Ottlik Géza: Hajnali háztetők

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön, és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami „nyugtalanító diszharmónia” árad róluk, „hibásan fogtam fel a témát”, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy „Hajnali háztetők”.

Nagyon szeretem Ottlik Géza Iskola a határon című alkotását, ahogyan azokat a regényeket is, amelyekben szóba kerül a festészet. Az Iskola a határon-nal az érettségire készülődve találkoztam először (a faktos tanárnőm egyik kedvenc regénye volt), s már akkor is gyakorolt rám egy hatást; de csak évekkel később kezdtem el igazán értékelni, amikor az egyetemi záróvizsgára tanulva egészében olvastam újra, és akkor úgy fejeztem be az olvasását, hogy ez bizony gyönyörű volt, még akkor is, ha nem mindig sikerült olyan tempóban haladnom vele, ahogyan előzetesen terveztem. Az Iskola a határon az egyik legkedveltebb magyar könyvemmé vált. Van egy hangulata, egy embersége; egy komor-nosztalgikus világa, mely mesteri módon mutatja be az élet fonákjait és szenvedéseit és elviselhetetlenségét, s a művészet és a barátság nyújtotta kiutat.

Ottlik Hajnali háztetők, Buda és Továbbélők című műveit már régóta halogattam, s nem bántam meg, hogy a Hajnali háztetők végre sorra került - annak ellenére sem, hogy továbbra is az Iskola a határont tekintem a legjobb Ottlik-műnek. A mindössze százoldalas, akár egy délután alatt kiolvasható kötet egy festményről szól, mely a Hajnali háztetők címet viseli. A mű a festő, Both Benedek (Bébé) barátját ábrázolja, a néhai Halász Pétert (Petárt), hegedűvel a kezében; előtte egy ruhátlan, gyönyörű nő, másik oldalán egy utcalány, Lili. Halász Péter halála után sokan azt szeretnék, ha Both Benedek levakarná a két, botrányra okot adható női figurát, ám erre Bébé nem hajlandó; helyette mesélni kezd, szépen, sorjában, előzetes szándékai szerint tárgyilagosan, hogy ki is volt az a Halász Péter, és kik voltak azok a nők, akik a képen körbevették.

Both Benedek és Halász Péter alakjai az Iskola a határon katonaiskolájából már ismerősek lehetnek a befogadó számára. Meg is örültem nekik; Halász Péter az a fiú, aki miatt Bébé a kadétiskolába vágyik, s aki végül az első csalódást okozza Benedeknek Kőszegen. Bébé egy affajta Ottlik-alteregó, ha bizonyára nem is a tökéletes mása; s ha nem tudom az elbeszélő nevét, nem valószínű, hogy fölfedezem az azonosságot a két karakter között. Ebben a kötetben Bébé már felnőtt ember, huszonéves (később ötvenhez közeli), így a Hajnali háztetők egyszerre az Iskola a határon folytatásának is, meg nem is; nem sok közös van a két műben, hacsak az iskolásévekre tett utalásokat nem számítjuk, meg azokat a jeleneteket, amelyek mind a két alkotásban előfordulnak: amikor Petár és Bébé radírgumit szándékoznak lopni egy írószerboltból, amikor egy nyár folyamán vérszerződést kötnek, vagy hogy Bébé mennyire rajong Petárért elemista korában.

A huszonéves Halász Péter (Petár) notórius hazudozó. Aranyifjú és szélhámos. Ugyanakkor hihetetlenül jóképű, szerencsés és mosolygós is, mely karakterjegyek sokszor kihúzzák őt a csávából. Életét mesékből építi föl, fölméri beszélgetőpartnerét, a kedvére tesz, s mindenkinek azt regéli, amit az illető csak hallani szeretne (már ha nem hibázik mellé). Éjszakáit kétes lebujokban tölti, és minden pénzét elkártyázza; egy született dzsentri, a második világháború előtti borgőzös Budapestről. Bébé azonban kedveli, talán gyerekként egy kicsit szerelmes is volt belé, és mind a kettejük szívét megdobogtatja a bájos és gazdag Alisz - míg Halász Petár életében ott a Raguza bár örömlánya, Lili is.

"Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege."

A Hajnali háztetők úgy egy szerelmi háromszög (négyszög?) és barátság története, hogy egyszer sem éreztem úgy, szentimentálissá válna. Akár az Iskola a határon esetében, itt is nagyon erős a regény hangulata: a második világháború előtti Budapesten a fiatal hősök estélyekre járnak, egyenesen a pénzes Rózsadombra, udvarolnak, irigykednek, isszák az abszintot és próbálnak meg ébren maradni akkor is, ha unalmasra sikeredett az éjszaka. A nyarak egyik fő helyszíne a Balaton; Petár sokszor részeg, hajnalban kaptat a taxik után. Talán Bébé az, aki miatt Petárt nem tudtam végérvényesen elítélni. Petár csak a saját érdekeit nézi, s kétes a híre is, de Bébé, valamiért, kedveli, s mi Petárt Bébé szemein keresztül ismerjük meg, Bébé jóvoltából követjük az útján.

Persze, mindez semmit sem érne, ha nem lenne annyira erős a Hajnali háztetők stílusa. Nincsenek fölösleges bekezdései vagy szavai. Ottlik Géza mondatai súlyosak, egyszerűek és sokszor rövidre szabottak; semmit nem bonyolít túl, szavaiban sem esik túlzásokba, de mindig annyira hatásos marad, hogy olvasás közben egyszer sem éreztem azt, el-elkalandozna a figyelmem. Mintha ecsettel festene, vászonra, erőteljesen és érzékletesen, s főleg a szöveg közepetáján éreztem, hogy húz magával a történet, hogy egyre nehezebb letennem, hogy mennyire mesteri, hogy egy lektűrre hajazó témát (szerelmi évődés egy prostituálttal és egy gazdag gyártulajdonosnővel a második világháború előtti Pesten), sosem visz el a teljes lektűrség irányába; úgy egyensúlyozik a története súlyával, akár Halász Petár teszi azt a háztetők fölött, a budapesti ablakok szürke párkányain, a hajnali fényben.

A regény végén választ kapunk arra, miért kapta Both Benedek képe a furcsán hangzó címet, és Ottlik még csavar is egyet a történetén. Az egyedüli negatívum, az, hogy a történet túl rövid volt - mire elmerültem az általa fölvázolt miliőben, már be is kellett fejeznem az olvasást. Számomra ez a kötet csak ritkán juttatta eszembe az Iskola a határont; a hangulatával és szerelmeivel annál inkább a Jó estét nyár, jó estét szerelmet; s szerettem az írásra és a festésre tett reflexióit. Valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a rövidke regényt, és lassan a Továbbélőkre és a Budára is muszáj lesz sort kerítenem.