Kara könyvese

1. Egy agyondicsért klasszikus, amit nem igazán szerettél:

Kamaszkoromban hatalmas elvárásokkal fogtam bele a Büszkeség és balítélet olvasásába, de csakhamar megcsappant a lelkesedésem, amikor túljutottam az első oldalakon. Továbbra is csodálom Jane Austen szellemességét és íráskészségét, és nagyon örülök, hogy sikeres tudott lenni egy olyan korban, amikor egyedülálló nőként nem sok minden várt rá - ugyanakkor zavar, hogy sosem tudom, melyik regényében mi történik, hogy melyikben mely visszahúzódó, bolond, szellemes nő és mord férfi szerepel, s ráadásul az egyedüli életcél, hogy minél előnyösebb házasságot kössön az ember. Örülök annak, hogy vannak, akik szeretik, de nekem még az agyondicsért 1996-os feldolgozást sem volt merszem megtekinteni (pedig már nagyon régen kerülgetem - de mi van akkor, ha az sem tetszene?) Sokszor próbálom magamnak megmagyarázni, miért nem tud közel kerülni hozzám Austen: mert nem igazán kedvelem a romantikus regényeket, vagy egyszerűen kiráz a hideg attól, hogy egy olyan korban éljek, amelyben egyedüli szórakozásom, hogy egy hónap múlva valaki bált rendez a birtokán. Mindenestre rövid távon beleőrülem volna a semmittevésbe, az bizonyos.

Szintén népszerűtlen vélemény, de gyerekkoromban nagyon szerettem Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét (Mr. Rochester!), s a nővérem addig-addig mesélte, hogy az Üvöltő szelek sokkal jobb annál, hogy tizenöt évesen nekiálltam az olvasásának. Eleinte szerettem a gótikus kastélyt, a vihart, a lápot, a kisfiút...hogy azután több ármánykodást és szenvedélyes szerelmet kapjak, mint egy telenovellában. Nem állítanám, hogy az Üvöltő szelek rossz regény lenne, mert egyértelműen nem az, csak ha a Brontë nővérekre terelődik a szó, számomra Charlotte az, aki a meghatározóbb - vagy még mindig nem értem meg kellőképpen az Üvöltő szelekhez. Heathcliffet szerettem volna, ha nem tesz mindig rossz dolgokat, Catherine pedig...nem, sajnos nem. A kilencvenes években készült feldolgozás „Wuthering Heights“ című zenéjét azonban kifejezetten kedvelem (Karliene feldolgozása első hallásra talán közönségbarátabb lehet, mint Kate Bush eredetije, szóval érdemesebb lehet azzal kezdeni az ismerkedést).

2. A kedvenc klasszikus korszakod, amiről szívesen olvasol:

A Viktoriánus-korszak, azzal a lassú, kandallótüzes meséléssel, amit például Charles Dickens is képviselt. Nagyon szeretem a Karácsonyi éneket és a Szép reményeket, s az utóbbi számomra úgy Dickens legjobbja, hogy Pip meglehetősen büszke és pökhendi (és melyikünk nem járna így?), de Joe végig nagyon aranyos vele. S a végső jelent, Estellával - telitalálat.

3. A kedvenc tündérmeséd:

Széttáncolt cipellők. A legkisebb, ijedős lányt mindig sajnáltam, amiért a nővérei letorkollják (spoiler: és hogy a katona végül nem őt vette feleségül). Egy karácsonykor még a német mesefilm-feldolgozása is jólesett.

Bár nem hagyományos tündérmese, de a Hűséges János is nagy kedvenc.

4. Egy híres klasszikus, amit még nem olvastál (és szégyelled):

A Háború és béke. Korábban a Bovaryné volt, de azt annyira szégyelltem, hogy a nyáron végre-valahára elolvastam. A Háború és béke... már sajnos kellett úgy tennem, mint aki olvasta...az első kötetét kimentettem a a könyvtárból, mielőtt újra bezártak volna, s majd meglátjuk, karácsonykor mennyi időm lesz rá, hogy elovassam, mert már a felét is óvatosan kell emelgetni.

5. Nevezz meg legalább egy, de minimum öt klasszikust, amit el szeretnél olvasni:

Mary Shelley Frankensteinje; tavasszal megnéztem a National Theatre "Benedict Cumberbatch a szörny" - féle feldolgozását, és tetszett, nagyon. Margaret Mitchelle Elfújta a szélje: tizenéves egyszer nekikezdtem angolul, de kifutottam az időből, és visszakerült a könyvtárba, azóta pedig csak elméletileg van meg nekik, mert sosem láttam viszont, pedig tökéletes karácsonyi olvasmány lenne. Dosztojevszkij-től a Karamazov testvérek: a gimnáziumi magyartanárom kedvenc könyve volt, és érdekel a témája,de mindig elrettent a külső-belső súlya. Kosztolányi Dezsőtől Az aranysárkány: egyszer nagyon szégyelltem magam miatta, mert egy vizsgán ezt a címet akarták belőlem kicsikarni, de nem volt fogalmam arról, hogy miről szól (igaz, sosem kellett elolvasnom). Angela Carter: A kínkamra és más történetek - a Szépség és a szörnyeteg átirata telitalálat, s a két Piroska és a farkas történet is, de a teljes kötetre még sosem kerítettem sort. Ez már a hatodik, de szeretném befejezni Németh László Iszonyját is, mert bár Nelli nem egy szokványos hősnő, de meg tudtam érteni őt. (És muszáj ide írnom egy hetediket is...az Alice Csodaországban, mert az egyik legjobb barátnőm annak a Tim Burton-féle filmváltozatáról írta a szakdolgozatát, és egyébként is, már illett volna olvasnom.)

6. Egy olyan kedvenc könyved / könyvsorozatod, amelynek egy klasszikus az alapja:

Nem a legmodernebb talán, de szeretem, ha mitikus / bibliai történeteket dolgoznak föl, szóval Steinbeck: Édentől keletre.

7. A kedvenc filmed / sorozatod, amelynek egy klasszikus az alapja:

Charles Dickens tavaly BBC-si Karácsonyi ének végig lekötötte a figyelmemet, még akkor is, ha az összes 21. századi témakört felhánytorgatták benne (ez alatt mindenféle erőszakot is értek - a többségére szerencsére csak utaltak - de semmiképpen sem kisgyermekes-családi program). Szerettem a feketeségéért, meg a havas utcáiért, meg hogy az ünnep ellenére tökéletesen benne volt a tél nyomasztó hangulata. Az élet csodaszép utolsó fél órája pedig annyira hajaz a Karácsonyi énekre, hogy azt is muszáj idevennem, még akkor is, ha nem szigorú értelemben vett adaptácó, s a film első háromnegyedében semmi Karácsonyi énekes nincsen.

És igen - a Greta Gerwig-féle Kisasszonyok. Szeretem, hogy keretet adnak a történetnek, hogy megmutatják, Jo mit veszít, mit nyer, s ahhoz képest, hogy könnyed kikapcsolódásként néztem meg, sikeresen elbőgtem magam rajta. Nagyon motivál, s Jo-tól kezdve az összes karakter a helyén van, és számomra nagyobb a súlya is, mint az 1990-es években készült földolgozásnak. És időközben a Szerelmes Shakespeare-t is nagyon megszerettem. (Amit pedig feltétlenül meg szeretnék majd tekinteni az Alfonso Cuarón Szép reményekje, már csak Tori Amos Siren című dala miatt is, ami nagy kedvenc).

8. A legrosszabb adaptáció:

Azt hiszem, egy kicsit csalok, mert a 2005-ös Grimm című filmet fogom mondani, ami, ugye, nem egyetlen klasszikus adaptációja. Kiskoromban nagyon meg szerettem volna nézni, és a rajz-kistanár egy órára még be is hozta a plakátját, de mire végre sorra kerülhetett nálam, nagyot csalódtam benne. Az alapötlet önmagában jó lenne (a Grimm testvérek kalandjai a Grimm-mesék alakjaival - igaz, már évtizedekkel korábban is készült hasonló földolgozás), és a színészek is jól játszanak, a cselekmény azonban valahol nagyon félrement.

9. A kedvenc klasszikus-kiadásod:

Nem gyűjtöm az életmű-sorozatokat, s a magyar klasszikus-könyvtárak eléggé egyszerűek és komorak (a sötétbarna kötésű Jókai-összes, például). De nagyon szeretem, ahogyan a Penguin Kiadó a piacra dobja a munkákat, s főleg a clothbound-kiadások kis takarosak.

10. Egy alulértékelt klasszikus, amit bátran ajánlasz:

Nem hiszem, hogy a Hamlet annyira népszerűtlen volna, de 15 éves koromban tényleg nagy hatással volt rám, s valószínűleg jobban értékeltem, mint a kilencedik évfolyamosok általában. Ráadásul abból kellett megtudnom, hogy a Hair című musical végén (közvetlenül azelőtt, hogy repülőre szállna Berger) miért tették idézőjelbe az, hogy a „Többi néma csend“ - az akkor tényleg egy hatalmas "Aha!" - élmény volt a számomra (a kórus egyébként végig Hamlet végsorait énekli a háttérben, legalábbis a filmes feldolgozásban).

Ha pedig egy általánosságban alulértékelt klasszikust szeretnék mondani, akkor talán az óangol Beowulf ... az ókori római és görög eposzok olvasottabbak, de engem jobban vonz az északi világ.

A book taget eredetileg Vienna hozta létre az "itsabooksworld" oldalán (http://itsabooksworld.booklikes.com/post/1104267/the-classics-booktag-original). A pontok magyarításai Klodette "klodettevilága" oldalról származnak (https://klodettevilaga.blogspot.com/2019/08/klasszikusok-book-tag.html).

Klasszikusok book tag

by Kara on december 05, 2020

1. Egy agyondicsért klasszikus, amit nem igazán szerettél: Kamaszkoromban hatalmas elvárásokkal fogtam bele a Büszkeség és balítélet olvas...

Amíg el nem olvad a hó

"Mabel visszafogta magát. Elképzelte, hogy a kislány elé szalad, amikor meglátja az erdőszélen, a karjába kapja és körbe-körbe forog vele. De nem tette meg. Türelmesen várta a faházban, és úgy tett, mintha észre sem venné az érkezését. Amikor a gyerek bejött, Mabel nem súrolta tisztára, nem fésülte ki a faleveleket és a zuzmót a hajából, nem mosta ki a ruháit és nem öltöztette át. Az igaz, hogy néha maga elé képzelte csinos, fodros ruhában, szép kis masnival a hajában. Néha mág arról is álmodozott, hogy meghívja Esthert teára, úgy mutatva be a kislányt, mintha az övé volna."

A különleges nevű, Alaszkában élő Eowyn Ivey 2012-ben jelentette meg élete első regényét, A hóleányt. A mesei elemekkel átszőtt történet egy orosz folklórmeséből, a Sznyegurocská-ból merít ihletet, és helyezi át azt egy, az írónő által is jól ismert vidékre, Alaszkába.

Azonban nem csak Eowyn Ivey érzi otthon magát a Wolverine folyó mentén, hanem mi, olvasók is. Ivey – akárcsak Jack London – nem próbálja meg romantikus fényben feltüntetni az aranyásók kedvenc vidékét: az ottani telek kemények és hosszadalmasak, a föld csak komoly nehézségek árán megművelhető, s az érintetlen vidékek emberei gyakran jávorszarvashúson és burgonyán vészelnek át egy egész telet. Alaszka egyszerre kegyetlen és gyönyörű tájék, ahol mindennapi küzdelem folyik az életben maradásért, de ahol kárpótlásul meseszép hegycsúcsokat, sűrű hóesést és mélyzöld fenyveseket kapunk.

A történet 1920-ban veszi kezdetét, Alaszkában. Az idősödő, telepes házaspár, Mabel és Jack épp arra készülődnek, hogy második telüket vészeljék át egy aprócska faházban, ám házasságukra sötét árnyékot vet a tény, hogy egy csecsemőjük halva született, több gyermek pedig nem adatott meg nekik. A mélabús, töprengésre hajlamos Mabel rettegve várja a következő telet, amikor egyre hűvösebbre fordul az idő, és egyre hosszabbodnak az éjszakák; ráadásul férje, Jack anyagi nehézségekkel küzd, és már-már azt fontolgatja, hogy a helyi bányában vállal munkát, teljesen magára hagyva ezzel Mabelt. A bajok közepette szinte egyedüli segítőjük a Benson család, a nem túl távol élő telepesek, akik három fiúval élnek a vidéken - ők azok, akik kirángatják Mabelt a kényszeresen magára vállalt magányból, és segítenek neki a ház körüli munkákban.

Amikor a hideg és a sötét már-már fullasztóvá válna, decemberben végre leesik az első hó. Mabel és Jack hosszú idő után végre újra boldogok, és egy hógolyócsatát követően úgy döntenek, építenek egy hókislányt – ám a hóember reggelre eltűnik, és helyette egy szőke, kék szemű kislány járja az erdőt, a hóember sáljával a nyakában. De mit keres egy gyermek egyedül a vad vidéken? És miért jár egy vörös róka folyton a nyomában?

A hóleány, mint egy tünemény, folyton jön és megy, új értelmet víve Mabelék életébe. Létezése teljesen megmagyarázhatatlan, és rövid kérdezősködés után Jackéknek rá kell döbbenniük, hogy semmi köze a környéken lakó telepesekhez. Bensonék sem hisznek nekik: úgy vélik, a bezártság és a sötét „faházfrászt” idézett elő, ami gyakran depressziót és hallucinációt okoz a telepesek körében. A faházfrász lényege, hogy „elkezdesz olyan dolgokat látni, amiktől félsz…vagy amikre vágysz.”

A hóleány alakja azért is érdekes, mert Eowyn Ivey soha nem ad választ arra a kérdésre, hogy mennyiben mesei, és mennyiben racionális a létezése. Története így is, úgy is értelmezhető. Míg létére valósághű magyarázatokat is kapunk, néhány esemény nehezen megmagyarázható, így a meseiség végig jelen marad a regényben. A hóleányt zavarja a kis faházikó melege, nyomában hóördögök és jégvirágok keletkeznek, tenyerében sosem olvad el a hópehely. Teljesen egyedül él a vadonban, de látszólag ügyes vadász, és jól boldogul ott is, ahol a felnőttek nem képesek.

A regény ügyesen egyensúlyozik az idilli és a tragikus jelenetek között. Van itt közös vacsora, süteménykészítés és korcsolyázás, sok-sok áfonya- és hagymalekvár, egy különleges kislány gyakori látogatásai - de nyirkos, jéghideg, füstszagú kunyhó, reménytelennek tűnő vadászatok, sáros-dohos föld is, amely csak súlyos nehézségek árán termeli meg a betevőre valót. Alaszkának a gyönyörű és a kegyetlen arca egyaránt megmutatkozik, amitől az olvasó egyszerre akar majd biztonságos távolságban maradni tőle, és egyszer elutazni oda. A tavasz és a nyár bár rövid, de meseszép, és ha újra leesik a hó, végre elérkezik a hóleány visszatértének ideje.

A házaspár életében a fő boldogságforrássá a hóleány és Bensonék válnak. George Benson felesége, Esther, az értelmiségi családból származó Mabel teljes ellentéte. Praktikus, férfias asszony, akit egyáltalán nem érdekel, mások mit gondolnak róla. Míg Mabel „karót nyelve” igyekszik megfelelni mások elvárásainak, Esther otthona rendetlen, harisnyája lyukas, hálaadásnapi pulykája nem túl jól sikerült. Ráadásul férjével együtt teljesen természetesen kezelik azt a tényt, hogy Jackéknek nem lehet gyermekük – Mabel elsősorban ugyanis a folytonos kérdezősködések elől szökött el Alaszkába. Egy olyan helyre vágyott, „…ahol csend lesz.(…)Nem lesz gyereksírás, sem csacsogás.(…)A kudarcnak és a bánkódásnak ezek a hangjai mind elmaradnak, és nem jön más helyettük, csak a csend.” A történet során azonban rá kell döbbennie, nem a csend a megoldás a problémáira. Ahogy eseménytelen házasságukba újra visszatér az élet, úgy válnak ők is egyre boldogabbá: Mabel egyre inkább magára talál a vad vidéken, újra rajzolni kezd, míg férje, Jack keményem dolgozik a megélhetésükért.

A brit, az amerikai és a magyar kiadás.

Hogy jobban megismerjük az „eredeti” történetet, Ivey több támponttal is szolgál olvasás során. A könyv három részre oszlik, amelyeket egy-egy idézet vezet fel: az első Arthur Ransome, a második Freya Littledale Sznyegurocska-átiratából származik, a harmadik pedig az eredeti Sznyegurocska (Hópelyhecske) népmeséből. A gazdag fantáziával megáldott Mabel kiskorából emlékszik egy történetre, amely egy hóból kislánnyá vált lényről, és az őt követő vörösrókáról szólt. Ezt a négyszögletű, kék kötésű könyvet küldi utána nővére, Ada, ám a történet cirill betűkkel íródott, így Mabel csak az illusztrációk alapján tájékozódhat. Ada levelében egy valóban élt személy, Arthur Ransome neve is említésre kerül. Ez azért is érdekes, mert az elsősorban a Fecskék és fruskák-sorozat szerzőjeként ismert brit író itt Mabel édesapjának egyik tanítványaként tűnik fel, aki igencsak érdeklődik az északi népmesék iránt (ahogy Little daughter of the snow néven a Sznyegurocska-történetet is újraírja).

A Pulitzer-díjra jelölt könyv világszerte igényes kiadásokban látott napvilágot. Érdemes például megszemlélni a különböző fordítások borítóit. A képeken általában a kislány és a rókája tűnik fel, vagy havas tájon, vagy kék háttér előtt. A magyar kiadás is hozza a kellemes, hóeséses, téli hangulatot, habár egy kicsit túlságosan emlékeztethet minket egy szaloncukor csomagolására. A tördelés során a szakaszokat hópelyhek választják el egymástól, és a hóleánnyal folytatott beszélgetések gondolatjel-nélküliek, így is fenntartva a lány mitikusságát.

Eowyn Ivey nem az első, és vélhetően nem is az utolsó, aki meséket ír át. Ahogy a Sznyegurocská-nak is számtalan előváltozata és befejezése létezik, így mostanában is nagy divat, hogy régi történetek új köntöst nyernek – gondoljunk például Angela Carter-re, aki felnőttek számára írja át a hagyományos meséket, vagy Neil Gaimen-re, aki szintén sokat merít a mitikus történetekből. Ám amíg az említett szerzők művei sokszor felkavaróak, addig Eowyn Ivey A hóleánya minden korosztály számára megfelelő olvasmány lehet. Az írónő rövid, kifejező mondataival hibátlanul megjeleníti az alaszkai táj hangulatát, amelynek havas, áfonyabokros tájain jól elfér egy orosz népmese szereplője. Ivey soraiból kitűnik, hogy jól ismeri Alaszkát, és nagy odaadással foglalkozik a különös hókislány történetével. Regénye nem kiszámítható, de nem is tartalmaz meglepő, az eredeti mesét felrúgó fordulatot - egyszerre ismerős és egyedi, akárcsak egy hópehely. A legideálisabb olvasmány persze télen, amikor az ember alig várja, hogy olvasás közben esni kezdjen a hó – de mivel idilli, tavaszi-nyári jeleneteket is tartalmaz, az év bármely szakában kellemes kikapcsolódást jelenthet.

Hasonló olvasmány: Edith Pattou: Északfi

⭐⭐⭐⭐⭐

Eredeti cím: Eowyn Ivey: The Snow Child

Eredeti megjelenás éve: 2012

Gabo, Budapest, 2013

Fordította: Bori Erzsébet

340 oldal

Eowyn Ivey: A hóleány

by Kara on november 20, 2020

Amíg el nem olvad a hó "Mabel visszafogta magát. Elképzelte, hogy a kislány elé szalad, amikor meglátja az erdőszélen, a karjába kapja...

Nem csak némafilmes

"Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrálást igyekeztem elsajátítani, azt gyakoroltam, hogyan tudok csak egyvalamire gondolni és semmi másra. Monomániás élet volt, de nem tudtam másképp élni, különben szétmorzsolódom."

Fekete-fehér filmtekercsek surrogása, burleszkfilmek sztárjai, bukdácsolás és nevettetés... azt hiszem, Paul Auster rajong a filmekért, és ebben a kötetében arra is lehetősége adódott, hogy a filmes megoldásokat az irodalomban is megjelenítse - Az illúziók könyvében pedig olyan remekbe szabott filmjelenetek találhatóak, hogy már azokért is megéri elolvasni ezt a regényt. Paul Auster nem hazudtolja meg magát egyebekben sem, így csakúgy, mint további köteteiben műve főhőse újabb történetekkel ismerkedik meg, idéz föl, ír le vagy éppen fordít angolra, vagy esetleg tekint meg, s akár az Eredet című filmben, itt is újabb világok tárulnak föl egy-egy világból, melyek egymásba játszhatók, formálják egymást, így adva végtelen teret az interpretációknak.

David Zimmer felesége és fiai életüket veszítik egy repülőgépbalesetben, s Davidnak nem marad más, csak a mély gyász, a bezárkózás és az eltűnés. Majd szemtanúja lesz egy burleszkfilmnek, egy olyan, kevésbé ismert színész alkotásának, mely végre megnevettei, s mely következtében utazni kezd, s különféle mozikban tekinti meg a sorban fölbukkanó, elveszettnek hitt kópiákat. Senki sem tudja pontosan, hogy mi történt a színész-rendezővel, Hector Mann-nal; s már nem is nagyon érdekli a sajtót, tekintve, hogy karrierje nyúlfarknyi volt csupán, évtizedekkel azelőtt, s akkor sem ért föl a csúcsra. David azonban egy tudományos könyvet ír a filmekről, kockáról kockára elemezgetve a képsorokat, munkáját publikálva, mely egy olyan ember figyelmét is fölkelti, a nyolcvanas évek végén, aki vélhetően maga az alkotó, Hector Mann - (spoiler: aki eltűnését követően birtokán folytatta tovább a filmezést, s olyan kópiákat gyártott, melyet rajta és feleségén kívül nem láthatott senki, s melyeket, végrendelete szerint, a halálát követő huszonnégy órán belül meg kell semmisíteni.) Ha David - egyedüli kívülállóként - meg szeretné tekinteni Mann alkotásait, csupán egyetlen lehetőséggel élhet.

Paul Auster írói stílusát gyakran éri az a kritika, hogy akad benne egy adagnyi hűvös intellektualizmus, egy távolságtartó megformáltség, melyben minden szó egy-egy építőkocka, s minden kifejezésnek bele kell simulnia az adott sorába (saját bevallása szerint írótechinkája egy-egy pararafus órákig való csiszolására épül, amely igencsak fáradtságos és monoton munkának hangzik). Ezért eleinte féltem is ettől a kötettől. Furcsa lett volna egy olyan tragédiáról olvasni, melyben nem tudok együtt érezni a szereplővel, melyben David tragédiája túl szemtelen, egy fahangon fölolvasott újsághír. Ehelyett azonban maximálisan átéreztem a főhős teljes megsemmisülését, világtól való elbujdosását, azt, amikor botrányt okozott egy bulin, vagy amikor szertartásszerűen végigbújta Hector Mann filmjeit, hogy valamivel lekösse elméjét - s döbbenetére az elemzett, halottnak vélt személy még életjelet is adott magáról. A regény ábrázolt burleszkjelenetei az egyik legjobb részei Auster és David munkájának; ezekből megismerhetjük Hector Mann stílusát, megismerkedve a Charlie Chaplin-t idéző alkotásokkal és magával a művész-rendezővel, aki túl későn akart utat törni magának a néma filmiparba, s így ki is törölte magát a publikus filmvászonról. Mert ez a teljes megsemmisülések és az újrakezdések könyve is. Meg persze minden egyes apró gegé: szituációs humor, a rozoga kellékek, Mann apró bajuszmozgása, jelmeze, a kamera összes közelítése és a nagytotálok, a sebtiben lezajló forgatások, a dekoratív színésznők, a jóképű főhős - aki mintha mindig ellentmodott volna magának interjúiban, főképp, ha a származására terelődött a szó - David interpretációjában újra életre kelnek, lapokra cserélve a stúdiók surlódó tekercseit.

David kutatásának története egyszerre kerül játékba Mann filmjeivel, életével, Nathaniel Hawthorne egy, szépséghibável foglalkozó novellájával és egy Chateaubriand alkotással, mely utóbbi Chateaubriand monumentális önéletrajza. Hogy hogyan eshet meg, hogy egy ember életműve csak a halála után kerülhet a közönség elé, hogy milyen az, ha vezeklésből egy művész csupán passzióból alkot tovább, s életműve betetőzése, hogy a tekercseket mind a tűzbe hajítják. Hogy milyen értéket képviselhet egy film, melyet nem láthat semmi, amelyet nem közönségnek gyártanak, amely sosem kap visszajelzéseket, amelyeket még elfelejteni sem lehet, mert sosem képviseltek semmi a nyilvánosság előtt, vagy hogy mi az ára a teremtésnek, mivel fizet az alkotó. Paul Auster maga is filmes fordulatokkal él könyvében, jelentsen ez akár jót, akár rosszat; egyszer sem éreztem úgy, hogy bármi is kiszámított volna, hogy előre legyártott pontokat érnénk el a történetben, de így a cselekmény túlságosan ad hoc jelleget nyer, s egyúttal némi filmes klisésséget is; szóval, ha a hős betér egy bankba, akkor abból puskaporos jelenetek következnek, vagy ha egy hölgy arra kéri az urat, hogy márpedig tartson vele, de sürgősen, s az ellent mond neki, s van a hölgynél egy retikül is, akkor abban a retikülben valami lapul...és a többi, és a többi akciófilmbe illő geg és fordulat.

Továbbra is a 4 3 2 1 és a New York trilóga marad számomra a kedvenc Paul Austertől, de Az illúziók könyvében mégis akad valami más, valami eredeti - még akkor is, ha Auster megint csak a szokásos kellékeivel élt. Nem emlékszem rá, hogy valaha filmről olvastam volna kötetet, s ráadásul olyan jelentekkel, melyek ténylegesen lepörögtek volna a szemem előtt. Egyszóval: az illúziókeltés sikeres volt, s érdekel, Paul Auster mit kíván még elhitetni velem.

Értékelés: 4,5 / 5

Paul Auster: The Book of Illusions

Eredeti megjelenés éve: 2002

XXI. század, Budapest, 2018 (Paul Auster-életműsorozat)

Fordította: Pék Zoltán

328 oldal

Paul Auster: Az illúziók könyve

by Kara on november 08, 2020

Nem csak némafilmes "Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrál...

Michael Ende: A végtelen történet

Ötödik osztályos koromban, egy novemberi reggelen valamiért nem kellett iskolába mennem, s így otthon maradtam hát, én és a könyvtári könyveim. Az egyik regény az a Végtelen történet volt, melyet filmen sosem sikerült végignéznem, s így nem is akaródzott elolvasnom, egyáltalán, sosem...de a könyvtárosnők olyan meleg szívvel és sokszor ajánlották, hogy muszáj volt hazavinnem végül. Mondanom sem kell: nagyon megszerettem Ende történetét. Nagyon. Együtt szorítottam Barnabással Atráskóért mindeféle világítás mellett, a lakás különböző szögleteiben; fölkaptattam a havas hegycsúcsokra és az Elefántcsonttorony tetejére, alkudoztam Igramullal, próbáltam belesni a varázskapuk mögé, bolyongtam a titokzatos labirintusban és kerestem a Kislány Királynő valódi nevét - mindezt egy olyan könyvben, amelynek ráadásul színes betűi és iniciáléi is voltak. Azóta is nagyon szeretem azokat a meséket, melyekben szerepet kap a névmágia; s bizony tizenegy éves korom óta nem telik el úgy ősz, hogy ne szeretném bebarangolni újra Fantáziát.

J.R.R. Tokien: A Gyűrűk Ura

Egy évvel a Végtelen történet után végre sorra került nálam Tolkien is. A filmtrilógiát akkor már láttam, és imádtam (A hobbit filmekre még néhány évet várni kellett), és novemberben sikerült is kölcsönkérnem mind a három kötetet az egyik osztálytársamtól. A matematika házi feladatok megoldásait eléggé hanyagoltam akkoriban, hogy minél hamarabb Középföldére juthassak - hatalmas élmény volt a péntek délutánomat Völgyzugolyban tölteni, s a könyvvel a kezemben kattintani föl a villanyt, amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak. A kamaszéveimet igencsak meghatározta a Tolkien iránt érzett szeretet (nem tudom, miért volt rám akkora hatással az északias világ, de igencsak hatással volt - annyira, hogy az északi szerzőket eléggé tudatosan keresem ma is). Nincs olyan ősz, hogy arról félig-meddig nem a Gyűrűk Ura jutna az eszembe. Nagyon szerettem...eddig kétszer olvastam újra, utoljára két-három éve, s akkor sem tudtam letenni. Imádom, hogy a történet olvasása közben valóban olyan érzés, mintha ott lennék Középföldén, és én vagyok az az ember, aki imádja a novemberi ködöt, és nincs olyan év, hogy arról ne a Sírbuckák és a Buckamanók jutnának az eszembe. Az utóbbi egy-két évben a fantasy olvasása háttérbe szorult nálam, vagy csak a műfaj iránti igényem rekedt meg tulságosan a tündérmesés-naiv vonalnál. Ha fantasyról van szó, számomra a mai napig Tolkien a meghatározó.

Neil Gaiman: Csillagpor

Tristran Thorn szerelmes, ügyefogyott, jószándékú, s egy mesés, viktoriánus kori faluban él, amelyet csak Falnak neveznek, s amely mellett csodálatos vásárokba botolhat az ember. A tizennyolc esztendős ifjú egy napon egy lehullott csillag nyomában útra kel, hogy bejárja a varázsvilágot, ahol lilimek és királyfik küzdenek meg ugyanazért a csillagért, hogy elnyerjék a trónt és a fiatalságot .... Tristran pedig a csillagajándékkal kívánja meghódítani a Fal legszebb és legkellendőbb leányának, Victoriának a kezét. Október vége felé számomra nincs is annál jobb, mint ezzel a könyvvel letelepedni...és bár a film kivételesen jobbra sikeredett, időközben a könyv is nagyon a szívemhez nőtt, s talán ez a kedvenc, ha Neil Gaiman-féle tündérmesékről esik szó.

Lázár Ervin: A fehér tigris

Makos Gábor szokványos életét éli, míg kedvenc kávézójában azt nem tapasztalja, hogy egy hófehér tigris jár a nyomában, aki csak az ő parancsainak engedelmeskedik, s akit nem érnek a puskagolyók. Mint megannyi történet, A fehér tigris is a hatalomról szól; arról, hogy mit tehet az emberrel a tudat, hogy rettegést kelthet embertársaiban, s egy olyan fegyver birtokosa, melyet mások ellen fordíthat. A "tigrise" a regény főhősét is kifordítja magából - s egyre jelképesebb értelmet nyer. A könyv inkább mágikus realista alkotás, mint tündérmese vagy fantasy, s ez egyben Lázár Ervin egyetlen olyan regénye, amelyet felnőttek számára írt. Nagyon szerettem, mikor néhány évvel ezelőtt a kezembe került.

J.R.R. Tolkien: Beowulf

Az összes archaikus, hősies-mitikus történet is előtérbe kerül nálam ilyenkor...a Beowulf egy óangol eposz, s mint olyan, tele van lakomákkal, szörnyekkel és hősi tetteket végrehajtó férfiakkal. Hrothgar király csarnokát éjjelenként egy ogreszerű lény dúlja föl, míg az ifjú harcos, Beowulf arra nem vállakozik, megszabadítja a népet a bajtól. S mivel rendkívüli erejű hős, nem Grendel az egyetlen, aki fölött győzedelmeskedni kell... Tolkien az ónagol irodalom professzora volt, Oxfordban, hát értőn fordul a témához; az eposzt magát nagyon szerettem, s Tolkien nyelvészi (s csöppet sem száraz) jegyzetei is lekötötték a figyelmemet - s még a borító is nagy kedvenc.

Téa Obreht: A tigris asszonya

Téa Obreht mindössze huszonnégy éves volt, amikor ez a regénye megjelent. Ez is mágikus realista alkotás: a jugoszlávok babonás világa sejlik föl benne, ahol a halottakat rendesen meg kell gyászolni ahhoz, hogy vissza ne térjenek; s ott egy orvos és egy mitikus tigris is, aki egy állatkertből szökött el, a bombázások során. Miután olvastam, feltétlenül szerettem volna belőle egy saját példányt is, s már nagyon érik az az újraolvasás.

J.K. Rowling: Harry Potter

Tegergők Térképe, Tűzvillám, Hedvig, a hóbagoly, kviddics, kilenc és háromnegyedik vágány. Az árva fiú, aki egy napon rájön arra, hogy valójában egy varázsvilág tagja; egy olyané, melyben messzire ugrálnak a csokibékák, különleges varázstudományokban merülhet el az ember, kényelmesek és melegek a klubhelyiságek, s hatalmas lakomákat rendeznek ....és igen, néha trollok leselkednek a pincében. Tolkien szeretete esetemben egy idő után háttérba szorította a Harry Potter-könyveket, de nem telik úgy el október, hogy azért ne kapnék kedvet a Roxforthoz - vagy legalábbis az első négy könyv valamelyikéhez. Számomra ez is egy olyan mesés sorozat, amely leginkább akkor jut az eszembe, amikor már a küszöbön áll a Halloween, és így legjobban esik az olvasás.

Könyvek, amelyek minden ősszel az eszembe jutnak

by Kara on október 17, 2020

Michael Ende: A végtelen történet Ö tödik osztályos koromban, egy novemberi reggelen valamiért nem kellett iskolába mennem, s így otthon ...

"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a vezetékneve Zwiebel, ami "hagymát" jelent, de bármi volt is az ok, volt valami Antonban, ami azt az érzést keltette Gustavban, hogy védelmeznie kell."

Ezt a regény elsősorban A nevek dala (The Song of Names) című film miatt olvastam el, melynek története a második világháború környékén játszódik, Angliában; s egy menekült hegedűvirtuóz zsidó fiúról és fogadott testvérének barátságáról szól, mely egyszercsak félbeszakad, mikor a fiú egy hangverseny előtt eltűnik, s nem is tér vissza sosem. A film maga kanadai-angol-német-magyar koprodukció, visszafogott és egyszerű, de van egy hatásos jelenete, mely meglehetősen belém ivódott. A Gustav - szonáta a fülszövege alapján hasonló regénynek tűnt, de elolvasva végül nem egészen azt kaptam, amire vártam - s mégis, csak egy kicsit csalódtam benne; olvastatta magát, s tetszett is, legalábbis eleinte.

A Gustav-szonáta helyszíne egy svájci kisváros, Matzlingen, valamikor a második világháborút követő években. Az édesapa nélkül felnőtt, szegény körülmények között élő Gustav az óvodában megismerkedik egy berni bankár zsidó fiával, Antonnal, aki szívszaggatóan zokog az idegenek között; Gustav megvigasztalja őt, és csakhamar barátságot köt vele. Antonék gazdagok, s ráadásul a fiú sokkal tehetségesebb is, mint Gustav, akinek gondjai adódnak az iskolában, míg Anton ügyesen zongorázik, s minden esélye megvan arra, hogy egy napon híres zongoraművész legyen. Ám a versenyek előtt borzasztóan izgul, és Gustav édesanyja is ferde szemmel tekint a fiúra, s egy idő után nem is veszi szívesen, ha Anton náluk vendégeskedik - úgy tartja, férjének azért kellett meghalnia, mert a zsidókat segítette a háború során.

A Gustav-szonáta három részre tagolódik. Az első rész a kisgyermek Antonnal és Gustavval, a második Gustav szüleivel, a harmadik pedig az idősödő, karrierjük nagyján már túljutott férfiakkal foglalkozik - egészen a kilencvenes évekig vezetve történetüket. Én az első részt kedveltem a legjobban: a gyermeki szemszöggel, a számtalan lehetőséggel, mely még ott rejlett a fiúkban. Tremain jól ábrázolja a munkával terhes, beszűkült gyermeki létet: a takarítást a templomban a sajtszagú, merev mamával, akinek sosincs elegendő pénze, vagy az egyetlen játékot, az olcsó fémvonatot, és a kiszolgáltatottságot, mely Gustavot a mamájához köti; míg Antonék utazgatnak, s ők fizetik Gustav téli korcsolyázásait is. Egy részletben pedig Gustav és Anton súlyos játékot űznek, élet és halál urainak képzelik magukat, egy kihalt, romos szanatóriumban, mely bizarr mélységet kölcsönöz a regénynek.

Gustav szüleinek történetét, bevallom, eleinte fölösleges kitérőnek tartottam - később rájöttem, nem az. Csak nem eléggé kidolgozott. Mármint az édesanya, Emilie szempontjából alapos munka: Emilie egy naiv, kissé kacér lány, aki magábabolondít egy fiatal rendőrtisztet egy fesztiválon, majd rájön, az élet nem olyan habos-babos, mint ahogyan képzelte, s ez később a gyermeknevelésére is kihat - ám mindez egy olyan körítéssel, mely olcsóvá teszi a regényt, s a férfi dilemmáját és viselkedését kidolgozatlannak; mintha a szerző nem fordított volna kellő időt-energiát arra, hogy Erich Perle alakját jobban megteremtse, vagy hogy olyan történetet adjon a számára, mely a végsőkig igaznak hat. Még a halálában sem rejlik semmi katarzis - igaz, így olyan furcsa és banális, akár sokszor az élet. A csalódás miatt a harmadik résznek már fenntartásokkal vágtam neki, s félelmeim eleinte be is igazolódtak: a nagy, időbeli ugrás miatt úgy éreztem, kulcsfontosságú eseményekről maradunk le, melyek igazán nagyszerűvé tehették volna a regényt - irigységek, rivalizálások, sikerek, kudarcok... Úgy véltem, helyette csupán olyan történések kivonatát fogom kapni, melyeken már aligha lehet számottevően változtatni. Tévedtem: a regény főhősei vannak olyan kidolgozott figurák, hogy számomra mindez megmentette a regényt, s ráadásul nem is ért még véget a két férfi sorsa, sőt.

Azt hiszem, ettől a könyvtől többet vártam volna az irigység-barátság-versengés hálójából; s talán ezért is vált a gyermeki rész a kedvencemmé: akkor Anton és Gustav még szorosabban együtt voltak, s ha nem is lehettek sosem egy társadalmi szinten, barátságukban volt valami eredendően naiv és őszinte. Sok jelenet kifejezetten élethűre sikeredett; amikor például Gustav és Anton egy romos szanatóriumépületben játszanak, míg a szülők mit sem sejtenek az egészről...amikor Anton cserbenhagyja Gustavot a korcsolyázásokban .... hogy a kisgyermek Anton csak nyugtatókkal és altatókkal képes fölmenni a színpadra, hogy játsszon a közönség előtt, mert édesanyja azt reméli, hátha egyszer híres zongorista lesz... míg az utolsó harmad inkább az elszalasztott lehetőségek, újrakezdések, elfojtott érzések és vágyak szöglete volt. Ha nincs a vége, valószínűleg a házaspáros fiaskót sosem bocsátom meg a regénynek...így azonban örültem annak, hogy olyan utolsó oldalakat kaptam, amelyek nem szájbarágósan, de magukba rejtették a kötet lényegét - s valóban megadtak minden komplexitást a fiúk kapcsolatának. Csak ne éreztem volna néha úgy, hogy az írónő a ponyva felé hajlik.

(A 21. század kiadó borítója pedig megint csak telitalálat).

Hasonló olvasmányok: Sarah Winman: Bádogember

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐✰

Eredeti cím: Rose Tremain: The Gustav Sonata

Eredeti megjelenés éve: 2016

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadó: XXI. Század (KULT könyvek sorozat), 2017, Budapest

320 oldal

Rose Tremain: Gustav-szonáta

by Kara on szeptember 29, 2020

"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a ve...

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön, és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami „nyugtalanító diszharmónia” árad róluk, „hibásan fogtam fel a témát”, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy „Hajnali háztetők”.

Nagyon szeretem Ottlik Géza Iskola a határon című alkotását, ahogyan azokat a regényeket is, amelyekben szóba kerül a festészet. Az Iskola a határon-nal az érettségire készülődve találkoztam először (a faktos tanárnőm egyik kedvenc regénye volt), s már akkor is gyakorolt rám egy hatást; de csak évekkel később kezdtem el igazán értékelni, amikor az egyetemi záróvizsgára tanulva egészében olvastam újra, és akkor úgy fejeztem be az olvasását, hogy ez bizony gyönyörű volt, még akkor is, ha nem mindig sikerült olyan tempóban haladnom vele, ahogyan előzetesen terveztem. Az Iskola a határon az egyik legkedveltebb magyar könyvemmé vált. Van egy hangulata, egy embersége; egy komor-nosztalgikus világa, mely mesteri módon mutatja be az élet fonákjait és szenvedéseit és elviselhetetlenségét, s a művészet és a barátság nyújtotta kiutat.

Ottlik Hajnali háztetők, Buda és Továbbélők című műveit már régóta halogattam, s nem bántam meg, hogy a Hajnali háztetők végre sorra került - annak ellenére sem, hogy továbbra is az Iskola a határont tekintem a legjobb Ottlik-műnek. A mindössze százoldalas, akár egy délután alatt kiolvasható kötet egy festményről szól, mely a Hajnali háztetők címet viseli. A mű a festő, Both Benedek (Bébé) barátját ábrázolja, a néhai Halász Pétert (Petárt), hegedűvel a kezében; előtte egy ruhátlan, gyönyörű nő, másik oldalán egy utcalány, Lili. Halász Péter halála után sokan azt szeretnék, ha Both Benedek levakarná a két, botrányra okot adható női figurát, ám erre Bébé nem hajlandó; helyette mesélni kezd, szépen, sorjában, előzetes szándékai szerint tárgyilagosan, hogy ki is volt az a Halász Péter, és kik voltak azok a nők, akik a képen körbevették.

Both Benedek és Halász Péter alakjai az Iskola a határon katonaiskolájából már ismerősek lehetnek a befogadó számára. Meg is örültem nekik; Halász Péter az a fiú, aki miatt Bébé a kadétiskolába vágyik, s aki végül az első csalódást okozza Benedeknek Kőszegen. Bébé egy affajta Ottlik-alteregó, ha bizonyára nem is a tökéletes mása; s ha nem tudom az elbeszélő nevét, nem valószínű, hogy fölfedezem az azonosságot a két karakter között. Ebben a kötetben Bébé már felnőtt ember, huszonéves (később ötvenhez közeli), így a Hajnali háztetők egyszerre az Iskola a határon folytatásának is, meg nem is; nem sok közös van a két műben, hacsak az iskolásévekre tett utalásokat nem számítjuk, meg azokat a jeleneteket, amelyek mind a két alkotásban előfordulnak: amikor Petár és Bébé radírgumit szándékoznak lopni egy írószerboltból, amikor egy nyár folyamán vérszerződést kötnek, vagy hogy Bébé mennyire rajong Petárért elemista korában.

A huszonéves Halász Péter (Petár) notórius hazudozó. Aranyifjú és szélhámos. Ugyanakkor hihetetlenül jóképű, szerencsés és mosolygós is, mely karakterjegyek sokszor kihúzzák őt a csávából. Életét mesékből építi föl, fölméri beszélgetőpartnerét, a kedvére tesz, s mindenkinek azt regéli, amit az illető csak hallani szeretne (már ha nem hibázik mellé). Éjszakáit kétes lebujokban tölti, és minden pénzét elkártyázza; egy született dzsentri, a második világháború előtti borgőzös Budapestről. Bébé azonban kedveli, talán gyerekként egy kicsit szerelmes is volt belé, és mind a kettejük szívét megdobogtatja a bájos és gazdag Alisz - míg Halász Petár életében ott a Raguza bár örömlánya, Lili is.

"Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege."

A Hajnali háztetők úgy egy szerelmi háromszög (négyszög?) és barátság története, hogy egyszer sem éreztem úgy, szentimentálissá válna. Akár az Iskola a határon esetében, itt is nagyon erős a regény hangulata: a második világháború előtti Budapesten a fiatal hősök estélyekre járnak, egyenesen a pénzes Rózsadombra, udvarolnak, irigykednek, isszák az abszintot és próbálnak meg ébren maradni akkor is, ha unalmasra sikeredett az éjszaka. A nyarak egyik fő helyszíne a Balaton; Petár sokszor részeg, hajnalban kaptat a taxik után. Talán Bébé az, aki miatt Petárt nem tudtam végérvényesen elítélni. Petár csak a saját érdekeit nézi, s kétes a híre is, de Bébé, valamiért, kedveli, s mi Petárt Bébé szemein keresztül ismerjük meg, Bébé jóvoltából követjük az útján.

Persze, mindez semmit sem érne, ha nem lenne annyira erős a Hajnali háztetők stílusa. Nincsenek fölösleges bekezdései vagy szavai. Ottlik Géza mondatai súlyosak, egyszerűek és sokszor rövidre szabottak; semmit nem bonyolít túl, szavaiban sem esik túlzásokba, de mindig annyira hatásos marad, hogy olvasás közben egyszer sem éreztem azt, el-elkalandozna a figyelmem. Mintha ecsettel festene, vászonra, erőteljesen és érzékletesen, s főleg a szöveg közepetáján éreztem, hogy húz magával a történet, hogy egyre nehezebb letennem, hogy mennyire mesteri, hogy egy lektűrre hajazó témát (szerelmi évődés egy prostituálttal és egy gazdag gyártulajdonosnővel a második világháború előtti Pesten), sosem visz el a teljes lektűrség irányába; úgy egyensúlyozik a története súlyával, akár Halász Petár teszi azt a háztetők fölött, a budapesti ablakok szürke párkányain, a hajnali fényben.

A regény végén választ kapunk arra, miért kapta Both Benedek képe a furcsán hangzó címet, és Ottlik még csavar is egyet a történetén. Az egyedüli negatívum, az, hogy a történet túl rövid volt - mire elmerültem az általa fölvázolt miliőben, már be is kellett fejeznem az olvasást. Számomra ez a kötet csak ritkán juttatta eszembe az Iskola a határont; a hangulatával és szerelmeivel annál inkább a Jó estét nyár, jó estét szerelmet; s szerettem az írásra és a festésre tett reflexióit. Valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a rövidke regényt, és lassan a Továbbélőkre és a Budára is muszáj lesz sort kerítenem.

Értékelés: 4,5/5

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

Eredeti megjelenés éve: 1957

Magvető, Budapest, 2020

120 oldal

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

by Kara on szeptember 19, 2020

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi mu...

"Megálltunk a lakásom alatt az utcán. Egymásra néztünk. Közelebb léptem, és megöleltem.
-Akkor holnap találkozunk - mondtam.
-Igen - bólintott. - Jó éjt!
-Az ajtón belépve megálltam, és egy másodperc múlva újra kimentem, még egyszer látni akartam.
Egyedül sétált lefelé a dombról.
Szerelmes voltam belé.
Akkor meg mi a fene fájt annyira?"

A Halál után jött a Szerelem... Knausgård önéletrajzi ihletésű, hatrészes Harcom sorozatának második kötete magyarul jóval barátságosabb címet kapott, mint az azt megelőző, Halál című darab - Norvégiában a sorozat tagjai csupán sorszámokat kapnak, alcímeket nem. A norvég Kanusgård az édesapja halála után második házasságának történetét meséli el benne (hamarabb, minthogy az első feleségéről részletesebben is szót ejtene), újfent szakítva az időrendiséggel, elvont és kacifántos gondolatmeneteket és esszérészleteket illesztve történetébe, melyek középpontjában a szeretett nő, Linda Boström áll.

A kötet elején a norvég származású Knausgard...nyaral. És rühelli a semmittevést. 2008 nyara van, s a komor-komoly Karl Ove épp befejezte a Harcom-sorozat első kötetét és három gyermekével és feleségével tölti a szünidőt Svédországban. A gyerekek még nagyon picik, és elszaladgálnak és vattacukrot és fagyit kérnek és játékokat automatából és szamárháton lovagolnak és rossz cirkuszi előadást néznek és ott az állandó veszély, hogy valami bajuk esik, miközben a két felnőtt már lejárta a lábát és éhes, miközben nincs a közelben egy valamirevaló étkezde sem, és mindez annyira ismerős, idegtépő és nosztalgikus, hogy lehetetlen nem azonosulni vele. Karl Ove mindezt egy hosszúra nyúlt (de annál élvezetesebb) gyerekzsúr leírásával folytatja, majd a kötet középpontjába a szerelem kerül: az első találkozás egy írótáborban, a szerelem eufóriája, a visszautasítás, a viszonzás, a közös lakás Stockholmban, az első apróbb veszekedések, az első nagyobb veszekedések, az első gyermek várása és születése, Karl Ove második, kutyafuttában írt regénye vagy éppen az a nőies férfiszerep, amelyben a skandináv férfiak oly gyakran találják magukat. Ott áll hát Karl Ove, körülötte három ordítozó és sipítozó gyerek és babakocsi-tologatás és bevásárlás és házimunkák töltik ki mindennapjait, miközben majd' szétfeszíti a vágy, hogy írjon, hogy megalkossa új kötetét, hogy jusson egy szabad órája magára.

Linda és Karl Ove is az irodalom berkein belül mozogtak, már első, 1998-as találkozásukkor is. Megismerkedésükkor Knausgård már megjelentett egy díjnyertes regényt, ahogyan a huszonöt esztendős Linda is debütált egy verseskötettel. De életükben jelen volt a kudarc is: Knausgård évekig nem volt képes megírni következő regényét, Linda pedig kétszeri próbálkozásra sem nyert felvételt a Drámaakadémiára. Mind a ketten művészlelkek, szélsőségesen élik meg érzelmeiket: Linda, akárcsak édesapja, bipoláris depresszióval küzd, de a regény egyik (talán legemlékezetesebb) jelenetében Karl Ove is brutális formában fordul maga ellen a visszautasítást követő férfias kínban. A könyvbeli Knausgård továbbra is tépelődő, (irreális) szégyenérzettel teli hős. Olvasott, intelligens, ugyanakkor kishitű; egy olyan író, aki hajlamos az alkotói válságra, és kedveli és keresi a magányt, melytől Linda annyira retteg. Ugyanakkor nem szívbajos - én legalábbis nem tudnám elképzelni magamról, ahogy egy véget ért házasság után telefonálok egy ismerősömnek a szomszédos országba, akiről már azt sem tudom, hogy hogyan néz ki, hogy jövök, máris, holnap, repülök. S Karl Ove eleinte tényleg ismeretlenül kóvályog Stockholm utcáin, majd látszólag minden adott lesz ahhoz, hogy beköszöntsön a stockholmi családi idill. De Knausgardnak ez nem elég. Ő írni akar.

A regény témáit nem lehet csupán a szerelemre és az apaszerepre redukálni. Knausgård Norvégiából költözik Svédországba, így szóba kerülnek a két ország közötti különbségek is, a lakhatás, a viselkedés és a nyelvek terén - például a norvégul beszélő Karl Ovét mintha nem mindig értenék meg a svéd fővárosban. De a könyvben ott rejlenek a Halálban már fölvetett kérdések is: mennyire befolyásol minket egy szörnyű gyerekkor, hogyan látnak minket mások, hogyan szemléljük mi magunkat. Karl Ovét gyötri, mások hogyan észlelik őt, ahogyan a körülötte lévő embereket maga is a saját szűrőjén (s a nyelven) keresztül értelmezi. Kötetében megfogalmazza, mások hogyan látják őt: személye egy olyan párbeszédnek a témája, melyet a kiadóként dolgozó Geir-rel folytat, s melyben a férfi meglehetősen fölmagasztalja barátját, melyet az író tompít; de amikor egy interjúban olvas magáról, az nem bizonyos, hogy éppen a kedvére való, ahogyan a róla készült portrék sem. S azt is érdekes megfigyelni, hányszor ábrázolja a felületeken visszatükröződő arcát a regény során Karl Ove, vagy hangsúlyozza kishitűségeit, félelmeit, kételyeit, vagy mondja azt saját, díjakat bezsebelő, elismert regényire, hogy középszerűek, nem elég jók, nem megfelelők.

A férfi írása továbbra is rendkívül értelmes és őszintének ható. Könnyű empátiát érzeni iránta - én legalábbis két kötet és számtalan megtekintett interjú után már képtelen vagyok elfogultság nélkül beszélni róla. Bármilyen irodalmi mű vagy film, amit a lapjain említ, azonmód előrekerül a képzeletbeli listámon (Dosztojevszkij néhány műve, az Apokalipszis most, Charlie Chaplintől a Modern idők, amely még a híresen boldogtalan(?) Karl Ovét is megnevetteti). Ugyanakkor könyve nem nélkülözi az iróniát és a humort sem. Van itt balul sikerült forgalmi vizsga, babazene foglalkozáson "haldokló" Karl Ove (annyira el tudtam képzelni az arcát!), vagy egy olyan jelent, melyben a mindenórás Linda egy összejövetelen beragad a fürdőszobába, és Karl Ove úgy van vele, hogy neki kellene, férfiasan, berúgni az ajtót, de, mivel még sosem rúgott be ajtót, fél, hogy balul sül el a dolog, s még szerencse, hogy a társaságban akad egy bokszoló, aki kihúzhatja őt a bajból. De van valami mulatságos abban a szégyenben is, amikor Karl Ove egy veszekedés hevében először vág falhoz egy poharat, és a pohár képes nem eltörni, vagy amikor Karl Ove elejti a mobilját a metrómegállóban, és van olyan szerencsétlen, hogy a telefon egy ismeretlen nő táskájában landol (és mégis, hogyan kukkantson bele egy férfi egy idegen nő táskájába?)

"Az első nyilvános felolvasásom Kristiansandban volt, néhány héttel az első könyvem megjelenése után. Négyen jöttek el rá. Az egyikük, nagy megelégedésemre, a régi történelemtanárom volt, Rosenvold, akiből időközben iskolaigazgató lett. A felolvasás után odamentem hozzá, hogy beszélgessek vele. Mint kiderült, alig emlékezett rám, és valójában azért jött el, hogy az este három előadója közül a másodikat, Bjarte Breiteiget meghallgassa, és találkozzon vele.
Ennyit a hazatérésről. Ennyit a múlton vett bosszúról."

Ebben a kötetben valószínűleg mindenkinek megvannak azok a jelenetei, melyek az olvasás pillanatában közel állnak hozzájuk - és amelyek idővel változhatnak is. Ahogyan a kicsi Vanja büszke aranycipőjére, majd miután kis társnői nem csodálják meg azt, már annyira nem....ahogyan Karl Ove egy kávézóban a Karamazov testvéreket olvassa napi szabad egy órájában....ahogyan Linda és Karl Ove szabályos háborút vív a zenét maximális hangerőn hallgató szomszéd nővel....ahogyan a férfi a karjában hazacipeli a kislányát és mérhetetlenül szereti... egy apás szülés... vagy amikor Karl Ove saját magán fejezi ki szégyenét, annak egy szélsőséges formáját választva. Karl Ove elbeszélése visz magával. Azt érzem, amit ő érzett, amit akkor éppen halálosan komolyan gondolt - az összes szégyent, kétséget, kétségbeesést. Átérzem azt a határtalan eufóriát, amit az írótáborban érez, amikor szerelmes lesz, de értem azt a mélységes fájdalmát is, amikor nemet mondanak neki; és úgy élem át azt, hogy milyen apává válni, hogy nő vagyok és még nincs gyerekem, vagy hogy milyen lehet negyvenévesnek lenni, hogy tizenöt évvel fiatalabb vagyok, vagy azon tépelődni, hogy mikor és hogyan írjak, amikor érzem, írnom kell.

A Harcom továbbra is megőrzi botránykönyv - jellegét, s bár kérdéses, hogy Karl Ove mikor mennyire őszinte, furcsa belegondolni, hogyha tíz évvel ezelőtt a szerző előtt veszem a kifliket egy bevásárlóközpontban, akkor én is szereplője lehetnék a köteteinek. 2003 szilveszter estéjén például ismerősei megnyílnak egymás előtt, kudarcaikat nevetik ki, súlyos, traumákkal terhelt gyermekkoraikról értekeznek. Borzalmas beszélgetés, meglepően nyílt és őszinte, amiről az ember feltételezi, köztük marad - s bizonyára Knausgård előzetesen egyeztetett a szereplőkkel, s valószínűleg torzít is az ott és akkor elhangzottakon, de mégiscsak furcsa, hogy végül egy traumákkal terhelt csevej többmillió olvasó szeme elé került. De hasonlóan kérdéses, Linda bipoláris depressziója és kilengései mennyire köthetőek a világra, s a történethez azért az is hozzátartozik, hogy Linda (már a könyvek sorozatos megjelenése után) ideg-összeroppanást kapott, pszichiátriára került, és bár 2014-ben még született egy negyedik gyermekük, 2016 végén elváltak - Knausgård jelenleg Londonban él, brit partnerével, akitől 2019-ben megszületett az ötödik gyermek is.

Karl Ove regénye mindennapi és megnyerő. Olyan sok jelenet van benne, amely ismerős lehet az olvasóknak, annyira könnyű vele azonosulni... Karl Ove elméje sajátos módon működik, s úgy válik ismerősömmé, hogy jóval többet tudok (vagy tudni vélek) róla, mint bármelyik barátomról vagy családtagomról valaha is. Mintha a terapeutája lennék, de sosem tudhatom, melyik emlék mennyire konstruált, s mennyi a tudatos és mennyire a tudattalan, mennyi benne az irodalmi játék; de amikor őszintének hat, akkor annyira nyers és nyílt, hogy muszáj vele tartanom. Önmagammal is szembesít. Ez egy olyan sorozat, melynek tagjai évtizedek (évszázadok?) múltán is relevánsak lehetnek, hiszen az életről szólnak, mindennapi helyzetekről és frusztrációkról és emberi érzésekről, dilemmákról s félelmekről és örömökről, éljünk bárhol is a világban, vagy legyünk akárhány éves felnőtt emberek is- ráadásul úgy, hogy a kötet a 20. század utolsó negyedének és a 21. század elejének pontos és részletes svéd-norvég korrajzává is válik majd. Továbbra is Knausgarddal tartok - még akkor is, ha félek, mit tartogatnak a következő kötetek... ez egy meglehetősen rögös út lesz.

Értékelés: 5/5

Karl Ove Knausgård: Szerelem (Harcom 2.)
Eredeti cím: Min Kamp. 2.
Eredeti megjelenés éve: 2009
Fordította: Petrikovics Edit
Magvető. Budapest, 2017
586 oldal