Kara könyvese

"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a vezetékneve Zwiebel, ami "hagymát" jelent, de bármi volt is az ok, volt valami Antonban, ami azt az érzést keltette Gustavban, hogy védelmeznie kell."

Ezt a regény elsősorban A nevek dala (The Song of Names) című film miatt olvastam el, melynek története a második világháború környékén játszódik, Angliában; s egy menekült hegedűvirtuóz zsidó fiúról és fogadott testvérének barátságáról szól, mely egyszercsak félbeszakad, mikor a fiú egy hangverseny előtt eltűnik, s nem is tér vissza sosem. A film maga kanadai-angol-német-magyar koprodukció, visszafogott és egyszerű, de van egy hatásos jelenete, mely meglehetősen belém ivódott. A Gustav - szonáta a fülszövege alapján hasonló regénynek tűnt, de elolvasva végül nem egészen azt kaptam, amire vártam - s mégis, csak egy kicsit csalódtam benne; olvastatta magát, s tetszett is, legalábbis eleinte.

A Gustav-szonáta helyszíne egy svájci kisváros, Matzlingen, valamikor a második világháborút követő években. Az édesapa nélkül felnőtt, szegény körülmények között élő Gustav az óvodában megismerkedik egy berni bankár zsidó fiával, Antonnal, aki szívszaggatóan zokog az idegenek között; Gustav megvigasztalja őt, és csakhamar barátságot köt vele. Antonék gazdagok, s ráadásul a fiú sokkal tehetségesebb is, mint Gustav, akinek gondjai adódnak az iskolában, míg Anton ügyesen zongorázik, s minden esélye megvan arra, hogy egy napon híres zongoraművész legyen. Ám a versenyek előtt borzasztóan izgul, és Gustav édesanyja is ferde szemmel tekint a fiúra, s egy idő után nem is veszi szívesen, ha Anton náluk vendégeskedik - úgy tartja, férjének azért kellett meghalnia, mert a zsidókat segítette a háború során.

A Gustav-szonáta három részre tagolódik. Az első rész a kisgyermek Antonnal és Gustavval, a második Gustav szüleivel, a harmadik pedig az idősödő, karrierjük nagyján már túljutott férfiakkal foglalkozik - egészen a kilencvenes évekig vezetve történetüket. Én az első részt kedveltem a legjobban: a gyermeki szemszöggel, a számtalan lehetőséggel, mely még ott rejlett a fiúkban. Tremain jól ábrázolja a munkával terhes, beszűkült gyermeki létet: a takarítást a templomban a sajtszagú, merev mamával, akinek sosincs elegendő pénze, vagy az egyetlen játékot, az olcsó fémvonatot, és a kiszolgáltatottságot, mely Gustavot a mamájához köti; míg Antonék utazgatnak, s ők fizetik Gustav téli korcsolyázásait is. Egy részletben pedig Gustav és Anton súlyos játékot űznek, élet és halál urainak képzelik magukat, egy kihalt, romos szanatóriumban, mely bizarr mélységet kölcsönöz a regénynek.

Gustav szüleinek történetét, bevallom, eleinte fölösleges kitérőnek tartottam - később rájöttem, nem az. Csak nem eléggé kidolgozott. Mármint az édesanya, Emilie szempontjából alapos munka: Emilie egy naiv, kissé kacér lány, aki magábabolondít egy fiatal rendőrtisztet egy fesztiválon, majd rájön, az élet nem olyan habos-babos, mint ahogyan képzelte, s ez később a gyermeknevelésére is kihat - ám mindez egy olyan körítéssel, mely olcsóvá teszi a regényt, s a férfi dilemmáját és viselkedését kidolgozatlannak; mintha a szerző nem fordított volna kellő időt-energiát arra, hogy Erich Perle alakját jobban megteremtse, vagy hogy olyan történetet adjon a számára, mely a végsőkig igaznak hat. Még a halálában sem rejlik semmi katarzis - igaz, így olyan furcsa és banális, akár sokszor az élet. A csalódás miatt a harmadik résznek már fenntartásokkal vágtam neki, s félelmeim eleinte be is igazolódtak: a nagy, időbeli ugrás miatt úgy éreztem, kulcsfontosságú eseményekről maradunk le, melyek igazán nagyszerűvé tehették volna a regényt - irigységek, rivalizálások, sikerek, kudarcok... Úgy véltem, helyette csupán olyan történések kivonatát fogom kapni, melyeken már aligha lehet számottevően változtatni. Tévedtem: a regény főhősei vannak olyan kidolgozott figurák, hogy számomra mindez megmentette a regényt, s ráadásul nem is ért még véget a két férfi sorsa, sőt.

Azt hiszem, ettől a könyvtől többet vártam volna az irigység-barátság-versengés hálójából; s talán ezért is vált a gyermeki rész a kedvencemmé: akkor Anton és Gustav még szorosabban együtt voltak, s ha nem is lehettek sosem egy társadalmi szinten, barátságukban volt valami eredendően naiv és őszinte. Sok jelenet kifejezetten élethűre sikeredett; amikor például Gustav és Anton egy romos szanatóriumépületben játszanak, míg a szülők mit sem sejtenek az egészről...amikor Anton cserbenhagyja Gustavot a korcsolyázásokban .... hogy a kisgyermek Anton csak nyugtatókkal és altatókkal képes fölmenni a színpadra, hogy játsszon a közönség előtt, mert édesanyja azt reméli, hátha egyszer híres zongorista lesz... míg az utolsó harmad inkább az elszalasztott lehetőségek, újrakezdések, elfojtott érzések és vágyak szöglete volt. Ha nincs a vége, valószínűleg a házaspáros fiaskót sosem bocsátom meg a regénynek...így azonban örültem annak, hogy olyan utolsó oldalakat kaptam, amelyek nem szájbarágósan, de magukba rejtették a kötet lényegét - s valóban megadtak minden komplexitást a fiúk kapcsolatának. Csak ne éreztem volna néha úgy, hogy az írónő a ponyva felé hajlik.

(A 21. század kiadó borítója pedig megint csak telitalálat).

Hasonló olvasmányok: Sarah Winman: Bádogember

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐✰

Eredeti cím: Rose Tremain: The Gustav Sonata

Eredeti megjelenés éve: 2016

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadó: XXI. Század (KULT könyvek sorozat), 2017, Budapest

320 oldal

Rose Tremain: Gustav-szonáta

by Kara on szeptember 29, 2020

"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a ve...

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön, és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami „nyugtalanító diszharmónia” árad róluk, „hibásan fogtam fel a témát”, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy „Hajnali háztetők”.

Nagyon szeretem Ottlik Géza Iskola a határon című alkotását, ahogyan azokat a regényeket is, amelyekben szóba kerül a festészet. Az Iskola a határon-nal az érettségire készülődve találkoztam először (a faktos tanárnőm egyik kedvenc regénye volt), s már akkor is gyakorolt rám egy hatást; de csak évekkel később kezdtem el igazán értékelni, amikor az egyetemi záróvizsgára tanulva egészében olvastam újra, és akkor úgy fejeztem be az olvasását, hogy ez bizony gyönyörű volt, még akkor is, ha nem mindig sikerült olyan tempóban haladnom vele, ahogyan előzetesen terveztem. Az Iskola a határon az egyik legkedveltebb magyar könyvemmé vált. Van egy hangulata, egy embersége; egy komor-nosztalgikus világa, mely mesteri módon mutatja be az élet fonákjait és szenvedéseit és elviselhetetlenségét, s a művészet és a barátság nyújtotta kiutat.

Ottlik Hajnali háztetők, Buda és Továbbélők című műveit már régóta halogattam, s nem bántam meg, hogy a Hajnali háztetők végre sorra került - annak ellenére sem, hogy továbbra is az Iskola a határont tekintem a legjobb Ottlik-műnek. A mindössze százoldalas, akár egy délután alatt kiolvasható kötet egy festményről szól, mely a Hajnali háztetők címet viseli. A mű a festő, Both Benedek (Bébé) barátját ábrázolja, a néhai Halász Pétert (Petárt), hegedűvel a kezében; előtte egy ruhátlan, gyönyörű nő, másik oldalán egy utcalány, Lili. Halász Péter halála után sokan azt szeretnék, ha Both Benedek levakarná a két, botrányra okot adható női figurát, ám erre Bébé nem hajlandó; helyette mesélni kezd, szépen, sorjában, előzetes szándékai szerint tárgyilagosan, hogy ki is volt az a Halász Péter, és kik voltak azok a nők, akik a képen körbevették.

Both Benedek és Halász Péter alakjai az Iskola a határon katonaiskolájából már ismerősek lehetnek a befogadó számára. Meg is örültem nekik; Halász Péter az a fiú, aki miatt Bébé a kadétiskolába vágyik, s aki végül az első csalódást okozza Benedeknek Kőszegen. Bébé egy affajta Ottlik-alteregó, ha bizonyára nem is a tökéletes mása; s ha nem tudom az elbeszélő nevét, nem valószínű, hogy fölfedezem az azonosságot a két karakter között. Ebben a kötetben Bébé már felnőtt ember, huszonéves (később ötvenhez közeli), így a Hajnali háztetők egyszerre az Iskola a határon folytatásának is, meg nem is; nem sok közös van a két műben, hacsak az iskolásévekre tett utalásokat nem számítjuk, meg azokat a jeleneteket, amelyek mind a két alkotásban előfordulnak: amikor Petár és Bébé radírgumit szándékoznak lopni egy írószerboltból, amikor egy nyár folyamán vérszerződést kötnek, vagy hogy Bébé mennyire rajong Petárért elemista korában.

A huszonéves Halász Péter (Petár) notórius hazudozó. Aranyifjú és szélhámos. Ugyanakkor hihetetlenül jóképű, szerencsés és mosolygós is, mely karakterjegyek sokszor kihúzzák őt a csávából. Életét mesékből építi föl, fölméri beszélgetőpartnerét, a kedvére tesz, s mindenkinek azt regéli, amit az illető csak hallani szeretne (már ha nem hibázik mellé). Éjszakáit kétes lebujokban tölti, és minden pénzét elkártyázza; egy született dzsentri, a második világháború előtti borgőzös Budapestről. Bébé azonban kedveli, talán gyerekként egy kicsit szerelmes is volt belé, és mind a kettejük szívét megdobogtatja a bájos és gazdag Alisz - míg Halász Petár életében ott a Raguza bár örömlánya, Lili is.

"Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege."

A Hajnali háztetők úgy egy szerelmi háromszög (négyszög?) és barátság története, hogy egyszer sem éreztem úgy, szentimentálissá válna. Akár az Iskola a határon esetében, itt is nagyon erős a regény hangulata: a második világháború előtti Budapesten a fiatal hősök estélyekre járnak, egyenesen a pénzes Rózsadombra, udvarolnak, irigykednek, isszák az abszintot és próbálnak meg ébren maradni akkor is, ha unalmasra sikeredett az éjszaka. A nyarak egyik fő helyszíne a Balaton; Petár sokszor részeg, hajnalban kaptat a taxik után. Talán Bébé az, aki miatt Petárt nem tudtam végérvényesen elítélni. Petár csak a saját érdekeit nézi, s kétes a híre is, de Bébé, valamiért, kedveli, s mi Petárt Bébé szemein keresztül ismerjük meg, Bébé jóvoltából követjük az útján.

Persze, mindez semmit sem érne, ha nem lenne annyira erős a Hajnali háztetők stílusa. Nincsenek fölösleges bekezdései vagy szavai. Ottlik Géza mondatai súlyosak, egyszerűek és sokszor rövidre szabottak; semmit nem bonyolít túl, szavaiban sem esik túlzásokba, de mindig annyira hatásos marad, hogy olvasás közben egyszer sem éreztem azt, el-elkalandozna a figyelmem. Mintha ecsettel festene, vászonra, erőteljesen és érzékletesen, s főleg a szöveg közepetáján éreztem, hogy húz magával a történet, hogy egyre nehezebb letennem, hogy mennyire mesteri, hogy egy lektűrre hajazó témát (szerelmi évődés egy prostituálttal és egy gazdag gyártulajdonosnővel a második világháború előtti Pesten), sosem visz el a teljes lektűrség irányába; úgy egyensúlyozik a története súlyával, akár Halász Petár teszi azt a háztetők fölött, a budapesti ablakok szürke párkányain, a hajnali fényben.

A regény végén választ kapunk arra, miért kapta Both Benedek képe a furcsán hangzó címet, és Ottlik még csavar is egyet a történetén. Az egyedüli negatívum, az, hogy a történet túl rövid volt - mire elmerültem az általa fölvázolt miliőben, már be is kellett fejeznem az olvasást. Számomra ez a kötet csak ritkán juttatta eszembe az Iskola a határont; a hangulatával és szerelmeivel annál inkább a Jó estét nyár, jó estét szerelmet; s szerettem az írásra és a festésre tett reflexióit. Valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a rövidke regényt, és lassan a Továbbélőkre és a Budára is muszáj lesz sort kerítenem.

