Amíg el nem olvad a hó

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Mabelt váratlanul érte, hogy készül minden egyes napra. Úgy ébredt reggelenként, hogy boldogságáradt szét benne, anélkül hogy tudta volna az okát. Különleges valamiért ez a nap? Születésnap?Ünnep? Tervezett valamit? Aztán eszébe jutott: talán ide látogat a gyerek.Mabel sokat állt az ablaknál, de már nem azzal a fáradt mélabúval, mint az előző télen. Most aztleste izgatottan, nem tűnik-e fel a kislány a szőrmesapkában és a bőrmokaszinban a fák között. Adecemberi napoknak volt egyfajta fénye és csillogása, mint a dérnek a kopasz ágakon, mielőtt eljön a reggel és elolvad.
 "Mabel visszafogta magát. Elképzelte, hogy a kislány elé szalad, amikor meglátja az erdőszélen, a karjába kapja és körbe-körbe forog vele. De nem tette meg. Türelmesen várta a faházban, és úgy tett, mintha észre sem venné az érkezését. Amikor a gyerek bejött, Mabel nem súrolta tisztára, nem fésülte ki a faleveleket és a zuzmót a hajából, nem mosta ki a ruháit és nem öltöztette át. Az igaz, hogy néha maga elé képzelte csinos, fodros ruhában, szép kis masnival a hajában. Néha mág arról is álmodozott, hogy meghívja Esthert teára, úgy mutatva be a kislányt, mintha az övé volna."

A különleges nevű, Alaszkában élő Eowyn Ivey 2012-ben jelentette meg élete első regényét, A hóleányt. A mesei elemekkel átszőtt történet egy orosz folklórmeséből, a Sznyegurocská-ból merít ihletet, és helyezi át azt egy, az írónő által is jól ismert vidékre, Alaszkába.


Azonban nem csak Eowyn Ivey érzi otthon magát a Wolverine folyó mentén, hanem mi, olvasók is. Ivey – akárcsak Jack London – nem próbálja meg romantikus fényben feltüntetni az aranyásók kedvenc vidékét: az ottani telek kemények és hosszadalmasak, a föld csak komoly nehézségek árán megművelhető, s az érintetlen vidékek emberei gyakran jávorszarvashúson és burgonyán vészelnek át egy egész telet. Alaszka egyszerre kegyetlen és gyönyörű tájék, ahol mindennapi küzdelem folyik az életben maradásért, de ahol kárpótlásul meseszép  hegycsúcsokat, sűrű hóesést és mélyzöld fenyveseket kapunk.

 

A történet 1920-ban veszi kezdetét, Alaszkában. Az idősödő, telepes házaspár, Mabel és Jack épp arra készülődnek, hogy második telüket vészeljék át egy aprócska faházban, ám házasságukra sötét árnyékot vet a tény, hogy egy csecsemőjük halva született, több gyermek pedig nem adatott meg nekik. A mélabús, töprengésre hajlamos Mabel rettegve várja a következő telet, amikor egyre hűvösebbre fordul az idő, és egyre hosszabbodnak az éjszakák; ráadásul férje, Jack anyagi nehézségekkel küzd, és már-már azt fontolgatja, hogy a helyi bányában vállal munkát, teljesen magára hagyva ezzel Mabelt. A bajok közepette szinte egyedüli segítőjük a Benson család, a nem túl távol élő telepesek, akik három fiúval élnek a vidéken - ők azok, akik kirángatják Mabelt a kényszeresen magára vállalt magányból, és segítenek neki a ház körüli munkákban. 


Amikor a hideg és a sötét már-már fullasztóvá válna, decemberben végre leesik az első hó. Mabel és Jack hosszú idő után végre újra boldogok, és egy hógolyócsatát követően úgy döntenek, építenek egy hókislányt – ám a hóember reggelre eltűnik, és helyette egy szőke, kék szemű kislány járja az erdőt, a hóember sáljával a nyakában. De mit keres egy gyermek egyedül a vad vidéken? És miért jár egy vörös róka folyton a nyomában?

 

A hóleány, mint egy tünemény, folyton jön és megy, új értelmet víve Mabelék életébe. Létezése teljesen megmagyarázhatatlan, és rövid kérdezősködés után Jackéknek rá kell döbbenniük, hogy semmi köze a környéken lakó telepesekhez. Bensonék sem hisznek nekik: úgy vélik, a bezártság és a sötét „faházfrászt” idézett elő, ami gyakran depressziót és hallucinációt okoz a telepesek körében. A faházfrász lényege, hogy „elkezdesz olyan dolgokat látni, amiktől félsz…vagy amikre vágysz.”

 


A hóleány alakja azért is érdekes, mert Eowyn Ivey soha nem ad választ arra a kérdésre, hogy mennyiben mesei, és mennyiben racionális a létezése. Története így is, úgy is értelmezhető.  Míg létére valósághű magyarázatokat is kapunk, néhány esemény nehezen megmagyarázható, így a meseiség végig jelen marad a regényben. A hóleányt zavarja a kis faházikó melege, nyomában hóördögök és jégvirágok keletkeznek, tenyerében sosem olvad el a hópehely. Teljesen egyedül él a vadonban, de látszólag ügyes vadász, és jól boldogul ott is, ahol a felnőttek nem képesek.

 

A regény ügyesen egyensúlyozik az idilli és a tragikus jelenetek között. Van itt közös vacsora, süteménykészítés és korcsolyázás, sok-sok áfonya- és hagymalekvár, egy különleges kislány gyakori látogatásai - de nyirkos, jéghideg, füstszagú kunyhó, reménytelennek tűnő vadászatok, sáros-dohos föld is, amely csak súlyos nehézségek árán termeli meg a betevőre valót. Alaszkának a gyönyörű és a kegyetlen arca egyaránt megmutatkozik, amitől az olvasó egyszerre akar majd biztonságos távolságban maradni tőle, és egyszer elutazni oda. A tavasz és a nyár bár rövid, de meseszép, és ha újra leesik a hó, végre elérkezik a hóleány visszatértének ideje.

 

A házaspár életében a fő boldogságforrássá a hóleány és Bensonék válnak. George Benson felesége, Esther, az értelmiségi családból származó Mabel teljes ellentéte. Praktikus, férfias asszony, akit egyáltalán nem érdekel, mások mit gondolnak róla. Míg Mabel „karót nyelve” igyekszik megfelelni mások elvárásainak, Esther otthona rendetlen, harisnyája lyukas, hálaadásnapi pulykája nem túl jól sikerült. Ráadásul férjével együtt teljesen természetesen kezelik azt a tényt, hogy Jackéknek nem lehet gyermekük – Mabel elsősorban ugyanis a folytonos kérdezősködések elől szökött el Alaszkába. Egy olyan helyre vágyott, „…ahol csend lesz.(…)Nem lesz gyereksírás, sem csacsogás.(…)A kudarcnak és a bánkódásnak ezek a hangjai mind elmaradnak, és nem jön más helyettük, csak a csend.” A történet során azonban rá kell döbbennie, nem a csend a megoldás a problémáira. Ahogy eseménytelen házasságukba újra visszatér az élet, úgy válnak ők is egyre boldogabbá: Mabel egyre inkább magára talál a vad vidéken, újra rajzolni kezd, míg férje, Jack keményem dolgozik a megélhetésükért.

 

A brit, az amerikai és a magyar kiadás.

Hogy jobban megismerjük az „eredeti” történetet, Ivey több támponttal is szolgál olvasás során. A könyv három részre oszlik, amelyeket egy-egy idézet vezet fel: az első Arthur Ransome, a második Freya Littledale Sznyegurocska-átiratából származik, a harmadik pedig az eredeti Sznyegurocska (Hópelyhecske) népmeséből. A gazdag fantáziával megáldott Mabel kiskorából emlékszik egy történetre, amely egy hóból kislánnyá vált lényről, és az őt követő vörösrókáról szólt. Ezt a négyszögletű, kék kötésű könyvet küldi utána nővére, Ada, ám a történet cirill betűkkel íródott, így Mabel csak az illusztrációk alapján tájékozódhat. Ada levelében egy valóban élt személy, Arthur Ransome neve is említésre kerül. Ez azért is érdekes, mert az elsősorban a Fecskék és fruskák-sorozat szerzőjeként ismert brit író itt Mabel édesapjának egyik tanítványaként tűnik fel, aki igencsak érdeklődik az északi népmesék iránt (ahogy Little daughter of the snow néven a Sznyegurocska-történetet is újraírja).

 

A Pulitzer-díjra jelölt könyv világszerte igényes kiadásokban látott napvilágot. Érdemes például megszemlélni a különböző fordítások borítóit. A képeken általában a kislány és a rókája tűnik fel, vagy havas tájon, vagy kék háttér előtt. A magyar kiadás is hozza a kellemes, hóeséses, téli hangulatot, habár egy kicsit túlságosan emlékeztethet minket egy szaloncukor csomagolására. A tördelés során a szakaszokat hópelyhek választják el egymástól, és a hóleánnyal folytatott beszélgetések gondolatjel-nélküliek, így is fenntartva a lány mitikusságát.


Eowyn Ivey nem az első, és vélhetően nem is az utolsó, aki meséket ír át. Ahogy a Sznyegurocská-nak is számtalan előváltozata és befejezése létezik, így mostanában is nagy divat, hogy régi történetek új köntöst nyernek – gondoljunk például Angela Carter-re, aki felnőttek számára írja át a hagyományos meséket, vagy Neil Gaimen-re, aki szintén sokat merít a mitikus történetekből. Ám amíg az említett szerzők művei sokszor felkavaróak, addig Eowyn Ivey A hóleánya minden korosztály számára megfelelő olvasmány lehet. Az írónő rövid, kifejező mondataival hibátlanul megjeleníti az alaszkai táj hangulatát, amelynek havas, áfonyabokros tájain jól elfér egy orosz népmese szereplője. Ivey soraiból kitűnik, hogy jól ismeri Alaszkát, és nagy odaadással foglalkozik a különös hókislány történetével. Regénye nem kiszámítható, de nem is tartalmaz meglepő, az eredeti mesét felrúgó fordulatot - egyszerre ismerős és egyedi, akárcsak egy hópehely. A legideálisabb olvasmány persze télen, amikor az ember alig várja, hogy olvasás közben esni kezdjen a hó – de mivel idilli, tavaszi-nyári jeleneteket is tartalmaz, az év bármely szakában kellemes kikapcsolódást jelenthet.


Hasonló olvasmány: Edith Pattou: Északfi


⭐⭐⭐⭐⭐


        Eredeti cím: Eowyn Ivey: The Snow Child

        Eredeti megjelenás éve: 2012

       Gabo, Budapest, 2013

       Fordította: Bori Erzsébet

      340 oldal


Eowyn Ivey: A hóleány

by on november 20, 2020
Amíg el nem olvad a hó  "Mabel visszafogta magát. Elképzelte, hogy a kislány elé szalad, amikor meglátja az erdőszélen, a karjába kapja...


Nem csak némafilmes

 
"Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrálást igyekeztem elsajátítani, azt gyakoroltam, hogyan tudok csak egyvalamire gondolni és semmi másra. Monomániás élet volt, de nem tudtam másképp élni, különben szétmorzsolódom."


 

Fekete-fehér filmtekercsek surrogása, burleszkfilmek sztárjai, bukdácsolás és nevettetés... azt hiszem, Paul Auster rajong a filmekért, és ebben a kötetében arra is lehetősége adódott, hogy a filmes megoldásokat az irodalomban is megjelenítse - Az illúziók könyvében pedig olyan remekbe szabott filmjelenetek találhatóak, hogy már azokért is megéri elolvasni ezt a regényt. Paul Auster nem hazudtolja meg magát egyebekben sem, így csakúgy, mint további köteteiben műve főhőse újabb történetekkel ismerkedik meg, idéz föl, ír le vagy éppen fordít angolra, vagy esetleg tekint meg, s akár az Eredet című filmben, itt is újabb világok tárulnak föl egy-egy világból, melyek egymásba játszhatók, formálják egymást, így adva végtelen teret az interpretációknak.


David Zimmer felesége és fiai életüket veszítik egy repülőgépbalesetben, s Davidnak  nem marad más, csak a mély gyász, a bezárkózás és az eltűnés. Majd szemtanúja lesz egy burleszkfilmnek, egy olyan, kevésbé ismert színész alkotásának, mely végre megnevettei, s mely következtében utazni kezd, s különféle mozikban tekinti meg a sorban fölbukkanó, elveszettnek hitt kópiákat. Senki sem tudja pontosan, hogy mi történt a színész-rendezővel, Hector Mann-nal; s már nem is nagyon érdekli a sajtót, tekintve, hogy karrierje nyúlfarknyi volt csupán, évtizedekkel azelőtt,  s akkor sem ért föl a csúcsra. David azonban egy tudományos könyvet ír a filmekről, kockáról kockára elemezgetve a képsorokat, munkáját publikálva, mely egy olyan ember figyelmét is fölkelti, a nyolcvanas évek végén, aki vélhetően maga az alkotó,  Hector Mann - (spoiler: aki eltűnését követően birtokán folytatta  tovább a filmezést, s olyan kópiákat gyártott, melyet rajta és feleségén kívül nem láthatott senki, s melyeket, végrendelete szerint, a halálát követő huszonnégy órán belül meg kell semmisíteni.) Ha David - egyedüli kívülállóként - meg szeretné tekinteni Mann alkotásait, csupán egyetlen lehetőséggel élhet.


Paul Auster írói stílusát gyakran éri az a kritika, hogy akad benne egy adagnyi hűvös intellektualizmus, egy távolságtartó megformáltség, melyben minden szó egy-egy építőkocka, s minden kifejezésnek bele kell simulnia az adott sorába (saját bevallása szerint írótechinkája egy-egy pararafus órákig való csiszolására épül, amely igencsak fáradtságos és monoton munkának hangzik). Ezért eleinte  féltem is ettől a kötettől. Furcsa lett volna  egy olyan tragédiáról olvasni, melyben nem tudok együtt érezni a szereplővel, melyben David tragédiája túl szemtelen, egy fahangon fölolvasott újsághír. Ehelyett azonban maximálisan átéreztem a főhős teljes megsemmisülését, világtól való elbujdosását, azt,  amikor botrányt okozott egy  bulin, vagy amikor szertartásszerűen végigbújta Hector Mann filmjeit, hogy valamivel lekösse elméjét - s döbbenetére az elemzett, halottnak vélt személy még életjelet is adott magáról. A regény ábrázolt burleszkjelenetei az egyik legjobb részei Auster és David munkájának; ezekből megismerhetjük Hector Mann stílusát, megismerkedve a Charlie Chaplin-t idéző alkotásokkal és magával a művész-rendezővel, aki túl későn akart utat törni magának a néma filmiparba, s így ki is törölte magát a publikus filmvászonról. Mert ez a teljes megsemmisülések és az újrakezdések könyve is. Meg persze minden egyes apró gegé: szituációs humor, a rozoga kellékek, Mann apró bajuszmozgása, jelmeze, a kamera összes közelítése és a nagytotálok, a sebtiben lezajló forgatások, a dekoratív színésznők, a jóképű főhős - aki mintha mindig ellentmodott volna magának interjúiban, főképp, ha a származására terelődött a szó - David interpretációjában újra életre kelnek, lapokra cserélve a stúdiók surlódó tekercseit.





David kutatásának története egyszerre kerül játékba Mann filmjeivel, életével, Nathaniel Hawthorne egy, szépséghibável foglalkozó novellájával és egy Chateaubriand alkotással, mely utóbbi Chateaubriand monumentális önéletrajza. Hogy hogyan eshet meg, hogy egy ember életműve csak a halála után kerülhet a közönség elé, hogy milyen az, ha vezeklésből egy művész csupán passzióból alkot tovább, s életműve betetőzése, hogy a tekercseket mind a tűzbe hajítják. Hogy milyen értéket képviselhet egy film, melyet nem láthat semmi, amelyet nem közönségnek gyártanak, amely sosem kap visszajelzéseket, amelyeket még elfelejteni sem lehet, mert sosem képviseltek semmi a nyilvánosság előtt, vagy hogy mi az ára a teremtésnek, mivel fizet az alkotó. Paul Auster maga is filmes fordulatokkal él könyvében, jelentsen ez akár jót, akár rosszat; egyszer sem éreztem úgy, hogy bármi is kiszámított volna, hogy előre legyártott pontokat érnénk el a történetben, de így a cselekmény túlságosan ad hoc jelleget nyer, s egyúttal némi filmes klisésséget is; szóval, ha a hős betér egy bankba, akkor abból puskaporos jelenetek következnek, vagy ha egy hölgy arra kéri az urat, hogy márpedig tartson vele, de sürgősen, s az ellent mond neki, s van a hölgynél egy retikül is, akkor abban a retikülben valami lapul...és a többi, és a többi akciófilmbe illő geg és fordulat.


Továbbra is a 4 3 2 1 és a New York trilóga marad számomra a kedvenc Paul Austertől, de Az illúziók könyvében mégis akad valami más, valami eredeti - még akkor is, ha Auster megint csak a szokásos kellékeivel élt. Nem emlékszem rá, hogy valaha filmről olvastam volna kötetet, s ráadásul olyan jelentekkel, melyek ténylegesen lepörögtek volna a szemem előtt. Egyszóval: az illúziókeltés sikeres volt, s érdekel, Paul Auster mit kíván még elhitetni velem.



Értékelés:
 4,5 / 5

Paul Auster: The Book of Illusions

Eredeti megjelenés éve: 2002

XXI. század, Budapest, 2018 (Paul Auster-életműsorozat)

Fordította: Pék Zoltán

328 oldal

Paul Auster: Az illúziók könyve

by on november 08, 2020
Nem csak némafilmes   "Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrál...



Michael Ende: A végtelen történet 

Ötödik osztályos koromban, egy novemberi reggelen valamiért nem kellett iskolába mennem, s így otthon maradtam hát,  én és a könyvtári könyveim. Az egyik regény az a Végtelen történet volt, melyet filmen sosem sikerült végignéznem, s így nem is akaródzott elolvasnom, egyáltalán, sosem...de a könyvtárosnők olyan meleg szívvel és sokszor ajánlották, hogy muszáj volt hazavinnem végül. Mondanom sem kell: nagyon megszerettem Ende történetét. Nagyon. Együtt szorítottam Barnabással Atráskóért mindeféle világítás mellett, a lakás különböző szögleteiben;  fölkaptattam a havas hegycsúcsokra és az Elefántcsonttorony tetejére, alkudoztam Igramullal, próbáltam belesni a varázskapuk mögé, bolyongtam a titokzatos labirintusban és kerestem a Kislány Királynő valódi nevét -  mindezt egy olyan könyvben, amelynek ráadásul színes betűi és iniciáléi is voltak. Azóta is nagyon szeretem azokat a meséket, melyekben szerepet kap a névmágia; s bizony tizenegy éves korom óta nem telik el úgy ősz, hogy ne szeretném bebarangolni újra Fantáziát. 



J.R.R. Tokien: A Gyűrűk Ura

Egy évvel a Végtelen történet után végre sorra került  nálam Tolkien is. A filmtrilógiát akkor már láttam, és imádtam (A hobbit filmekre  még néhány évet várni kellett), és novemberben sikerült  is kölcsönkérnem mind a három kötetet az egyik osztálytársamtól. A matematika házi feladatok megoldásait eléggé hanyagoltam akkoriban, hogy minél hamarabb Középföldére juthassak - hatalmas élmény volt a péntek délutánomat Völgyzugolyban tölteni, s a könyvvel a kezemben kattintani föl a villanyt, amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak. A kamaszéveimet igencsak meghatározta a Tolkien iránt érzett szeretet (nem tudom, miért volt rám akkora hatással az északias világ, de igencsak hatással volt - annyira, hogy az északi szerzőket eléggé tudatosan keresem ma is). Nincs olyan ősz, hogy arról félig-meddig nem a Gyűrűk Ura jutna az eszembe. Nagyon szerettem...eddig kétszer olvastam újra, utoljára két-három éve, s akkor sem tudtam letenni. Imádom, hogy a történet olvasása közben valóban olyan érzés, mintha ott lennék Középföldén, és én vagyok az az ember, aki imádja a novemberi ködöt, és nincs olyan év, hogy arról ne a Sírbuckák és a Buckamanók jutnának az eszembe. Az utóbbi egy-két évben a fantasy olvasása háttérbe szorult nálam,  vagy csak a műfaj iránti igényem rekedt meg tulságosan a tündérmesés-naiv vonalnál. Ha fantasyról van szó, számomra a mai napig Tolkien a meghatározó.


           

Neil Gaiman: Csillagpor

Tristran Thorn szerelmes, ügyefogyott, jószándékú, s egy mesés, viktoriánus kori faluban él, amelyet csak Falnak neveznek, s amely mellett csodálatos vásárokba botolhat az ember. A tizennyolc esztendős ifjú egy napon egy lehullott csillag nyomában útra kel, hogy bejárja a varázsvilágot, ahol lilimek és királyfik küzdenek meg ugyanazért a csillagért, hogy elnyerjék a trónt és a fiatalságot .... Tristran pedig a csillagajándékkal kívánja meghódítani a Fal legszebb és legkellendőbb leányának, Victoriának a kezét. Október vége felé számomra nincs is annál jobb, mint ezzel a könyvvel letelepedni...és bár a film kivételesen jobbra sikeredett, időközben a könyv is nagyon a szívemhez nőtt, s talán ez a kedvenc, ha Neil Gaiman-féle  tündérmesékről esik szó.




Lázár Ervin: A fehér tigris

Makos Gábor szokványos életét éli, míg kedvenc kávézójában azt  nem tapasztalja, hogy egy hófehér tigris jár a nyomában, aki csak az ő parancsainak engedelmeskedik, s akit nem érnek a puskagolyók. Mint megannyi történet, A fehér tigris is a hatalomról szól; arról, hogy mit tehet az emberrel a tudat, hogy rettegést kelthet embertársaiban, s egy olyan fegyver birtokosa, melyet mások ellen fordíthat. A "tigrise"  a regény főhősét is kifordítja magából - s egyre jelképesebb értelmet nyer. A könyv inkább  mágikus realista alkotás, mint tündérmese vagy fantasy, s ez egyben Lázár Ervin egyetlen olyan regénye, amelyet felnőttek számára írt. Nagyon szerettem, mikor néhány évvel ezelőtt a kezembe került.

 



J.R.R. Tolkien: Beowulf
Az összes archaikus, hősies-mitikus történet is előtérbe kerül nálam ilyenkor...a Beowulf egy óangol eposz, s mint olyan, tele van lakomákkal, szörnyekkel és hősi tetteket végrehajtó férfiakkal. Hrothgar király csarnokát éjjelenként egy ogreszerű lény dúlja föl, míg az ifjú harcos, Beowulf arra nem vállakozik, megszabadítja a népet a bajtól. S mivel rendkívüli erejű hős, nem Grendel az egyetlen, aki fölött győzedelmeskedni kell... Tolkien az ónagol irodalom professzora volt,  Oxfordban, hát értőn fordul a témához; az eposzt magát nagyon szerettem, s Tolkien nyelvészi (s csöppet sem száraz) jegyzetei is lekötötték a figyelmemet - s még a borító is nagy kedvenc.


Téa Obreht: A tigris asszonya

Téa Obreht mindössze huszonnégy éves volt, amikor ez a regénye megjelent. Ez is mágikus realista alkotás: a jugoszlávok babonás világa sejlik föl benne, ahol a halottakat rendesen meg kell gyászolni ahhoz, hogy vissza ne térjenek; s ott egy orvos és egy mitikus tigris is, aki egy állatkertből szökött el, a bombázások során. Miután olvastam, feltétlenül szerettem volna belőle egy saját példányt is, s már nagyon érik az az újraolvasás.


J.K. Rowling: Harry Potter

Tegergők Térképe, Tűzvillám, Hedvig, a hóbagoly, kviddics, kilenc és háromnegyedik vágány. Az árva fiú, aki egy napon rájön arra, hogy valójában egy varázsvilág tagja; egy olyané, melyben messzire ugrálnak a csokibékák, különleges varázstudományokban merülhet el az ember, kényelmesek és melegek a klubhelyiságek, s hatalmas lakomákat rendeznek ....és igen, néha trollok leselkednek a pincében. Tolkien szeretete esetemben egy idő után háttérba szorította a Harry Potter-könyveket, de nem telik úgy el október, hogy azért ne kapnék kedvet a Roxforthoz - vagy legalábbis az első négy könyv valamelyikéhez. Számomra ez is egy olyan mesés sorozat, amely leginkább akkor jut az eszembe, amikor már a küszöbön áll a Halloween, és így legjobban esik az olvasás.



"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a vezetékneve Zwiebel, ami "hagymát" jelent, de bármi volt is az ok, volt valami Antonban, ami azt az érzést keltette Gustavban, hogy védelmeznie kell."

Ezt a regény elsősorban A nevek dala (The Song of Names) című film miatt olvastam el, melynek története a második világháború környékén játszódik,  Angliában; s egy menekült hegedűvirtuóz zsidó fiúról és fogadott testvérének barátságáról szól, mely egyszercsak félbeszakad, mikor a fiú egy hangverseny előtt eltűnik, s nem is tér vissza sosem. A film maga kanadai-angol-német-magyar koprodukció, visszafogott és egyszerű, de van egy hatásos jelenete, mely meglehetősen belém ivódott. A Gustav - szonáta a fülszövege alapján hasonló  regénynek tűnt, de elolvasva végül nem egészen azt kaptam, amire vártam -  s mégis, csak egy kicsit csalódtam benne; olvastatta magát, s tetszett is, legalábbis eleinte.


A Gustav-szonáta helyszíne egy svájci kisváros, Matzlingen, valamikor a második világháborút követő években. Az édesapa nélkül felnőtt, szegény körülmények között élő Gustav az óvodában megismerkedik egy berni bankár zsidó fiával, Antonnal, aki szívszaggatóan zokog az idegenek között; Gustav megvigasztalja őt, és csakhamar barátságot köt vele. Antonék gazdagok, s ráadásul a fiú sokkal tehetségesebb is, mint Gustav, akinek gondjai adódnak az iskolában, míg Anton ügyesen zongorázik, s minden esélye megvan arra, hogy egy napon híres zongoraművész legyen. Ám a versenyek előtt borzasztóan izgul, és Gustav édesanyja is ferde szemmel tekint a fiúra, s egy idő után nem is veszi szívesen, ha Anton náluk vendégeskedik - úgy tartja, férjének azért kellett meghalnia, mert a zsidókat segítette a háború során.


A Gustav-szonáta három részre tagolódik. Az első rész a kisgyermek Antonnal és Gustavval, a második Gustav szüleivel, a harmadik pedig az idősödő, karrierjük nagyján már túljutott férfiakkal foglalkozik - egészen a kilencvenes évekig vezetve történetüket. Én az első részt kedveltem a legjobban: a gyermeki szemszöggel, a számtalan lehetőséggel, mely még ott rejlett a fiúkban. Tremain jól ábrázolja a munkával terhes, beszűkült gyermeki létet: a takarítást a templomban a sajtszagú, merev mamával, akinek sosincs elegendő pénze, vagy az egyetlen játékot, az olcsó fémvonatot, és a kiszolgáltatottságot, mely Gustavot a mamájához köti; míg Antonék utazgatnak, s ők fizetik Gustav téli korcsolyázásait is. Egy részletben pedig Gustav és Anton súlyos játékot űznek, élet és halál urainak képzelik magukat, egy kihalt, romos szanatóriumban, mely bizarr mélységet kölcsönöz a regénynek.



Gustav szüleinek történetét, bevallom, eleinte fölösleges kitérőnek tartottam - később rájöttem, nem az. Csak nem eléggé kidolgozott. Mármint az édesanya, Emilie szempontjából alapos munka: Emilie egy naiv, kissé kacér lány, aki magábabolondít egy fiatal rendőrtisztet egy fesztiválon, majd rájön, az élet nem olyan habos-babos, mint ahogyan képzelte, s ez később a gyermeknevelésére is kihat -  ám mindez egy olyan körítéssel, mely  olcsóvá teszi a regényt, s a férfi dilemmáját és viselkedését kidolgozatlannak; mintha a szerző nem fordított volna kellő időt-energiát  arra, hogy Erich Perle alakját jobban megteremtse, vagy hogy olyan történetet adjon a számára, mely a végsőkig igaznak hat. Még a halálában sem rejlik semmi katarzis - igaz, így olyan furcsa és banális, akár sokszor az élet. A csalódás miatt a harmadik résznek már fenntartásokkal vágtam neki,  s félelmeim eleinte be is igazolódtak: a nagy, időbeli ugrás miatt úgy éreztem, kulcsfontosságú eseményekről maradunk le, melyek igazán nagyszerűvé tehették volna a regényt - irigységek, rivalizálások, sikerek, kudarcok... Úgy véltem, helyette csupán olyan történések kivonatát fogom kapni, melyeken már aligha lehet számottevően változtatni.  Tévedtem: a regény főhősei vannak olyan kidolgozott figurák, hogy számomra mindez megmentette a regényt, s ráadásul nem is ért még véget a két férfi sorsa, sőt.


Azt hiszem, ettől a könyvtől többet vártam volna az irigység-barátság-versengés hálójából; s talán ezért is vált a gyermeki rész a kedvencemmé: akkor Anton és Gustav még szorosabban együtt voltak, s ha nem is lehettek sosem egy társadalmi szinten, barátságukban volt valami eredendően naiv és őszinte. Sok jelenet kifejezetten élethűre sikeredett; amikor például Gustav és Anton egy romos szanatóriumépületben játszanak, míg a szülők mit sem sejtenek az egészről...amikor Anton cserbenhagyja Gustavot a korcsolyázásokban .... hogy a kisgyermek Anton csak nyugtatókkal és altatókkal  képes fölmenni a színpadra, hogy játsszon a közönség előtt, mert édesanyja azt reméli, hátha egyszer híres zongorista lesz... míg az utolsó harmad inkább az elszalasztott lehetőségek, újrakezdések, elfojtott érzések és vágyak szöglete volt. Ha nincs a vége, valószínűleg a házaspáros fiaskót sosem bocsátom meg a regénynek...így azonban örültem annak, hogy olyan utolsó oldalakat kaptam, amelyek nem szájbarágósan, de magukba rejtették a kötet lényegét - s valóban megadtak minden komplexitást a fiúk kapcsolatának. Csak ne éreztem volna néha  úgy, hogy az írónő a ponyva felé hajlik.

(A 21. század kiadó borítója pedig megint csak telitalálat).

Hasonló olvasmányok: Sarah Winman: Bádogember

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐


Eredeti cím: Rose Tremain: The Gustav Sonata

Eredeti megjelenés éve: 2016

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadó: XXI. Század (KULT könyvek sorozat), 2017, Budapest

320 oldal



Rose Tremain: Gustav-szonáta

by on szeptember 29, 2020
"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a ve...