Kara könyvese

Paul Auster nagyon sokat meríthetett Borgestől, s nem csak a Don Quijote-szeretete terén; a stílusuk és témáik is hasonlóak, ahogy a New York-trilógia és a 4 3 2 1 esetében is  sokszor emlegették már Borges nevét - az utóbbi regényben egy konkrét Borges-novella is visszaköszön (Az elágazó ösvények kertje). Borgest olvasni némiképp olyan, mintha Auster világában merülne el az ember; tehát, ha valaki Borgest kedveli, Austerrel is érdemes megpróbálkoznia; gondosan kimért és adagolt szavak, amelyekben minden gondolat a kellő helyén van, melyekben nincsen hangsúlyeltolódás, már-már enciklopedikusan pontos és megfontolt, s annak ellenére is (vagy éppen amiatt?) élvezhető, mert többet mesél, mint amennyit megmutat. Mert mesélni tud, akárcsak a régi nagyok; történeteiben nem akadnak fölösleges szavak, az írások hamar befogadhatók,  a szöveg átgondolt és fölépített, akár egy építmény, mégis szerteágazó és ezerféle jelentéssel bíró, egyszerre logikus és kreatív. Ráadásul Borges a csattanók mestere is volt, tehát műveit olvasva egyszer sem éreztem azt, hogy egy-egy történet önkényesen ér véget, hogy nem hagy maga után semmi űrt, még azt az érzést sem, hogy baj az, hogy nem értettem minden egyes rétegében - miközben valóban nem értettem minden egyes rétegében.

A kötetet felütő novellákat nagyon tudtam szeretni. A sorok megkövetelték a figyelmemet, s ha az elmém korántsem volt olyan gyors, mint a Borgesé, azért igyekeztem, és sűrű, kerek kis történeteket kaptam, melyek a világ működését fejtegették, összetett módon és biztos kézzel. Nem is tudom, melyik Borges-novella nyerte el a leginkább a tetszésemet; az első, a nagyon ismert  Tlön, Uqbar, Orbis Tertius elsőre számomra nehéz kezdés volt, hogy a Don Quijote-történet szellemessége lenyűgözzön, hogy érdeklődve kövessem a Babiloni sorsjátékok menetét, a mindenre emlékező fiút vagy bebolyongjam az univerzumot leképező könyvtárat. Akadtak írások, melyek Dél-Amerikába kalauzoltak, miközben Borges az ókori  világokat, a misztikus helyeket részesítette előnyben; olyan vidékeket, ahol egy ifjú hős kísérője egy rhapszodosz, ahol végsősoron minden szimmetrikus és matematikailag megmagyarázható, ahol az emberek vonaton közelítik meg a halált, vagy labirintusokban bolyonganak, gyilkosságokat fejtenek meg, olyan tudósok elméleteit követve, mint Nietzsche vagy Schopenhauer... Itt minden felfejthető, itt minden kategorizálható és lexikonokba gyűjthető, hogy a végső igazság aztán mégiscsak rejtve maradjon az emberi tekintet előtt: mennyire kiismerhető a világ, hol lakik a végső értelem, miképp  ágaznak szét az emberi sorsok, hogyan sokszorozódik a világ a tükrökben, milyen a teremtés, hogyan akar temetővé válni maga a teremtett... s mindebben ott a detektívregények analitikus gondolkodásmódja, akár a gyűjtemény címadó novellája esetében is (amely voltaképpen egy nyomozás története).

Nem sűrűn olvasok novellásköteteket, és amelyek végül a kezembe kerülnek, azokat vagy félbehagyom, hónapokig nem érek a végükre, vagy úgy érem el a hátlapot, hogy közben könyörtelenül átugrottam néhány novellát. A halál és az iránytűt nem halogattam túlságosan, nem is hagytam ki írásokat; eleinte zseniálisnak tartottam, majd a közepe táján kezdtem úgy érezni, nem nyűgöz már le annyira, mint az első oldalain; vagy Borges későbbi novellái voltak kevésbé acélosak, mint a korábban keletkezettek, vagy én szoktam hozzá Borges stílusához akkorra már annyira, hogy ne gyakoroljanak rám kellő hatást - miközben a kötet második felében is akadtak bőven írások, persze, melyeket kiemelkedőnek tartottam; s egyik novellára sem mondanám, hogy rossz, hogy érdektelen volt (s ez gyűjtemények esetében nálam ritkaság).  Borges nem az a szerző, akinek a műveit egy kemény munkanap után sorban és könnyedén olvastam el, mert feszült figyelmet követelt, mert stílusa tudományosan pontos és sűrű, de éppen így kapcsol ki; hogy aztán bevezessen minket az általa olyannyira kedvelt labirintusok világába, vagy kinyittasson velünk egy enciklopédiát. Én mindenesetre szerettem elveszve lenni benne. Hiányoznak a labirintusai. A világ egyik legkülönlegesebb elméjű novellaszerzője volt.

  Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű

  Európa, Budapest, 1998, 1999, 2008

  338 oldal

 Norvég magány

Minden norvég férfi magányos? Ha az eddig olvasott norvég kötetekből indulok ki, feltétlenül. A hatvanhét esztendős Trond lányaitól távol, egy roskatag kunyhóban kívánja eltölteni azt, ami életéből még hátramaradt, rettegve a téltől, de abban a reményben, hogy végre maga lehet a sorsa ura; ám szemközt egy férfi bukkan föl, aki éppolyan magányos, akárcsak Trond; s az ősz végi ködös tájban járva keresztezik egymást az útjaik. A névtelen idegen ismerősnek tűnik, az arca legalábbis a régi időket idézi, olyannyira, hogy Trond emlékezni kezd, felidézve azt az 1948-as nyarat, amelyet tizenötéves korában édesapjával töltött, a norvég-svéd határ közelében, s mely során felnőtt, mert olyan események estek meg vele, hogy föl kellett már nőnie.

Trond egyetlen nyarában összesűrűsödik mindaz, amely a felnövéstörténetek sajátja: szerelem (itt egy idősebb nő iránt), barátság (a merész Jonnal), apjához és anyjához fűződő viszonya, azok változásai, a csalódottságérzet, a féltékenység, meg annak a tudata, hogy cserben hagyták, semmibe vették, nem törődtek vele. A rövid kötet erős jelenettel kezd, azzal, amikor Trond és Jon elindul, hogy kora reggel elkössék egy gazdag birtokos lovát, majd a kaland váratlan fordulatot vesz, kitör egy égiháború, Jon olyasmiket cselekszik, amiket nem várnánk tőle, és Trondnak az édesapjától kell megtudnia, miért is; s bár ekkor azt hihetnénk, Jon válik a történet középpontjává, később inkább lesz Trond édesapja a cselekmény mozgatórugója, mint a traumán átesett barát.

Per Petterson rövid, atmoszferikus mondatokkal él. A szereplők a svéd-norvég határmezsgyén, erdőmélyén bóklásznok, nyáron és az ősz végén, a téltől tartva és szabadon, ahol az asszonyok szeretetteljesek, az idő zord, a táj gyönyörű, a fizikai munka kemény, de a férfiak végső soron maguk rendelkezhetnek arról, mikor éreznek fájdalmat. Az édesapa és fia kapcsolata szoros, más regényekhez mérve talán túlságosan is az; mindenesetre jólesett kivételesen arról is olvasni, hogy egy apa mennyire büszke a fiára, arra, hogy az mennyire erős és ügyes, csaknem férfi már - hogy aztán róla is kiderüljön egy-s más, a második világháborús német megszállással kapcsolatban, melyről a szereplők többnyire hallgatnak, mert hallgatniuk kell, s így az édesapa sem mesél a fiának, pedig 1940 környékén nem sűrűn tartózkodott odahaza; s a cím is egy újabb töltetet nyer, hiszen  nem csak Trond és Jon váltak lótolvajokká életük során.

A Lótolvajokat nagyon szokták szeretni. Én is sokat vártam tőle; korábban a szerző Megtagadom című kötetét már olvastam, s bár tetszett, sokáig kerülgettem Pettersont, mert emlékeztem arra, a Megtagadom mennyire letaglózott egy villamosút során, és  nos...ugyanazt a hatást érte el nálam a Lótolvajok vége is. Hatott rám érzelmileg, nagyon is; sokszor megindított, s vannak olyan jelenetei, melyek iszonyatosan közel kerültek hozzám (az apa-fia kapcsolat, a határon való átlovaglás, a közös öltönyvásárlás az édesanyával)...ám sokszor éreztem azt is, hogy a szövegben túl gyakori a véletlen, hogy a karakterek egyes reakció nem kellőképpen megalapozottak, hogy a cselekmény diktálja csak, hogy így vagy úgy cselekedjenek, hogy megszegjék a társadalmi normát, hogy a  saját vérüket kövessék. Petterson számomra néha túl kiszámított motívumokkal is él: az ősz végén élő idősebb Trond, a kamasz nyara, a határ, 1999 novembere.... - más jelenetek azonban magukkal ragadtak, gondolkodásra késztettek (például rá kellett keresnem Magritte festményére, a Not to Be Reproduced-ra) s akadtak érdekessebb fejtegetések is, például, hogy mennyire vonulhat ki az ember a társadalomból, hogy mennyiben éljük a saját sorsunkat, vagy hogy mikor veszi át egy embertársunk az életünkben a főszerepet. Mert az ikrek és a szerepcserék, sorsismétlések regénye is ez. Meg persze az áhított magányé. És ez az, amit Petterson kíválóan tud ábrázolni - hogy hogyan vágyják a szereplők a magányt - s a békét - a vadonban.

Eredeti cím: Per Petterson: Ut og stjæle hester

Eredeti megjelenés éve: 2003

Scolar, 2018

Fordította: Földényi Júlia

272 oldal

 Akarsz-e játszani?

Ez a történet egy kisfiúról szól. Egy kisfiúról, aki Dél-Norvégiában él, valahol Tromøyában, van egy bátyja, Yngve, egy ápolónő édesanyja, aki néha feledékeny, de jószívű, és egy édesapja, aki kedvelt tanár, látszólag fess és összeszedett, de mind a két gyermekét szigorúan bünteti - a legkisebb vétségekért is. A kisfiú neve: Karl Ove Knausgård. Az ő útját követhetjük nyomon, az összes gyermekkori kalandjával és megszégyenülésével egyetemben, mikor először érkezik meg az iskolába, mikor első ízben lesz szerelmes, mikor focizni kezd és falja a könyveket (köztük Ursula K. Le Guin Szigetvilág varázslóját is), fogalmazásokat ír és még úszásra is beíratják a szüleit, hogy aztán ott szégyenüljön meg rikítósárga, virágos úszósapkájában, mert az nem egészen olyan, mint a többiekké.

A Játék más, mint a Harcom-sorozat első két kötete, a Halál és a Szerelem:  alig mutatja meg benne magát az érett, negyvenéves Knausgård. A felnőtt narrátor csak a kötet legelején van jelen, mikor a hetvenes évek norvég korszelleméről értekezik, régi fényképek közt kutkodva, kívülről szemlélve önmagát, rámutatva arra, mennyire idegennek hathat számunkra egy egykori felvétel: ez csakugyan én vagyok? Eltávolodik a kisbabától, az új lakóhelyre érkező családot szemléli, utóbb azonban minden gyermeki és naiv lesz, de a hangja hiteles, meggyőző marad, sőt, egyre inkább felismerni véltem benne a gyermekkort, azt, hogy mennyire tengernyi és szétfolyó az idő, azt, hogy egy felnőtt nézőpontjából nem történik semmi rendkívüli, de egy kisiskolás számára minden félelmetes és kaland - a környéken dolgozó munkáslegényeken át a csövekben zubogó melegvízig. Megvallom, ennyi aprólékosságot eleinte nehezen viseltem, még Knausgårdtól is - később mindinkább bevont a világába, mert fölfedezni véltem benne a nagybetűs gyermekkort, egy gyermekkorét, mely Knausgård esetében sokszor nyomasztott is, mivel rossz volt olvasni, a kisfiú mennyire fél az apjától, s érezni véltem a torkomban a gombócot, amikor jött az Apa, aki hol büntetett, hol nem, kiszámíthatatlanul, őrült módra, hogy azt kívántam, bárcsak messzire kerülnének tőle, bárcsak lépne már az édesanya.

Ahogy a felnőtt Karl Ovéval, a kicsivel is lehetetlen nem azonosulni - bár tagadhatatlanul művel bosszantó (néhol nagyon bosszantó) dolgokat is. Félős, (túl)érzékeny gyermek, aki többnek tekinti magát társainál, és ezért sokaknak a bögyében van; nem mer úszni, és zokog, és néha kislánynak nézik, s kamaszkorában csak úgy jellemzik: a "femi." Persze, szerelmes is, barátkozik a szomszéd gyermekekkel (főleg Geirrel; aki nem, nem azonos a második kötet Geirével), s mikor hazatér, s nincs otthon az édesapa, akkor idillibb és jobb, s Yngve is többnyire kedves, rendes vele (a sorozat folyamán nagyon megkedveltem Yngvét; bár kétségtelen, ebben a részben előszeretettel hozza rá a frászt a kisöccsére); s bizony ott vannak a kötetben azok a kiegyensúlyozottabb, otthonosabb jelenetek is: például egy goffrisütés a konyhában, mikor nincs jelen a családfő, vagy az a nagyon szerethető és megmosolygotató jelenet, mikor Karl Ove és Geir megvallja szerelmét a szép nevű Anne Lisbetnek ("Kedves Anne Lisbet / A szívünk össze van törve / Gyere vissza hozzánk / Hallod / Nagyon szeretünk").

Ez a gyermekkor azonban nem végig idilli, nem felhőtlenül boldog. S ennek a legnagyobb okozója sajnos: az édesapa. Itt jobban ki van fejtve az, amit a Halálban Knausgård csak pedzeget, hogy hogyan keserítette meg az életüket a férfi, de ugyanakkor benne rejlett az egészben egy finomabb apa-fia kapcsolat is, valami halvány szeretetféle, vagy legalábbis, igyekvés; ami magyarázattal szolgál arra, miért siratta el Karl Ove az édesapját, ha egyszer a halálát kívánta. Karl Ove felmenti az édesanyját, őt nem hibáztatja semmiért, de nyilván felmerülhet bennünk a kérdés, az anya mennyit érzékelt abból, ami otthon történt, miért nem volt jelen, amikor baj adódott, miért gondolta azt, hogy nem lehet gond az úszóedzésre vásárolt holmikból, és a többi -  de tagadhatatlanul ő volt az a személy is, aki meleg családi hátteret tudott teremteni a fiai számára, amikor azoknak a leginkább szükségük volt erre.

Ez volt az első Harcom-kötet, amely esetén nem bántam volna, ha egy-két mozzanatot kihúznak; de tetszett, hogy Knausgård stílust váltott, nem félt ezt megtenni, s továbbra is működött a szövege. Vakon követem, bármiről is ír. Knausgård ezúttal nem csapong, a gyermek és kiskamasz él benne, fokról fokra haladva, hitelesen, azt is mesteri módon ábrázolva, mikor Karl Ovét már egyre felnőttesebb dolgok érdeklik, és bátyjával együtt zeneőrült lesz, vagy tombolni kezdenek benne a hormonok, és élénk érdeklődést mutat osztálytársnői iránt - s persze jönnek azok a tipikus kamaszos bénázások is. Imádtam a benne rejlő ártatlanságot meg annak elvesztését és hiányét. Ha a hetvenes években felnőtt, norvég férfi lennék, ez lenne életem regénye - de így is azonosulni tudtam vele. Több időt vett igénybe, hogy ráhangolódjak Karl Ove világára, mint az előzmények esetén, de mikor ez sikerült, kedvenc lett ez is. Ott pihen már a szekrényemben, s örülök, hogy ott van. Rajongok Kanusgårdért. Nem tud nekem csalódást okozni.

(Az édesapáról és gyermekeiről egyébként egyetlen felvétel kering az interneten; és az nagyon aranyos).

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐

Eredeti cím: Karl Ove Kanusgard:  Min Kamp. 3.

Eredeti megjelenés éve: 2010

Fordította: Patat Bence

Magvető, Budapest, 2018

416 oldal

Ó, Asle, merre visz az utad?

Miután Knausgård-rajongó lettem, muszáj volt megismerkednem Jon Fosse köteteivel is. A huszonhét esztendős Fosse volt ugyanis Karl Ove egyik oktatója a bergeni íróakadémián, s mint olyan, Knausgård regényfolyamának egyik szereplőjévé vált, egy visszahúzódó, megfontolt, dörmögő figurává, a Harcom-sorozat ötödik darabjában. A hátsó borítón is az egykori tanítvány ajánlása olvasható, mely kedves gesztus, s bár Fosse máshogy ír, mint Knausgård, de nem eltérő minőségben (Fosse az egyik legelismertebb norvég író), csak különböző utakat járva. Fosse 2019-es műve, a Szeptológia első darabja például egyetlenegy mondat, mely pont nélkül hömpölyög, egyre hosszabbra és hosszabbra duzzasztva önmagát, alkalmanként kérdőjellel megtörve a ritmust, de önön mondandóját  még tovább feszítve, nem sok szereplőt mozgatva, és nem is túl hosszan, és ha valamit el lehet mondani róla, az bizonyos, hogy nehezen teszi le az ember,  s elég nagy vállalkozás lenne azt mondani, hogy mindjárt, csak ezt a mondatot még befejezem.

A másik név két férfi története, akik mintha egyazon személyt jelölnék, eltérő életutakkal. Ők Asle. Azonos korú norvégok, egymás barátai, akik szomszédos településeken élnek, festők, őszbe hajló lobonccal és nagy, fekete kabáttal, magányba burkolózva. Ám míg az egyik özvegy és gyermektelen, az italról leszokott, rózsafüzéres katolikus, addig a másik kétszer elvált, s bár születtek gyermekei, azok nem hederítenek rá; élete egyetlen célja, hogy bánatában halálra vedelje magát - vagy belesétáljon a tengerbe. Az özvegy Asle emellett sikeres festőművész is, aki megfelelő fizettség fejében értékesíti képeit, egy közeli galériában, még akkor is nyereségesen, ha meggyőződése, hogy a leghamisabb darabok kelnek el a leggyorsabban;  s jóban van szomszédjával, de a férfi húgának karácsonyestéjén inkább nem kívánna részt venni. S miközben özvegy Asle a műteremből hazafelé igyekszik, megérzi, mi fenyegetheti barátját, Aslét, s bár tétovázik, s először nem áll meg, végül mégiscsak az aggodalom kergeti őt vissza  a hóverte Bjørgvinbe, másához.

Van valami hipnotikus Fosse egyetlen mondatában. Sajátságos világot teremt, a maga feketeségbe burkolózó novemberével, közvetlenül az adventi időszak előtt, mikor a legsűrűbb az éjszaka.  Magával ránt, egy alagúton vezet végig, melyben azonban látni lehet a fényt. S ezt keresi a főhős is: a sötétség mélyén megbújó fényt. Teli van szóismétésekkel, s szinte szédítő, hisz az özvegy Asle mintha kívülről szemlélné önmagát, amikor a másik Asle jár a fejében, s hogy a helyzet tovább bonyolódjék, az özvegy Asle feleségét Alsenak hívták, míg húgát Alidának, barátját pedig Åsleiknek. S mivel a mű elején alkotott festmény is két, egymást keresztező vonal, a két Asle szimbóluma, az olvasás elején sajnos nem tudtam szabadulni attól a cinikus gondolattól, hogy A másik név túlságosan megformált írás ahhoz, hogy élvezni tudjam, egy olyan regény, melynek motívumai és ismétlései is csupán azt a célt szolgálják, hogy bizonyítsák, a kötet írója magas irodalmat művel. Egyszóval: öncélú. Egy játszótéri jelenet azonban annyira lenyűgözött (ritkán olvasni ennyire játékos és érzéki szerelmet), hogy rögvest árnyalta a véleményemet, s a regény második felét olvasgatva egyre esendőbbé és őszintébbé vált a szöveg, egyre hihetőbbé és szánandóbbá a két Asle, s kezdtem úgy érezni, hogy a történet már a maga útját járja, hogy egyre szerethetőbb és szabadabb, hogy nem nyomja agyon az írói szándék.

Egy alkoholista és egy özvegy művész sorsa komor történetnek tűnhet.  A kötet legfőbb motívuma azonban a fény. Ezt keresi Asle a festményein, ezt nyújthatja neki a barátja, egykori szerelmei, istenhite, s ezt látja meg ragyogni a fiatal szerelmespárban is - és még a hó is hullni kezd, egy inkább esős városban.  A másik névnek nincs lezárása, folytatódik a következő hat kötetben, vélhetőleg egy-egy újabb mondatban, amely azonban magyar fordításban még nem jelent meg (Norvégiában egyszerre két kötet látott napvilágot, tehát A másik név csak ennek a fele). Azt hiszem, ez is egy olyan regény, melyet akkor kezdek majd igazán értékelni, ha pár évtized múlva, érettebb fejjel, esetleg újra elolvasom; de így is sikerült megszerettetnie magát velem, az összes motívumával egyetemben. Várom a folytatást (lehetőleg kevesebb elütéssel - de a tükrözött oldalszámok ötletesek voltak). És most már tényleg nagyon kedvet kaptam a többi norvég szerzőhöz is (Per Petterson például már ott csücsül a polcomon).

Értékelés: 4,5/5

Eredeti cím: Jon Fosse: Det andre namnet. Septologien I.

Eredeti megjelenés éve: 2019, Oslo

Fordította: A. Dobos Éva

Kalligram, Budapest, 2019

264 oldal