Kara könyvese

"Hallottam, hogy azt kérdezed édesapádtól, milyen vagyok és hol élek. Lerajzoltam Neked magamat és a házamat. Aztán vigyázz ám a képre! Épp most indulok Oxfordba, a zsákom tele van játékkal - viszek néhányat Neked is. Remélem, időben odaérek; ma este nagyon mély a hó az Északi-sarkon."

Karácsony környékén nem lehetett rossz Tolkien-csemetének lenni. Mert mi is lehetne annál szerethetőbb, minthogy a papa huszonnyolc éves korától egészen ötvenegy éves koráig „Karácsony apó“ (Father Christmas) szerepében tetszelgett, vélhetőleg esténként körmölve leveleit, melyek utóbb a kandallópárkányon landoltak, gyanús, havas lábnyomok kíséretében, s olyan mesés bélyegzővel ellátva, mintha csakugyan az Északi-sarkon készültek volna -  meglepve  ezzel J.R.R. Tolkien előbb Oxfordban, majd Leedsben, később megint csak Oxfordban élő gyermekeit: Johnt, Michaelt, Christophert és Priscillát. (Akik közül sajnos már csak Priscilla él, ő ebben az évben ünnepelte 91. születésnapját).

Már maga az ötlet is nagyon aranyos; a belefektetett energia még inkább; gazdagon illusztrált, színes betűkkel és képekkel ellátott levélkötet, mely darabjai évenként betekintést nyújtottak a Tolkien-gyerekeknek a sarki világba. A kötet bal oldalán az eredeti levelek másolatait találjuk, az összes apró megjegyzéssel és illusztrációval egyetemben (köztük pazar mintákkal is), a jobb oldalon pedig a magyar fordítást; így hibába rövid maga a kötet, jódarabig el lehet pepecselni vele, ha úgy döntünk, a kézírásos leveleket is végigbogarásszuk - amit érdemes is megtenni, tekintve, hogy némely apróbb megjegyzés - például a képek mellettiek  - kimaradtak a fordításból (s vélhetőleg az eredeti kiadásokból is). Minden egyes üzenetet átjár a karácsonyünnepek varázsa, és nem érződik idejétmúltnak, még annak ellenére sem, hogy az első levél éppen  december 22-én ünnepelte írásának századik évfordulóját, tehát nem épp a legmodernebb darab.

Mert ezek a levelek egy család ismétlődő karácsonyainak lenyomatai. Nyilván vannak benne apróbb utalások a Tolkienok életére (például az izlandi dada megemlítése, vagy az, éppen milyen márkájú építőkocka volt divatban), de sosem éreztem úgy, hogy olyasmiről olvasnék, amihez semmi közöm - sőt! a legszívmelengetőbbek éppen a kiszólások voltak: "Ui: (Chris, nem kell félned tőlem.)" vagy "Ölellek Benneteket, puszit küldök Priscillának, és üzenem, hogy a szakállam puha és selymes, mert soha sem borotválom." Tolkien Északi - sarkja a szemeink előtt bontakozik ki, és válik kapkodós, egy háromévesre szabott emlékeztetőkből (és hangulatos rajzokból) kalamajkák sorozatává. A világ kinyílik:  Karácsony apó reszketeg betűi mellé más írásmódok csatlakoznak, s vannak, akik marokra fogják a ceruzát, vagy az arktiszi nyelven küldik üzeneteiket, vagy  éppen nem a legmakulátlanabb a helyesírásuk - és egy csapásra befalják Karácsony apó dugi csokikészletét. Tolkien karakterei, akiket Karácsony apó köré teremt, mind szerethető, eredeti figurák: az aranyos, kétbalkezes torkosborz Jegesmedve, aki akaratlanul is kárt tesz a játékokban, s aki vélhetően a Tolkien-gyerekek kedvence lehetett (ahogy az enyém is); a Jegesmedvebocsok, akik finn  neveket viselnek, és egy pillanat alatt képesek fölforgatni Karácsony apó békés életét; a Holdbéli ember, aki néha megnyalintja a konyakot, és a kanapé alatt köt ki, vagy a Hóember, aki Karácsony apó kertésze, s ő címzi meg - roppant találó módon - fehérrel a szénfeketén érkezett borítékokat. S ha mindez nem lenne elég, Tolkien kreativitását a végsőkig fokozza, tehát az Északi-sarkon fönnakadhat a sapkánk, az északi fény valójában egy tucatnyi, eldurrogtatott tűzijáték, s odafönt a sarkvidéki népek ugyanúgy szeretik a kívánságbonbonokat meg a mazsolás süteményeket, akár az angolok. Hogy a komor koboldbarlangokról ne is beszéljünk - mert bizony ott bolyonganak a gonosz koboldok is, sötét tárnáikba bújva, a hófödél alatt - de azért sosem olyan ijesztőn, hogy komorrá tegyék a karácsonyi üdvözleteket.

S ott vannak persze a pazar illusztrációk is. Karácsony apó segít a gyermekeknek, rajzaival megmutatja, mi is történt pontosan, hogy néz ki a háza, hogyan fest ő maga, milyen a környezet - s Tolkien rajzai jellegzetesek, színesek és aranyosak,  ha az emberek ábrázolása hagy is némi kivetnivalót magában (de abban is annyira jellegzetesen, megmosolyogtatóan tolkieni, hogy hozzátesz a kötet bájához). A színek rikítók és vidámak, a csillár részletgazdag, a pingvinek aranyosak, s a képek és az írások kölcsönösen kiegészítik egymást - tehát örülök, hogy Tolkien az illusztrálásra is fordított idejéből, mikor leveleket írt az apó nevében.

Míg Karácsony apó körül sokasodnak a galibák, Tolkienék jelenében is beköszönt a nagy, gazdasági világválság vagy a második világháború, amelyek a levelekben is kifejtik hatásukat; de szerencsére sosem annyira, hogy egy bekuckózós olvasást nyomasztóvá tegyen. Sőt - valahol hozzá is tesz a kötethez, hogy reflektál jelenére, s elmagyarázza, hogy nem olyan és annyi ajándékot küld, amilyen és amennyi kérés volt, s nem menekül egy cukormázas világba, amelyben minden jó és szép - hiszen Karácsony apót is folyamatosan fenyegetik a koboldok, ahogy gyülekeznek a felhők a világ fölött.

Magyar fordításban a Karácsonyi levelek egyébként meglehetősen későn, 2016-ban jelent meg először (az angol nyomtatás 1976-ból való, posztumusz kötet, de Tolkien már A hobbit publikálása után megkereste vele a kiadót), és már akkor be szerettem volna szerezni, majd a következő karácsonyra okvetlenül, majd az azután következőre feltétlen, majd....végül 2019 lett belőle, s a lábamat lejártam érte, de nem bántam meg, hogy beszereztem. Érdemes karácsony környékén lapozgatni ezt a kötetet, még akkor is, ha nem hiszem, hogy bármikor is kiadták volna, ha nem Tolkien neve futna végig a borítóján - de kár lett volna, ha éppen ez marad ki az életmű publikálásából. A fordítás igényes és játékos, és a vers magyarítása is mesés, s csupán azt találtam furcsának, hogy az utolsó levél átirata néha egyáltalán nem emlékeztet az eredetire, bár ha gyermeknek olvassuk föl, talán tényleg szerencsésebb a magyar változat (spoiler: Tolkien pénzt küld az eredetiben Priscilla utolsó karácsonyi ajándékaként, hogy abból vegyen magának könyveket a magyar fordítás "nem maradt macskanyelv" "de a könyvek közül majdnem mindet küldöm" helyett). Talán ez az egyik legszerethetőbb Tolkien-kötet, amit valaha olvastam - még akkor is, ha decemberben jön el igazán az ő ideje. De akkor mindenképp.

Értékelés: 4,5/5

   Eredeti kiadás éve: 1976

   Fordította: M. Szabó Csilla és Falcsik            Mari (versbetét)

   Magvető, Budapest, 2019

   191 oldal

" A hegyek hatalmához nem ér fel se élet, se halál, se a földnyelven egymáshoz bújó házak, amikben élünk. Egy tál fenekén lakunk, a nap csak telik, és ahogy esteledik, a tálat lassan megtölti a sötétség, és kigyúlnak a csillagok. Örökké ott pislognak fölöttünk, mintha fontos üzenetük lenne a számunkra, de miféle üzenet az, és kitől jön? Mit akarnak tőlünk, vagy még inkább: mit akarunk mi tőlük?"

Ennek a regénynek nagyon szép a nyelvezete. Nem is csoda: az izlandi író, Jón Kalman Stefánsson, a Halaknak nincs lábuk szerzője eredetileg költő volt. Soraiban szokatlan metaforákkal s hasonlatokkal tárja elénk Izland vidékét, ezt a vad, kegyetlen világot, melynek kevés a fénye, néha kevés a reménye, de ugyanakkor szép és költői hely.

A trilógia három könyvének főszereplője: a fiú. Csak így, egyszerűen: a fiú; mintha még nem érdemelte volna ki nevét, vagy a világ összes ifját hivatott volna képviselni. Mindössze húsz esztendős, és egy kis halásztelepen keresi kenyerét, valamikor a 19. század végén, Izlandon. Sanyarú sors jutott neki: édesapja a tengerbe fulladt, édesanyja és húga meghaltak, s a fiú különböző telepeken nevelkedett, bátyjától elszakítva, s most ott áll, a szavak iránt érdeklődőn, naivan és tapasztalatlanul, egy szebb életről álmodozva - mígnem egyedüli barátja, a költői Bárður egy véletlen folytán halálra nem fagy egy halászat során, így hagyva magára névtelen bajtársát és szerelmét, Andreát. A fiúra hárul hát, hogy veszélyes útra keljen, hogy visszajuttassa Bárður kölcsönkönyvét, Milton Elveszett paradicsomát eredeti gazdájához, a mord és vak hajóskapitányhoz, Kolbeinnhez, s hogy a küldetés végeztével saját kezével végezzen magával, ha az a barátja sem él már, aki a legkedvesebb volt a számára.

A három regény tulajdonképpen a fiú felnövéstörténete. Alig néhány hónapig követjük nyomon a sorsát, de addig alaposan megismerjük őt: összes kisfiús ártatlanságot, a mély, költői lelkét, szerelmi vágyódásait és azt a kegyetlenséget, amely körbeveszi. Rendkívül tisztalelkű (talán túlságosan is az), aki érzékeny a szavakra, nem halásznak termett, s így a korabeli világ sem sok lehetőséget tartogat a számára. A hó hullik, akár az angyaltollak, s dobol az eső, akár a régi regék, s a halászlegények úgy szállnak csónakba, hogy egyáltalán nem tudnak úszni, s csupán egy vékony deszkapalló választja el őket a túlvilágtól. Az emberek menny és pokol között kódorognak, éheznek és fáznak, rendkívül magányosak, csakhogy a  nyár magával hozza a szerelmet és a fényt.

A három kötet közül az első, a Menny és pokol csupán előkészíti a történetet tragédiájával, s a furcsa (a világirodalom talán egyik legfurcsább) küldetésével: a második kötet, Az angyalok bánata egy kaland meséje, melyben a fiúnak bizonyítania kell erejét és rátermettségét, egy levelet eljuttatva egy Jeges-tenger közeli vidékre, az óriás és víztől rettegő postással, Jenssel; míg a harmadik darab, Az ember szíve lapjain a női szereplők igyekezni kivívni maguknak a függetlenséget a Községben, míg a fiút két lány fele is húzza a szíve. Nem mondanám, hogy bármelyik rész is a többi fölé kerekedett volna; engem talán a második kötet kalandjai húztak a legjobban magukkal, úgy, akár egy izgalmasabb Jack London-regény; egy tisztaszívű fiú és egy szótlan óriás tett meg benne jókora utat, fagyban és hóviharban, nyers, férfiúi erővel küzdve meg a természettel, a társadalom határain élő, jószívű családokkal találkozva, s olyan embereket látva az összefüggő hófüggönyben, akik már rég nem élnek. A lassan megtett léptek és bajtársiasság kötete volt ez: szívszorító  és letehetetlen. A harmadik rész megint csak más: a Község csöndesebb életére hagyatkozik,  hatalmi harcokkal és utazással vegyítve, s ha voltak is olyan része, melyeket egy kissé lassúnak találtam, a nyelvezete továbbra is költői maradt, a befejezés pedig látszólag elkerülhetetlen, és olyan szép és szívfájdító, hogy nem is igen tudnék erre a trilógiára nem kiemelkedő műként tekinteni.

A Menny és pokol trilógia másik erőssége a narráció szokatlan volta. Apróbb betétek találhatóak benne, dőlt betűkkel szedve, melyekben a vidék halott lelkei szólalnak meg, bemutatva az életet, úgy, mintha vezekelnének, mintha nem tudnának elszakadni a világtól. Az átkötő szövegek is sokszor egy közösség nevében szólalnak föl, hisz maga a Község regéli el, mi történt akkor, amikor a fiú megtette az utat a könyvvel, és egy fogadóban talált vigasztalást. A kötet karaktereinek nagy része függetlenségre törekszik; sok itt az erős nő, akiket azonban kivétel nélkül a szájukra vesznek a falvak - Geirþrúðurt, Andreát vagy a vörös hajú, gyermekét egyedül nevelő fiatal Álfheiðurt (mondtam már, hogy imádom az izlandi neveket?) De jelentősek (és többnyire jók) a férfi szereplők is: a világ ártatlanságát és természetes kíváncsiságát megtestesítő fiú, a szerelmes és zord postás, Jens, de Kolbeinn is, a hajóskapitány, aki mindig annyira szerette a könyveket, s végül pont a szeme világát kellett elveszítenie.

S fontosak még a leírt és kimondott szavak; hogy milyen súlyos következményekkel járhat az irodalom, ugyanakkor segedelmet is nyújthat, ha baj van, hogy segíthet nekünk bizonyos döntések meghozatalában, hogy váratlan lépésekre sarkallhat, hogy új világokat tárhat elénk, akkor is, ha már elveszítettük a szemünk világát, élet és halál kérdéseit kutatva akkor, ha érzékenyek vagyunk a könyvekre. Márpedig ebben a világban, ahol csak kevesen tanulnak, bizony kevés ember érdeklődik a könyvek iránt; s akik meg igen, azok  igazi kincsnek számítanak a századfordulós Izlandon.

A Menny és pokol trilógia tehát egyszerre egy felnövéstörténet, egy verseskötetnyi szépséggel fölérő regényhármas, a halálról, a szerelemről, az életről és az írás erejéről tett értekezés. Gyönyörű és megható és kalandos, egy olyan vidékről szólva, ahova szívesen eljutnék egyszer, ha nem is szeretnék azok között a körülmények között élni, melyekben a szereplők kénytelenek. Ha pedig kedvet kaptunk a szerzőhöz, jó hír, hogy már magyar nyelven is elérhető a Halaknak nincs lábuk folytatása, A mindenséghez mérhető.

És végezetül az Elveszett Paradicsom egyik végzetes sora: "Nélküled nekem már nem kedves semmi."

Kamaszkoromban hatalmas elvárásokkal fogtam bele a Büszkeség és balítélet olvasásába, de csakhamar megcsappant a lelkesedésem, amikor túljutottam az első oldalakon. Továbbra is csodálom Jane Austen szellemességét és íráskészségét, és nagyon örülök, hogy sikeres tudott lenni egy olyan korban, amikor egyedülálló nőként nem sok minden várt rá - ugyanakkor zavar, hogy sosem tudom, melyik regényében mi történik, hogy melyikben mely visszahúzódó, bolond, szellemes nő és mord férfi szerepel, s ráadásul az egyedüli életcél, hogy minél előnyösebb házasságot kössön az ember. Örülök annak, hogy vannak, akik szeretik, de nekem még az agyondicsért 1996-os feldolgozást sem volt merszem megtekinteni (pedig már nagyon régen kerülgetem - de mi van akkor, ha az sem tetszene?) Sokszor próbálom magamnak megmagyarázni, miért nem tud közel kerülni hozzám Austen: mert nem igazán kedvelem a romantikus regényeket, vagy egyszerűen kiráz a hideg attól, hogy egy olyan korban éljek, amelyben egyedüli szórakozásom, hogy egy hónap múlva valaki bált rendez a birtokán. Mindenestre rövid távon beleőrülem volna a semmittevésbe, az bizonyos.

Szintén népszerűtlen vélemény, de gyerekkoromban nagyon szerettem Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét (Mr. Rochester!), s a nővérem addig-addig mesélte, hogy az Üvöltő szelek sokkal jobb annál, hogy tizenöt évesen nekiálltam az olvasásának. Eleinte szerettem a gótikus kastélyt, a vihart, a lápot, a kisfiút...hogy azután több ármánykodást és szenvedélyes szerelmet kapjak, mint egy telenovellában. Nem állítanám, hogy az Üvöltő szelek rossz regény lenne, mert egyértelműen nem az, csak ha a Brontë nővérekre terelődik a szó, számomra Charlotte az, aki a meghatározóbb - vagy még mindig nem értem meg kellőképpen az Üvöltő szelekhez. Heathcliffet szerettem volna, ha nem tesz mindig rossz dolgokat, Catherine pedig...nem, sajnos nem. A kilencvenes években készült feldolgozás „Wuthering Heights“ című zenéjét azonban kifejezetten kedvelem (Karliene feldolgozása első hallásra talán közönségbarátabb lehet, mint Kate Bush eredetije, szóval érdemesebb lehet azzal kezdeni az ismerkedést).

2. A kedvenc klasszikus korszakod, amiről szívesen olvasol:

A Viktoriánus-korszak, azzal a lassú, kandallótüzes meséléssel, amit például Charles Dickens is képviselt. Nagyon szeretem a Karácsonyi éneket és a Szép reményeket, s az utóbbi számomra úgy Dickens legjobbja, hogy Pip meglehetősen büszke és pökhendi (és melyikünk nem járna így?), de Joe végig nagyon aranyos vele. S a végső jelent, Estellával - telitalálat.

3. A kedvenc tündérmeséd: 

Széttáncolt cipellők. A legkisebb, ijedős lányt mindig sajnáltam, amiért a nővérei letorkollják (spoiler: és hogy a katona végül nem őt vette feleségül). Egy karácsonykor még a német mesefilm-feldolgozása is jólesett.

Bár nem hagyományos tündérmese, de a Hűséges János is nagy kedvenc.

4. Egy híres klasszikus, amit még nem olvastál (és szégyelled):

A Háború és béke. Korábban a Bovaryné volt, de azt annyira szégyelltem, hogy a nyáron végre-valahára elolvastam.  A Háború és béke... már sajnos kellett úgy tennem, mint aki olvasta...az első kötetét kimentettem a a könyvtárból, mielőtt újra bezártak volna, s majd meglátjuk, karácsonykor mennyi időm lesz rá, hogy elovassam, mert már a felét is óvatosan kell emelgetni.

 5. Nevezz meg legalább egy, de minimum öt klasszikust, amit el szeretnél olvasni:

Mary Shelley Frankensteinje; tavasszal megnéztem a National Theatre "Benedict Cumberbatch a szörny" - féle feldolgozását, és tetszett, nagyon. Margaret Mitchelle Elfújta a szélje: tizenéves egyszer nekikezdtem angolul, de kifutottam az időből, és visszakerült a könyvtárba, azóta pedig csak elméletileg van meg nekik, mert sosem láttam viszont, pedig tökéletes karácsonyi olvasmány lenne. Dosztojevszkij-től a Karamazov testvérek: a gimnáziumi magyartanárom kedvenc könyve volt, és érdekel a témája,de mindig elrettent a külső-belső súlya. Kosztolányi Dezsőtől Az aranysárkány: egyszer nagyon szégyelltem magam miatta, mert egy vizsgán ezt a címet akarták belőlem kicsikarni, de nem volt fogalmam arról, hogy miről szól (igaz, sosem kellett elolvasnom). Angela Carter: A kínkamra és más történetek - a Szépség és a szörnyeteg átirata telitalálat, s a két Piroska és a farkas történet is, de a teljes kötetre még sosem kerítettem sort. Ez már a hatodik, de szeretném befejezni Németh László Iszonyját is, mert bár Nelli nem egy szokványos hősnő, de meg tudtam érteni őt. (És muszáj ide írnom egy hetediket is...az Alice Csodaországban, mert az egyik legjobb barátnőm annak a Tim Burton-féle filmváltozatáról írta a szakdolgozatát, és egyébként is, már illett volna olvasnom.)

6. Egy olyan kedvenc könyved / könyvsorozatod, amelynek egy klasszikus az alapja:

Nem a legmodernebb talán, de szeretem, ha mitikus / bibliai történeteket dolgoznak föl, szóval Steinbeck: Édentől keletre.

7. A kedvenc filmed / sorozatod, amelynek egy klasszikus az alapja:

Charles Dickens tavaly BBC-si Karácsonyi ének végig lekötötte a figyelmemet, még akkor is, ha az összes 21. századi témakört felhánytorgatták benne (ez alatt mindenféle erőszakot is értek -  a többségére szerencsére csak utaltak - de semmiképpen sem kisgyermekes-családi program). Szerettem a feketeségéért, meg a  havas utcáiért, meg hogy az ünnep ellenére tökéletesen benne volt a tél nyomasztó hangulata. Az élet csodaszép utolsó fél órája pedig annyira hajaz a Karácsonyi énekre, hogy azt is muszáj idevennem,  még akkor is, ha nem szigorú értelemben vett adaptácó, s a film első háromnegyedében semmi Karácsonyi énekes nincsen.

És igen - a Greta Gerwig-féle Kisasszonyok. Szeretem, hogy keretet adnak a történetnek, hogy megmutatják, Jo mit veszít, mit nyer, s ahhoz képest, hogy könnyed kikapcsolódásként néztem meg, sikeresen elbőgtem magam rajta. Nagyon motivál, s Jo-tól kezdve az összes karakter a helyén van, és számomra nagyobb a súlya is, mint az 1990-es években készült földolgozásnak. És időközben a Szerelmes Shakespeare-t is nagyon megszerettem. (Amit pedig feltétlenül meg szeretnék majd tekinteni  az Alfonso Cuarón Szép reményekje, már csak Tori Amos Siren című dala miatt is, ami nagy kedvenc).

8. A legrosszabb adaptáció:

Azt hiszem, egy kicsit csalok, mert a 2005-ös Grimm című filmet fogom mondani, ami, ugye, nem egyetlen klasszikus adaptációja. Kiskoromban nagyon meg szerettem volna nézni, és a rajz-kistanár egy órára még be is hozta a plakátját, de mire végre sorra kerülhetett nálam, nagyot csalódtam benne. Az alapötlet önmagában jó lenne (a Grimm testvérek kalandjai a Grimm-mesék alakjaival - igaz, már évtizedekkel korábban is készült hasonló földolgozás), és a színészek is jól játszanak, a cselekmény azonban valahol nagyon félrement.

9. A kedvenc klasszikus-kiadásod:

Nem gyűjtöm az életmű-sorozatokat, s a magyar klasszikus-könyvtárak eléggé egyszerűek és komorak (a sötétbarna kötésű Jókai-összes, például). De nagyon szeretem, ahogyan a Penguin Kiadó a piacra dobja a munkákat, s főleg a clothbound-kiadások kis takarosak.

10. Egy alulértékelt klasszikus, amit bátran ajánlasz:

Nem hiszem, hogy a Hamlet annyira népszerűtlen volna, de 15 éves koromban tényleg nagy hatással volt rám, s valószínűleg jobban értékeltem, mint a kilencedik évfolyamosok általában. Ráadásul abból kellett megtudnom, hogy a Hair című musical végén (közvetlenül azelőtt, hogy repülőre szállna Berger) miért tették idézőjelbe az, hogy a „Többi néma csend“ - az akkor tényleg egy hatalmas "Aha!" - élmény volt a számomra (a kórus egyébként végig Hamlet végsorait énekli a háttérben, legalábbis a filmes feldolgozásban).

Ha pedig egy általánosságban alulértékelt klasszikust szeretnék mondani, akkor talán az óangol Beowulf ... az ókori római és görög eposzok olvasottabbak, de engem jobban vonz az északi világ.

Amíg el nem olvad a hó

A különleges nevű, Alaszkában élő Eowyn Ivey 2012-ben jelentette meg élete első regényét, A hóleányt. A mesei elemekkel átszőtt történet egy orosz folklórmeséből, a Sznyegurocská-ból merít ihletet, és helyezi át azt egy, az írónő által is jól ismert vidékre, Alaszkába.

Azonban nem csak Eowyn Ivey érzi otthon magát a Wolverine folyó mentén, hanem mi, olvasók is. Ivey – akárcsak Jack London – nem próbálja meg romantikus fényben feltüntetni az aranyásók kedvenc vidékét: az ottani telek kemények és hosszadalmasak, a föld csak komoly nehézségek árán megművelhető, s az érintetlen vidékek emberei gyakran jávorszarvashúson és burgonyán vészelnek át egy egész telet. Alaszka egyszerre kegyetlen és gyönyörű tájék, ahol mindennapi küzdelem folyik az életben maradásért, de ahol kárpótlásul meseszép  hegycsúcsokat, sűrű hóesést és mélyzöld fenyveseket kapunk.

A történet 1920-ban veszi kezdetét, Alaszkában. Az idősödő, telepes házaspár, Mabel és Jack épp arra készülődnek, hogy második telüket vészeljék át egy aprócska faházban, ám házasságukra sötét árnyékot vet a tény, hogy egy csecsemőjük halva született, több gyermek pedig nem adatott meg nekik. A mélabús, töprengésre hajlamos Mabel rettegve várja a következő telet, amikor egyre hűvösebbre fordul az idő, és egyre hosszabbodnak az éjszakák; ráadásul férje, Jack anyagi nehézségekkel küzd, és már-már azt fontolgatja, hogy a helyi bányában vállal munkát, teljesen magára hagyva ezzel Mabelt. A bajok közepette szinte egyedüli segítőjük a Benson család, a nem túl távol élő telepesek, akik három fiúval élnek a vidéken - ők azok, akik kirángatják Mabelt a kényszeresen magára vállalt magányból, és segítenek neki a ház körüli munkákban. 

Amikor a hideg és a sötét már-már fullasztóvá válna, decemberben végre leesik az első hó. Mabel és Jack hosszú idő után végre újra boldogok, és egy hógolyócsatát követően úgy döntenek, építenek egy hókislányt – ám a hóember reggelre eltűnik, és helyette egy szőke, kék szemű kislány járja az erdőt, a hóember sáljával a nyakában. De mit keres egy gyermek egyedül a vad vidéken? És miért jár egy vörös róka folyton a nyomában?

A hóleány, mint egy tünemény, folyton jön és megy, új értelmet víve Mabelék életébe. Létezése teljesen megmagyarázhatatlan, és rövid kérdezősködés után Jackéknek rá kell döbbenniük, hogy semmi köze a környéken lakó telepesekhez. Bensonék sem hisznek nekik: úgy vélik, a bezártság és a sötét „faházfrászt” idézett elő, ami gyakran depressziót és hallucinációt okoz a telepesek körében. A faházfrász lényege, hogy „elkezdesz olyan dolgokat látni, amiktől félsz…vagy amikre vágysz.”

A hóleány alakja azért is érdekes, mert Eowyn Ivey soha nem ad választ arra a kérdésre, hogy mennyiben mesei, és mennyiben racionális a létezése. Története így is, úgy is értelmezhető.  Míg létére valósághű magyarázatokat is kapunk, néhány esemény nehezen megmagyarázható, így a meseiség végig jelen marad a regényben. A hóleányt zavarja a kis faházikó melege, nyomában hóördögök és jégvirágok keletkeznek, tenyerében sosem olvad el a hópehely. Teljesen egyedül él a vadonban, de látszólag ügyes vadász, és jól boldogul ott is, ahol a felnőttek nem képesek.

A regény ügyesen egyensúlyozik az idilli és a tragikus jelenetek között. Van itt közös vacsora, süteménykészítés és korcsolyázás, sok-sok áfonya- és hagymalekvár, egy különleges kislány gyakori látogatásai - de nyirkos, jéghideg, füstszagú kunyhó, reménytelennek tűnő vadászatok, sáros-dohos föld is, amely csak súlyos nehézségek árán termeli meg a betevőre valót. Alaszkának a gyönyörű és a kegyetlen arca egyaránt megmutatkozik, amitől az olvasó egyszerre akar majd biztonságos távolságban maradni tőle, és egyszer elutazni oda. A tavasz és a nyár bár rövid, de meseszép, és ha újra leesik a hó, végre elérkezik a hóleány visszatértének ideje.

A házaspár életében a fő boldogságforrássá a hóleány és Bensonék válnak. George Benson felesége, Esther, az értelmiségi családból származó Mabel teljes ellentéte. Praktikus, férfias asszony, akit egyáltalán nem érdekel, mások mit gondolnak róla. Míg Mabel „karót nyelve” igyekszik megfelelni mások elvárásainak, Esther otthona rendetlen, harisnyája lyukas, hálaadásnapi pulykája nem túl jól sikerült. Ráadásul férjével együtt teljesen természetesen kezelik azt a tényt, hogy Jackéknek nem lehet gyermekük – Mabel elsősorban ugyanis a folytonos kérdezősködések elől szökött el Alaszkába. Egy olyan helyre vágyott, „…ahol csend lesz.(…)Nem lesz gyereksírás, sem csacsogás.(…)A kudarcnak és a bánkódásnak ezek a hangjai mind elmaradnak, és nem jön más helyettük, csak a csend.” A történet során azonban rá kell döbbennie, nem a csend a megoldás a problémáira. Ahogy eseménytelen házasságukba újra visszatér az élet, úgy válnak ők is egyre boldogabbá: Mabel egyre inkább magára talál a vad vidéken, újra rajzolni kezd, míg férje, Jack keményem dolgozik a megélhetésükért.

Hogy jobban megismerjük az „eredeti” történetet, Ivey több támponttal is szolgál olvasás során. A könyv három részre oszlik, amelyeket egy-egy idézet vezet fel: az első Arthur Ransome, a második Freya Littledale Sznyegurocska-átiratából származik, a harmadik pedig az eredeti Sznyegurocska (Hópelyhecske) népmeséből. A gazdag fantáziával megáldott Mabel kiskorából emlékszik egy történetre, amely egy hóból kislánnyá vált lényről, és az őt követő vörösrókáról szólt. Ezt a négyszögletű, kék kötésű könyvet küldi utána nővére, Ada, ám a történet cirill betűkkel íródott, így Mabel csak az illusztrációk alapján tájékozódhat. Ada levelében egy valóban élt személy, Arthur Ransome neve is említésre kerül. Ez azért is érdekes, mert az elsősorban a Fecskék és fruskák-sorozat szerzőjeként ismert brit író itt Mabel édesapjának egyik tanítványaként tűnik fel, aki igencsak érdeklődik az északi népmesék iránt (ahogy Little daughter of the snow néven a Sznyegurocska-történetet is újraírja).

A Pulitzer-díjra jelölt könyv világszerte igényes kiadásokban látott napvilágot. Érdemes például megszemlélni a különböző fordítások borítóit. A képeken általában a kislány és a rókája tűnik fel, vagy havas tájon, vagy kék háttér előtt. A magyar kiadás is hozza a kellemes, hóeséses, téli hangulatot, habár egy kicsit túlságosan emlékeztethet minket egy szaloncukor csomagolására. A tördelés során a szakaszokat hópelyhek választják el egymástól, és a hóleánnyal folytatott beszélgetések gondolatjel-nélküliek, így is fenntartva a lány mitikusságát.

Eowyn Ivey nem az első, és vélhetően nem is az utolsó, aki meséket ír át. Ahogy a Sznyegurocská-nak is számtalan előváltozata és befejezése létezik, így mostanában is nagy divat, hogy régi történetek új köntöst nyernek – gondoljunk például Angela Carter-re, aki felnőttek számára írja át a hagyományos meséket, vagy Neil Gaimen-re, aki szintén sokat merít a mitikus történetekből. Ám amíg az említett szerzők művei sokszor felkavaróak, addig Eowyn Ivey A hóleánya minden korosztály számára megfelelő olvasmány lehet. Az írónő rövid, kifejező mondataival hibátlanul megjeleníti az alaszkai táj hangulatát, amelynek havas, áfonyabokros tájain jól elfér egy orosz népmese szereplője. Ivey soraiból kitűnik, hogy jól ismeri Alaszkát, és nagy odaadással foglalkozik a különös hókislány történetével. Regénye nem kiszámítható, de nem is tartalmaz meglepő, az eredeti mesét felrúgó fordulatot - egyszerre ismerős és egyedi, akárcsak egy hópehely. A legideálisabb olvasmány persze télen, amikor az ember alig várja, hogy olvasás közben esni kezdjen a hó – de mivel idilli, tavaszi-nyári jeleneteket is tartalmaz, az év bármely szakában kellemes kikapcsolódást jelenthet.

Hasonló olvasmány: Edith Pattou: Északfi

⭐⭐⭐⭐⭐

---

        Eredeti cím: Eowyn Ivey: The Snow Child

        Eredeti megjelenás éve: 2012

       Gabo, Budapest, 2013

       Fordította: Bori Erzsébet

      340 oldal

Michael Ende: A végtelen történet 

Ötödik osztályos koromban, egy novemberi reggelen valamiért nem kellett iskolába mennem, s így otthon maradtam hát,  én és a könyvtári könyveim. Az egyik regény az a Végtelen történet volt, melyet filmen sosem sikerült végignéznem, s így nem is akaródzott elolvasnom, egyáltalán, sosem...de a könyvtárosnők olyan meleg szívvel és sokszor ajánlották, hogy muszáj volt hazavinnem végül. Mondanom sem kell: nagyon megszerettem Ende történetét. Nagyon. Együtt szorítottam Barnabással Atráskóért mindeféle világítás mellett, a lakás különböző szögleteiben;  fölkaptattam a havas hegycsúcsokra és az Elefántcsonttorony tetejére, alkudoztam Igramullal, próbáltam belesni a varázskapuk mögé, bolyongtam a titokzatos labirintusban és kerestem a Kislány Királynő valódi nevét -  mindezt egy olyan könyvben, amelynek ráadásul színes betűi és iniciáléi is voltak. Azóta is nagyon szeretem azokat a meséket, melyekben szerepet kap a névmágia; s bizony tizenegy éves korom óta nem telik el úgy ősz, hogy ne szeretném bebarangolni újra Fantáziát. 

J.R.R. Tokien: A Gyűrűk Ura

Egy évvel a Végtelen történet után végre sorra került  nálam Tolkien is. A filmtrilógiát akkor már láttam, és imádtam (A hobbit filmekre  még néhány évet várni kellett), és novemberben sikerült  is kölcsönkérnem mind a három kötetet az egyik osztálytársamtól. A matematika házi feladatok megoldásait eléggé hanyagoltam akkoriban, hogy minél hamarabb Középföldére juthassak - hatalmas élmény volt a péntek délutánomat Völgyzugolyban tölteni, s a könyvvel a kezemben kattintani föl a villanyt, amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak. A kamaszéveimet igencsak meghatározta a Tolkien iránt érzett szeretet (nem tudom, miért volt rám akkora hatással az északias világ, de igencsak hatással volt - annyira, hogy az északi szerzőket eléggé tudatosan keresem ma is). Nincs olyan ősz, hogy arról félig-meddig nem a Gyűrűk Ura jutna az eszembe. Nagyon szerettem...eddig kétszer olvastam újra, utoljára két-három éve, s akkor sem tudtam letenni. Imádom, hogy a történet olvasása közben valóban olyan érzés, mintha ott lennék Középföldén, és én vagyok az az ember, aki imádja a novemberi ködöt, és nincs olyan év, hogy arról ne a Sírbuckák és a Buckamanók jutnának az eszembe. Az utóbbi egy-két évben a fantasy olvasása háttérbe szorult nálam,  vagy csak a műfaj iránti igényem rekedt meg tulságosan a tündérmesés-naiv vonalnál. Ha fantasyról van szó, számomra a mai napig Tolkien a meghatározó.

Neil Gaiman: Csillagpor

Tristran Thorn szerelmes, ügyefogyott, jószándékú, s egy mesés, viktoriánus kori faluban él, amelyet csak Falnak neveznek, s amely mellett csodálatos vásárokba botolhat az ember. A tizennyolc esztendős ifjú egy napon egy lehullott csillag nyomában útra kel, hogy bejárja a varázsvilágot, ahol lilimek és királyfik küzdenek meg ugyanazért a csillagért, hogy elnyerjék a trónt és a fiatalságot .... Tristran pedig a csillagajándékkal kívánja meghódítani a Fal legszebb és legkellendőbb leányának, Victoriának a kezét. Október vége felé számomra nincs is annál jobb, mint ezzel a könyvvel letelepedni...és bár a film kivételesen jobbra sikeredett, időközben a könyv is nagyon a szívemhez nőtt, s talán ez a kedvenc, ha Neil Gaiman-féle  tündérmesékről esik szó.

Lázár Ervin: A fehér tigris

Makos Gábor szokványos életét éli, míg kedvenc kávézójában azt  nem tapasztalja, hogy egy hófehér tigris jár a nyomában, aki csak az ő parancsainak engedelmeskedik, s akit nem érnek a puskagolyók. Mint megannyi történet, A fehér tigris is a hatalomról szól; arról, hogy mit tehet az emberrel a tudat, hogy rettegést kelthet embertársaiban, s egy olyan fegyver birtokosa, melyet mások ellen fordíthat. A "tigrise"  a regény főhősét is kifordítja magából - s egyre jelképesebb értelmet nyer. A könyv inkább  mágikus realista alkotás, mint tündérmese vagy fantasy, s ez egyben Lázár Ervin egyetlen olyan regénye, amelyet felnőttek számára írt. Nagyon szerettem, mikor néhány évvel ezelőtt a kezembe került.

 

J.R.R. Tolkien: Beowulf

Az összes archaikus, hősies-mitikus történet is előtérbe kerül nálam ilyenkor...a Beowulf egy óangol eposz, s mint olyan, tele van lakomákkal, szörnyekkel és hősi tetteket végrehajtó férfiakkal. Hrothgar király csarnokát éjjelenként egy ogreszerű lény dúlja föl, míg az ifjú harcos, Beowulf arra nem vállakozik, megszabadítja a népet a bajtól. S mivel rendkívüli erejű hős, nem Grendel az egyetlen, aki fölött győzedelmeskedni kell... Tolkien az ónagol irodalom professzora volt,  Oxfordban, hát értőn fordul a témához; az eposzt magát nagyon szerettem, s Tolkien nyelvészi (s csöppet sem száraz) jegyzetei is lekötötték a figyelmemet - s még a borító is nagy kedvenc.

Téa Obreht: A tigris asszonya

Téa Obreht mindössze huszonnégy éves volt, amikor ez a regénye megjelent. Ez is mágikus realista alkotás: a jugoszlávok babonás világa sejlik föl benne, ahol a halottakat rendesen meg kell gyászolni ahhoz, hogy vissza ne térjenek; s ott egy orvos és egy mitikus tigris is, aki egy állatkertből szökött el, a bombázások során. Miután olvastam, feltétlenül szerettem volna belőle egy saját példányt is, s már nagyon érik az az újraolvasás.

J.K. Rowling: Harry Potter

Tegergők Térképe, Tűzvillám, Hedvig, a hóbagoly, kviddics, kilenc és háromnegyedik vágány. Az árva fiú, aki egy napon rájön arra, hogy valójában egy varázsvilág tagja; egy olyané, melyben messzire ugrálnak a csokibékák, különleges varázstudományokban merülhet el az ember, kényelmesek és melegek a klubhelyiságek, s hatalmas lakomákat rendeznek ....és igen, néha trollok leselkednek a pincében. Tolkien szeretete esetemben egy idő után háttérba szorította a Harry Potter-könyveket, de nem telik úgy el október, hogy azért ne kapnék kedvet a Roxforthoz - vagy legalábbis az első négy könyv valamelyikéhez. Számomra ez is egy olyan mesés sorozat, amely leginkább akkor jut az eszembe, amikor már a küszöbön áll a Halloween, és így legjobban esik az olvasás.