Erről a kötetről nagyon nehéz kritikát írni. Önmagáért beszél. Beszámolókból épül föl, egy-egy feltárulkozásból a szerző felé: hol magányos hangok, hol emberi „kórusok" szólalnak meg, névvel és név nélkül, borzalmas életutakat föltárva. Sokáig elhallgattatott történetek kerülnek elő – szülők mesélnek, akiknek elhunyt, vagy haldoklik a gyermekük, feleségek, akiknek a férjeik borzalmas kínok között távoztak el, gyermekek, akikbe beleivódott a halál tudata, tudósok, akik bárhogyan próbáltak, nem tudtak segíteni; magasabb beosztásban lévő emberek, akik vakon hittek, és most marják magukat. Beszámolóik kórház- és jódszagúak, megállított órákkal, különös óvintézkedéssekkel zajló temetésekkel, hátrahagyott szokásokkal és babonákkal, meggondolatlan tettekkel, megölt háziállatokkal, felforgatott földdel, ahol a sugárzott porral együtt a családi hagyományokat is szerteszét szórta a szél.

A visszaemlékezések keretét két özvegy elbeszélése adja, akik férjüket veszítették el Csernobilnál; egy tűzoltó- és egy likvidátorfeleség – az egyikőjük az a Ljudmila Ihnatenko, akinek a történetét a Csernobil című sorozat is feldolgozta. Esetükben a boldog múlt a meghatározó; az idillikus házasság; hogy a legvégéig kitartottak a férjeik mellett, akkor is, amikor már biztos, külsőleg látszódó, rémítően torz nyomai voltak annak, hogy itt a vég. A  Csernobil előtti emlékek mások szólamaiban is gyakran előkerülnek; főleg az illegális zónákban élőknél tapasztalható, hogy számukra Csernobil "csupán" egy újabb csapás volt, egy láthatatlanul gyilkoló mozzanat a háborúk, erőszakos halálok, kitelepítések sorozatában.

A 2019-es Chernobil című sorozat plakátja.

A csernobili emlékek visszatérő képekből épülnek föl. Csupa szín és benyomás; rémisztő látvány, tudatlanság, alulinformáltság, néhány boldog pillanat. A magukat vodkával öngyógyító likvidátorok; a csellengő, leölt, éhező háziállatok; a sugárzás után bőven termő föld, amelyből nem szabadott volna enni, mégis sokszor megtették; az eltitkolt, titkosított, letagadott sugárzásértékek, a „Minden rendben van, csak mossatok kezet evés előtt" , a jód, a bőrfelszíni elszíneződések, a piros színű pocsolyák. A gyönyörű tűz, mellyel Csernobil lángolt, melyet a lakosok tudatlanul, közelről csodáltak meg. A nagybeteg férfitól megtagadott tükör. A fiatalok, akik biztosra veszik, nem fognak magas életkort megélni. A félelmet csernobili viccekkel oldó katonák, a 22 éves korukban rokkantságba került ifjak, akik nem találnak maguknak feleséget, mert „csernobiliak“, tehát "fertőzöttek, " "fertőznek," s "nem is igazi férfiak már." De szóba kerül az is, mennyire udvariatlan, vagy megfontolt tett nemet mondani, ha Csernobil közelében, a baleset után vendégül látnak, vagy hogy a kitelepített gyermekek milyen riadalmat keltenek egy fagyizónál, ahol klórral mossák fel utánuk a padlót. A katonák a hősiességről, a történelemről is elmerengenek; honnan kezdődnek a hősök, a nagy csaták; és hogy igazából a történelmi pillanatokban túl parányiak vagyunk ahhoz, hogy felnőjünk a történetekhez.

Az HBO 2019-es, öt részes sorozata, a Csernobil sokat merít ezekből a beszámolókból. Mégis másmilyen. Alekszijevics könyvében többnyire a civilek szólalnak meg, míg a filmekben a baleset okát, fizikáját, s a hatalmon lévők döntéseit, azok következményeit követhetjük nyomon. Azt, hogy mi történt volna akkor, ha nem áldoznak fel ennyi emberéletet, ha Csernobil még ennél is nagyobb pusztítást végez. A filmeket a civileket az Ihnatenko házaspár, a zónát elhagyni nem kívánó lakosok, illetve az állatokkal végző emberek képviselik; Ljudmila tettei a regényben érthetőbbek, és talán átérezhetőbbek is, mint az HBO verziójában.

Alekszijevics könyvében Csernobilról kibeszélésre kerül, ami a tragédiáról csak elmesélhető. A tudatlanságok, a hazugságok, a vakhit, a tussolás. A stigmák és betegségek, amelyek egy életen át elkísérnek. Az elpusztított környék, a bő termés. A múlt hátrahagyása, mikor egész addigi életünket egyetlen lakásban éltük le, a gyermekek magasságát újra és újra belekarcolva az ajtófélfába. Felkavaró; egyes olvasók számára talán túlságosan is. De meg kellett írni. Valami nyomot kellett hagyni. Valószínűleg sosem fog kiderülni, hányan haltak meg Csernobil miatt, s hányan fognak meghalni még.  Alekszijeicsnek mindenesetre kijár minden elismerés, hogy felkutatta a némaságban élőket, és hangot adott nekik, akkor, amikor még lehetőségük volt a beszédre.

Csinszka alakja ezer darabból tevődik össze. Lényét nehéz lehetett megragadni. Rockenbauer Zoltán azonban ügyesen rajzolja elénk Boncza Berta portréját. Dokumentumkönyvét Ady temetésével kezdi, Csinszka utolsó portréjával zárja. Soraiban Csinszka él: a Szamóca utcában, bűbájosan, az estélyeken, a kertekben. Alakja a visszaemlékezésekben, Csinszka önértelmezéseiben és Rockenbauer Zoltán kommentárjaiban tárul elénk, de úgy, hogy a szerző sosem tör pálcát könyve alakjai felett. Soraiban az objektivitást személyes meglátásokkal keveredi, amelyek azonban megalapozottak, levezetettek, kikutatottak; információk között igazodik el, cáfol, érvel, s amikre nincs bizonyíték, azokat a helyükön kezeli, esetleges jövőbeli dokumentumokra bízza. 

A "múzsa" három neves művészt is megihletett: Ady Endrét, Babits Mihályt, Márffy Ödönt – és akkor a kamaszkori szerelmek még szóba sem kerültek. A kapcsolatok közül a Márffyval kötött házasság tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak (legalábbis Márffy alkotásai ezt sugallják). Csinszka Ady mellett inkább ápoló volt, Babitscsal folytatott, nem túl nyílt és nem túl hosszúra nyúlt kapcsolata pedig igencsak komikusnak tetszik – Babits mintha egyszerre vonzódott volna özvegy Adynéhoz, és futott volna előle, a hozzá illő sebességgel (az utóbbira Rockenbauer Zoltán több okot is felhoz, s mindegyik indokban van valami). A Márffy Ödönnel eltöltött évek azonban  idillinek tűntek: el tudtam  képzelni az öregedő házaspárt, ahogy haláluk előtt is békében,  szalonjukban fogadják a művészeket. A nagy lánggal égő, beszédes Csinszka valószínűleg akkor is elemében lett volna  – ha megadatik neki. 

Csinszkát bizonyára nem ismernénk ma, ha nem Ady Endréné és Márffy Ödönné lett volna. Ugyanakkor személyisége mégsem engedik, hogy "csupán" Adyné és Márffyné legyen. Ő Csinszka. Csacsinszky párja. Lánkó. Bertuska. Boncza Berta. A csucsai kastély kisasszonya. Játékos kisfiú és kislány. Egy bohóc. Egy ember, aki korán halt meg, de sokat megélt, és versek is, festmények is megőrizték lényét a nagyvilágnak. És Rockenbauer Zoltán kötete olvasmányosan, igényesen, fényképekkel tárja elénk, milyen is volt a múzsa sorsa.

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa (Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese)