"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.- John Donne" /a regény elején szereplő idézet/
Enest Hemingway jellegzetes stílusú író volt. Egy olyan amerikai szerző, akinek írással kapcsolatos gondolatait gyakran szokás emlegetni; egy olyan férfi, aki részt vett háborúkban, újságíró volt, majd ünnepelt novella-és regényszerző lett, aki mindig a lehető legkevesebb szóval próbálta elmondani a lehető legtöbbet, aki rajongott a vadászatokért és bikaviadalokért, és aki párizsi tartózkodásai során rendszeres látogatója volt a Shakespeare & Company mára már ikonikussá vált könyvesboltjának. Élete nem egészen 62 éve alatt elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, majd öngyilkosságot követett el. Olyan műveket hagyott hátra, mint a Fiesta, a Búcsú a fegyverektől, az Öreg halász és a tenger, a Vándorünnep, vagy az 1939-1940 között keletkezett, a spanyol polgárháború idején játszódó (és a bukás után írt) Akiért a harang szól című alkotás.

 Az Akiért a harang szól a harcosok regénye. Nem azoké a harcosoké, akik a háború egyértelmű mérföldköveiért küzdenek, hanem azoké, akik homályos vagy őrült utasításokat követnek, a végsőkig engedelmeskedve a kiadott parancsnak. Maga a sikeres végrehajtás talán feleannyit sem ér, mint a kockázat maga - a regény egyik jellegzetes jelenete, mikor a háború ünnepelt arcáról kiderül,  súlyos paranoiában szenved, csak találomra bök a térképekre, s szeret agyonlövetni boldog-boldogtalant. Így ebben a világban főképp az számít, hőseink hogyan viselkednek, milyen emberi-erkölcsit követnek, vagy hogy hogyan  viselik a végső pillanatot, a halált.

Robert Jordan, az amerikai, magányos robbantószakember Spanyolországban harcol a köztársaságiak oldalán az 1936-1939-es polgárháborúban. Értelmiségi ember, aki korábban spanyol nyelvet oktatott az Egyesült Államok egyik egyetemén. Már édesapja, nagyapja is háborús hős volt, és most elérkezett az idő, hogy ő is próbára tegye férfiúi erejét: feladata, hogy hidat robbantson, a hegyekben, a fasiszta vonalakon túl, és ebben egy maroknyi partizán lesz a segítségére, akik egy barlangban rejtőztek el. Robert Jordannak mindössze három napja maradt a robbantásig. Ennyi ideje van arra, hogy megismerje az ottani embereket, hogy felmérje hűségüket, gyávaságukat, erejüket - és hogy igazán szerethesse a hegyekben megismert kedvesét, a lelkileg megnyomorított, ifjú Maríát.

A regény (a maga 400-500 oldalával) Hemingway leghosszabb alkotása. Bevallom, eleinte megrémített a vastagsága és a sok-sok párbeszéd - néhány évvel ezelőtt, a Búcsú a fegyverektől után már egyszer a kezembe vettem, de néhány oldalt követően félretettem -  most viszont nehezen tudtam letenni. A könyv témája azon az időszakon alapul, mikor a szerző riporterként tevékenykedett a spanyol polgárháborúban.  Stílusa a megszokott Ernest Hemingway-i: szikár, kimondatlanságaiban őszinte és emberi, újágcikkszerűen lényegretörő.  Párbeszédeiből kibontakozik egy olykor szenvedélyes, máskor alakoskodó, feszült, babonás világ. A karakterek stratégiákat vitatnak meg, félelmeikről vallanak, elmesélik, hogy miket rejt az embere tenyere, hogy milyen a halál szaga, vagy hogy ki az, akiben meg lehet bízni és ki az, akiben nem. A párbeszédeket, leírásokat gyötrődő belső monológok szakítják félbe. Hemingway kötete nem mozgat sok karaktert, de őket a három nap során alaposan megismerjük: a vallásos, megbízható Anselmót, a megkérdőjelezhető hűségű, a háború által megtört Pablót, a bikaviadalok gyáva emberét, Fernadót vagy a kis közösség anya-szerepét betöltő mesélő, erős asszonyt, Pilart.

Az ideális férfihős persze mindvégig Robert Jordan marad. Jordan a megtestesült Hemingway-féle ideál. Olyan, akár egy amerikai cowboy: erős, független ember, aki ért a munkájához, megbízható, barátságos, rendíthetetlen. Környezete általában könnyen elfogadja, s a feszültségek közepette néhány pillanat csupán, mire az egyik asszony belészeret. Ugyanakkor nem gépszerű. Zaklatott gondolataiban önmagával vitatkozik, édesapjára, nagyapjára emlékezik, s gyötrődéseiből még azt is kiolvashassuk, mennyire félt, mikor a vasútállomáson elbúcsúzott édesapjától, mert iskolába kellett már mennie.


Mivel az Akiért a harang szól félig-meddig háborús regény, megtalálhatóak benne a harci-eposzi kötetek kötelező kellékei is. Az, hogy hogyan kínozhatja az embert, ha megöli társait, vagy hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó. De természetesen megjelenik itt a bátorság-gyávaság kérdésköre, az öngyilkosság (Jordan édesapja fegyverrel végzett magával, s olyan sors az, melyet Jordan mindenképpen szeretne elkerülni), a félsz, az árulás gondolata, a közösségért vállalt felelősség, illetve a legfontosabb, az, hogy milyen a hősökhöz méltó halál. Szintén érdekes a nők szerepköre ebben a környezetben. Habár a háborúskodás akkoriban inkább a férfiak terepe volt,  Pilar aktív részt vállal a robbantás kivitelezésében. A háború borzalmairól is elsősorban a nők monológjaiból értesülünk. Pilar azt regéli el, Pablóék hogyan végeztek a fasisztákkal, kegyetlenül, míg María bevallja kedvesének, a hídrobbantás előtti utolsó éjszakán, hogyan ölték meg a szüleit, hogyan nyírták le tövig a haját és erőszakolták meg őt a katonák.

Persze, a regénynek megvannak azok a problémái is, melyek más Hemingway kötetek kapcsán is emlegetni szoktak. Néhány téma fölött eljárt az idő. Robert Jordan María-szerelme  szép és megható, de azért tagadhatatlan, hogy viharos gyorsasággal bontakozik ki ... a kezdetekben sajnos nem sikerült magamban elnyomni a cinikus gondolatot, hogy María ragaszkodása csak azt a célt szolgálja, hogy végképp meggyőzzön minket a hős mindent elsöprő férfiasságáról. María meggyötört, elnyomott, védelemre szorul - és ennél sokkal többet nem tudunk meg róla. A Roberttel való találkozása után egyedüli életcélja, hogy Jordan tökéletes asszonya legyen. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról,  hogy szorítja őket az idő, és így a szerelmek is gyorsabban születnek - s María Robert Jordan életének első igaz szerelme. Ugyanígy érzékeny téma manapság a bikaviadal és a vadászat is. Hemingway szenvedélyes vadász volt, és műveiben a bikát elejtő matador a férfiasság kiemelkedő szimbóluma - néha el is szoktam azon töprengeni, Hemingway mit kezdett volna magával, ha a mai korban születik. Viszont a regény gyáva-ünnepelt matadorszereplője (Pilar egyik régi szerelme) szintén emlékezetes pillanatokat okoz a regényben.

Robert három napig élvezheti a szerelmet. A háború parancsainak azonban engedelmeskedni kell - még akkor is, ha a robbantás kétesélyes és értelmetlen. Akár Robert Jordan, sokszor mi is biztosra vesszük, néhány nap múlva az összes szereplőre a halál vár, majd remélni véljük, a küldetés sikerülhet. Hogy utána még nagyobb erővel törjön ránk  a kétely és a félsz.

Az Akiért a harang szól tehát egy rendkívül emberi, feszültségekkel teli alkotás. Egy olyan, mely egy idő után  hatni kezd az emberre - én mindenestre úgy tettem le végül, hogy nagyon megérintett. S ha a regény elején akadt is olyasmi, ami zavart - a tipikus Hemingway-főhős és a meglepő gyorsasággal kibontakozó María szerelem - a végén minden őszintének hatott már. Nagyon szép, egyszerre hősies, kegyetlen és idilli regény ez. Egyetemesen emberi, s ahogy Hemingway akarta: őszinte. A néhány évvel ezelőtt olvasott Búcsú a fegyverektől és a Fiesta után ezt is megszerettem, és most már tényleg sort fogok keríteni az Öreg halász és a tengerre is.
Ernest Hemingway: For Whom the Bell Tolls
Eredeti megjelenés éve: 1940
Fordította: Sőtér István
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2005 - Takács Ferenc utószavával

By dátum: Nincsenek megjegyzések:

"Már nem látom, amit te látsz."
A "Rovarszemű ember" furcsa szerzet, aki mindent lát, ám cselekedni sosem képes. A tajvani születésű Wu Ming-Yi könyvének fő témája a környezetszennyezés - azt hiszem, ez az egyik első "ökokönyv", amit valaha olvastam (de természetesen nem csupán környezetvédő regényként értelmezhető). Olvashatunk benne a partvidékről, amely visszakapja az ember által valaha a tengerbe vetett szemetet, és a tengerről, mely egyetlen hullámával képes elmosni az emberit. A környezet él és lélegzik, és a regény nagy kérdése, ezt vajon miért nem vesszük észre.

A képzeletbeli Vajo-vajo sziget olyan apró, hogy őslakói életét a tenger határozza meg. Az emberek a természet részeként élnek, tisztelik azt, hogy élhessenek, hogy legyen elég élelmük, vizük. Egy affajta idillikus ősállapot ez, de ugyanakkor kegyetlen is: annak érdekében, hogy a sziget lakói elkerüljék a túlnépesedést (nem lehet több ember egyszerre a szigeten, mint amennyi a fa), minden másodszülött fiú életének 180. teliholdjában egy  "talamakában" útra kel, jelképes mennyiségű vízzel és élelemmel. Atile'i - nek is ugyanez a sorsa, ám ő megkísérli a lehetetlent, hogy túlélje megpróbáltatásait, és valahol messze partot érjen - míg a nem is olyan távoli Tajvanon a merengésre hajlamos  Alice világvándor férjét  (Jakobsen) és fiát (Toto) gyászolja, akik sohasem tértek vissza egy hegymászásról, s már éppen kész lenne végezni magával, amikor olyan dolgok esnek meg vele, melyek visszahozhatják őt a valódi világba.
"Igazából a természet egyáltalán nem kegyetlen. Vagy legalábbis nem kifejezetten az emberrel szemben. A természet nem üt vissza, az akarat nélküli dolgok nem tudnak "visszaütni." A természet csak teszi a maga dolgát."
A regény középpontjában a tengerközeli, "primitív" szigetvilág és a földcentrikus, fejlett Tajvan áll. A szárazföldiek látszólag fittyet hánynak az óceáni szemétre:  a környezetszennyezés egyben pénzkereseti lehetőség is. Zseniális, hogy Atile’it egy hulladéksziget menti meg (amelyet ő csak Geszi-Geszi szigetként emleget, hiszen úgy véli, egy bűzös szárazföldre lépett), és Atile'i tekintetén keresztül mi is más szemmel szemléljük kidobott holmijainkat. Atile'i értelmezni próbál, felfedez és újrahasznosít. A hatalmas szemétsziget  Tajvan felé tart, de a „jelenség“ inkább válik tévés szenzációvá, mint a globális  katasztrófa előjelévé.

A regény egy másik, jelentős témája a veszteség; talán nincs is olyan szereplő a könyvben, aki ne gyászolna valakit. A természet veszélyes is, nemcsak lenyűgöző, sziklamászó balesetekkel, árvizekkel, vagy olyan szökőárral, amely egy pillanat alatt tönkreteszi egy család életét. Alice gyermeke, férje odaveszett. Vajo-vajón az édesanyák második fiára korai halál vár. A gyász feldolgozása kultúránként eltérő - míg Vajo-vajon az emberek úgy vélik, halottaik a természet részeivé válnak (a tengeren meghalt másodszülöttek könnyező ámbráscetekként élnek tovább - velük Atile'i is találkozik), addig a civilizált világ már nem képes a halottait a természetben elképzelni. A rovarok látása is megjelenik a műben, még jóval hamarabb, mint a címben szereplő "rovarszemű ember"; mennyire tudunk a másik szemével látni, túllépni önmagunkon, felismerni, hogy nem csak az embereknek vannak emlékei, éreznek fájdalmat. „Már nem látom, amit te látsz" - mondja például Alice kisfia, Toto az egyik bogárnak, miután az elpusztul.

Szemétsziget, barlangi fúrások, a hegyek titokzatos hangjai, fókavadászatok, cunamik, gyarapodó áradások, esőzések, ipari bálnavadászatok találhatóak a regényben. A víz visszahozza, amit adunk neki, és elveszi azt, amit felépítettünk. A regény egyik legszebb jelenete talán, amikor Alice és férje,  Jakobsen felépítik  tengerparti házukat, úgy, hogy tisztában vannak vele, az építményt előbb-utóbb magával sodorja a víz. Arra azonban bizonyosan nem számítanak, hogy az esemény ilyen hamar bekövetkezik; és furcsa leírni, de van abban valami lenyűgöző és gyönyörű, amikor halak úszkálnak Alice tengerparti  (ekkor már a tengerben álló) házának padlóján.
„Első ránézésre nem is hullám volt, a tenger csak hirtelen, némán felhorgadt. Még fölocsúdni sem volt idő, és ugyancsak teljesen hangtalanul már vissza is húzódott eredeti helyére. Csupán magával ragadott néhány dolgot. Ennyi volt az egész.“
A regény a csendes-óceáni környezet mellett a különböző kultúrákat is bemutatja. A kitalált vajo-vajoiak életét követően megismerkedhetünk a szintén egzotikusnak ható tajvani szokásokkal is: hogy milyen ízű a kölesbor vagy a szalamakávé, hogy milyen hagyományai vannak a pangcah és a bunun törzsnek. Különösen a könyv kezdetén lévő tajvani részek érdekesek, a mindig nyitva álló Hetedik Sziszid nevű bárral és tulajdonosával, a pangcah származású Hafajjal. A szerző sosem árasztja el az olvasót egyszerre sok információval. A vajo-vajoiak hitéről, szokásairól olyan mélységben és mennyiségben értesülünk, amennyi egy fiktív regénynél éppen szükséges. Azt hiszem azonban, hogy a regény egyes fejezeteiben  annyira eltávolodunk Tajvantól és a szemétszigettől, hogy a könyv túlságosan széttartóvá válik - bár lehet, hogy éppen a "rovarszeműség" volt a cél.

Egy ilyen környezettudatos műnél persze nagyon nehéz elkerülni, hogy a kötet ne hasson didaktikusnak.  Wu Ming-Yi többnyire sikeresen egyensúlyozik a történetmesélés és a tanító szándék között. Regényébe elegendő történetszálat sző, s így elkerüli a prospektus-hatást; ugyanakkor vannak fejezetei,  melyeknél hatásosabb lett volna, ha bizonyos dolgokat kevésbé jelent ki. Viszont Wu Ming-Yi ügyesen rávilágít az emberi nemtörődömségre, a  szenzációéhségre.  Egy olyan világot ábrázol, amely egyáltalán nem áll távol a valóságtól - Vajo-vajót és a rovarszemű embert leszámítva itt a legtöbb dolog valósághű, nem mágikus.


A Rovarszemű ember  mindenképpen figyelemfelkeltő, figyelemfelhívó alkotás. Még tavasszal, egy Libris leértékelés során szemeztem vele, végül a könyvtárból vettem ki, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Szomorú és szép. Benne van a gyász, a környezet, a nyelv, az írott-szóbeli kultúra; ugyanakkor egy-két helyen  hatásosabb lehetett volna, ha kevesebbet állít, és inkább csak bemutat. Közben azt is megtanulhatjuk belőle, hogyan működik az emlékezet, s hogy milyen szerepet játszhat az emberek életében az írás.

