Kara könyvese

Nárcisz: Egy könyv, amely a viszonzatlan szerelemről szól

Mathias Énard: Iránytű

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A szerelmi szál ebben a Goncourt-díjas kötetben eleinte csupán barátság...Franz hosszú-hosszú éveken át, a mesés keletet is bebarangolva próbál közelebb férkőzni a keletkutató Sarah-hoz, majd álmatlan éjszakáján olyan történeteken mereng, melyek középpontjában voltaképpen Sarah áll: híres zeneszerzők szerelmei, közös utazások, egzotikus mesék, sivatagi bolyongás vagy Wagner Trisztán és Izoldája. Sarah-t végig Franz szemein keresztül szemléljük, hát nincsenek hibái, Franz pedig egyszerre szórakoztató és aranyos, a regények tutyimutyi tudósa, aki rendületlenül próbál közelebb férkőzni a szeretett félhez, hogy aztán vörösödő fejjel bújjon vissza csigaházába (és kutatási témáiba). Nem a legkönnyebb olvasmány, olyan, mintha sok-sok esszét olvasna az ember, de magával tud ragadni, ha a stílusához hozzászokunk... És persze ott A nagy Gatsby is - Gatsby és Daisy szerelme a húszas évek pergő, talmi amerikai világában ugyan nem az azonnali visszautasítás könyve; a legköltségesebb udvarlás regénye ez, amelyben az elveszett időt (és fiatalságot) kísérli meg Gatsby visszahozni a Daisy iránt érzett szerelmében, a háború utáni elveszett nemzedék tagjait is jelképezve ezzel. Tizenéves koromban nagy kedvenc volt, és a mai napig emlékszem arra, hogyan áradoztam Fitzgerald stílusáról az egyik csoporttársamnak elsős egyetemista korunkban egy előadás előtt - és azóta is jóban vagyunk.:) Minden tizenévesnek érdemes lenne legalább egyszer a kezébe vennie.

Gyűszűvirág: Egy könyv, amelynél csak tettetted, hogy szereted 

J. R. R. Tolkien: A szilmarilok

Valamiért sosem tudtam közel kerülni Tolkien Szilmarilokjához; még úgy sem, hogy rajongtam a szerzőért kamaszkoromban. A Húrin gyermekeiről szóló részletek - persze - elvarázsoltak, és Beren és Lúthien szerelmét is sikerült megkedvelnem az évek folyamán (igaz, utóbbit főleg az Alan Lee által illusztrált kiadásban - a Húrin gyermekei kötethez a mai napig nem gyűjtöttem össze a kellő lelki erőt). Kiskori énem azonban bizonyosan tagadta volna (talán tagadta is?), hogy a Szilmarilok NEM nyerte el a tetszésemet....még nem vettem a bátorságot, hogy újra nekifussak. Se angolul, se magyarul. Egyszer, talán.

Orgona: Egy könyv, amely az első szerelemről szól 

Thomas Mann: A varázshegy

Első kötetem Thomas Manntól; most olvastam, és nagyon megszerettem, és ahogy az ifjú Hans Castorp rajong Madame Chauchat-ért ... az egyszerre aranyos és esztelen - bár nem tudom, mennyire esik az első szerelem kategóriájába, ahogyan A varázshegy sem elsősorban romantikus történet. Kiskoromban továbbá kedveltem az ikerfiúkról (és egyikőjük szerelméről) szóló Kis Fadette-t is (akár újra is olvashatnám), és persze ott van a többi ifjúsági kötet is, például a Bezzeg az én időmben vagy az Éljen a száműzetés;  Boris Vian Tajtékos napokja pedig már nagyon ott mocorog a várólistámon.

Jácint: Egy könyv, amelynek szomorú a vége

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Nem tudom, mennyire szeretném Ian McEwan kötetét, ha ma kerülne a kezembe, de húszéves koromban nem tudtam volna rosszat mondani róla; azt hiszem, sikerült egy olyan életkoromban olvasni, amikor szükségem volt rá. A gazdag lány és a szegény fiú szerelme a második világháború árnyékában mindennapinak hangozhat, de mindehhez csatlakozik egy erős, írói csavar és sok-sok háborús szenvedés és pátosz. Én is írós kislány voltam, mint Byroni, de remélem, csupán ennyiben emlékeztetek rá ... még ha sok mindent meg is lehet (és kell is?) bocsátani neki. A filmet is újra szeretném nézni már; van valami hipnotikus az írógépek kattogásában.

Bazsarózsa: Egy könyv, amely zavarba hozott 

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton. 

Szeretem Murakami Haruki köteteit, mert úgy ír az élet (néha furcsaságokkal átszőtt) dolgairól, hogy nem nagyon szokott gondot okozni az olvasásuk - de ahogy a szerelemről fogalmaz, az sokszor  zavarba ejt. A Kafka a tengerpartonban az Oidipus-átok elől menekül egy fiú, és olyan emberekbe botlik, akikben mintha ....nos, azt hiszem, ezt lehet sejteni. Szerettem, de olyan dolgokat kavart föl bennem, amelyeket én nem  mertem volna papírra vetni. A Színtelen Tazaki Cukuru zarándokávei szerelmi szála sem volt egy egyszerű eset, de az a kötetet is közel áll hozzám - a Norvég erdőt mostanában fejeztem be, azt is megkedveltem, és annak is megvoltak azok a pillanatai, amelyekbe egy tömegközlekedési eszközön bizonyára belepirultam volna.

Tulipán: Egy könyv a legszebb szerelmi vallomással 

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Egy öreg házaspár, aki  útra kel a rögös-babonás Britanniában....valóban olyan romantikus ez? Látszólag nem - aztán meg - mégis.... nagyon erős az a ragaszkodás, amely a regény utolsó fejezeteiben visszaköszön. Egyszerre mesés a kötet és középkor-valóságos, amelynek középpontjában Ishiguro egyik kedvelt témája, a kollektív és egyéni trauma, az emlékekkel való megbirkózás bonyolult folyamata áll. Talán ez a kedvenc Ishuguro-kötetem. Kedvelem azt a korszakot (és vidéket), amelybe elvezet. A furcsaságaival és lovagjaival egyetemben.

Krókusz: Egy könyv, amely megnevetetett

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

G. Szabó Judit: Hárman a szekrény tetején

Életem egy bizonyos szakaszában nagyon nagy (nagyon nagyon nagy) szükségem volt Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című művére; a mai napig idézgetek belőle, ha nem jól alakulnak a dolgaim (pl. "Köztudott, hogy végtelen számú világ létezik, egyszerűen azért, mert végtelen tér áll rendelkezésre. Mindazonáltal nem mindegyiken van élet, ezért a lakott világok száma véges. Bármely véges szám osztva a végtelennel, jó közelítéssel nullát ad eredményül, így az Univerzum átlagos népsűrűsége nullának mondható. Ebből következik, hogy az Univerzum népessége, maga is zéró, vagyis azok a személyek, akikkel időnként összefutunk, csupán a zabolátlan fantázia termékei")....elsősorban mégis inkább G. Szabó Judit Hárman a szekrény tetején című könyvét mondanám, amelyet  9-10 évesen, két másik pöttyös kötettel egyetemben  kaptam kézhez (Bálint Ágnes: A repülő dívány és a Nina&Nicki sorozat harmadik kötete); ez volt az első könyv, amelyet önálló olvasásara szereztünk be  egy könyvesboltban édesapám jóvoltából....nagyon sokszor olvastam, és megnevettetett és az egyik legjobb nyári gyerekkönyv, amelyet csak el lehet képzelni.

Árvácska: Egy könyv, amely arra késztetett, hogy fontos és nehéz témákról gondolkodj

Életrajzok

Annyira adja magát Móricz Zsigmond Árvácskája....És ugyan nem tudnék egyetlen címet mondani, de az életrajzok nagyon meg tudnak viselni....kiskoromban átrágtam magamat néhányon, sokszor idő előtt, és rossz érzések kavarogtam bennem tőlük (de nem az írások minősége miatt) (Dániel Anna: Erzsébet királyné; Kertész Erzsébet: Elizabeth) - de két évvel ezelőtt József Jolán: József Attila élete című kötete is mellbevágó érzés volt. Sokszor azonban nem is kell konkrét kötet ahhoz, hogy valami elgondolkoztasson... elég egy rövidke életrajz vagy életpálya is.... például József Attiláé és Radnóti Miklósé.... a végső verseik nagyon le tudnak húzni a mélybe, ugyanakkor gyönyörűek, a leírtak fájdalmas volta miatt is, s azért, mert annyira nyíltak és őszinték... és szépek. 

Százszorszép: Egy könyv, amely egy erős női barátságról szól

Szabó Magda: Für Elise

Nincsen kedvenc Szabó Magda - regényem, nem is tartom a világ legnagyobb Szabó Magda-rajongójának magam, mert olyan erős, jellegzetes stílusa volt, hogy szüneteket kell tartanom a kötetei olvasása között (az Őz című regényével még tartozom - most az van tervbe véve; de élénken bennem él, hogy a Megmaradt Szobotkának mennyire megérintett).  19 éves koromban olvastam először - és mindeddig utoljára - a Für Eliset, és akkor nem lett a legkiemelkedőbb Szabó Magda - művem, de azóta is sokszor gondolok rá; épp első éves voltam a Debreceni Egyetemen, esszét kellett írnom belőle, így az egyes jelenetekhez tartozó helyszíneket nagyon élesen láttam magam előtt (és nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy Cilit Szabó Magda Szobotka Tibor első feleégéről mintázta...). Ez hét éve történt...lassan megérek arra, hogy újra elolvassam. 

Paul Auster nagyon sokat meríthetett Borgestől, s nem csak a Don Quijote-szeretete terén; a stílusuk és témáik is hasonlóak, ahogy a New York-trilógia és a 4 3 2 1 esetében is  sokszor emlegették már Borges nevét - az utóbbi regényben egy konkrét Borges-novella is visszaköszön (Az elágazó ösvények kertje). Borgest olvasni némiképp olyan, mintha Auster világában merülne el az ember; tehát, ha valaki Borgest kedveli, Austerrel is érdemes megpróbálkoznia; gondosan kimért és adagolt szavak, amelyekben minden gondolat a kellő helyén van, melyekben nincsen hangsúlyeltolódás, már-már enciklopedikusan pontos és megfontolt, s annak ellenére is (vagy éppen amiatt?) élvezhető, mert többet mesél, mint amennyit megmutat. Mert mesélni tud, akárcsak a régi nagyok; történeteiben nem akadnak fölösleges szavak, az írások hamar befogadhatók,  a szöveg átgondolt és fölépített, akár egy építmény, mégis szerteágazó és ezerféle jelentéssel bíró, egyszerre logikus és kreatív. Ráadásul Borges a csattanók mestere is volt, tehát műveit olvasva egyszer sem éreztem azt, hogy egy-egy történet önkényesen ér véget, hogy nem hagy maga után semmi űrt, még azt az érzést sem, hogy baj az, hogy nem értettem minden egyes rétegében - miközben valóban nem értettem minden egyes rétegében.

A kötetet felütő novellákat nagyon tudtam szeretni. A sorok megkövetelték a figyelmemet, s ha az elmém korántsem volt olyan gyors, mint a Borgesé, azért igyekeztem, és sűrű, kerek kis történeteket kaptam, melyek a világ működését fejtegették, összetett módon és biztos kézzel. Nem is tudom, melyik Borges-novella nyerte el a leginkább a tetszésemet; az első, a nagyon ismert  Tlön, Uqbar, Orbis Tertius elsőre számomra nehéz kezdés volt, hogy a Don Quijote-történet szellemessége lenyűgözzön, hogy érdeklődve kövessem a Babiloni sorsjátékok menetét, a mindenre emlékező fiút vagy bebolyongjam az univerzumot leképező könyvtárat. Akadtak írások, melyek Dél-Amerikába kalauzoltak, miközben Borges az ókori  világokat, a misztikus helyeket részesítette előnyben; olyan vidékeket, ahol egy ifjú hős kísérője egy rhapszodosz, ahol végsősoron minden szimmetrikus és matematikailag megmagyarázható, ahol az emberek vonaton közelítik meg a halált, vagy labirintusokban bolyonganak, gyilkosságokat fejtenek meg, olyan tudósok elméleteit követve, mint Nietzsche vagy Schopenhauer... Itt minden felfejthető, itt minden kategorizálható és lexikonokba gyűjthető, hogy a végső igazság aztán mégiscsak rejtve maradjon az emberi tekintet előtt: mennyire kiismerhető a világ, hol lakik a végső értelem, miképp  ágaznak szét az emberi sorsok, hogyan sokszorozódik a világ a tükrökben, milyen a teremtés, hogyan akar temetővé válni maga a teremtett... s mindebben ott a detektívregények analitikus gondolkodásmódja, akár a gyűjtemény címadó novellája esetében is (amely voltaképpen egy nyomozás története).

