A múzsa sorsa


"Az első világháború idején az arc-és szájfestés még nem vált általános divattá, azért tűnt fel kellemetlenül, hogy Csinszka éppen nem takarékoskodott az arcára és szájára vastagon fölkent piros festékkel, mely állától szinte szája széléig érő forradás fehér vonalát csak annál feltűnőbbé tette." (Hatvany Lajos 1957-es sorai)

Csinszka a szerepjátékok mestere volt. Egyszerre bohóc, merengő szépség, művész, múzsa, kislány és kisfiú. Nő, aki büszke aprócska lábaira, és úgy, igazándiból, a lábaira; erős sminket használt, főleg az orcáit emelte ki pirossal; leveleiben olykor játékos, kokettáló stílust, máskor melankolikus hangot ütött meg; a róla készült fotók is sokszínűnek mutatják. Akad olyan kép, melyen valóban úgy tekint a kamerába, akár egy kisfiú (öltözködésével is azt sugallja), míg Márffy Ödön festményein többnyire mélázó, szomorú szépség, aki nagy, kék szemeivel mereng a világon. Sokan mégsem tartották kifejezetten szépnek. Azt is nehéz megállapítani, mikor mutatta az "igazi" arcát. Még halálában is erős festéket viselt, és temetésén azt pletykálták, paraffint fecskendeztek a bőrébe, hogy fiatalabbnak tűnjön a koránál (40 éves volt ekkoriban).


Csinszkát azonban – éppen a fönt felsorolt okokból – rengeteg támadás is érte. Nagyon ellentmondásos személyiség volt. Nem lehetett komolyan venni, azután meg, mégis. Jelentős hátrányból indult (egy nagybácsi és unokahúg kapcsolatából született; édesanyját  korán elveszítette), ezek azonban nem akadályozták meg abban, hogy élni akarjon. Tele volt ambícióval, álmokkal, akaraterővel. Elbűvölő, ugyanakkor erős, akaratos személyiség volt, aki elsősorban művész szeretett volna lenni, s leveleit is művészetnek tekintette. Később azonban, Márffy Ödön mellett, szétfolyt körülötte az idő: írt, de nem kitartóan, és festett, ám azt sem űzte huzamosabb ideig (megmaradt művei vegyes minőségűek, játékos stílusa azonban jó illusztrátorrá tehették volna, ha kitartó). Egy verseskötete sikeresen megjelent;  hiába akarta azonban megörökíteni Adyval közös emlékeit, azok sosem álltak össze teljes egésszé; gyermekkoráról is készített feljegyzéseket, de csak novellák és fejezetek születtek belőle, az áhított regény sosem. Kellemes lehetett a társaságában lenni, ugyanakkor nem eshetett jól, ha haragudott valakire (igen, gúnyrajzokat is imádott készíteni). Majdnem húsz évvel volt fiatalabb Ady Endrénél, majd Babits Mihály oldalán keresett (volna) vigasztalást. Sokan kicsapongónak, férfifalónak tartották, ám ha lehet hinni a visszaemlékezéseknek,  szerelmei  – legalábbis a házasságain belül – többnyire plátóiak maradtak: szinte ártatlan, kamaszos rajongások voltak ezek az idősebb férfi,  a művész (a művészet?) felé.



Csinszka alakja ezer darabból tevődik össze. Lényét nehéz lehetett megragadni. Rockenbauer Zoltán azonban ügyesen rajzolja elénk Boncza Berta portréját. Dokumentumkönyvét Ady temetésével kezdi, Csinszka utolsó portréjával zárja. Soraiban Csinszka él: a Szamóca utcában, bűbájosan, az estélyeken, a kertekben. Alakja a visszaemlékezésekben, Csinszka önértelmezéseiben és Rockenbauer Zoltán kommentárjaiban tárul elénk, de úgy, hogy a szerző sosem tör pálcát könyve alakjai felett. Soraiban az objektivitást személyes meglátásokkal keveredi, amelyek azonban megalapozottak, levezetettek, kikutatottak; információk között igazodik el, cáfol, érvel, s amikre nincs bizonyíték, azokat a helyükön kezeli, esetleges jövőbeli dokumentumokra bízza. 


Rockenbauer Zoltán akkor is objektív, amikor az Ady-per menetét taglalja. Rámutat az ellentmondásokra; a mindig (főleg évtizedek múltán) változó emlékekre, a mögöttük húzódó érdekekre. Nem esik abba a hibába, hogy bárkit is elítéljen vagy felmagasztaljon. De a levelek maguk annyira indulatosak, hogy számomra nem minden esetben esett jól az olvasásuk.