Értékelés: 4,5/5

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

Eredeti megjelenés éve: 1957

Magvető, Budapest, 2020

120 oldal

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

by Kara on szeptember 19, 2020

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi mu...

"Megálltunk a lakásom alatt az utcán. Egymásra néztünk. Közelebb léptem, és megöleltem.
-Akkor holnap találkozunk - mondtam.
-Igen - bólintott. - Jó éjt!
-Az ajtón belépve megálltam, és egy másodperc múlva újra kimentem, még egyszer látni akartam.
Egyedül sétált lefelé a dombról.
Szerelmes voltam belé.
Akkor meg mi a fene fájt annyira?"

A Halál után jött a Szerelem... Knausgård önéletrajzi ihletésű, hatrészes Harcom sorozatának második kötete magyarul jóval barátságosabb címet kapott, mint az azt megelőző, Halál című darab - Norvégiában a sorozat tagjai csupán sorszámokat kapnak, alcímeket nem. A norvég Kanusgård az édesapja halála után második házasságának történetét meséli el benne (hamarabb, minthogy az első feleségéről részletesebben is szót ejtene), újfent szakítva az időrendiséggel, elvont és kacifántos gondolatmeneteket és esszérészleteket illesztve történetébe, melyek középpontjában a szeretett nő, Linda Boström áll.

A kötet elején a norvég származású Knausgard...nyaral. És rühelli a semmittevést. 2008 nyara van, s a komor-komoly Karl Ove épp befejezte a Harcom-sorozat első kötetét és három gyermekével és feleségével tölti a szünidőt Svédországban. A gyerekek még nagyon picik, és elszaladgálnak és vattacukrot és fagyit kérnek és játékokat automatából és szamárháton lovagolnak és rossz cirkuszi előadást néznek és ott az állandó veszély, hogy valami bajuk esik, miközben a két felnőtt már lejárta a lábát és éhes, miközben nincs a közelben egy valamirevaló étkezde sem, és mindez annyira ismerős, idegtépő és nosztalgikus, hogy lehetetlen nem azonosulni vele. Karl Ove mindezt egy hosszúra nyúlt (de annál élvezetesebb) gyerekzsúr leírásával folytatja, majd a kötet középpontjába a szerelem kerül: az első találkozás egy írótáborban, a szerelem eufóriája, a visszautasítás, a viszonzás, a közös lakás Stockholmban, az első apróbb veszekedések, az első nagyobb veszekedések, az első gyermek várása és születése, Karl Ove második, kutyafuttában írt regénye vagy éppen az a nőies férfiszerep, amelyben a skandináv férfiak oly gyakran találják magukat. Ott áll hát Karl Ove, körülötte három ordítozó és sipítozó gyerek és babakocsi-tologatás és bevásárlás és házimunkák töltik ki mindennapjait, miközben majd' szétfeszíti a vágy, hogy írjon, hogy megalkossa új kötetét, hogy jusson egy szabad órája magára.

Linda és Karl Ove is az irodalom berkein belül mozogtak, már első, 1998-as találkozásukkor is. Megismerkedésükkor Knausgård már megjelentett egy díjnyertes regényt, ahogyan a huszonöt esztendős Linda is debütált egy verseskötettel. De életükben jelen volt a kudarc is: Knausgård évekig nem volt képes megírni következő regényét, Linda pedig kétszeri próbálkozásra sem nyert felvételt a Drámaakadémiára. Mind a ketten művészlelkek, szélsőségesen élik meg érzelmeiket: Linda, akárcsak édesapja, bipoláris depresszióval küzd, de a regény egyik (talán legemlékezetesebb) jelenetében Karl Ove is brutális formában fordul maga ellen a visszautasítást követő férfias kínban. A könyvbeli Knausgård továbbra is tépelődő, (irreális) szégyenérzettel teli hős. Olvasott, intelligens, ugyanakkor kishitű; egy olyan író, aki hajlamos az alkotói válságra, és kedveli és keresi a magányt, melytől Linda annyira retteg. Ugyanakkor nem szívbajos - én legalábbis nem tudnám elképzelni magamról, ahogy egy véget ért házasság után telefonálok egy ismerősömnek a szomszédos országba, akiről már azt sem tudom, hogy hogyan néz ki, hogy jövök, máris, holnap, repülök. S Karl Ove eleinte tényleg ismeretlenül kóvályog Stockholm utcáin, majd látszólag minden adott lesz ahhoz, hogy beköszöntsön a stockholmi családi idill. De Knausgardnak ez nem elég. Ő írni akar.

A regény témáit nem lehet csupán a szerelemre és az apaszerepre redukálni. Knausgård Norvégiából költözik Svédországba, így szóba kerülnek a két ország közötti különbségek is, a lakhatás, a viselkedés és a nyelvek terén - például a norvégul beszélő Karl Ovét mintha nem mindig értenék meg a svéd fővárosban. De a könyvben ott rejlenek a Halálban már fölvetett kérdések is: mennyire befolyásol minket egy szörnyű gyerekkor, hogyan látnak minket mások, hogyan szemléljük mi magunkat. Karl Ovét gyötri, mások hogyan észlelik őt, ahogyan a körülötte lévő embereket maga is a saját szűrőjén (s a nyelven) keresztül értelmezi. Kötetében megfogalmazza, mások hogyan látják őt: személye egy olyan párbeszédnek a témája, melyet a kiadóként dolgozó Geir-rel folytat, s melyben a férfi meglehetősen fölmagasztalja barátját, melyet az író tompít; de amikor egy interjúban olvas magáról, az nem bizonyos, hogy éppen a kedvére való, ahogyan a róla készült portrék sem. S azt is érdekes megfigyelni, hányszor ábrázolja a felületeken visszatükröződő arcát a regény során Karl Ove, vagy hangsúlyozza kishitűségeit, félelmeit, kételyeit, vagy mondja azt saját, díjakat bezsebelő, elismert regényire, hogy középszerűek, nem elég jók, nem megfelelők.

A férfi írása továbbra is rendkívül értelmes és őszintének ható. Könnyű empátiát érzeni iránta - én legalábbis két kötet és számtalan megtekintett interjú után már képtelen vagyok elfogultság nélkül beszélni róla. Bármilyen irodalmi mű vagy film, amit a lapjain említ, azonmód előrekerül a képzeletbeli listámon (Dosztojevszkij néhány műve, az Apokalipszis most, Charlie Chaplintől a Modern idők, amely még a híresen boldogtalan(?) Karl Ovét is megnevetteti). Ugyanakkor könyve nem nélkülözi az iróniát és a humort sem. Van itt balul sikerült forgalmi vizsga, babazene foglalkozáson "haldokló" Karl Ove (annyira el tudtam képzelni az arcát!), vagy egy olyan jelent, melyben a mindenórás Linda egy összejövetelen beragad a fürdőszobába, és Karl Ove úgy van vele, hogy neki kellene, férfiasan, berúgni az ajtót, de, mivel még sosem rúgott be ajtót, fél, hogy balul sül el a dolog, s még szerencse, hogy a társaságban akad egy bokszoló, aki kihúzhatja őt a bajból. De van valami mulatságos abban a szégyenben is, amikor Karl Ove egy veszekedés hevében először vág falhoz egy poharat, és a pohár képes nem eltörni, vagy amikor Karl Ove elejti a mobilját a metrómegállóban, és van olyan szerencsétlen, hogy a telefon egy ismeretlen nő táskájában landol (és mégis, hogyan kukkantson bele egy férfi egy idegen nő táskájába?)

"Az első nyilvános felolvasásom Kristiansandban volt, néhány héttel az első könyvem megjelenése után. Négyen jöttek el rá. Az egyikük, nagy megelégedésemre, a régi történelemtanárom volt, Rosenvold, akiből időközben iskolaigazgató lett. A felolvasás után odamentem hozzá, hogy beszélgessek vele. Mint kiderült, alig emlékezett rám, és valójában azért jött el, hogy az este három előadója közül a másodikat, Bjarte Breiteiget meghallgassa, és találkozzon vele.
Ennyit a hazatérésről. Ennyit a múlton vett bosszúról."

Ebben a kötetben valószínűleg mindenkinek megvannak azok a jelenetei, melyek az olvasás pillanatában közel állnak hozzájuk - és amelyek idővel változhatnak is. Ahogyan a kicsi Vanja büszke aranycipőjére, majd miután kis társnői nem csodálják meg azt, már annyira nem....ahogyan Karl Ove egy kávézóban a Karamazov testvéreket olvassa napi szabad egy órájában....ahogyan Linda és Karl Ove szabályos háborút vív a zenét maximális hangerőn hallgató szomszéd nővel....ahogyan a férfi a karjában hazacipeli a kislányát és mérhetetlenül szereti... egy apás szülés... vagy amikor Karl Ove saját magán fejezi ki szégyenét, annak egy szélsőséges formáját választva. Karl Ove elbeszélése visz magával. Azt érzem, amit ő érzett, amit akkor éppen halálosan komolyan gondolt - az összes szégyent, kétséget, kétségbeesést. Átérzem azt a határtalan eufóriát, amit az írótáborban érez, amikor szerelmes lesz, de értem azt a mélységes fájdalmát is, amikor nemet mondanak neki; és úgy élem át azt, hogy milyen apává válni, hogy nő vagyok és még nincs gyerekem, vagy hogy milyen lehet negyvenévesnek lenni, hogy tizenöt évvel fiatalabb vagyok, vagy azon tépelődni, hogy mikor és hogyan írjak, amikor érzem, írnom kell.

A Harcom továbbra is megőrzi botránykönyv - jellegét, s bár kérdéses, hogy Karl Ove mikor mennyire őszinte, furcsa belegondolni, hogyha tíz évvel ezelőtt a szerző előtt veszem a kifliket egy bevásárlóközpontban, akkor én is szereplője lehetnék a köteteinek. 2003 szilveszter estéjén például ismerősei megnyílnak egymás előtt, kudarcaikat nevetik ki, súlyos, traumákkal terhelt gyermekkoraikról értekeznek. Borzalmas beszélgetés, meglepően nyílt és őszinte, amiről az ember feltételezi, köztük marad - s bizonyára Knausgård előzetesen egyeztetett a szereplőkkel, s valószínűleg torzít is az ott és akkor elhangzottakon, de mégiscsak furcsa, hogy végül egy traumákkal terhelt csevej többmillió olvasó szeme elé került. De hasonlóan kérdéses, Linda bipoláris depressziója és kilengései mennyire köthetőek a világra, s a történethez azért az is hozzátartozik, hogy Linda (már a könyvek sorozatos megjelenése után) ideg-összeroppanást kapott, pszichiátriára került, és bár 2014-ben még született egy negyedik gyermekük, 2016 végén elváltak - Knausgård jelenleg Londonban él, brit partnerével, akitől 2019-ben megszületett az ötödik gyermek is.

Karl Ove regénye mindennapi és megnyerő. Olyan sok jelenet van benne, amely ismerős lehet az olvasóknak, annyira könnyű vele azonosulni... Karl Ove elméje sajátos módon működik, s úgy válik ismerősömmé, hogy jóval többet tudok (vagy tudni vélek) róla, mint bármelyik barátomról vagy családtagomról valaha is. Mintha a terapeutája lennék, de sosem tudhatom, melyik emlék mennyire konstruált, s mennyi a tudatos és mennyire a tudattalan, mennyi benne az irodalmi játék; de amikor őszintének hat, akkor annyira nyers és nyílt, hogy muszáj vele tartanom. Önmagammal is szembesít. Ez egy olyan sorozat, melynek tagjai évtizedek (évszázadok?) múltán is relevánsak lehetnek, hiszen az életről szólnak, mindennapi helyzetekről és frusztrációkról és emberi érzésekről, dilemmákról s félelmekről és örömökről, éljünk bárhol is a világban, vagy legyünk akárhány éves felnőtt emberek is- ráadásul úgy, hogy a kötet a 20. század utolsó negyedének és a 21. század elejének pontos és részletes svéd-norvég korrajzává is válik majd. Továbbra is Knausgarddal tartok - még akkor is, ha félek, mit tartogatnak a következő kötetek... ez egy meglehetősen rögös út lesz.

Értékelés: 5/5

Karl Ove Knausgård: Szerelem (Harcom 2.)
Eredeti cím: Min Kamp. 2.
Eredeti megjelenés éve: 2009
Fordította: Petrikovics Edit
Magvető. Budapest, 2017
586 oldal