Nem sűrűn olvasok novellásköteteket, és amelyek végül a kezembe kerülnek, azokat vagy félbehagyom, hónapokig nem érek a végükre, vagy úgy érem el a hátlapot, hogy közben könyörtelenül átugrottam néhány novellát. A halál és az iránytűt nem halogattam túlságosan, nem is hagytam ki írásokat; eleinte zseniálisnak tartottam, majd a közepe táján kezdtem úgy érezni, nem nyűgöz már le annyira, mint az első oldalain; vagy Borges későbbi novellái voltak kevésbé acélosak, mint a korábban keletkezettek, vagy én szoktam hozzá Borges stílusához akkorra már annyira, hogy ne gyakoroljanak rám kellő hatást - miközben a kötet második felében is akadtak bőven írások, persze, melyeket kiemelkedőnek tartottam; s egyik novellára sem mondanám, hogy rossz, hogy érdektelen volt (s ez gyűjtemények esetében nálam ritkaság).  Borges nem az a szerző, akinek a műveit egy kemény munkanap után sorban és könnyedén olvastam el, mert feszült figyelmet követelt, mert stílusa tudományosan pontos és sűrű, de éppen így kapcsol ki; hogy aztán bevezessen minket az általa olyannyira kedvelt labirintusok világába, vagy kinyittasson velünk egy enciklopédiát. Én mindenesetre szerettem elveszve lenni benne. Hiányoznak a labirintusai. A világ egyik legkülönlegesebb elméjű novellaszerzője volt.

  Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű

  Európa, Budapest, 1998, 1999, 2008

  338 oldal

 Norvég magány

Minden norvég férfi magányos? Ha az eddig olvasott norvég kötetekből indulok ki, feltétlenül. A hatvanhét esztendős Trond lányaitól távol, egy roskatag kunyhóban kívánja eltölteni azt, ami életéből még hátramaradt, rettegve a téltől, de abban a reményben, hogy végre maga lehet a sorsa ura; ám szemközt egy férfi bukkan föl, aki éppolyan magányos, akárcsak Trond; s az ősz végi ködös tájban járva keresztezik egymást az útjaik. A névtelen idegen ismerősnek tűnik, az arca legalábbis a régi időket idézi, olyannyira, hogy Trond emlékezni kezd, felidézve azt az 1948-as nyarat, amelyet tizenötéves korában édesapjával töltött, a norvég-svéd határ közelében, s mely során felnőtt, mert olyan események estek meg vele, hogy föl kellett már nőnie.

Trond egyetlen nyarában összesűrűsödik mindaz, amely a felnövéstörténetek sajátja: szerelem (itt egy idősebb nő iránt), barátság (a merész Jonnal), apjához és anyjához fűződő viszonya, azok változásai, a csalódottságérzet, a féltékenység, meg annak a tudata, hogy cserben hagyták, semmibe vették, nem törődtek vele. A rövid kötet erős jelenettel kezd, azzal, amikor Trond és Jon elindul, hogy kora reggel elkössék egy gazdag birtokos lovát, majd a kaland váratlan fordulatot vesz, kitör egy égiháború, Jon olyasmiket cselekszik, amiket nem várnánk tőle, és Trondnak az édesapjától kell megtudnia, miért is; s bár ekkor azt hihetnénk, Jon válik a történet középpontjává, később inkább lesz Trond édesapja a cselekmény mozgatórugója, mint a traumán átesett barát.

Per Petterson rövid, atmoszferikus mondatokkal él. A szereplők a svéd-norvég határmezsgyén, erdőmélyén bóklásznok, nyáron és az ősz végén, a téltől tartva és szabadon, ahol az asszonyok szeretetteljesek, az idő zord, a táj gyönyörű, a fizikai munka kemény, de a férfiak végső soron maguk rendelkezhetnek arról, mikor éreznek fájdalmat. Az édesapa és fia kapcsolata szoros, más regényekhez mérve talán túlságosan is az; mindenesetre jólesett kivételesen arról is olvasni, hogy egy apa mennyire büszke a fiára, arra, hogy az mennyire erős és ügyes, csaknem férfi már - hogy aztán róla is kiderüljön egy-s más, a második világháborús német megszállással kapcsolatban, melyről a szereplők többnyire hallgatnak, mert hallgatniuk kell, s így az édesapa sem mesél a fiának, pedig 1940 környékén nem sűrűn tartózkodott odahaza; s a cím is egy újabb töltetet nyer, hiszen  nem csak Trond és Jon váltak lótolvajokká életük során.

A Lótolvajokat nagyon szokták szeretni. Én is sokat vártam tőle; korábban a szerző Megtagadom című kötetét már olvastam, s bár tetszett, sokáig kerülgettem Pettersont, mert emlékeztem arra, a Megtagadom mennyire letaglózott egy villamosút során, és  nos...ugyanazt a hatást érte el nálam a Lótolvajok vége is. Hatott rám érzelmileg, nagyon is; sokszor megindított, s vannak olyan jelenetei, melyek iszonyatosan közel kerültek hozzám (az apa-fia kapcsolat, a határon való átlovaglás, a közös öltönyvásárlás az édesanyával)...ám sokszor éreztem azt is, hogy a szövegben túl gyakori a véletlen, hogy a karakterek egyes reakció nem kellőképpen megalapozottak, hogy a cselekmény diktálja csak, hogy így vagy úgy cselekedjenek, hogy megszegjék a társadalmi normát, hogy a  saját vérüket kövessék. Petterson számomra néha túl kiszámított motívumokkal is él: az ősz végén élő idősebb Trond, a kamasz nyara, a határ, 1999 novembere.... - más jelenetek azonban magukkal ragadtak, gondolkodásra késztettek (például rá kellett keresnem Magritte festményére, a Not to Be Reproduced-ra) s akadtak érdekessebb fejtegetések is, például, hogy mennyire vonulhat ki az ember a társadalomból, hogy mennyiben éljük a saját sorsunkat, vagy hogy mikor veszi át egy embertársunk az életünkben a főszerepet. Mert az ikrek és a szerepcserék, sorsismétlések regénye is ez. Meg persze az áhított magányé. És ez az, amit Petterson kíválóan tud ábrázolni - hogy hogyan vágyják a szereplők a magányt - s a békét - a vadonban.

Eredeti cím: Per Petterson: Ut og stjæle hester

Eredeti megjelenés éve: 2003

Scolar, 2018

Fordította: Földényi Júlia

272 oldal

 Akarsz-e játszani?

Ez a történet egy kisfiúról szól. Egy kisfiúról, aki Dél-Norvégiában él, valahol Tromøyában, van egy bátyja, Yngve, egy ápolónő édesanyja, aki néha feledékeny, de jószívű, és egy édesapja, aki kedvelt tanár, látszólag fess és összeszedett, de mind a két gyermekét szigorúan bünteti - a legkisebb vétségekért is. A kisfiú neve: Karl Ove Knausgård. Az ő útját követhetjük nyomon, az összes gyermekkori kalandjával és megszégyenülésével egyetemben, mikor először érkezik meg az iskolába, mikor első ízben lesz szerelmes, mikor focizni kezd és falja a könyveket (köztük Ursula K. Le Guin Szigetvilág varázslóját is), fogalmazásokat ír és még úszásra is beíratják a szüleit, hogy aztán ott szégyenüljön meg rikítósárga, virágos úszósapkájában, mert az nem egészen olyan, mint a többiekké.

A Játék más, mint a Harcom-sorozat első két kötete, a Halál és a Szerelem:  alig mutatja meg benne magát az érett, negyvenéves Knausgård. A felnőtt narrátor csak a kötet legelején van jelen, mikor a hetvenes évek norvég korszelleméről értekezik, régi fényképek közt kutkodva, kívülről szemlélve önmagát, rámutatva arra, mennyire idegennek hathat számunkra egy egykori felvétel: ez csakugyan én vagyok? Eltávolodik a kisbabától, az új lakóhelyre érkező családot szemléli, utóbb azonban minden gyermeki és naiv lesz, de a hangja hiteles, meggyőző marad, sőt, egyre inkább felismerni véltem benne a gyermekkort, azt, hogy mennyire tengernyi és szétfolyó az idő, azt, hogy egy felnőtt nézőpontjából nem történik semmi rendkívüli, de egy kisiskolás számára minden félelmetes és kaland - a környéken dolgozó munkáslegényeken át a csövekben zubogó melegvízig. Megvallom, ennyi aprólékosságot eleinte nehezen viseltem, még Knausgårdtól is - később mindinkább bevont a világába, mert fölfedezni véltem benne a nagybetűs gyermekkort, egy gyermekkorét, mely Knausgård esetében sokszor nyomasztott is, mivel rossz volt olvasni, a kisfiú mennyire fél az apjától, s érezni véltem a torkomban a gombócot, amikor jött az Apa, aki hol büntetett, hol nem, kiszámíthatatlanul, őrült módra, hogy azt kívántam, bárcsak messzire kerülnének tőle, bárcsak lépne már az édesanya.

Ahogy a felnőtt Karl Ovéval, a kicsivel is lehetetlen nem azonosulni - bár tagadhatatlanul művel bosszantó (néhol nagyon bosszantó) dolgokat is. Félős, (túl)érzékeny gyermek, aki többnek tekinti magát társainál, és ezért sokaknak a bögyében van; nem mer úszni, és zokog, és néha kislánynak nézik, s kamaszkorában csak úgy jellemzik: a "femi." Persze, szerelmes is, barátkozik a szomszéd gyermekekkel (főleg Geirrel; aki nem, nem azonos a második kötet Geirével), s mikor hazatér, s nincs otthon az édesapa, akkor idillibb és jobb, s Yngve is többnyire kedves, rendes vele (a sorozat folyamán nagyon megkedveltem Yngvét; bár kétségtelen, ebben a részben előszeretettel hozza rá a frászt a kisöccsére); s bizony ott vannak a kötetben azok a kiegyensúlyozottabb, otthonosabb jelenetek is: például egy goffrisütés a konyhában, mikor nincs jelen a családfő, vagy az a nagyon szerethető és megmosolygotató jelenet, mikor Karl Ove és Geir megvallja szerelmét a szép nevű Anne Lisbetnek ("Kedves Anne Lisbet / A szívünk össze van törve / Gyere vissza hozzánk / Hallod / Nagyon szeretünk").

Ez a gyermekkor azonban nem végig idilli, nem felhőtlenül boldog. S ennek a legnagyobb okozója sajnos: az édesapa. Itt jobban ki van fejtve az, amit a Halálban Knausgård csak pedzeget, hogy hogyan keserítette meg az életüket a férfi, de ugyanakkor benne rejlett az egészben egy finomabb apa-fia kapcsolat is, valami halvány szeretetféle, vagy legalábbis, igyekvés; ami magyarázattal szolgál arra, miért siratta el Karl Ove az édesapját, ha egyszer a halálát kívánta. Karl Ove felmenti az édesanyját, őt nem hibáztatja semmiért, de nyilván felmerülhet bennünk a kérdés, az anya mennyit érzékelt abból, ami otthon történt, miért nem volt jelen, amikor baj adódott, miért gondolta azt, hogy nem lehet gond az úszóedzésre vásárolt holmikból, és a többi -  de tagadhatatlanul ő volt az a személy is, aki meleg családi hátteret tudott teremteni a fiai számára, amikor azoknak a leginkább szükségük volt erre.

Ez volt az első Harcom-kötet, amely esetén nem bántam volna, ha egy-két mozzanatot kihúznak; de tetszett, hogy Knausgård stílust váltott, nem félt ezt megtenni, s továbbra is működött a szövege. Vakon követem, bármiről is ír. Knausgård ezúttal nem csapong, a gyermek és kiskamasz él benne, fokról fokra haladva, hitelesen, azt is mesteri módon ábrázolva, mikor Karl Ovét már egyre felnőttesebb dolgok érdeklik, és bátyjával együtt zeneőrült lesz, vagy tombolni kezdenek benne a hormonok, és élénk érdeklődést mutat osztálytársnői iránt - s persze jönnek azok a tipikus kamaszos bénázások is. Imádtam a benne rejlő ártatlanságot meg annak elvesztését és hiányét. Ha a hetvenes években felnőtt, norvég férfi lennék, ez lenne életem regénye - de így is azonosulni tudtam vele. Több időt vett igénybe, hogy ráhangolódjak Karl Ove világára, mint az előzmények esetén, de mikor ez sikerült, kedvenc lett ez is. Ott pihen már a szekrényemben, s örülök, hogy ott van. Rajongok Kanusgårdért. Nem tud nekem csalódást okozni.

(Az édesapáról és gyermekeiről egyébként egyetlen felvétel kering az interneten; és az nagyon aranyos).

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐

Eredeti cím: Karl Ove Kanusgard:  Min Kamp. 3.

Eredeti megjelenés éve: 2010

Fordította: Patat Bence

Magvető, Budapest, 2018

416 oldal