 Értékelés: 4/5

Hasonló olvasmányok: 
Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv


Eredeti megjelenés éve: 2011
Jelenkor, 2018
Fordította:Major Kornélia
398 oldal

Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

by on július 11, 2020
"Már nem látom, amit te látsz." A "Rovarszemű ember" furcsa szerzet, aki mindent lát, ám cselekedni sosem képes....
By dátum: Nincsenek megjegyzések:

A könyv címe egy kiszámolós gyermekmondókát idéz, de a kakukkfészek Ken Kesey művében az elmeosztály metaforája. Ez az elmegyógyintézet tűpontosan működik. Óráról órára be van osztva, hogy bentlakói meddig ehetnek, mikor moshatnak fogat, milyen gyógyszereket kell, kérdés nélkül, bevenniük, vagy hogy mikor bámulhatják a tévét. Gondolataikat hangos zene tompítja. Társadalmilag az ember odabent lehet Heveny, Idült és Tengő - mind a három csoportnak megvan a maga helye. A kérdés azonban nem az, hogy mikor szabadulhat valaki. Inkább az, akar-e szabadulni egyáltalán.

Ken Kesey 1962-ben megjelent regénye (amelyből Jack Nicholson főszereplésével készítettek filmet) egy zárt közösséget mutat be, olyan embereket, akiket kivetett a társadalom, vagy maguk döntöttek úgy, hogy nem bírnak tovább a társadalomban élni. A Tengőknek esélyünk sincs, hogy elhagyják az osztályt, de a Hevenyek (enyhébb esetek) sokszor  nem tűnnek kevésbé épelméjűnek, mint az átlag. Az elmeosztályt Mss Ratched (a Főnéni) irányítja, a nőiségét takaró ápoló, a hálózat „pókja" - a nem túl megbízható narrátor szerint az is rajta múlik, hogy milyen gyorsan teljék az idő.  A Főnéni egészen addig élvezheti hatalmát, míg osztályára nem kerül az ír, életvidám vezérbika, McMurphy. McMurphy cowboy-nótáival, vicceivel és kártyapaklijaival olyan viszályokat sző, melyek alapvetően megváltoztatják a rendszer működését, és így megigathathatják Mss Ratched hatalmát. A rendszer azonban nem tűri a hibákat, ahogyan az sem bizonyos, hogy Mss Ratcheddal szemben egyáltalán valaha is lehetséges a győzelem.

Az osztály tagjai kapnak ételt, szállást, öltözéket, gyógyszert, csoportterápiát. Ám éjszakára elkábítják őket és az ágyukba szíjazzák a testüket, és felvételkor néha erőszakot követnek el rajtuk. A betegek kaphatnak elektrosokk-terápiát, vagy súlyos agyi beavatkozást végezhetnek rajtuk (lobotómiát) - végső soron Mss Ratched kezében van, kinek mi a büntetése. A belső szabályokon változtatni nem lehet.  A bentlakóknak nincsen önálló akaratuk. Gyermeki létmódban élnek, és ez kényelmes nekik. Szabadulhatnának, de akkor döntéseket kellene hozniuk, egy kevésbé szabályozott és hatalmas világban. Egy valódi 22-es csapdája ez: önálló akarat kell ahhoz, hogy elhagyd az elmeosztályt, de éppen a felnőttség az, amelyet az adott intézmény elnyom a bentlakóiban. A harmincegy éves Billy kamaszfiúnak tűnik, míg Bromden magas, erős férfi, mégis úgy tesz, nem erősebb egy kisfiúnál.

"Hiába, ha olyan ellenféllel akadt össze, akit kiütni nem lehet, csak szurkálni folyton, míg az embernek az ereje el nem fogy, s aztán, ha van ki, léphet más a helyébe."
McMurphy még éppen idejében robban be az intézetbe. Az ír csirkefogó büszke hódításaira és botrányaira, s társait rögvest leveszi a lábáról, és mindig tudja, mikor  mit kell mondania, vagy hogy mi legyen a következő lépés, a helyzethez illő poén. Persze, a saját érdekeit is nézi. Szimpatikus és dőzsölt. Az elmeosztály Long John Silvere. A főnénivel folytatott vitáiban nem csak a szavak fontosak, hanem a pontosan lejegyzett mozdulatok is. Ez a harc azonban nem kétszemélyes játék, hanem McMurphy és az osztály összecsapása az őket irányító hatalommal. McMurphy az, aki visszaadhatja a bentlakóknak, amitől megfosztották őket: az érzést, hogy ők férfiak, vagy hogy van erejük, elméjük, akaratuk, vagy egyáltalán azt, hogy még élnek. 

