"Az emberi tévtanok világának egyik legkiirthatatlanabb tétele, hogy minden aranykor vagy a múltban volt, vagy a jövő hozza."
Micheal Chabon 2000-ben megjelent, Pulitzer-díjjal jutalmazott regénye két New York-i fiatalemberről szól, akik 1939-ben álmodnak egy nagyot, és belevágnak  a képregényüzletbe. Történetük azonban nem a képregényekkel kezdődik és nem is (feltétlenül) azokkal ér véget.  "Bámulatos kalandjaik" során bűvészmutatványokat hajtanak végre és háborúkat vívnak; hol jogi vitákba bonyolódnak, hol antiszemita emberekkel szállnak szembe, hol a frontvonalakon küzdenek. S ahogyan híres karakterük, a Szabadulóművész harcol a világ összes béklyói ellen, úgy kell megküzdeniük azokkal a láncokkal a fiúknak is, melyeket rájuk bilincselt az élet.

Sammy Klayman (Clay) és Joe Kavalier tizenhét-tizennyolc éves zsidó fiúk és unokatestvérek, akik Brooklynban találkoznak először. Joe (Josef) eredetileg Prágában lakik, ám a zsidótörvények következtében családja megpróbálja elérni, hogy kimenekítsék az országból. Miután hosszas huzavona után Joe-tól mégis megtagadják, hogy átlépje az országhatárt, kénytelen egykori bűvészmesteréhez, Kornblumhoz fordulni, aki minden leleményességét latba vetve tudja csak kijuttatni a fiút a segítőkész amerikai rokonokhoz. Sammy-nek élénk a fantáziája, és tele van ötletekkel, míg Joe amatőr bűvész és tehetséges rajzoló. Együtt megalkotják a Szabadulóművészt, míg beköszönt Amerika és a képregények aranykora; de Európa már lángokban áll,  és az árnyak gyülekeznek az Államok  fölött, s lassan Kavalier új otthona is belesodródik a háborúba.

 Kavalier & Clay története harsány és színes, akár a regény borítója. Bűvésztrükkök, szabadulások és kártyapaklik, kalandos történetek és rácik és fiatalok váltogatják egymást, olyanok, akiket hajt a tetterő és az ambíció - de még a zsidó mítoszok híres alakja, a prágai Gólem is a tiszteletét teszi. Ritkán olvastam olyan regényt, melyben ilyen magabiztos lenne a stílus; egyszerre kacifántos és könnyed, mintha Michael Chabon a kisujjából rázná ki a történetét, s nem fél se humorosnak, se megindítónak lenni, vagy akár több mint egy évtizedet ugrani az időben, amikor a cselekmény úgy kívánja, s a történetébe valóban létező embereket (Salvador Dalí, Orson Welles és Jack Kirby) és történelmi eseményeket is belecsempész. Az ismeretterjesztő részletekből pedig azt is megtudhatjuk, hogyan alakult ki a képregény műfaja, hogyan néztek ki a debütáló kiadványok, s hogyan indultak el  egész világot meghódító útjaikon az első amerikai hősök.
"Joe is kísérletezett: próbára tette a rendelkezésére álló eszközöket, és sokkal többet és érdekesebbet talált bennük, mint bármikor azelőtt. De a perspektíva és az árnyékolás vakmerő alkalmazása, a szóbuborékok és képfeliratok radikálisan új elhelyezése, és mindenekfelett a narratíva és a kép integrálása a művészien szétzilált, elmozdított panelekben, melyek széthúzódtak, összezsugorodtak, körré kerekedtek, két teljes oldalra tágultak, átlósan meneteltek a lap egyik sarka felé, legombolyodtak, mint egy filmszalag képkockái - mindez kizárólag az író és a rajzoló teljes együttműködése révén válhatott valóra."
A Kavalier & Clay hangulatos és eleven regény, a pezsgő harmincas-negyvenes-ötvenes évek Amerikájába helyezve történetét. Szerettem a benne buzgó kreativitást: ahogyan a fiúk előhozakodnak üzleti terveikkel Anapol előtt, ahogy egy éjszakai séta során megalkotják a Szabadulóművészt, együtt lelkesedve és tervezgetve, ahogyan a koffeintől felpörögve, kis csapatban végigrajzolják az éjszakákat, karaktereket alkotva, szövegeket megírva és színezve és kihúzva, hogy az adott lapszámok még idejében a boltok polcaira kerüljenek; vagy ahogyan továbbfejlesztik a képregényekben megjelenő rajztechnikákat és paneleket, filmes megoldásokat is belecsempészve lapjaikba. De megismerkedhetünk a siker mámorító ízével is, amikor a Szabadulóművész szép számú rajongótáborra tesz szert, és azzal, hogy egy rossz szerződés miatt a fiúknak alig csurran-cseppen valami, mikor földolgozásokra kerül a sor. A regény legmeghatóbb jelentei azonban Joe kisöccséhez, a mindössze tizenegy esztendős Thomashoz kötődnek: a folyós-zsákos bűvésztrükk, de leginkább az a prágai találkozás, mikor Joe - teljesen véletlenül -  belebotlik a kiürített lakásuk előtt szunnyadó, hazavágyó kisöccsébe, s még egy alkalma adódik arra, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná Európát. Egy szomorú esemény pedig csak még súlyosabbá válik azáltal, mikor rádöbbenünk, hogyan kapcsolódik egy, a könyv elején lévő részlethez.