A "múzsa" három neves művészt is megihletett: Ady Endrét, Babits Mihályt, Márffy Ödönt – és akkor a kamaszkori szerelmek még szóba sem kerültek. A kapcsolatok közül a Márffyval kötött házasság tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak (legalábbis Márffy alkotásai ezt sugallják). Csinszka Ady mellett inkább ápoló volt, Babitscsal folytatott, nem túl nyílt és nem túl hosszúra nyúlt kapcsolata pedig igencsak komikusnak tetszik – Babits mintha egyszerre vonzódott volna özvegy Adynéhoz, és futott volna előle, a hozzá illő sebességgel (az utóbbira Rockenbauer Zoltán több okot is felhoz, s mindegyik indokban van valami). A Márffy Ödönnel eltöltött évek azonban  idillinek tűntek: el tudtam  képzelni az öregedő házaspárt, ahogy haláluk előtt is békében,  szalonjukban fogadják a művészeket. A nagy lánggal égő, beszédes Csinszka valószínűleg akkor is elemében lett volna  – ha megadatik neki. 


Csinszkát bizonyára nem ismernénk ma, ha nem Ady Endréné és Márffy Ödönné lett volna. Ugyanakkor személyisége mégsem engedik, hogy "csupán" Adyné és Márffyné legyen. Ő Csinszka. Csacsinszky párja. Lánkó. Bertuska. Boncza Berta. A csucsai kastély kisasszonya. Játékos kisfiú és kislány. Egy bohóc. Egy ember, aki korán halt meg, de sokat megélt, és versek is, festmények is megőrizték lényét a nagyvilágnak. És Rockenbauer Zoltán kötete olvasmányosan, igényesen, fényképekkel tárja elénk, milyen is volt a múzsa sorsa.


Hasonló olvasmányok: 
Péter I. Zoltán:  Ady és Léda (Egy szerelem története)

A könyv adatai:

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa (Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese)
Noran Libro, Budapest, 2017
464 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:


Tazaki Cukuru átlagembernek tűnik - legalábbis ő így szemléli önmagát. Vasútállomásokat tervez, harminchat éves, nem nős, nincs gyereke. Jámbor, szakmájában tehetséges, senkit sem zavar, mégis, jókora terhet cipel a vállán, és ha azt kívánja, hogy új szerelme, Szala kitartson mellette, szembe kell néznie démonjaival. Nyomozni kezd hát, s csak reménykedhet abban, hogy nem késett el vele.

Haruki 2013-as regénye egy gimnáziumi barátság szétesésének története. Cukuru már akkor is színtelennek érzete magát, amikor Nagojában élt, és négy barát vette körül: Vörös, Kék, Fekete és Fehér. Azután Cukuru - egyedüliként - nem maradt Nagojában. A második egyetemi év után  nem fogadták vissza barátai. Nem is akarták látni őt. Levegőnek nézték. Magyarázatot sem kapott. S Cukuru, akinek a nevében egyébként sem volt semmi szín, beleszürkült a világba - később megrázta önmagát, újraalkotta lényét, állomások építésébe fogott. Tizenhat évvel később Tazaki bejelentés nélkül, merészen állít be egykori barátaihoz. Végre választ akar találni a kérdéseire. Közben a többiek is kiöntik a szívüket, s Tazaki sok mindent megtud róluk, melyeket korábban nem volt képes észrevenni (pedig mások számára talán nyilvánvaló dolgok lehettek).

Haruki könyve hasonló témákat érint, akár a többi regénye: a zene (itt Liszt Ferenc Le Mal de Pays című zongoraműve), sport (Cukurut az úszás nyugtatja meg), az alkotás (akár kerámiáról, akár tervezésről van szó). Ebben a kötetben mindent kitölt az utazás, a magány, a depresszió, az eltompított érzelmek, a művészsors. Az, hogy képesek vagyunk-e nyomot hagyni a világban, mikor tekinthetjük magunkat sikereseknek, neveink kijelölik-e a sorsunkat. Cukuru belevési nevét az építményeibe, Fekete a kerámiáiba. Fekete nevet vált, Erivé lesz; Cukuru alkot, tervez, ahogy a neve is azt jelenti: "készíteni."


Cukuru legfőbb ismérve, hogy a saját szemében színtelen. Sorsa egy gyorsan folyó, csöndes könyvben bontakozik ki, mely mély, lélektani. Cukuru egy percig sem válik unszimpatikussá vagy érdektelenné a szemünkben, még akkor sem, amikor már nem lehetünk biztosak az ártatlanságában. Inkább kiegyensúlyozott személyiségnek tűnik, aki megéli a magányt, nem sajnáltatja magát, nem kesereg benne, nincs is mindig egyedül. A munkájában megtalálja a helyét, az úszásban is, ismeri képességének mértékeit, kitölti azt, a szíve mélyén vágyik barátságra, szerelemre. Bátor - nem fél várost váltani. Ugyanakkor valamit elnyom magában, nagyon mélyre, akárcsak látszólag gimnazista barátai, és ezek a vágyak az álmaiban törnek elő. Életét a titokzatos egyetemi baráton, Haidán kívül csak Szalával képes megosztani - Szala lesz az is, aki az újabb változásokat megindítja benne.

Murakami alig varrja el a szálakat: az egyetemi barát (Haida, a szürke) titokzatos marad (bevallom, nekem a könyv olvasása közben az is megfordult a fejemben, hogy az akkor súlyos depresszióval küzdő Cukuru csak képzelte őt - de ennek sok minden ellentmond a regényben); Fehér rejtélyére sem kerül pont a végén; s a titokzatos hatujjú (?) ember és a halál-figura is a misztikum ködében marad. Az utolsó oldalakon pedig egy olyan, sebzett és kiszolgáltatott helyzetben hagyjuk magára Cukurut, mikor újra a színtelenség réme fenyegeti, s minden kétesélyes. Mert meghalni sokféleképpen lehet. De talán feltámadni is.

Hurakami regénye végig mély, lélektani dolgokat feszeget, de sosem válik kellemetlenül súlyossá. Cukuru is szimpatikus főhős; Hurakami pedig nem erőltet rá megoldásokat az olvasókra, nem is ítélkezik szereplői felett - mégsem kelt vele hiányérzetet. Szerettem elmerülni Cukuru történetében.

Fordította: Nagy Anita
Geopen Kiadó, 2013
332 oldal
⭐⭐⭐⭐⭐
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
Menekülés a föld alatt


A föld alatti vasút - amely 2017-ben Pulitzer-díjat kapott - a menekülés könyve. Rabszolgák szöknek benne, a 19. század déli ültetvényeiről, észak felé, a föld alatti vasút segítségével, olyan területekre, ahol nincsen rabszolgaság. Hogy mikor indul útra egy mozdony, és hogy hol találhatóak a peronok, csak nagyon kevesen tudják. Ahogyan azt is, merre szűkülnek a falak, mely megállókat zárták le már. A szökött rabszolgákat sötét és por és kétely várja, és sosem tudhatják, mi les rájuk a túlsó oldalon, s hiába a külső segítség, legvégül mégiscsak a saját szerencséjükön múlik a sorsuk. 

 Föld alatti vasutak, persze, valójában nem léteztek. Az elnevezés azokra az emberekre utalt akik -  mintegy hálózatot alkotva - segítettek a rabszolgáknak a szökésben. Ez a rendszer azonban házakból és titkos, föld alatti helyiségekből állt, és nem barlangokból és sínekből, ahogyan azt az ember elképzelné; elég nehéz is lett volna titokban üzemeltetni egy vasútrendszert. Whitehead azonban megmozgatja fantáziánkat, s valóban egy mágikus vájatot épít, ám a mágia sosem uralkodik el a történeten, a kitalált mozzanatok is hihetőek maradnak. 

 A regény így egy történelmi tabló: egyrészt azoknak az abolicionalistáknak állít emléket, akik segítettek a szökésben, másrészt pedig maguknak a rabszolgáknak, akik a déli ültetvényeken dolgoztak. A kínzás, brutalitás sokféle válfaja megjelenik a könyvben, mind a rabszolga-közösségen kívül, mind azon belül: az ültetvények kemény munkája, a rabszolgatartók természete, kizsákmányolása, erőszakok, kirótt büntetések, a kilencfarkú macska. És nemcsak azokat fenyegeti büntetés, akiket a bőrszínük miatt megkülönböztetnek, hanem azokat is, akik őket segítették a szökésben. A büntetéseket az író szerencsére csak felemlíti, de amit konkrétan bemutat, az hosszú ideig kísérteti az olvasót, ugyanakkor az erőszak bemutatása sosem válik öncélúvá.

Az amerikai délről rengeteg regény született már - ott van Harriett Beecher Stowe Tamás bátya kunyhójában, vagy Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvében. A föld alatti vasút persze inkább a Tamás bátyja kunyhójára hajaz, de kevésbé romantikus, s főhőnője, Cora sem emlékeztet Tamás bátyára. Nála sokkal ércesebb, kiábrándultabb, akaratosabb. Nehéz is elhinni, hogy mindössze tizenhat-tizenhét éves: tinédzser csupán, de asszonynak hat.
Cora eleinte nem készül a szökésre; egy Caesar nevű társától kapja az ötletet, s csupán akkor kel útra, mikor tulajdonosváltás történik a birtokon. Tudjuk, hogy Corát kisebb korában súlyos bántalmak érték, de erős, okos lány; felvértezte már magát társaival szemben; visszahúzódónak tűnik, makacs. Fél. Távolságot tart. A lapokon megismerjük nagyanyját, édesanyját is. Vannak gyökerei, de mivel Cora édesanyja, Mabel kiskorában megszökött, mégiscsak egymaga nőtt fel, és sorsáról Cora sosem értesült. Mabel legenda lett.  A három nő pedig annyira hiteles figura, hogy megesküdtem volna rá, a regény szerzője nő: Colson Whitehead neve azonban egy férfiírót takar.

 Mivel a regény elsősorban az utazásról, az egyik állomásról a másikra jutásról szól, hol kitágul a tér, hol összeszűkül. Egy központi motívum azonban a bezártság: Cora hol a vasút mélyén bújik meg, hol odafönt, egy szűk kis padlástéren, hol szekérben bújtatják őt, hol felgyújtják a feje fölött a lakóhelyet. Ahol kitágul a tár, abban sincs mindig köszönet: a menekülők mocsarakon, kígyók között keresik az utat, vagy olyan államba érnek, ahol súlyosan büntetik a rabszolgákat, és azok segítőit. Ahol pedig látszólag minden rendben van, s már-már úgy érezzük, csoda történt, a paradicsomi állapot hamar semmivé foszlik. Mert nem minden olyan tiszta és ártatlan, mint ahogy elsőre tűnik.  A gyakori forróság, szomjúság, gyilkosság és éhség pedig gyakran pokollá változtatják a környezetet.

 A rabszolgák kizsákmányoltatása, fogsága sokféle módon megjelenik a könyvben - például annak a rabszolgának az esetébe, aki évenként egyszer-kétszer úgy dönt, aznap ünnepli a születésnapját. Ezek az ünnepségek szórakozást csempésznek a gyapotszedés gyötrelmeibe; másrészt azonban sejthetjük, milyen élet az, ha az embernek nincs tudomása az őseiről, a saját születése napjáról. Gyökereitől megfosztott. Kiszolgáltatott. Ahogyan az a rabszolga is, akivel vásári mutatványosként ismételteik a Függetlenségi Nyilatkozatot, ha már egyszer valaki megtanította rá. Hogy nem érti a sorait, vagy hogy azok az ő életében nem érvényesülnek, meglehetősen tragikussá teszi az eseményeket, rámutatat a helyzet fonákjaira.

A regény egyik legfontosabb többlete a nézőpontok váltakozása. Nem csupán a rabszolgavadászok és a segítők fejében láthatunk bele, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan próbálják legitimizálni brutális tetteiket az emberek; vagy a tudományra, vagy a Bibliára hivatkozva (például a Káin-bélyeg esetében). Szintén sajátságos a regény múzeumban játszódó jelenete, melyben úgy hívják fel a figyelmet a déli államok rabszolgatartásra, hogy fehér interpretációban, színes bőrű színészekkel játszatják el a történetüket, és úgy mutogatják őket, mintha egy állatkert látványosságai lennének. De a regény lapjai között föltűnik a 'mistrel show' is, melyekben a sötét bőrszínűre festett fehér színészek figurázták ki az afrikai származású amerikaiakat.  

 Azok, akik olvasták a Tamás bátya kunyhója című regényt, tudhatják, hogy annak a története lezárt, egész. A föld alatti vasút végével az út nem ér véget; nem kapunk édes(kedő) befejezést, könnyes egymásraborulást. Ez a kötet a föld alatti vasútról szól. Az úton levésről, és nem a célállomásról. Annak minden nehézségével és reményeivel egyetemben.















Eredeti cím: Colson Whitehead: The Underground Railroad
Fordító: Gy. Horváth László
21. század kiadó  (KULT Könyvek - sorozat)
2017, Budapest
336 oldal

https://www.pbs.org/newshour/show/imagining-underground-railroad-actual-train-system
https://www.history.com/news/blackface-history-racism-origins
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
Mesék és nyelveik
Egy élet kevés ahhoz, hogy megtanuljuk a világ összes nyelvét. Ahogy ahhoz sem elegendő, hogy létrehozzunk egy komplett világot, történelemmel, nyelvekkel, térképekkel. Tolkient, a Gyűrűk Ura íróját azonban mind a két dolog érdekelte - és ha valamit az életéből készült film kitűnően visszaad, az ez.
Az életrajzi alkotás nem meséli el John Ronald teljes történetét, és amit megmutat, azt sem lineárisan teszi: 1917-ben vág bele a meséjébe, a Somme-i frontvonalnál, ahol a huszonöt éves, lövészároklázban szenvedő John Ronald Reuel Tolkien barátját, Geoffrey Smith-t keresi. Közben hallucinál, rémeket lát - a lángszórókból sárkányok lesznek, az ellenségből kardos fekete lovas. A visszaemlékezésekből pedig megtudjuk, hogyan jutott el a hős a frontig, és hogy kicsoda az a bizonyos G.B. Smith.

A film története így John Ronald Reuel Tolkien ifjúkorába enged betekintést, hol gyorsan, hol lassabban pörgetve a képsorokat. A dél-afrikai éveket teljesen átugorja, egy költözéssel indul (az érintetlen, napsütötte Sarehole-ból a mocskos, kormos iparvidékre, Birminghambe jutva) majd a fiú édesanyja halálával zár le egy idillibb korszakot. Az immáron teljesen árva Ronald és testvére, Hilary egy katolikus pap gyámhoz és egy Mrs. Faulkner által vezetett panzióba kerül. Itt találkozik a jól zongorázó, szintén árva, élénk, sötét loknis Edith-szel, aki a barátja lesz. Közben Ronald a King Edward's iskolában három művészlelkű ifjúba botlik - az ő körük lesz a TCBC, és bizony a fiúk között van Geoffrey Smith is.

A TCBC tagjai azonban kevésbé kidolgozottak, mint akár Edith, akár Ronald. A filmbeli Ronaldnak nincsenek hibái: kifinomult, okos fiatalember, a maga sutaságával, furcsa hobbijaival, melyek a nyelvekhez, a mitológiához kötik. Edith tűzrőlpattant, élénk, ugyanakkor egy olyan korban próbál érvényesülni, mely nem számolt komolyan a nőkkel. Így zongorázhat, de csak Mrs. Faulknert szórakoztatva, és sosem válhat olyan titkos körök tagjává sem, mint az árva fiú (Edith Bratt a valóságban is tehetségesen zongorázott, de személyiségéről nem sokat tudunk - s ez valóban sokmindent sejtet(het) a korról is). Velük szemben ott a TCBC, benne a zenéért és matematikáért rajongó Christopher Wiseman, a festészetnek hódoló Robert Gilson és a költészetet űző Geoffrey Smith, akik fiatalok és inspirálóak, világmegváltó álmokat szőnek, de a filmben egyénileg láthatatlanok: Geoffrey támogató, visszafogott,  Christopher büszke talán, Robert pedig - ő a komikus felhang, aki édesapja elnyomása ellen küzd. Azt viszont nem tudjuk meg, hogyan ütik el az időt, ha épp nincsenek Ronald mellett. Úgy fenyegeti őket a háború, hogy nem érezzük, pontosan milyen érzések kerülgetik őket, mikor a frontvonalra kerülnek.  Ezzel azonban jelentősen csökken a film végső hatása is.   


A Tolkien ugyanis inkább szól a szerelemről, a szépségről, mint a háború mocskairól. Ugyan a front lövészárkában kezdünk, a Geoffrey utáni küldetéssel, többségében mégis Tolkient és Edith-t követjük -  hányattatott sorsukban egymásra találnak, teaházakban és operákban, a fák között vitatkozva nyelvekről, mítoszokról, zenéről. Így viszont a film háborús tragédiái elveszítik súlyukat. Egy végső csapás konkrétan lábjegyzetnek tűnik csupán. A hiányosságot az egyik utolsó jelenet próbálja pótolni, későn ugyan, de kellő tisztelettel.
A film jól láthatóan sokat merít mind Humphrey Carpenter Tolkien-életrajzából, mint John Garth Tolkien and the Great War című dokumentumkönyvéből. Vannak részei, melyeket konkrétan átemel - ilyen a buszlopás, a cukordobálás vagy Edith tánca a fák alatt. Másokat kitalál, hatásossá tesz, akár meg is történhettek volna módon - a jelenet az operában, vagy az összes képsor, amelyből kitűnik Tolkien mély szeretete a nyelvek inránt: a professzorral való beszélgetés, a teaházas eszmecsere Edith-szel, az elcsórt Cantenbury mesék, vagy a "Helheimr." Valódi személyiségeket átírni már kényesebb kérdés, és abból is akad több is (például Robert Gilson és édesapja viszonya), de ez senkinek nem fog feltűnni, ha nem olvasott utána Tolkien ifjúságának. Ahol pedig a film az idővel babrál, azt dramaturgiai okok miatt teszi - csak az a dolgunk, hogy ne mindig higgyünk neki.

A fim során számtalan Gyűrűk Urás utalásra bukkanhatunk, ezek azonban nem zavaróak azok számára sem, akik eddig nem követték Tolkien munkásságát. Alapvetően fény-árnyék játéka az egész; Sarehole fénye, Birmingham korma, a Somme füstjében kirajzolódó sárkány, a fehér és a sötét lovas. Csupán egyetlen párhuzamost találtam túl zavarónak; Tolkien batman társát, Samet - az írónak ugyan valóban volt egy háborús segítője, akiről a Gyűrűk Ura Csavardi Samuját mintázta, de a filmbeli Sam annyira kiköpött Samu, hogy az már inkább komikus, mint megható. Arról nem is beszélve, hogy a lövészárokban zajló küldetés esztelen, így talán idegennek hat.

A film cselekménye persze nem túl kalandos, de ezáltal válik széppé. Mi is szeretnénk hasonló körök tagjává válni,  egymást inspirálni, támogatni, ha nagy a baj. A film emellett egy olyan 20. század eleji angliai világot tár elénk, melyben az egyetemek még egyetemek, a fiatalemberek úriemberek, a hölgyek pedig hölgyek voltak.  Edith és Ronald szerelme ártatlan, aranyos, és a lovagvilágot idézi. A művelt ifjak könyvtárakban kutakodnak, elegáns karosszékekben hódolnak a teázás szenvedélyének, olyan témákról vitatkozva, kifinomult nyelven, mint Wagner vagy Hel. Önmagukat képzik, tiszteletteljesek, s azzal lázadoznak, hogy teát isznak még a könyvtárakban is.

Szintén kedves tett volt Dome Karukoski finn rendező kezébe adni a rendezést: nem tudni, mennyire volt szándékolt, de Tolkien rajongott a finn nyelvért, és a Kalevala nagyban inspirálta első történetei megírásában. Thomas Newman keleties filmzenéje  elsőre furcsa megoldásnak tűnhet, de mágikusan hat (éppen idegen hangzásával szövi a varázst). Nicholas Hoult ügyesen egyensúlyozik a zavart fiatalember és az aranyosság között, Lily Collins Edithében pedig ott az a szikra, ami a szerephez kell. 
Tolkien ifjúkorának meséjét alapvetően kétféle módon lehetett volna feldolgozni. Vagy a szerelmi történetet állítja középpontba, vagy a barátságot és a háborút; ha az utóbbit teszi, egy kor tragédiáját is elénk tárhatta volna, melynél nem is fontos, hogy híres-e a főhős, avagy sem. A film azonban a Tolkient érő benyomásokra koncentrál, és arra, azok hogyan formálták, formálhatták a képzeletét - a nyelvész - író csupán a film legvégén vág neki A hobbit írásába. A kérdés már csak az, ez baj-e; hiszen a film szép, egyszerű, naiv. Nem akar háborús mozi, vagy túlságosan hatásvadász történet lenni. És pont az egyszerűsége miatt válik szerethetővé.
Tolkien (2019)
Rendezte: Dome Karukoski
Szereplők: Nicholas Hoult, Lily Collins, Colm Meaney, Genevieve O'Reilly,  Tom Glynn-Carney, Craig Roberts, Anthony Boyle, Patrick Gibson
Forgalmazó: Fox Searchlight Pictures



Tolkien (2019) - filmkritika

by on február 15, 2020
Mesék és nyelveik Egy élet kevés ahhoz, hogy megtanuljuk a világ összes nyelvét. Ahogy ahhoz sem elegendő, hogy létrehozzunk egy ko...
By dátum: Nincsenek megjegyzések: