, ami, ahogy azt időközben felismertem, közös volt bennem és apámban."

Knausgård regénye magában hordozhatná, hogy a regény főhőse túl tépelődő ahhoz, hogy a mű élvezhető legyen. De pont ez a közeliség, sebezhetőség teszi szerethetővé nagyon a regényt. Karl Ove szimpatikusnak tűnik, és bárki úgy érezheti, magára ismer benne, s elbeszélője csak ritkán bizonytalanodik el, hiába dolgozik évekkel, évtizedekkel korábban történt események. Itt pontos, filmszerű dialógusokat, érzéseket, időpontokat és mozdulatok találunk. Ezekkel a családtagok, barátok nyilván tudnának vitatkozni, de a hangulatiság, képszerűg annyira erős, hogy őszintének és valósnak hat.

A könyv egyik jelenetében Karl Ove a kiürült vodkásüveget a kivilágított ablakba helyezi, mire családja kineveti és letorkolja, hogy, fiam, üres alkoholosüveget márpedig az ablakba nem teszünk. Ilyennek hat maga a könyv is: mintha Knausgård az ablakba helyezte volna azt a bizonyos üveget. Volt, aki örült annak, hogy szerepel a regényben, majd olvasás után rájött, hogy annyira mégsem. Más megőrizte lelkesedését, míg egyesek beperelték Karl Ovét. A Knausgård-rokonok (az apai ág) már nem áll szóba Karl Ovéval, s egyes neveket is el kellett ferdítenie, ha arra kérték. Karl Ove csupán egyetlen nevet nem bírt megmásítani: az édesapjáét. Így idősebb Knausgård végig apaként szerepel a regényben, s még akkor sem értesülünk a keresztnevéről, amikor a temetkezési válalkozó megérdeklődi azt a fivérektől.

Karl Ove története tehát egyben a mi történetünk is. Olyan mindennapi, univerzális helyezetekről ír (testvéri kapcsolat, szülő-gyermek viszony, szerelem, halál, ambíció, felnövés, bizonytalanság), hogy bizonyosan akad néhány sora, amiben az ember nagyon magára ismer (ha pedig introvertált, tépelődésre hajlamos személyiség, akkor meg pláne). Karl Ove ebben a kötetben egyes dolgokat egyelőre csak megemlít (Íróakadémia, tanítás, egyetemi évek, az első házasság kudarca), melyeket a következő kötetekben fog jobban kifejteni. Én nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan vált íróvá, s a vele készült interjúk alapján is nagyon megkedveltem a szerzőt - a 2019-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ő volt a díszvendége, és én nem voltam ott... De örülök annak, hogy még van öt kötet (magyar fordításban jelenleg csak négy) amit elolvashatok.

Értékelés: 5/5