 A regény másik erősségét  a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok adják. Sammy és Joe az egyik legszerethetőbb főhősök, akikről valaha olvastam. Mind a kettejüknek megvannak a maguk erősségei és gyenge pontjai, előtörténetei, motivációi, akár csak a képregényekbe rajzolt hőseiknek. Sammy tele van lelkesedéssel, és gazdag fantáziával áldotta meg a sors, de több benne az akarat és az ambíció, mint a valódi rajztehetség; míg egy betegség következtében a lábai gyöngék. Joe a tökéletesnek ható hős, aki szolgamód dolgozik, éjt-nappallá téve, hogy elegendő pénzt gyűjtsön, és kijuttassa családját Prágából. Nagyon emberi, kínlódó, tépelődő, akit egyszerre ér a szerencse és gyötör meg a sors, s aki általában szimpátiát és szánalmat kelt az emberekben. De hasonlóan szerethető a Holdpillét ihlető, tűzrőlpattant illusztrátor, Rosa Saks, a Hollywood felé kacsintgató, keménykötésű Tracey Baker vagy Joe Kavalier kisöccse, az aranyos Thomas, akit Joe nagyon szeretne újra látni már, de mintha minden ellene dolgozna abban, hogy kimenekítse a fiút a borzalmak közül. És persze, ott vannak a regény főgonoszai is, akik nem  nem is minden esetben a velejéig gonoszak; nekik is megvannak a maguk hátterei, ha látszólag csak a profitot nézik is.
"Csak a szerelem képes feltörni egy dupla acél Bramah-zárat."
Ha már képregényekről van szó, a regény nem kerülheti el az eszképizmus témakörét sem. Szabadulni sokféleképpen lehet: valódi bilincsekből, ahogyan mondjuk Houdini tette; olyanokból, melyet a mindennapok megszokásai, vagy az elvárások kulcsolnak ránk; vagy helyekről, ahol egészen bizonyosan a halál várna ránk - ahogyan Joe menekül Hitler elől. De szabadulhatunk a pőre, durva valóságtól is, mégpedig a fikció segítségével.*  A Kavalier & Clay egyik fő kérdése, hogy feltétlenül baj- e, ha menekülünk a valóság elől, amikor az már túlságosan terhessé válik a számunkra. Joe tehetetlennek érzi magát Amerikában, szeretné viszont látni édesapját, édesanyját, kicsi öccsét,  nagyapját, de az egyedüli dolog, amit tehet, hogy egy olyan emberfeletti hőst alkot a Szabadulóművész (Escapist) személyében, aki helyette is Hitler ellen harcol, s kiszabadítja azokat az embereket, akiket ártatlanul vertek láncra; a Szabadulóművésznek pedig eredetileg ugyanolyan gyönge a lába, akár Sammy-nek. Ők, az alkotók és a képregények olvasói is a valóság elől menekülnek, mikor elolvassák a lapokat, de ugyanakkor a Szabadulóművész tükrözi is a környező, háborús világot, s reményt ad arra, hogy a gonosz legyőzhető; hogy létezhet egy mindenek fölött álló hős, aki megoldja, amire a puszta emberi nem képes; vagy hogy a gyönge lábú emberekből is lehetnek hősök még. A fiktív történetekben ugyanakkor magunkra is ismerhetünk, és fel is vérteződhetünk a valósággal szemben, hogy képesek legyünk erősebben visszatérni az életbe, ha már újra készen állunk rá.

A Kavalier & Clay egy jó, gördülékeny és biztos stílusban megírt, nagyon szerethető és emberi karaktereket felvonultató regény. Főleg a második kötetnél éreztem azt, hogy sodor a cselekmény, és meghat, és nem szeretnék még a végére érni, és odáznám az olvasást... egyszerre vidám, humoros és tragikus, és bár nem én vagyok a képregények elsődleges célcsoportja (kiskoromban talán három példánnyi képregényt birtokoltam, igaz, azokat szerettem lapozgatni), ez a történet maximálisan beszippantott, s ha tudnék rajzolni, kedvet kaptam volna arra, hogy egy képregényhőst gyártsak én is. Így viszont a rajzolást inkább rábíznám a Kavalier & Clay-re...és ez is egy olyan könyv, melyből előbb-utóbb muszáj lesz beszereznem egy saját példányt.

 *Ahogyan az Michael Chabon művében is megjelenik, a  képregényeket Fredric Wertham pszichológus 1954-ben kiadott „Az ártatlanok megrontása“ (The Seduction of the Innocent) című kötete állította pellengérre, igaz, ő nem az eszképizmusra hivatkozott, hanem egyéb, általa ártalmasnak tartott mozzanatokat ragadott ki a kiadványok paneljeiből, s mutatta be könyvében.

 Értékelés: 5/5
Eredeti cím: Michael Chabon: The Amazing Adventures of Kavalier & Clay
Eredeti megjelenés éve: 2000
Fordította: Soproni András
XXI. Század, Budapest, 2019
1. kötet: 384 oldal
2. kötet: 464 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
"Tracey minden idegszálával koncentrált, amikor ezzel foglalkozott, addig nem nyomta meg a lejátszás gombot, amíg Fred és Ginger pontosan abban a pozícióban állt, ahogyan ő akarta: a teraszon, a murvafürt és a dór oszlopok között. Akkor pedig olvasni kezdte a táncot, amire én sosem voltam képes. Ő minden látott, a padlóra hulló structollat, Ginger hátán a gyenge izmokat, azt, hogy Frednek mindig erővel kellett felhúznia a megdöntésből,  amivel megtört a folyamat, a táncrutin. Neki feltűnt a legfontosabb is: az előadásba oltott táncóra. Fred és Ginger tánca mindig táncóra is egyben. Abban az értelemben, hogy maga a táncóra az előadás. Fred nem szeretettel nézett Gingerre, még csak nem is megjátszott szeretettel. Hanem úgy, ahogyan Miss Isabel nézett ránk: csak el ne rontsd ezt vagy azt, el ne felejtsd ezt vagy azt, kezet fel, lábat le, forgás, térd, dőlés."

A Swing Time cím (és a könyvborító) egy táncosokról szóló regényt sejtet, de a történetnek csak egyetlen pillére maga a tánc - az elnevezést  egy régi Fred Astaire és Ginger Rogers-féle zenés-táncos filmből kölcsönzi, melyet a főhősök kislánykorukban előszeretettel néznek. A Swing Time két barátnő története. Mind a ketten egy  londoni lakótelepen nőnek föl, a nyolcvanas években, vegyes házasságból származnak (de éppen fordítva - az elbeszélőnek az édesapja, míg barátnőjének az édesanyja afroamerikai), együtt járnak táncórákra és közösen bámulják iskola után a régi musicaleket és álmodoznak arról, hogy egy napon ők is híres táncosokká válnak. Kettejük közül jól láthatóan Tracey a tehetségesebb. Ő az, aki táncos vonalon folytatja tanulmányait, míg az elbeszélő (főleg édesanyja hatására) hagyományos középiskolába jár, egyetemre megy,  médiatanulmányokat folytat, egy meglehetősen gondtalan álláshoz jut egy zenei stúdiónál, majd huszonkét éves korában elszegődik a híres, New York-London székhelyű ausztrál popénekesnő, a fiktív Aimee mellé. A két barátnő élete ezután végkép más irányt vesz. Az elbeszélő a luxusban élő Aimee-t segíti, aki többek között Nyugat-Afrikában jótékonykodik, míg Tracey a színpadon és a magánéletében keresi az útját, s sző összeesküvés-elméleteket, s miután egy furcsa ügy miatt hosszú évekig nem beszél gyermekkori barátnőjével, az elbeszélő a színpadon látja csak újból. A műsorfüzetből pedig azt is kiderítheti végre, hogyan alakult Tracey karrierje, mennyire valósította meg álmait, eljutott-e a West Endre és ha igen, hányszor.

A Swing Time a női sorsok regénye. A két főhős közül kiskorától kezdve egyértelműen Tracey az erősebb személyiség - igaz, a labilisabb is. Imád másoknak ellentmodani, a saját feje után menni, lázadni és történeteket kitalálni, de emellett gyors észjárású és szenvedélyes, csinos táncos is. Az elbeszélő mellette jóval személytelenebbnek, gyermekibbnek hat. Kiskorától kezdve a harmincas évei első feléig követhetjük nyomon (nagyobb vonalakban és az időben ugrálva), de Aimee közelében sem anyagi gondjai nincsenek, sem a lakhatása miatt nem kell aggódnia. Igaz,  cserébe magánélettel sem rendelkezik -  Afrikában is úgy szemlélik őt a helybéliek, mintha sosem nőtt volna fel. Csakúgy, mint a két fiatal lány, az idősebb női szereplők is eltérő módon próbálják megvalósítani álmaikat. Mind Aimee, mind az elbeszélő édesanyja önmegvalósításra törekszik. A hófehér bőrű Aimee tipikus idősödő popsztár-alkat, aki  (néha közepesnek bélyegzett) zenés-táncos tehetségével járja a világot és Afrikában jótékonykodik úgy, hogy nem érti meg az ottani viszonyokat. Két gyermekét dadák nevelik, utazik, ünnepségeket rendez, fölösleges dolgokat vásárol, furcsa viszonyokat folytat, és pénzért látszólag mindent megkaphat. Meglehetősen énközpontú.  A főhősnő édesanyja a tanulás által próbál politikai karriert építeni, szociális kérdéseket kutatva, autodidakta módon képezve magát, főleg a közösségekért küzdve és a korrupció ellen harcolva.  Szorgalmasan tanul egy kisgyermek mellett is, aki több figyelmet követelne magának - s hiába rajong érte fehér bőrű férje, egyszerű életével sosem nyeri el az ambiciózus asszony kegyeit. Az öntudatos, jamaicai asszony önmegvalósítása így áldozatokkal jár. Tracey fehér bőrű édesanyja megint más személyiség. Az ő egyedüli célja, hogy lányából híres táncost faragjon, s nincsenek is egyéb igényei és álmai.
"-Tudod, miről olvasok most?
-Nem.
-A sankófáról. Tudod, mi az?
-Nem.
-Egy madár, amely hátranéz, így - hátrafordította gyönyörű fejét, amennyire csak tudta. -Afrikai. Hátrafelé néz, a múltba, abból tanul, ami régen történt. De egyesek sosem tanulnak."
A történet rengeteg témát ölel fel -  egyszerre talán túl sokat is. Egyrészt a szegénység-gazdagság kettősét mutatja be, a New York-i pénzszórást Nyugat-Afrika mélyszegénységével ütköztetve, s mivel az utóbbi a szereplők számára idegen, a segítség sem minden esetben célravezető vagy praktikus. De érinti az oktatás szerepét is (az elbeszélő édesanyja a politikusi karrier felé kacsintgat, míg Aimee-ék egy lányiskolát építtetnek Afrikában), a kulturális sokszínűséget, az afrikai gyökerekkel való szembesülést, a régi rabszolga-kereskedelmet; vagy a nők függetlenségi törekvéseit, mikor olyan lehetőségek jutnak már nekik, melyek az őseiknek nem adatott meg. Azt, hogy hogyan próbálják megőrizni függetlenségüket a nők vagy vállalnak gyereket vagy egyensúlyoznak mind a két szerepben egyszerre. De ott van a regényben a feketére festett fehér táncosok (blackfacing) vagy más kultúrák kisajátításának problámaköre, vagy az a szomorú tény, hogy az afroamerikai színésznők és táncosok sokáig csak a cseléd, dadus szerepét tölthették be a színpadon, a főszerepet sosem.

Számomra a Swing Time leginkább a kisebb jeleneteiben működik. Abban, ahogyan Tracey azt meséli, mindenfajta teketóriázás nélkül (az amúgy börtönben ülő) édesapjáról, hogy csak azért van távol, mert Michael Jackson egyik háttértáncosa (és testőre), és szerepel  a Thriller klippjében is ("a második sor szélén, jobboldalt"), s csak akkor tér majd haza, amikor Michael Jackson a közelben turnézik. De érdekesek a londoni szórakozóhelyek jelentei is, az elbeszélővel és Amiee-vel, vagy  kelt nosztalgikus érzést az, hogyan utánozzák a lányok a musicalek táncjeleneteit, azokat videókazettán újra és újra visszapörgetve, ámulva Fred Astaire és Ginger Rogers mutatványain vagy Michael Jackson moonwalkján.

A történet néhány pontján úgy éreztem, túl sok témát szeretne magába zsúfolni a regény - barátságot, női sorsot, vegyesházasságot, Afrikát, táncos- és zenés karriert... Aimee (Madonnára emékeztető) idősödő popsztár-életmódját néha sztereotipikusnak éreztem, és a kötet szerelmi huzavonái és az azokból következő féltékenykedések számomra furcsának hatottak. A szereplők sem feltétlenül szerethetőek mindig. De kiskori barátságokról s azok későbbi alakulásáról mindig érdekes olvasni (Elena Ferrante Nápoly regényeit még mindig nem olvastam, de mindenképpen tervezem), és Zadie Smith természetesen és jól ír. A Swing Time is könnyen olvastatja magát, ha nem is minden pontjában tökéletes - s mindenképpen tervezem, hogy még több kötetet is el fogok olvasni az írónőtől.

Értékelés: 4,5/5
Eredeti cím: Zadie Smith: Swing Time
Eredeti megjelenés éve: 2016
Fordította: Dudik Annamária Éva
Borítóterv: Hlatki Dorottya
Helikon, Budapest, 2019
594 oldal


Egy táncos jelenet a Swing Time című filmből:
....és egy 2018-ban készített interjú az írónővel:












By dátum: Nincsenek megjegyzések: