Rose Tremain: Gustav-szonáta

"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a vezetékneve Zwiebel, ami "hagymát" jelent, de bármi volt is az ok, volt valami Antonban, ami azt az érzést keltette Gustavban, hogy védelmeznie kell."

Ezt a regény elsősorban A nevek dala (The Song of Names) című film miatt olvastam el, melynek története a második világháború környékén játszódik, Angliában; s egy menekült hegedűvirtuóz zsidó fiúról és fogadott testvérének barátságáról szól, mely egyszercsak félbeszakad, mikor a fiú egy hangverseny előtt eltűnik, s nem is tér vissza sosem. A film maga kanadai-angol-német-magyar koprodukció, visszafogott és egyszerű, de van egy hatásos jelenete, mely meglehetősen belém ivódott. A Gustav - szonáta a fülszövege alapján hasonló regénynek tűnt, de elolvasva végül nem egészen azt kaptam, amire vártam - s mégis, csak egy kicsit csalódtam benne; olvastatta magát, s tetszett is, legalábbis eleinte.

A Gustav-szonáta helyszíne egy svájci kisváros, Matzlingen, valamikor a második világháborút követő években. Az édesapa nélkül felnőtt, szegény körülmények között élő Gustav az óvodában megismerkedik egy berni bankár zsidó fiával, Antonnal, aki szívszaggatóan zokog az idegenek között; Gustav megvigasztalja őt, és csakhamar barátságot köt vele. Antonék gazdagok, s ráadásul a fiú sokkal tehetségesebb is, mint Gustav, akinek gondjai adódnak az iskolában, míg Anton ügyesen zongorázik, s minden esélye megvan arra, hogy egy napon híres zongoraművész legyen. Ám a versenyek előtt borzasztóan izgul, és Gustav édesanyja is ferde szemmel tekint a fiúra, s egy idő után nem is veszi szívesen, ha Anton náluk vendégeskedik - úgy tartja, férjének azért kellett meghalnia, mert a zsidókat segítette a háború során.

A Gustav-szonáta három részre tagolódik. Az első rész a kisgyermek Antonnal és Gustavval, a második Gustav szüleivel, a harmadik pedig az idősödő, karrierjük nagyján már túljutott férfiakkal foglalkozik - egészen a kilencvenes évekig vezetve történetüket. Én az első részt kedveltem a legjobban: a gyermeki szemszöggel, a számtalan lehetőséggel, mely még ott rejlett a fiúkban. Tremain jól ábrázolja a munkával terhes, beszűkült gyermeki létet: a takarítást a templomban a sajtszagú, merev mamával, akinek sosincs elegendő pénze, vagy az egyetlen játékot, az olcsó fémvonatot, és a kiszolgáltatottságot, mely Gustavot a mamájához köti; míg Antonék utazgatnak, s ők fizetik Gustav téli korcsolyázásait is. Egy részletben pedig Gustav és Anton súlyos játékot űznek, élet és halál urainak képzelik magukat, egy kihalt, romos szanatóriumban, mely bizarr mélységet kölcsönöz a regénynek.

Gustav szüleinek történetét, bevallom, eleinte fölösleges kitérőnek tartottam - később rájöttem, nem az. Csak nem eléggé kidolgozott. Mármint az édesanya, Emilie szempontjából alapos munka: Emilie egy naiv, kissé kacér lány, aki magábabolondít egy fiatal rendőrtisztet egy fesztiválon, majd rájön, az élet nem olyan habos-babos, mint ahogyan képzelte, s ez később a gyermeknevelésére is kihat - ám mindez egy olyan körítéssel, mely olcsóvá teszi a regényt, s a férfi dilemmáját és viselkedését kidolgozatlannak; mintha a szerző nem fordított volna kellő időt-energiát arra, hogy Erich Perle alakját jobban megteremtse, vagy hogy olyan történetet adjon a számára, mely a végsőkig igaznak hat. Még a halálában sem rejlik semmi katarzis - igaz, így olyan furcsa és banális, akár sokszor az élet. A csalódás miatt a harmadik résznek már fenntartásokkal vágtam neki, s félelmeim eleinte be is igazolódtak: a nagy, időbeli ugrás miatt úgy éreztem, kulcsfontosságú eseményekről maradunk le, melyek igazán nagyszerűvé tehették volna a regényt - irigységek, rivalizálások, sikerek, kudarcok... Úgy véltem, helyette csupán olyan történések kivonatát fogom kapni, melyeken már aligha lehet számottevően változtatni. Tévedtem: a regény főhősei vannak olyan kidolgozott figurák, hogy számomra mindez megmentette a regényt, s ráadásul nem is ért még véget a két férfi sorsa, sőt.

Azt hiszem, ettől a könyvtől többet vártam volna az irigység-barátság-versengés hálójából; s talán ezért is vált a gyermeki rész a kedvencemmé: akkor Anton és Gustav még szorosabban együtt voltak, s ha nem is lehettek sosem egy társadalmi szinten, barátságukban volt valami eredendően naiv és őszinte. Sok jelenet kifejezetten élethűre sikeredett; amikor például Gustav és Anton egy romos szanatóriumépületben játszanak, míg a szülők mit sem sejtenek az egészről...amikor Anton cserbenhagyja Gustavot a korcsolyázásokban .... hogy a kisgyermek Anton csak nyugtatókkal és altatókkal képes fölmenni a színpadra, hogy játsszon a közönség előtt, mert édesanyja azt reméli, hátha egyszer híres zongorista lesz... míg az utolsó harmad inkább az elszalasztott lehetőségek, újrakezdések, elfojtott érzések és vágyak szöglete volt. Ha nincs a vége, valószínűleg a házaspáros fiaskót sosem bocsátom meg a regénynek...így azonban örültem annak, hogy olyan utolsó oldalakat kaptam, amelyek nem szájbarágósan, de magukba rejtették a kötet lényegét - s valóban megadtak minden komplexitást a fiúk kapcsolatának. Csak ne éreztem volna néha úgy, hogy az írónő a ponyva felé hajlik.

(A 21. század kiadó borítója pedig megint csak telitalálat).

Hasonló olvasmányok: Sarah Winman: Bádogember

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐✰