Kamaszkoromban hatalmas elvárásokkal fogtam bele a Büszkeség és balítélet olvasásába, de csakhamar megcsappant a lelkesedésem, amikor túljutottam az első oldalakon. Továbbra is csodálom Jane Austen szellemességét és íráskészségét, és nagyon örülök, hogy sikeres tudott lenni egy olyan korban, amikor egyedülálló nőként nem sok minden várt rá - ugyanakkor zavar, hogy sosem tudom, melyik regényében mi történik, hogy melyikben mely visszahúzódó, bolond, szellemes nő és mord férfi szerepel, s ráadásul az egyedüli életcél, hogy minél előnyösebb házasságot kössön az ember. Örülök annak, hogy vannak, akik szeretik, de nekem még az agyondicsért 1996-os feldolgozást sem volt merszem megtekinteni (pedig már nagyon régen kerülgetem - de mi van akkor, ha az sem tetszene?) Sokszor próbálom magamnak megmagyarázni, miért nem tud közel kerülni hozzám Austen: mert nem igazán kedvelem a romantikus regényeket, vagy egyszerűen kiráz a hideg attól, hogy egy olyan korban éljek, amelyben egyedüli szórakozásom, hogy egy hónap múlva valaki bált rendez a birtokán. Mindenestre rövid távon beleőrülem volna a semmittevésbe, az bizonyos.
Szintén népszerűtlen vélemény, de gyerekkoromban nagyon szerettem Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét (Mr. Rochester!), s a nővérem addig-addig mesélte, hogy az Üvöltő szelek sokkal jobb annál, hogy tizenöt évesen nekiálltam az olvasásának. Eleinte szerettem a gótikus kastélyt, a vihart, a lápot, a kisfiút...hogy azután több ármánykodást és szenvedélyes szerelmet kapjak, mint egy telenovellában. Nem állítanám, hogy az Üvöltő szelek rossz regény lenne, mert egyértelműen nem az, csak ha a Brontë nővérekre terelődik a szó, számomra Charlotte az, aki a meghatározóbb - vagy még mindig nem értem meg kellőképpen az Üvöltő szelekhez. Heathcliffet szerettem volna, ha nem tesz mindig rossz dolgokat, Catherine pedig...nem, sajnos nem. A kilencvenes években készült feldolgozás „Wuthering Heights“ című zenéjét azonban kifejezetten kedvelem (Karliene feldolgozása első hallásra talán közönségbarátabb lehet, mint Kate Bush eredetije, szóval érdemesebb lehet azzal kezdeni az ismerkedést).
2. A kedvenc klasszikus korszakod, amiről szívesen olvasol:
A Viktoriánus-korszak, azzal a lassú, kandallótüzes meséléssel, amit például Charles Dickens is képviselt. Nagyon szeretem a Karácsonyi éneket és a Szép reményeket, s az utóbbi számomra úgy Dickens legjobbja, hogy Pip meglehetősen büszke és pökhendi (és melyikünk nem járna így?), de Joe végig nagyon aranyos vele. S a végső jelent, Estellával - telitalálat.
3. A kedvenc tündérmeséd:
Széttáncolt cipellők. A legkisebb, ijedős lányt mindig sajnáltam, amiért a nővérei letorkollják (spoiler: és hogy a katona végül nem őt vette feleségül). Egy karácsonykor még a német mesefilm-feldolgozása is jólesett.
Bár nem hagyományos tündérmese, de a Hűséges János is nagy kedvenc.
4. Egy híres klasszikus, amit még nem olvastál (és szégyelled):
A Háború és béke. Korábban a Bovaryné volt, de azt annyira szégyelltem, hogy a nyáron végre-valahára elolvastam. A Háború és béke... már sajnos kellett úgy tennem, mint aki olvasta...az első kötetét kimentettem a a könyvtárból, mielőtt újra bezártak volna, s majd meglátjuk, karácsonykor mennyi időm lesz rá, hogy elovassam, mert már a felét is óvatosan kell emelgetni.
5. Nevezz meg legalább egy, de minimum öt klasszikust, amit el szeretnél olvasni:
Mary Shelley Frankensteinje; tavasszal megnéztem a National Theatre "Benedict Cumberbatch a szörny" - féle feldolgozását, és tetszett, nagyon. Margaret Mitchelle Elfújta a szélje: tizenéves egyszer nekikezdtem angolul, de kifutottam az időből, és visszakerült a könyvtárba, azóta pedig csak elméletileg van meg nekik, mert sosem láttam viszont, pedig tökéletes karácsonyi olvasmány lenne. Dosztojevszkij-től a Karamazov testvérek: a gimnáziumi magyartanárom kedvenc könyve volt, és érdekel a témája,de mindig elrettent a külső-belső súlya. Kosztolányi Dezsőtől Az aranysárkány: egyszer nagyon szégyelltem magam miatta, mert egy vizsgán ezt a címet akarták belőlem kicsikarni, de nem volt fogalmam arról, hogy miről szól (igaz, sosem kellett elolvasnom). Angela Carter: A kínkamra és más történetek - a Szépség és a szörnyeteg átirata telitalálat, s a két Piroska és a farkas történet is, de a teljes kötetre még sosem kerítettem sort. Ez már a hatodik, de szeretném befejezni Németh László Iszonyját is, mert bár Nelli nem egy szokványos hősnő, de meg tudtam érteni őt. (És muszáj ide írnom egy hetediket is...az Alice Csodaországban, mert az egyik legjobb barátnőm annak a Tim Burton-féle filmváltozatáról írta a szakdolgozatát, és egyébként is, már illett volna olvasnom.)
6. Egy olyan kedvenc könyved / könyvsorozatod, amelynek egy klasszikus az alapja:
Nem a legmodernebb talán, de szeretem, ha mitikus / bibliai történeteket dolgoznak föl, szóval Steinbeck: Édentől keletre.
7. A kedvenc filmed / sorozatod, amelynek egy klasszikus az alapja:
Charles Dickens tavaly BBC-si Karácsonyi ének végig lekötötte a figyelmemet, még akkor is, ha az összes 21. századi témakört felhánytorgatták benne (ez alatt mindenféle erőszakot is értek - a többségére szerencsére csak utaltak - de semmiképpen sem kisgyermekes-családi program). Szerettem a feketeségéért, meg a havas utcáiért, meg hogy az ünnep ellenére tökéletesen benne volt a tél nyomasztó hangulata. Az élet csodaszép utolsó fél órája pedig annyira hajaz a Karácsonyi énekre, hogy azt is muszáj idevennem, még akkor is, ha nem szigorú értelemben vett adaptácó, s a film első háromnegyedében semmi Karácsonyi énekes nincsen.
És igen - a Greta Gerwig-féle Kisasszonyok. Szeretem, hogy keretet adnak a történetnek, hogy megmutatják, Jo mit veszít, mit nyer, s ahhoz képest, hogy könnyed kikapcsolódásként néztem meg, sikeresen elbőgtem magam rajta. Nagyon motivál, s Jo-tól kezdve az összes karakter a helyén van, és számomra nagyobb a súlya is, mint az 1990-es években készült földolgozásnak. És időközben a Szerelmes Shakespeare-t is nagyon megszerettem. (Amit pedig feltétlenül meg szeretnék majd tekinteni az Alfonso Cuarón Szép reményekje, már csak Tori Amos Siren című dala miatt is, ami nagy kedvenc).
8. A legrosszabb adaptáció:
Azt hiszem, egy kicsit csalok, mert a 2005-ös Grimm című filmet fogom mondani, ami, ugye, nem egyetlen klasszikus adaptációja. Kiskoromban nagyon meg szerettem volna nézni, és a rajz-kistanár egy órára még be is hozta a plakátját, de mire végre sorra kerülhetett nálam, nagyot csalódtam benne. Az alapötlet önmagában jó lenne (a Grimm testvérek kalandjai a Grimm-mesék alakjaival - igaz, már évtizedekkel korábban is készült hasonló földolgozás), és a színészek is jól játszanak, a cselekmény azonban valahol nagyon félrement.
9. A kedvenc klasszikus-kiadásod:
Nem gyűjtöm az életmű-sorozatokat, s a magyar klasszikus-könyvtárak eléggé egyszerűek és komorak (a sötétbarna kötésű Jókai-összes, például). De nagyon szeretem, ahogyan a Penguin Kiadó a piacra dobja a munkákat, s főleg a clothbound-kiadások kis takarosak.
10. Egy alulértékelt klasszikus, amit bátran ajánlasz:
Nem hiszem, hogy a Hamlet annyira népszerűtlen volna, de 15 éves koromban tényleg nagy hatással volt rám, s valószínűleg jobban értékeltem, mint a kilencedik évfolyamosok általában. Ráadásul abból kellett megtudnom, hogy a Hair című musical végén (közvetlenül azelőtt, hogy repülőre szállna Berger) miért tették idézőjelbe az, hogy a „Többi néma csend“ - az akkor tényleg egy hatalmas "Aha!" - élmény volt a számomra (a kórus egyébként végig Hamlet végsorait énekli a háttérben, legalábbis a filmes feldolgozásban).
Ha pedig egy általánosságban alulértékelt klasszikust szeretnék mondani, akkor talán az óangol Beowulf ... az ókori római és görög eposzok olvasottabbak, de engem jobban vonz az északi világ.
.png)