A regényt egy bentlakó narrálja végig, a félig indián származású Bromden (Serteperte Főnök). Nincs mindig teljesen a tudatánál, így van, amit a bent folyó eseményekből csak sejteni lehet. Az elbeszélésmód főleg akkor válik szakadozottá, amikor elektrosokk-terápiát kap, vagy egyértelműen gyógyszerek befolyása alatt áll. Képzelgéseiben az osztályt gépek működtetik,  s  a mechanikus, személytelen irányítás valóban nagy szerepet játszik a regényben. Bromden úgy próbál elbújni az emberek szeme elől, hogy süketnémának tetteti magát, és így tölti be azt a szerepet, amelyet a korabeli külvilág indiánként elvár tőle, s így nem kerül senkivel sem konfliktusba, viszont hall mindent és mindenki. Nagyon magas és erős, de ennek már nincsen túlzottan tudatában. Indián származása McMurphy játszmáját is másabb megvilágításba helyezi. Tudjuk, hogy idősebb Bromden (aki felesége vezetéknevét viselte, miután indiánként nem rendelkezett ilyennel) sokáig küzdött a népéért, ám eközben testileg, lelkileg is tönkrement, és legföljebb az erkölcsi győzelem lehetett az övé. Valószínű, hogy McMurphy harca is hasonlóan meddő; az már más kérdés, hogy  értelmetlen-e.

Mivel a közeg zárt rendszer, a regényben minden helyszínnek jelentősége van. A hálóhelyeken, zuhanyzókon, a Főnéni üvegkalickáján kívül nem kerülhetjük el a Zárt Osztályt vagy az elektrosokkos-terápiát sem. MyMurphynek az összes szintet be kell járnia. Csak a legvégén tudhatjuk meg, hogy története felemelkedéssel vagy bukással végződik-e. Valóban "megváltó" lesz, vagy csak az erkölcsi győzelem lehet az övé - ha egyáltalán bármilyen győzelem lehetséges odabent.

A Száll a kakukk fészkére a fő helyszín ellenére nem végig nyomasztó regény. Az osztály tagjai pénzben kártyáznak, vagy örömlányokkal múlatják az időt egy halászhajón, idővel pedig egy ferde éjszakára is sort kerítenek, nőkkel, alkoholtartalmú szirupokkal, szabadon használt tolószékekkel. McMurphy az, aki a végsőkig  tartja társaiban  a lelket, még akkor is, amikor már csak az érdekükben tetteti, hogy van benne  erő és ellenállás. A regény vége egyszerre fájdalmas és felemelő. Ahogyan arra egy elmegyógyintézetben játszódó történetnél számítani is lehet.

A könyv tehát elsősorban a visszanyert akarat, a lázadás története. Azé, hogy hogyan tárul fel ismét a világ, és nyernek értelmet az évszakok, amikor az embernek már nincsen mozgástere, önálló akarata, vágyai. A regényből tudjuk, hogy nem McMurphy az egyetlen, aki szembeszállt a rendszer akaratával, de elődei elméjük épségével fizettek a lázadásért. McMurphynek talán sikerülhet. Talán...


Eredeti cím: Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Eredeti megjelenés éve: 1962
Európa, Budapest, 2018
Fordította: Bartos Tibor
374 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:

" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt."
New Yorkról rengeteg regény született már. Köztük bizonyosan számos detektívtörténet is. A New York trilógia azonban nem csak egy detektívtörténet, és nem pusztán azért, mert egyszerre három krimiszerű kisregény található benne (Üvegváros; Kísértetek; A bezárt szoba), melyek eredetileg külön-külön láttak napvilágot. Paul Auster maga sem szereti, ha művét detektívregényként jellemzik. Auster irodalmi játékot űz, sajátos regényteret építve, mindig csavarva egyet a történetén, a fikciót újabb fikciókba ágyazva, olyan nevekkel élve, melyek át-és átszövik a történeteket, de mintha sohasem ugyanazokat a karaktereket jelölnék. Úgy is mondhatnám, nem árt, ha stilszerűen akad a kezünkben egy vörös jegyzetfüzet - akár a mű egyes szereplőinél - melybe(n) folyton jegyzetelhetünk, kapaszkodhatunk, nyomozhatunk.

A New York trilógia vérbeli posztmodern regény, mégpedig abból a fajtából, melyben minden egyes sornak,  apróbb említésnek súlya van. Nincsenek egyértelmű lezárásai, tisztán megoldott rejtélyei. Karakterei - a Kísérteteket leszámítva - a véletlen folytán válnak detektívekké. Egy idő után nagyon nehéz eldönteni, ki az, aki nyomoz, kik azok, akik nyomoztatnak, vagy hogy egyáltalán kik és pontosan miért bérelték fel őket. Üldöző és üldözött felcserélhető, ahogy az utánzó és az utánzott is.  Az események során az olvasónak is folyamatosan gondolkodnia kell, követve a narrátorokat sötét, bezárt szobákba, sikátorokba, éttermekbe, New York nyüzsgő utcáira.

A három kisregény közül a legötletesebben az első, az Üvegváros kezdődik: Daniel Quinn, aki álnéven krimitörténetek ír, egy téves telefonhívást kap: Paul Austert (!) keresik, az Auster Nyomozóiroda fejét. Quinn belemegy a játékba, így válva egyszerre önjelölt és mások által kijelölt detektívvé - és bár munkájáért fizetést nem kap (a számla természetesen Paul Auster nevére szól), megszállott nyomozásba kezd. Módszereiben a klasszikus krimitörténetek tükröződnek, a hotel előtti padon vajaszsemlésen-napilaposan ücsörgő nyomozóval, s a követett személlyel, aki furcsa vargabetűkkel rója New York utcáit és...látszólag nem tesz semmi olyat, ami törvénybe ütközne. De őrült. Tárgyakat gyűjt, és azokról vörös noteszében tesz említést, míg Quinn, Paul Austernek tettetve magát, vörös füzetébe jegyzi föl, amiket a követett személy cselekszik. A cél a másik gondolataiba való belehelyezkedés. Hasonló feljegyzéseket készít White-ról a Kíséretetek nyomozója, Blue is (aki ezúttal valóban nyomozó), vagy készül(getne) (?) megírni eltűnt barátja (Fanshawe) élettörténetét a harmadik mese narrátora - csakhogy ez a férfi időközben feleségül vette Fanshawe nejét.
"A zsúr napjára Fanshawe meg én rendesen el is voltunk látva az ünnepeltnek szánt ajándékokkal, amiket színes papírba csomagolt és selyemszalaggal átkötött az anyukánk. Dennis azonban nem vitt semmit, s kutyául érezte magát emiatt. Emlékszem, megpróbáltam üres frázisokkal vigasztalni: nem érdekes, senki sem törődik vele, a kavarodásban észre sem fogják venni. Dennist azonban ennél mélyebben bántotta a dolog, és ez ez, amit Fanshawe nyomban megérzett. Minden különösebb ceremónia nélkül feléje fordult, és átnyújtotta az ajándékát. Tessék, mondta, add oda ezt, én majd azt mondom, otthon felejtettem a magamét."
Paul Auster művét sajátos gondolkodásmód hatja át, kitágítja a szövegek terét, mintázatokat ad, és olyan irányokba tereli az olvasó elméjét, ahová eddig még nem mert elindulni. A kötet olvasható csavaros történetek gyűjteményeként, melyben minden egyes mozzanat önkényesnek tűnik. New York egy labirintus, tele csavargókkal, a nagyvárosokat jellemző magánnyal, ahol észrevétlenül haladhatunk el régi ismerősök mellett, személytelenül. A regény számos dolgot megkérdőjelez: meddig tart az Én, hol kezdődik a Másik;  létezik - e az az ember, akit senki sem értelmez, figyel; milyen szerepet töltenek be az életünkben a véletlenek. Személyiségünk sosem egységes, ahogy a világ sem az; mindent és mindenkit máshogy szemlélünk; és ahogy a nyomozók egyre mélyebbre és mélyebbre ássák magukat a nyomozottak elméjében, s próbálják kitalálni a következő lépését - annál jobban belezuhannak az őrültségbe. A kisregények különböző emberek széteséstörténetei is. Csak az a kérdés, kik azok, akik végül össze tudják szedni magukat, és kik azok, akik többé sosem - már amennyire egységessé tehető az emberi személyiség.

 Roppant érdekesek a kisregényekben megjelenő és a New York trilógián belüli játékok is. A nevek vissza-visszatérnek (legalább négyen használják a Peter Stillman nevet), és meglehetősen beszédesek. A szereplők karaktereket alkotnak, vagy más művekről szónokolnak, azok belső törvényszerűségeit,  tereit, jelentéseit kutatják. Az első történetben Quinn író, aki nyomozót játszik, míg a harmadikban szereplő Quinn mintha mindig is detektív lett volna. A regény legvégén elhangzó név (Henry Dark) és a szereplő helyszín (Boston) az első történettel összeolvasva éri el "végsőbb" értelmét - tehát, ha egy név vagy adat ismerősnek tűnik, de már nem emlékszünk pontosan, miért is, sose legyünk restek visszalapozni a történetekben. De az elveszett Paradicsom, Bábel tornya, az összekuszálódott, tökéletlen nyelv is vissza-visszatérő momentumai a műnek, vagy akár az, hogy sokszor az aktuális mű legvégéig nem értesülünk arról, ki tölti be a narrátor szerepét. Az írás folyamata maga is jelentős szerepet játszik a New York trilógiában - magány, megszállottság, szobák, nyomozólét -  tehát azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik szeretnek írni.

A három történet minőségében egyenrangú. Elsőre a legelmésebbnek talán az Üvegvárost találtam, de A bezárt szoba volt az, amely a leginkább meghatott, az önzetlenséget (?) az őrületig  vivő Fanshawe-val; de mind a három történet színvonalas, meglepő. És ami a lényeg; ha egyes eseménysorok elkoptatottnak látszanak is (eltűnt barát feleségével való összeköltözés; követés, jegyzetelés), mindegyikben rengeteg Paul Auster-féle csavar található, melyek nem engedik, hogy az ismerős részeknél az embernek lankadni kezdjen a figyelme - nem véletlenül tartották az 1980-as években annyira újítónak az austeri prózát.

A New York trilógia tehát egy rendkívül összetett, tűpontosnak ható, mesteri alkotás. Más, valóban létező vagy fiktív művekből idéz, a detektívtörténetek kliséit is felhasználja, ugyanakkor elbizonytalanít, kitér az egyértelmű válaszok elől. A világban, s így az austeri prózában (már) nincsenek egyértelmű tézisek, igazságok. A narrátorok (narrátor?) kilétére többnyire a történetek utolsó oldaláig nem derül fény. A fordulatok, csavarok hol elmések, hol bizarok - mondanunk sem kell, a műben ténylegesen feltűnő Paul Auster egyáltalán nem nyomozó, s mondandója sem bizonyos, hogy a szerző Auster gondolatait tükrözi (egy interjú alapján pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a valódi Auster vél). A karakterek karaktereket alkotnak, papíron, majd maguk is szerepeket játszanak, s sosem tudhatják, a velük szemben ülő milyen álarc mögé bújik. Senki sem egységes. Semmi sem biztos. A világ tökéletlen, a személyiség torz, a szavaink ferdítenek. A világ nem leképezhető. Sem papíron, sem kimondva - bármennyire igyekezzünk az ellenkezőjét elérni. Jellegzetes, elmés könyv, és továbbra sem az utolsó, amelyet Paul Austertől olvastam. Azt hiszem, újabb kedvenc szerzőt avattam. Imádtam minden egyes sorát.

 Eredeti cím:  Paul Auster: The New York Trilogy
Eredeti megjelenések évei:
City of Glass: 1985
Ghosts: 1986
The Locked Room: 1986
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2018
Fordította: Vághy László
400 oldal
(Olvasott példány: Európa Könyvkiadó, 1991)


Paul Auster: New York trilógia

by on június 22, 2020
" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt." New Y...
By dátum: Nincsenek megjegyzések: