A könyv címe egy kiszámolós gyermekmondókát idéz, de a kakukkfészek Ken Kesey művében az elmeosztály metaforája. Ez az elmegyógyintézet tűpontosan működik. Óráról órára be van osztva, hogy bentlakói meddig ehetnek, mikor moshatnak fogat, milyen gyógyszereket kell, kérdés nélkül, bevenniük, vagy hogy mikor bámulhatják a tévét. Gondolataikat hangos zene tompítja. Társadalmilag az ember odabent lehet Heveny, Idült és Tengő - mind a három csoportnak megvan a maga helye. A kérdés azonban nem az, hogy mikor szabadulhat valaki. Inkább az, akar-e szabadulni egyáltalán.

Ken Kesey 1962-ben megjelent regénye (amelyből Jack Nicholson főszereplésével készítettek filmet) egy zárt közösséget mutat be, olyan embereket, akiket kivetett a társadalom, vagy maguk döntöttek úgy, hogy nem bírnak tovább a társadalomban élni. A Tengőknek esélyünk sincs, hogy elhagyják az osztályt, de a Hevenyek (enyhébb esetek) sokszor  nem tűnnek kevésbé épelméjűnek, mint az átlag. Az elmeosztályt Mss Ratched (a Főnéni) irányítja, a nőiségét takaró ápoló, a hálózat „pókja" - a nem túl megbízható narrátor szerint az is rajta múlik, hogy milyen gyorsan teljék az idő.  A Főnéni egészen addig élvezheti hatalmát, míg osztályára nem kerül az ír, életvidám vezérbika, McMurphy. McMurphy cowboy-nótáival, vicceivel és kártyapaklijaival olyan viszályokat sző, melyek alapvetően megváltoztatják a rendszer működését, és így megigathathatják Mss Ratched hatalmát. A rendszer azonban nem tűri a hibákat, ahogyan az sem bizonyos, hogy Mss Ratcheddal szemben egyáltalán valaha is lehetséges a győzelem.

Az osztály tagjai kapnak ételt, szállást, öltözéket, gyógyszert, csoportterápiát. Ám éjszakára elkábítják őket és az ágyukba szíjazzák a testüket, és felvételkor néha erőszakot követnek el rajtuk. A betegek kaphatnak elektrosokk-terápiát, vagy súlyos agyi beavatkozást végezhetnek rajtuk (lobotómiát) - végső soron Mss Ratched kezében van, kinek mi a büntetése. A belső szabályokon változtatni nem lehet.  A bentlakóknak nincsen önálló akaratuk. Gyermeki létmódban élnek, és ez kényelmes nekik. Szabadulhatnának, de akkor döntéseket kellene hozniuk, egy kevésbé szabályozott és hatalmas világban. Egy valódi 22-es csapdája ez: önálló akarat kell ahhoz, hogy elhagyd az elmeosztályt, de éppen a felnőttség az, amelyet az adott intézmény elnyom a bentlakóiban. A harmincegy éves Billy kamaszfiúnak tűnik, míg Bromden magas, erős férfi, mégis úgy tesz, nem erősebb egy kisfiúnál.

"Hiába, ha olyan ellenféllel akadt össze, akit kiütni nem lehet, csak szurkálni folyton, míg az embernek az ereje el nem fogy, s aztán, ha van ki, léphet más a helyébe."
McMurphy még éppen idejében robban be az intézetbe. Az ír csirkefogó büszke hódításaira és botrányaira, s társait rögvest leveszi a lábáról, és mindig tudja, mikor  mit kell mondania, vagy hogy mi legyen a következő lépés, a helyzethez illő poén. Persze, a saját érdekeit is nézi. Szimpatikus és dőzsölt. Az elmeosztály Long John Silvere. A főnénivel folytatott vitáiban nem csak a szavak fontosak, hanem a pontosan lejegyzett mozdulatok is. Ez a harc azonban nem kétszemélyes játék, hanem McMurphy és az osztály összecsapása az őket irányító hatalommal. McMurphy az, aki visszaadhatja a bentlakóknak, amitől megfosztották őket: az érzést, hogy ők férfiak, vagy hogy van erejük, elméjük, akaratuk, vagy egyáltalán azt, hogy még élnek. 

A regényt egy bentlakó narrálja végig, a félig indián származású Bromden (Serteperte Főnök). Nincs mindig teljesen a tudatánál, így van, amit a bent folyó eseményekből csak sejteni lehet. Az elbeszélésmód főleg akkor válik szakadozottá, amikor elektrosokk-terápiát kap, vagy egyértelműen gyógyszerek befolyása alatt áll. Képzelgéseiben az osztályt gépek működtetik,  s  a mechanikus, személytelen irányítás valóban nagy szerepet játszik a regényben. Bromden úgy próbál elbújni az emberek szeme elől, hogy süketnémának tetteti magát, és így tölti be azt a szerepet, amelyet a korabeli külvilág indiánként elvár tőle, s így nem kerül senkivel sem konfliktusba, viszont hall mindent és mindenki. Nagyon magas és erős, de ennek már nincsen túlzottan tudatában. Indián származása McMurphy játszmáját is másabb megvilágításba helyezi. Tudjuk, hogy idősebb Bromden (aki felesége vezetéknevét viselte, miután indiánként nem rendelkezett ilyennel) sokáig küzdött a népéért, ám eközben testileg, lelkileg is tönkrement, és legföljebb az erkölcsi győzelem lehetett az övé. Valószínű, hogy McMurphy harca is hasonlóan meddő; az már más kérdés, hogy  értelmetlen-e.

Mivel a közeg zárt rendszer, a regényben minden helyszínnek jelentősége van. A hálóhelyeken, zuhanyzókon, a Főnéni üvegkalickáján kívül nem kerülhetjük el a Zárt Osztályt vagy az elektrosokkos-terápiát sem. MyMurphynek az összes szintet be kell járnia. Csak a legvégén tudhatjuk meg, hogy története felemelkedéssel vagy bukással végződik-e. Valóban "megváltó" lesz, vagy csak az erkölcsi győzelem lehet az övé - ha egyáltalán bármilyen győzelem lehetséges odabent.

A Száll a kakukk fészkére a fő helyszín ellenére nem végig nyomasztó regény. Az osztály tagjai pénzben kártyáznak, vagy örömlányokkal múlatják az időt egy halászhajón, idővel pedig egy ferde éjszakára is sort kerítenek, nőkkel, alkoholtartalmú szirupokkal, szabadon használt tolószékekkel. McMurphy az, aki a végsőkig  tartja társaiban  a lelket, még akkor is, amikor már csak az érdekükben tetteti, hogy van benne  erő és ellenállás. A regény vége egyszerre fájdalmas és felemelő. Ahogyan arra egy elmegyógyintézetben játszódó történetnél számítani is lehet.

A könyv tehát elsősorban a visszanyert akarat, a lázadás története. Azé, hogy hogyan tárul fel ismét a világ, és nyernek értelmet az évszakok, amikor az embernek már nincsen mozgástere, önálló akarata, vágyai. A regényből tudjuk, hogy nem McMurphy az egyetlen, aki szembeszállt a rendszer akaratával, de elődei elméjük épségével fizettek a lázadásért. McMurphynek talán sikerülhet. Talán...


Eredeti cím: Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Eredeti megjelenés éve: 1962
Európa, Budapest, 2018
Fordította: Bartos Tibor
374 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:

" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt."
New Yorkról rengeteg regény született már. Köztük bizonyosan számos detektívtörténet is. A New York trilógia azonban nem csak egy detektívtörténet, és nem pusztán azért, mert egyszerre három krimiszerű kisregény található benne (Üvegváros; Kísértetek; A bezárt szoba), melyek eredetileg külön-külön láttak napvilágot. Paul Auster maga sem szereti, ha művét detektívregényként jellemzik. Auster irodalmi játékot űz, sajátos regényteret építve, mindig csavarva egyet a történetén, a fikciót újabb fikciókba ágyazva, olyan nevekkel élve, melyek át-és átszövik a történeteket, de mintha sohasem ugyanazokat a karaktereket jelölnék. Úgy is mondhatnám, nem árt, ha stilszerűen akad a kezünkben egy vörös jegyzetfüzet - akár a mű egyes szereplőinél - melybe(n) folyton jegyzetelhetünk, kapaszkodhatunk, nyomozhatunk.

A New York trilógia vérbeli posztmodern regény, mégpedig abból a fajtából, melyben minden egyes sornak,  apróbb említésnek súlya van. Nincsenek egyértelmű lezárásai, tisztán megoldott rejtélyei. Karakterei - a Kísérteteket leszámítva - a véletlen folytán válnak detektívekké. Egy idő után nagyon nehéz eldönteni, ki az, aki nyomoz, kik azok, akik nyomoztatnak, vagy hogy egyáltalán kik és pontosan miért bérelték fel őket. Üldöző és üldözött felcserélhető, ahogy az utánzó és az utánzott is.  Az események során az olvasónak is folyamatosan gondolkodnia kell, követve a narrátorokat sötét, bezárt szobákba, sikátorokba, éttermekbe, New York nyüzsgő utcáira.

A három kisregény közül a legötletesebben az első, az Üvegváros kezdődik: Daniel Quinn, aki álnéven krimitörténetek ír, egy téves telefonhívást kap: Paul Austert (!) keresik, az Auster Nyomozóiroda fejét. Quinn belemegy a játékba, így válva egyszerre önjelölt és mások által kijelölt detektívvé - és bár munkájáért fizetést nem kap (a számla természetesen Paul Auster nevére szól), megszállott nyomozásba kezd. Módszereiben a klasszikus krimitörténetek tükröződnek, a hotel előtti padon vajaszsemlésen-napilaposan ücsörgő nyomozóval, s a követett személlyel, aki furcsa vargabetűkkel rója New York utcáit és...látszólag nem tesz semmi olyat, ami törvénybe ütközne. De őrült. Tárgyakat gyűjt, és azokról vörös noteszében tesz említést, míg Quinn, Paul Austernek tettetve magát, vörös füzetébe jegyzi föl, amiket a követett személy cselekszik. A cél a másik gondolataiba való belehelyezkedés. Hasonló feljegyzéseket készít White-ról a Kíséretetek nyomozója, Blue is (aki ezúttal valóban nyomozó), vagy készül(getne) (?) megírni eltűnt barátja (Fanshawe) élettörténetét a harmadik mese narrátora - csakhogy ez a férfi időközben feleségül vette Fanshawe nejét.
"A zsúr napjára Fanshawe meg én rendesen el is voltunk látva az ünnepeltnek szánt ajándékokkal, amiket színes papírba csomagolt és selyemszalaggal átkötött az anyukánk. Dennis azonban nem vitt semmit, s kutyául érezte magát emiatt. Emlékszem, megpróbáltam üres frázisokkal vigasztalni: nem érdekes, senki sem törődik vele, a kavarodásban észre sem fogják venni. Dennist azonban ennél mélyebben bántotta a dolog, és ez ez, amit Fanshawe nyomban megérzett. Minden különösebb ceremónia nélkül feléje fordult, és átnyújtotta az ajándékát. Tessék, mondta, add oda ezt, én majd azt mondom, otthon felejtettem a magamét."
Paul Auster művét sajátos gondolkodásmód hatja át, kitágítja a szövegek terét, mintázatokat ad, és olyan irányokba tereli az olvasó elméjét, ahová eddig még nem mert elindulni. A kötet olvasható csavaros történetek gyűjteményeként, melyben minden egyes mozzanat önkényesnek tűnik. New York egy labirintus, tele csavargókkal, a nagyvárosokat jellemző magánnyal, ahol észrevétlenül haladhatunk el régi ismerősök mellett, személytelenül. A regény számos dolgot megkérdőjelez: meddig tart az Én, hol kezdődik a Másik;  létezik - e az az ember, akit senki sem értelmez, figyel; milyen szerepet töltenek be az életünkben a véletlenek. Személyiségünk sosem egységes, ahogy a világ sem az; mindent és mindenkit máshogy szemlélünk; és ahogy a nyomozók egyre mélyebbre és mélyebbre ássák magukat a nyomozottak elméjében, s próbálják kitalálni a következő lépését - annál jobban belezuhannak az őrültségbe. A kisregények különböző emberek széteséstörténetei is. Csak az a kérdés, kik azok, akik végül össze tudják szedni magukat, és kik azok, akik többé sosem - már amennyire egységessé tehető az emberi személyiség.

 Roppant érdekesek a kisregényekben megjelenő és a New York trilógián belüli játékok is. A nevek vissza-visszatérnek (legalább négyen használják a Peter Stillman nevet), és meglehetősen beszédesek. A szereplők karaktereket alkotnak, vagy más művekről szónokolnak, azok belső törvényszerűségeit,  tereit, jelentéseit kutatják. Az első történetben Quinn író, aki nyomozót játszik, míg a harmadikban szereplő Quinn mintha mindig is detektív lett volna. A regény legvégén elhangzó név (Henry Dark) és a szereplő helyszín (Boston) az első történettel összeolvasva éri el "végsőbb" értelmét - tehát, ha egy név vagy adat ismerősnek tűnik, de már nem emlékszünk pontosan, miért is, sose legyünk restek visszalapozni a történetekben. De az elveszett Paradicsom, Bábel tornya, az összekuszálódott, tökéletlen nyelv is vissza-visszatérő momentumai a műnek, vagy akár az, hogy sokszor az aktuális mű legvégéig nem értesülünk arról, ki tölti be a narrátor szerepét. Az írás folyamata maga is jelentős szerepet játszik a New York trilógiában - magány, megszállottság, szobák, nyomozólét -  tehát azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik szeretnek írni.

A három történet minőségében egyenrangú. Elsőre a legelmésebbnek talán az Üvegvárost találtam, de A bezárt szoba volt az, amely a leginkább meghatott, az önzetlenséget (?) az őrületig  vivő Fanshawe-val; de mind a három történet színvonalas, meglepő. És ami a lényeg; ha egyes eseménysorok elkoptatottnak látszanak is (eltűnt barát feleségével való összeköltözés; követés, jegyzetelés), mindegyikben rengeteg Paul Auster-féle csavar található, melyek nem engedik, hogy az ismerős részeknél az embernek lankadni kezdjen a figyelme - nem véletlenül tartották az 1980-as években annyira újítónak az austeri prózát.

A New York trilógia tehát egy rendkívül összetett, tűpontosnak ható, mesteri alkotás. Más, valóban létező vagy fiktív művekből idéz, a detektívtörténetek kliséit is felhasználja, ugyanakkor elbizonytalanít, kitér az egyértelmű válaszok elől. A világban, s így az austeri prózában (már) nincsenek egyértelmű tézisek, igazságok. A narrátorok (narrátor?) kilétére többnyire a történetek utolsó oldaláig nem derül fény. A fordulatok, csavarok hol elmések, hol bizarok - mondanunk sem kell, a műben ténylegesen feltűnő Paul Auster egyáltalán nem nyomozó, s mondandója sem bizonyos, hogy a szerző Auster gondolatait tükrözi (egy interjú alapján pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a valódi Auster vél). A karakterek karaktereket alkotnak, papíron, majd maguk is szerepeket játszanak, s sosem tudhatják, a velük szemben ülő milyen álarc mögé bújik. Senki sem egységes. Semmi sem biztos. A világ tökéletlen, a személyiség torz, a szavaink ferdítenek. A világ nem leképezhető. Sem papíron, sem kimondva - bármennyire igyekezzünk az ellenkezőjét elérni. Jellegzetes, elmés könyv, és továbbra sem az utolsó, amelyet Paul Austertől olvastam. Azt hiszem, újabb kedvenc szerzőt avattam. Imádtam minden egyes sorát.

 Eredeti cím:  Paul Auster: The New York Trilogy
Eredeti megjelenések évei:
City of Glass: 1985
Ghosts: 1986
The Locked Room: 1986
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2018
Fordította: Vághy László
400 oldal
(Olvasott példány: Európa Könyvkiadó, 1991)


Paul Auster: New York trilógia

by on június 22, 2020
" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt." New Y...
By dátum: Nincsenek megjegyzések:

Nehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már. A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját történetét; mintha színpadra szánták volna. Patikamérlegen elemezhető: az amerikai álom, a kemény munkával szerzett pénz, a nagyvárosok boldogtalansága, a kiüresedés és a magánnyal, kelet-nyugat ellentétje, T.S. Eliot Átokföldje és J. Alfred Prufrock szerelmes éneke. S habár benne van mindaz, melyek a húszas évek Amerikáját olyan ikonikussá tették, egy évszázaddal a megírása után is aktuális lehet; a bizonyára nem véletlenül vált a 2013-as feldolgozás sem annyira népszerűvé (igen, egy kis parti senkit sem ölt még meg, ugyebár).

Az előző húszas évek minden volt, csak karakter nélküli nem. Fitzgerald regénye hűen ábrázolja korának jelenét: a jazz-korszakot, a rövidre vágott női frizurákat, az emancipációt, a háború utáni amerikai jólétet, a feketekereskedelmet, az alkoholtilalmat. Az elveszett nemzedék tagjait, akik fiatalságukat a frontvonalon (vagy legalábbis háborús időkben) töltötték, és valamit jóvátehetetlenül elveszítettek. Négy év szolgálat, készenlét. Később vissza nem hozható veszteségek.
A történet a megszokott: Nick Carraway, a gazdag, kívülálló fiatalember nem sokkal harmincadik születésnapja előtt New Yorkba érkezik, hogy karrierjét építse, s lerázza magáról egy terhessé vált kapcsolat kötelességeit. A munkát csakhamar  elhomályosítja Jay Gatsby alakja, a szomszédos villa tulajdonosa; a férfié, aki szombat esténként fergeteges estélyeket tart pompás (kirakat)villájában, s senki sem tudja, pontosan kicsoda, micsoda, hogy néz ki, honnan jött, vagy hogy miből gazdagodott meg (embert ölt? szeszcsempész? kém?). Gatsby, mint személyiség, igazából nem fontos. Csak pénzében „nagy;" a partija és körülményei teszik West Egg hírességévé. Gatsby a világ egyik legköltségesebb udvarlásának hőse; minden vágya, hogy semmissé tegye azt az elmúlt öt évet, melyben meggazdagodott. Csak a múlt érdekli, s benne Nick másodunokatestvére,  Daisy. Az mit sem számít, hogy Daisy már házas, Tom Buchanan felsége, sőt, édesanya (látszólag Daisy se bajlódik túl sokat az utóbbival). Amikor senki sem látja, Gatsby  a zöld fényű túlpart felé nyújtja kezét, de Daisy talán semmit sem gondol már az egykori tiszttel, aki módosnak hazudta magát, a aki egyszerre szeretett bele Daisy életkörülményeibe és magába a lányba  is (s aki a háború miatt elszakadni kényszerült Daisy-től).

A nagy Gatsby a hirtelen szerzett vagyonok és a nemes famíliák regénye. Gondosan fölépített, pörgős cselekményű; a párbeszédek természetesek, gyorsak, s kellőképpen semmitmondóak ahhoz, hogy könnyedén olvastassák magukat. A kimondott szavak csak akkor válnak terhessé, amikor már elkerülhetetlen a tragédia. Fitzgerald leírásaiban a bőrünkön érezzük a kibírhatatlan nyári forróságot; a szél cibálta fehér függönyt; a tenger sósságát, halljuk a jazz-zenét, érezzük az alkoholszagot, nézzük, hogy hogyan esik az eső, vagy bukik le a nap, vagy nevet ártatlanul Daisy. Buchananék világában minden felszínes; Gatsby könyvtárában a könyvek felvágatlanok. Tom Buchanan szeretőt tart. Daisy boldogtalan. Gatsby magányos, és egész nyáron nem merészkedik saját úszómedencéjébe. Legtöbb tettüknek mintha nem lenne valós következménye. Oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, amit akarnak; úgy élnek, ahogyan éppen kedvük szottyan. Nem tűnnek harmincéveseknek. Úgy viselkednek, akár a gyermekek - még Nick is, aki egy bonyolult kapcsolat elől (is) menekül New Yorkba, hogy egy működésképtelen (?) viszonyba bonyolódjon Jordan Bakerrel. Baker sosem tanult meg veszíteni. Egyedül Gatsby gyermekségében van valami elemileg naiv, szerethető; s egy darabig, talán, Daisy-ében is.


A regény egyik legnagyobb jellegzetessége, persze, a magány. A kiüresedettség ott van a senkiföldjén, a sínek mentén, a poros földön; az elveszett bálványokban, a céltalan, forró napokban, amelyen a jégkocka sem segít. Az ócska hirdetmény mindenki számára látható, aki ingázni kényszerül. Az optikus mindent lát és talán igazságot tesz. Gatsby csak addig érdekes, amíg ünnepségeket ad. S Gatsby csak addig tart ünnepségeket, míg Daisynek imponálhat vele. S Daisyt addig nyűgözi le Gatsby, amíg...igen, kérdéses, Daisy mennyire hajlandó faképnél hagyni férjét, kislányát, s azt mondani Gatsbynek, igen, tegyünk úgy, hogy még öt évvel ezelőtt van.

Gastby figurája összetett. Nagyságában rémisztő is lehetne, ám ő az egyik legőszintébb s legegyszerűbb szereplője a történetnek. Zseniális, hogy birtokán Nick egy darabig úgy beszélget vele, hogy rá sem jön, ki ül vele szemközt (közös, háborús élményeiket vitatják meg). Roppant fegyelmezett és naiv. Barátságos, barátkozós, rendkívül az; számára mindenki „öreg bajtárs," és bohókás, rózsaszín öltönyökben jár, kanárisárga kocsit vezet, s gyepe csak makulátlan lehet, s olyan esetlenül, lámpalázasan várja az újabb találkozást Daisy-vel, hogy az megmosolyogtató, s nem egy harminckét éves férfira vall. Tragédiája az, hogy már nem fordíthatja vissza az idő kerekét. Ha ő a világ leggazdagabb embere, akkor sem.


A nagy Gatsby története egy szirupos melodráma is lehetne - a férfi, aki az összes pénzét kiszórja, hogy visszahódítsa egykori szerelmét. F. Scott Fitzgerald azonban jól írt - a történet önmagában talán nem is lenne elég (és ha úgy vesszük, önmagában egy történet - legyen bármilyen jó történet is - mindig kevés). Fitzgerald alakja Hemingway Vándorünnep című visszaemlékezésében is felkeltette figyelmemet; az, hogy Hemingway mennyire zseniálisnak tartotta A nagy Gatsbyt; hogy milyen ferde szemmel tekintett F. Scott nejére, Zelda Fitzgeraldra; vagy hogy hogyan döbbent rá Fitzgerald súlyos - s szánnivaló -  alkoholizmusára. (Ha pedig még több Fitzgeraldra és Hemingwayre vágyunk, megnézhetjük Woody Allen Éjfélkor Párizsban című alkotását is - főleg, ha éppen nagyon ácsingóznánk a húszas évek után).

A könyvet harmadjára olvastam újra - igaz, most első ízben magyar fordításban. De a tinédzserkori élményt ez az olvasás - most - nem tudta visszaadni. Azt hiszem, perpillanat megcsömörlöttem Gatsby történetétől. De nem akarom csorbítani Fitzgerald tehetségét.  Nick a regény végére talán felnő. A Gatsbyk előtt marad a múlt iránti sóvárgás; na meg a villódzó zöld fény. Ez utóbbi pedig  örök. Egy közmondás is így tartja.
Eredeti cím: The Great Gatsby
Eredeti megjelenés éve: 1925
Olvasott kiadás:
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Kiadó: Sztalker csoport (Poket), 2019
Fordította: Máthé Elek
186 oldal

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

by on május 26, 2020
N ehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már.  A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját törté...
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
"A világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt."
A 4 3 2 1 története grandiózus, s nemcsak az oldalszámok tekintetében, hanem abban is, amit bemutat: a regény egy fejlődéstörténet, négy párhuzamos életrajz,  egyetlenegy  amerikai zsidó fiúról, Archibald Isaac Fergusonról. Úgy kezdődik, akár egy  amerikai családregény: egy zsidó viccel, az Ellis-szigettel, majd Rose és Stanley Ferguson házasságkötésével, New York-kal, s az 1947-ben megszülető fiúkkal. Az ifjú Archie Fergusont azonban négy különböző verzióban követhetjük nyomon;  úgy, hogy milyen lenne az élete, ha bizonyos események másképp alakultak volna. Mi lenne, ha az az Archie Ferguson nem mindig ugyanaz az Archie Ferguson lenne. Négy élet, azonos gének, eltérő fordulatok.

Persze, Archie életeiben mindig benne van Archie, a mag. Mindannyiuknak köze lesz az íráshoz (hol filmkritikák, hol diákújságírás, hol sportriportok tekintetében); mind a négyüket érik veszteségek, s nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, akik más hatást gyakorolnak rájuk. Archie nyarakat tölt a Paradicsom Táborban, melyek eltérő módon befolyásolják életét, erejét; s persze ott van Amy, a mindig jelen lévő Amy, a nagy szerelem, aki néha nem lehet Fergusonnal, s így Ferguson a vágyat is másképp tapasztalja meg. Nagyon másképp. Eltérő anyagi körülmények (az "éppen megélünktől" az aktuálisan gazdagokig) eltérő sportkarrierek, egyetemi tanulmányok, szülői életutak, apa-fia viszonyok formálják őt. A "mi lett volna  ha" részek súlyosak, néha roppant súlyúak, vissza-visszatérő jelzésekkel. Archie másként s eltérő ideig dolgozza fel a tragédiákat, s néha kerülőutakon éri csak el a sikereit. Életei tele vannak sokkoló, meglepő fordulatokkal; olyan eseményekkel, melyekkel a cím is egy újabb, súlyosabb jelentést nyer. A szó legtragikusabb értelmében.

A párhuzamos életrajzokat aszerint is össze lehetne hasonlítani, hogy melyik Archie-élet a „győztes“ melyik az a "kombináció," melyet a fiú a leginkább kívánhatna magának (persze ha egyes dolgokat - s most nem akarok semmilyen fordulatot sem lelőni - kivennénk a történetből). Az első Archibald élete a sikerültebb amerikai tinédzserkor tükre talán - baseballkarrier (eleinte), a vágyott szerelem, a kívánt lány. De a dolgok itt is félremennek. Az első Archibaldnak is meg kell küzdenie a maga démonjaival. A harmadik Fergusonnak azonban sokáig nem is sikerül leráznia a terheit. Számára az elsődleges menekülési útvonal a filmnézés, a Stan és Pan - sorozat, szinte szertartásszerűen, akár egy gyógyszer; s tanulmányok terén is nehézségekbe ütközik. Nagyon lehet sajnálni. S mire a dolgok végre jól alakulnának....Paul Auster mindig csavar egyet a történeten.

A történet abban is amerikai nagyregény, hogy - mivel Archibald jórészt a hatvanas években tölti ifjonti éveit - mi is arról az időszakról értesülünk a leginkább. A választásokról, a választási harcokról, a Kennedy-gyilkosságról, a zavargásokról. Archie-nak megvannak a maga éles, politika véleményei, lázadásai. Hol részt vesz tüntetésekben, hol nem; néha csalódik az újságírásban, annak torzító hatásaiban; vagy abban, ahogyan alakulnak a világ eseményei. De nem zárkózik el attól, ami körülveszi. Nagy intellektussal rendelkezik. Érett elme. Nagyon olvasott, jártas filozófusokban, esszékötetekben, s olyan tetteket hajt végre, már tizennyolc-tizenkilenc éves korában is, amelyek meghaladjaák kortársait. Valamelyest csodagyerek. Érti és megéli a dolgokat, bölcsész, aki benne van a könyvekben is, az életben is. S mivel mindent Ferguson szemeivel látunk, számukra is kinyílik a világ; előbb csak a lakás, a kert, aztán városok; majd Montaigne, Kant. De az olyan apró részletek is nagyon tudnak hatni, mint mikor az egyik  kamasz Archie felolvassa édesapjának a  T.S. Eliot által írt J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költeményt, s az édesapa a versben rábukkan saját, aktuális életére. 

Az írás jelenléte hozzáad az életrajzok mélységeihez. Rendkívül sok szövegrészletet találunk az írásról, mint folyamatról, illetve megismerjük Ferguson kibontakozó tehetségét is - ezekben Auster hosszú mondatait is lecseréli, hogy bemutassa, Ferguson hogyan fogalmaz, s milyen történeteket, regényeket ír; az egyikben például egy skarlát noteszről, melyben új világok válnak járhatóvá, a történetben szereplő ember számára, aki forgatja őket. Mélység a mélységben. Ráadásul rengeteg utalást találunk Paul Auster saját életrajzára és előző alkotásaira is. Auster más regényeinek karakterei tiszteletüket teszik Archibald mellett. Bonyolult hálózat. De a 4 3 2 1-n belül minden történet összeér.

A regény tehát nem csak méretét tekintve, de hatásában is grandiózus. Rendkívül olvasmányos; intellektuálisan stimuláló a témaválasztás és a mondatok terén is. Az egyedüli nehézséget talán csak az jelentette, hogy visszaidézzem az aktuálisan olvasott Archibald előzményeit (több történetet kell nyomon követnünk itt, mint David Mitchell Felhőatlaszában). De Archibald mind a négy változatában nagyon él. Nem csak egy "mi lett volna ha" - figura. Ez volt az első Paul Auster regényem - de terveim szerint nem az utolsó. Imádtam.

Paul Auster: 4 3 2 1
Eredeti megjelenés éve: 2017
Fordította: Pék Zoltán
Európa Könyvkiadó, 2018
780 oldal

Paul Auster: 4 3 2 1

by on május 18, 2020
"A világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt." A ...
By dátum: Nincsenek megjegyzések: