" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt."
New Yorkról rengeteg regény született már. Köztük bizonyosan számos detektívtörténet is. A New York trilógia azonban nem csak egy detektívtörténet, és nem pusztán azért, mert egyszerre három krimiszerű kisregény található benne (Üvegváros; Kísértetek; A bezárt szoba), melyek eredetileg külön-külön láttak napvilágot. Paul Auster maga sem szereti, ha művét detektívregényként jellemzik. Auster irodalmi játékot űz, sajátos regényteret építve, mindig csavarva egyet a történetén, a fikciót újabb fikciókba ágyazva, olyan nevekkel élve, melyek át-és átszövik a történeteket, de mintha sohasem ugyanazokat a karaktereket jelölnék. Úgy is mondhatnám, nem árt, ha stilszerűen akad a kezünkben egy vörös jegyzetfüzet - akár a mű egyes szereplőinél - melybe(n) folyton jegyzetelhetünk, kapaszkodhatunk, nyomozhatunk.

A New York trilógia vérbeli posztmodern regény, mégpedig abból a fajtából, melyben minden egyes sornak,  apróbb említésnek súlya van. Nincsenek egyértelmű lezárásai, tisztán megoldott rejtélyei. Karakterei - a Kísérteteket leszámítva - a véletlen folytán válnak detektívekké. Egy idő után nagyon nehéz eldönteni, ki az, aki nyomoz, kik azok, akik nyomoztatnak, vagy hogy egyáltalán kik és pontosan miért bérelték fel őket. Üldöző és üldözött felcserélhető, ahogy az utánzó és az utánzott is.  Az események során az olvasónak is folyamatosan gondolkodnia kell, követve a narrátorokat sötét, bezárt szobákba, sikátorokba, éttermekbe, New York nyüzsgő utcáira.

A három kisregény közül a legötletesebben az első, az Üvegváros kezdődik: Daniel Quinn, aki álnéven krimitörténetek ír, egy téves telefonhívást kap: Paul Austert (!) keresik, az Auster Nyomozóiroda fejét. Quinn belemegy a játékba, így válva egyszerre önjelölt és mások által kijelölt detektívvé - és bár munkájáért fizetést nem kap (a számla természetesen Paul Auster nevére szól), megszállott nyomozásba kezd. Módszereiben a klasszikus krimitörténetek tükröződnek, a hotel előtti padon vajaszsemlésen-napilaposan ücsörgő nyomozóval, s a követett személlyel, aki furcsa vargabetűkkel rója New York utcáit és...látszólag nem tesz semmi olyat, ami törvénybe ütközne. De őrült. Tárgyakat gyűjt, és azokról vörös noteszében tesz említést, míg Quinn, Paul Austernek tettetve magát, vörös füzetébe jegyzi föl, amiket a követett személy cselekszik. A cél a másik gondolataiba való belehelyezkedés. Hasonló feljegyzéseket készít White-ról a Kíséretetek nyomozója, Blue is (aki ezúttal valóban nyomozó), vagy készül(getne) (?) megírni eltűnt barátja (Fanshawe) élettörténetét a harmadik mese narrátora - csakhogy ez a férfi időközben feleségül vette Fanshawe nejét.
"A zsúr napjára Fanshawe meg én rendesen el is voltunk látva az ünnepeltnek szánt ajándékokkal, amiket színes papírba csomagolt és selyemszalaggal átkötött az anyukánk. Dennis azonban nem vitt semmit, s kutyául érezte magát emiatt. Emlékszem, megpróbáltam üres frázisokkal vigasztalni: nem érdekes, senki sem törődik vele, a kavarodásban észre sem fogják venni. Dennist azonban ennél mélyebben bántotta a dolog, és ez ez, amit Fanshawe nyomban megérzett. Minden különösebb ceremónia nélkül feléje fordult, és átnyújtotta az ajándékát. Tessék, mondta, add oda ezt, én majd azt mondom, otthon felejtettem a magamét."
Paul Auster művét sajátos gondolkodásmód hatja át, kitágítja a szövegek terét, mintázatokat ad, és olyan irányokba tereli az olvasó elméjét, ahová eddig még nem mert elindulni. A kötet olvasható csavaros történetek gyűjteményeként, melyben minden egyes mozzanat önkényesnek tűnik. New York egy labirintus, tele csavargókkal, a nagyvárosokat jellemző magánnyal, ahol észrevétlenül haladhatunk el régi ismerősök mellett, személytelenül. A regény számos dolgot megkérdőjelez: meddig tart az Én, hol kezdődik a Másik;  létezik - e az az ember, akit senki sem értelmez, figyel; milyen szerepet töltenek be az életünkben a véletlenek. Személyiségünk sosem egységes, ahogy a világ sem az; mindent és mindenkit máshogy szemlélünk; és ahogy a nyomozók egyre mélyebbre és mélyebbre ássák magukat a nyomozottak elméjében, s próbálják kitalálni a következő lépését - annál jobban belezuhannak az őrültségbe. A kisregények különböző emberek széteséstörténetei is. Csak az a kérdés, kik azok, akik végül össze tudják szedni magukat, és kik azok, akik többé sosem - már amennyire egységessé tehető az emberi személyiség.

Roppant érdekesek a kisregényekben megjelenő és a New York trilógián belüli játékok is. A nevek vissza-visszatérnek (legalább négyen használják a Peter Stillman nevet), és meglehetősen beszédesek. A szereplők karaktereket alkotnak, vagy más művekről szónokolnak, azok belső törvényszerűségeit,  tereit, jelentéseit kutatják. Az első történetben Quinn író, aki nyomozót játszik, míg a harmadikban szereplő Quinn mintha mindig is detektív lett volna. A regény legvégén elhangzó név (Henry Dark) és a szereplő helyszín (Boston) az első történettel összeolvasva éri el "végsőbb" értelmét - tehát, ha egy név vagy adat ismerősnek tűnik, de már nem emlékszünk pontosan, miért is, sose legyünk restek visszalapozni a történetekben. De az elveszett Paradicsom, Bábel tornya, az összekuszálódott, tökéletlen nyelv is vissza-visszatérő momentumai a műnek, vagy akár az, hogy sokszor az aktuális mű legvégéig nem értesülünk arról, ki tölti be a narrátor szerepét. Az írás folyamata maga is jelentős szerepet játszik a New York trilógiában - magány, megszállottság, szobák, nyomozólét -  tehát azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik szeretnek írni.

A három történet minőségében egyenrangú. Elsőre a legelmésebbnek talán az Üvegvárost találtam, de A bezárt szoba volt az, amely a leginkább meghatott, az önzetlenséget (?) az őrületig  vivő Fanshawe-val; de mind a három történet színvonalas, meglepő. És ami a lényeg; ha egyes eseménysorok elkoptatottnak látszanak is (eltűnt barát feleségével való összeköltözés; követés, jegyzetelés), mindegyikben rengeteg Paul Auster-féle csavar található, melyek nem engedik, hogy az ismerős részeknél az embernek lankadni kezdjen a figyelme - nem véletlenül tartották az 1980-as években annyira újítónak az austeri prózát.

A New York trilógia tehát egy rendkívül összetett, tűpontosnak ható, mesteri alkotás. Más, valóban létező vagy fiktív művekből idéz, a detektívtörténetek kliséit is felhasználja, ugyanakkor elbizonytalanít, kitér az egyértelmű válaszok elől. A világban, s így az austeri prózában (már) nincsenek egyértelmű tézisek, igazságok. A narrátorok (narrátor?) kilétére többnyire a történetek utolsó oldaláig nem derül fény. A fordulatok, csavarok hol elmések, hol bizarok - mondanunk sem kell, a műben ténylegesen feltűnő Paul Auster egyáltalán nem nyomozó, s mondandója sem bizonyos, hogy a szerző Auster gondolatait tükrözi (egy interjú alapján pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a valódi Auster vél). A karakterek karaktereket alkotnak, papíron, majd maguk is szerepeket játszanak, s sosem tudhatják, a velük szemben ülő milyen álarc mögé bújik. Senki sem egységes. Semmi sem biztos. A világ tökéletlen, a személyiség torz, a szavaink ferdítenek. A világ nem leképezhető. Sem papíron, sem kimondva - bármennyire igyekezzünk az ellenkezőjét elérni. Jellegzetes, elmés könyv, és továbbra sem az utolsó, amelyet Paul Austertől olvastam. Azt hiszem, újabb kedvenc szerzőt avattam. Imádtam minden egyes sorát.

Eredeti cím:  Paul Auster: The New York Trilogy
Eredeti megjelenések évei:
City of Glass: 1985
Ghosts: 1986
The Locked Room: 1986
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2018
Fordította: Vághy László
400 oldal
(Olvasott példány: Európa Könyvkiadó, 1991)




Paul Auster: New York trilógia

by on június 22, 2020
" Három ízben csengett a telefon az éjszaka közepén, és a hang a vonal túlsó végén olyasvalakit kért, aki nem ő volt." New Y...

Nehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már. A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját történetét; mintha színpadra szánták volna. Patikamérlegen elemezhető: az amerikai álom, a kemény munkával szerzett pénz, a nagyvárosok boldogtalansága, a kiüresedés és a magánnyal, kelet-nyugat ellentétje, T.S. Eliot Átokföldje és J. Alfred Prufrock szerelmes éneke. S habár benne van mindaz, melyek a húszas évek Amerikáját olyan ikonikussá tették, egy évszázaddal a megírása után is aktuális lehet; a bizonyára nem véletlenül vált a 2013-as feldolgozás sem annyira népszerűvé (igen, egy kis parti senkit sem ölt még meg, ugyebár).

Az előző húszas évek minden volt, csak karakter nélküli nem. Fitzgerald regénye hűen ábrázolja korának jelenét: a jazz-korszakot, a rövidre vágott női frizurákat, az emancipációt, a háború utáni amerikai jólétet, a feketekereskedelmet, az alkoholtilalmat. Az elveszett nemzedék tagjait, akik fiatalságukat a frontvonalon (vagy legalábbis háborús időkben) töltötték, és valamit jóvátehetetlenül elveszítettek. Négy év szolgálat, készenlét. Később vissza nem hozható veszteségek.
A történet a megszokott: Nick Carraway, a gazdag, kívülálló fiatalember nem sokkal harmincadik születésnapja előtt New Yorkba érkezik, hogy karrierjét építse, s lerázza magáról egy terhessé vált kapcsolat kötelességeit. A munkát csakhamar  elhomályosítja Jay Gatsby alakja, a szomszédos villa tulajdonosa; a férfié, aki szombat esténként fergeteges estélyeket tart pompás (kirakat)villájában, s senki sem tudja, pontosan kicsoda, micsoda, hogy néz ki, honnan jött, vagy hogy miből gazdagodott meg (embert ölt? szeszcsempész? kém?). Gatsby, mint személyiség, igazából nem fontos. Csak pénzében „nagy;" a partija és körülményei teszik West Egg hírességévé. Gatsby a világ egyik legköltségesebb udvarlásának hőse; minden vágya, hogy semmissé tegye azt az elmúlt öt évet, melyben meggazdagodott. Csak a múlt érdekli, s benne Nick másodunokatestvére,  Daisy. Az mit sem számít, hogy Daisy már házas, Tom Buchanan felsége, sőt, édesanya (látszólag Daisy se bajlódik túl sokat az utóbbival). Amikor senki sem látja, Gatsby  a zöld fényű túlpart felé nyújtja kezét, de Daisy talán semmit sem gondol már az egykori tiszttel, aki módosnak hazudta magát, a aki egyszerre szeretett bele Daisy életkörülményeibe és magába a lányba  is (s aki a háború miatt elszakadni kényszerült Daisy-től).

A nagy Gatsby a hirtelen szerzett vagyonok és a nemes famíliák regénye. Gondosan fölépített, pörgős cselekményű; a párbeszédek természetesek, gyorsak, s kellőképpen semmitmondóak ahhoz, hogy könnyedén olvastassák magukat. A kimondott szavak csak akkor válnak terhessé, amikor már elkerülhetetlen a tragédia. Fitzgerald leírásaiban a bőrünkön érezzük a kibírhatatlan nyári forróságot; a szél cibálta fehér függönyt; a tenger sósságát, halljuk a jazz-zenét, érezzük az alkoholszagot, nézzük, hogy hogyan esik az eső, vagy bukik le a nap, vagy nevet ártatlanul Daisy. Buchananék világában minden felszínes; Gatsby könyvtárában a könyvek felvágatlanok. Tom Buchanan szeretőt tart. Daisy boldogtalan. Gatsby magányos, és egész nyáron nem merészkedik saját úszómedencéjébe. Legtöbb tettüknek mintha nem lenne valós következménye. Oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, amit akarnak; úgy élnek, ahogyan éppen kedvük szottyan. Nem tűnnek harmincéveseknek. Úgy viselkednek, akár a gyermekek - még Nick is, aki egy bonyolult kapcsolat elől (is) menekül New Yorkba, hogy egy működésképtelen (?) viszonyba bonyolódjon Jordan Bakerrel. Baker sosem tanult meg veszíteni. Egyedül Gatsby gyermekségében van valami elemileg naiv, szerethető; s egy darabig, talán, Daisy-ében is.


A regény egyik legnagyobb jellegzetessége, persze, a magány. A kiüresedettség ott van a senkiföldjén, a sínek mentén, a poros földön; az elveszett bálványokban, a céltalan, forró napokban, amelyen a jégkocka sem segít. Az ócska hirdetmény mindenki számára látható, aki ingázni kényszerül. Az optikus mindent lát és talán igazságot tesz. Gatsby csak addig érdekes, amíg ünnepségeket ad. S Gatsby csak addig tart ünnepségeket, míg Daisynek imponálhat vele. S Daisyt addig nyűgözi le Gatsby, amíg...igen, kérdéses, Daisy mennyire hajlandó faképnél hagyni férjét, kislányát, s azt mondani Gatsbynek, igen, tegyünk úgy, hogy még öt évvel ezelőtt van.

Gastby figurája összetett. Nagyságában rémisztő is lehetne, ám ő az egyik legőszintébb s legegyszerűbb szereplője a történetnek. Zseniális, hogy birtokán Nick egy darabig úgy beszélget vele, hogy rá sem jön, ki ül vele szemközt (közös, háborús élményeiket vitatják meg). Roppant fegyelmezett és naiv. Barátságos, barátkozós, rendkívül az; számára mindenki „öreg bajtárs," és bohókás, rózsaszín öltönyökben jár, kanárisárga kocsit vezet, s gyepe csak makulátlan lehet, s olyan esetlenül, lámpalázasan várja az újabb találkozást Daisy-vel, hogy az megmosolyogtató, s nem egy harminckét éves férfira vall. Tragédiája az, hogy már nem fordíthatja vissza az idő kerekét. Ha ő a világ leggazdagabb embere, akkor sem.


A nagy Gatsby története egy szirupos melodráma is lehetne - a férfi, aki az összes pénzét kiszórja, hogy visszahódítsa egykori szerelmét. F. Scott Fitzgerald azonban jól írt - a történet önmagában talán nem is lenne elég (és ha úgy vesszük, önmagában egy történet - legyen bármilyen jó történet is - mindig kevés). Fitzgerald alakja Hemingway Vándorünnep című visszaemlékezésében is felkeltette figyelmemet; az, hogy Hemingway mennyire zseniálisnak tartotta A nagy Gatsbyt; hogy milyen ferde szemmel tekintett F. Scott nejére, Zelda Fitzgeraldra; vagy hogy hogyan döbbent rá Fitzgerald súlyos - s szánnivaló -  alkoholizmusára. (Ha pedig még több Fitzgeraldra és Hemingwayre vágyunk, megnézhetjük Woody Allen Éjfélkor Párizsban című alkotását is - főleg, ha éppen nagyon ácsingóznánk a húszas évek után).

A könyvet harmadjára olvastam újra - igaz, most első ízben magyar fordításban. De a tinédzserkori élményt ez az olvasás - most - nem tudta visszaadni. Azt hiszem, perpillanat megcsömörlöttem Gatsby történetétől. De nem akarom csorbítani Fitzgerald tehetségét.  Nick a regény végére talán felnő. A Gatsbyk előtt marad a múlt iránti sóvárgás; na meg a villódzó zöld fény. Ez utóbbi pedig  örök. Egy közmondás is így tartja.


Eredeti cím: The Great Gatsby
Eredeti megjelenés éve: 1925
Olvasott kiadás:
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Kiadó: Sztalker csoport (Poket), 2019
Fordította: Máthé Elek
186 oldal


F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

by on május 26, 2020
N ehéz egy olyan klasszikusról írni, melyet annyiszor elemeztek és filmre vittek már.  A nagy Gatsby nem bonyolítja túl a saját törté...
"A világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt."
A 4 3 2 1 története grandiózus, s nemcsak az oldalszámok tekintetében, hanem abban is, amit bemutat: a regény egy fejlődéstörténet, négy párhuzamos életrajz,  egyetlenegy  amerikai zsidó fiúról, Archibald Isaac Fergusonról. Úgy kezdődik, akár egy  amerikai családregény: egy zsidó viccel, az Ellis-szigettel, majd Rose és Stanley Ferguson házasságkötésével, New York-kal, s az 1947-ben megszülető fiúkkal. Az ifjú Archie Fergusont azonban négy különböző verzióban követhetjük nyomon;  úgy, hogy milyen lenne az élete, ha bizonyos események másképp alakultak volna. Mi lenne, ha az az Archie Ferguson nem mindig ugyanaz az Archie Ferguson lenne. Négy élet, azonos gének, eltérő fordulatok.

Persze, Archie életeiben mindig benne van Archie, a mag. Mindannyiuknak köze lesz az íráshoz (hol filmkritikák, hol diákújságírás, hol sportriportok tekintetében); mind a négyüket érik veszteségek, s nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, akik más hatást gyakorolnak rájuk. Archie nyarakat tölt a Paradicsom Táborban, melyek eltérő módon befolyásolják életét, erejét; s persze ott van Amy, a mindig jelen lévő Amy, a nagy szerelem, aki néha nem lehet Fergusonnal, s így Ferguson a vágyat is másképp tapasztalja meg. Nagyon másképp. Eltérő anyagi körülmények (az "éppen megélünktől" az aktuálisan gazdagokig) eltérő sportkarrierek, egyetemi tanulmányok, szülői életutak, apa-fia viszonyok formálják őt. A "mi lett volna  ha" részek súlyosak, néha roppant súlyúak, vissza-visszatérő jelzésekkel. Archie másként s eltérő ideig dolgozza fel a tragédiákat, s néha kerülőutakon éri csak el a sikereit. Életei tele vannak sokkoló, meglepő fordulatokkal; olyan eseményekkel, melyekkel a cím is egy újabb, súlyosabb jelentést nyer. A szó legtragikusabb értelmében.



A párhuzamos életrajzokat aszerint is össze lehetne hasonlítani, hogy melyik Archie-élet a „győztes“ melyik az a "kombináció," melyet a fiú a leginkább kívánhatna magának (persze ha egyes dolgokat - s most nem akarok semmilyen fordulatot sem lelőni - kivennénk a történetből). Az első Archibald élete a sikerültebb amerikai tinédzserkor tükre talán - baseballkarrier (eleinte), a vágyott szerelem, a kívánt lány. De a dolgok itt is félremennek. Az első Archibaldnak is meg kell küzdenie a maga démonjaival. A harmadik Fergusonnak azonban sokáig nem is sikerül leráznia a terheit. Számára az elsődleges menekülési útvonal a filmnézés, a Stan és Pan - sorozat, szinte szertartásszerűen, akár egy gyógyszer; s tanulmányok terén is nehézségekbe ütközik. Nagyon lehet sajnálni. S mire a dolgok végre jól alakulnának....Paul Auster mindig csavar egyet a történeten.

A történet abban is amerikai nagyregény, hogy - mivel Archibald jórészt a hatvanas években tölti ifjonti éveit - mi is arról az időszakról értesülünk a leginkább. A választásokról, a választási harcokról, a Kennedy-gyilkosságról, a zavargásokról. Archie-nak megvannak a maga éles, politika véleményei, lázadásai. Hol részt vesz tüntetésekben, hol nem; néha csalódik az újságírásban, annak torzító hatásaiban; vagy abban, ahogyan alakulnak a világ eseményei. De nem zárkózik el attól, ami körülveszi. Nagy intellektussal rendelkezik. Érett elme. Nagyon olvasott, jártas filozófusokban, esszékötetekben, s olyan tetteket hajt végre, már tizennyolc-tizenkilenc éves korában is, amelyek meghaladjaák kortársait. Valamelyest csodagyerek. Érti és megéli a dolgokat, bölcsész, aki benne van a könyvekben is, az életben is. S mivel mindent Ferguson szemeivel látunk, számukra is kinyílik a világ; előbb csak a lakás, a kert, aztán városok; majd Montaigne, Kant. De az olyan apró részletek is nagyon tudnak hatni, mint mikor az egyik  kamasz Archie felolvassa édesapjának a  T.S. Eliot által írt J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költeményt, s az édesapa a versben rábukkan saját, aktuális életére. 



Az írás jelenléte hozzáad az életrajzok mélységeihez. Rendkívül sok szövegrészletet találunk az írásról, mint folyamatról, illetve megismerjük Ferguson kibontakozó tehetségét is - ezekben Auster hosszú mondatait is lecseréli, hogy bemutassa, Ferguson hogyan fogalmaz, s milyen történeteket, regényeket ír; az egyikben például egy skarlát noteszről, melyben új világok válnak járhatóvá, a történetben szereplő ember számára, aki forgatja őket. Mélység a mélységben. Ráadásul rengeteg utalást találunk Paul Auster saját életrajzára és előző alkotásaira is. Auster más regényeinek karakterei tiszteletüket teszik Archibald mellett. Bonyolult hálózat. De a 4 3 2 1-n belül minden történet összeér.

A regény tehát nem csak méretét tekintve, de hatásában is grandiózus. Rendkívül olvasmányos; intellektuálisan stimuláló a témaválasztás és a mondatok terén is. Az egyedüli nehézséget talán csak az jelentette, hogy visszaidézzem az aktuálisan olvasott Archibald előzményeit (több történetet kell nyomon követnünk itt, mint David Mitchell Felhőatlaszában). De Archibald mind a négy változatában nagyon él. Nem csak egy "mi lett volna ha" - figura. Ez volt az első Paul Auster regényem - de terveim szerint nem az utolsó. Imádtam.

Paul Auster: 4 3 2 1
Eredeti megjelenés éve: 2017
Fordította: Pék Zoltán
Európa Könyvkiadó, 2018
780 oldal

Paul Auster: 4 3 2 1

by on május 18, 2020
"A világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt." A ...

"És ha  az ember él, akkor még mindig történhetik valami."
Szerb Antal regényében benne van egy komédia ígérete: Mihály (akinek sosem tudjuk meg a vezetéknevét) nászútján véletlenül - de nem egészen szándéktalanul - megszökik újdonsült feleségétől, és megrészegülve bolyong a kísérteties falak között, akár az üldözöttek. Mentségére legyen mondva, kimerült. Évtizedekig élte a budapesti nyárspolgárok életét, akiket tinédzserként úgy megvetett, s ahol az apáké volt a döntő szó; és az ősi falak között bizony visszatérnek kísértetei, s lázálmokkal kergetik előre, a két világháború közötti Itáliában.

Mihály története egy fizikai és lelki utazás regénye is. Bejárjuk benne Firenzét, Velencét, Rómát, Gubiót... sikátorokban és fojtogató utcákon kaptatunk, évezredes romok között barangolunk, elmerengünk pogány farkasok történetein, zarándokokként szerzünk szállást. Magányos, sírokkal teli dombokon hajtjuk álomra fejünket, szerelmi kalandokba keveredünk, s olyan romok között járunk, melyek közt keveredik a miszticizmus és a mindennapi élet - ahogyan Szerb Antal másik nagy regényében, a Pendragon-legendában is. A bor itt egyszerre az élet ünneplése és a halál itala is; a halál vágya és félelme pedig még súlyosabbnak hathat annak tükrében, hogy tudjuk, milyen tragédiába torkollott a szerző élete néhány évvel a regény megírása után.

Mihály személyisége  összetett. Furcsamód faképnél hagyott feleségének, Erzsinek mesél emlékeiről először. Elbeszélése alapján megtudjuk róla, hogy igencsak szorongó, képzelgésektől gyötört gyermek volt, aki a budai várban történő bolyongásai során kötött barátságot Ulpius Tamással. A félárva Ulpius testvérek, Tamás és Éva váltak az első barátaivá, majd a csapathoz csatlakozott  a szélhámos Szepetneki János és a jólelkű Ervin is. Tamásék megvetették és kerülték az egyszerű embereket, a polgárokat, atyjukat, és a modern mindennapok minden unalmát (picit hasonló módon léptek Mihály életébe - és tudom, ez furcsán hangozhat - mint Sam és Patrik tették azt Charlie-val az Egy különc srác feljegyzései lapjain). Az Ulpiusokat elemileg átjárta a halálvágy. A régmúltban éltek, s bizarr színdarabokat adtak elő, s ezeknek a játékoknak vált részesévé Mihály is, és a többi barát. Darabjaikban erőszakos halált haltak, Éva által vagy Éváért, s ez a halálvágy, áldozati szerep tér vissza Mihály képzeletébe Olaszországban, s egyszerre vágyja és rettegi a halált, s ragaszkodik szenvedélyesen ahhoz (például Erzsihez, amikor úgy véli, kapcsolatukban bizonyosan vége) ami véges; s fáj neki ifjúsága elmúlása.



Az Utas és holdvilágban Mihálynak ezekkel a kísértetekkel kell megbirkóznia, s a régmúlt "szellemek" fizikailag is keresztezik útját. A szerző sokféle halálkultuszt sző a történetébe: kiürült méregpoharak, görög sorstragédiák és éjjeli mámor; isteneknek bemutatott áldozatok (Ulpius Éva femme fatale figurája affajta istennő-szerepet is betölt), a kelták nyugati szigetei, az olasz városok furcsa halál-kapui és az etruszkok ábrái, melyek a szerelmi vágyódáshoz hasonlítják a halált. A halál egyszerre rémítő és vonzó. Tragikus és magasztos. Mihály sírok és kísértetek, bizarr, falakba vésett halottaskapuk, beteg barátok között keresi a sorsát, s tart menthetetlenül a nőideál, Ulpius Éva felé, s közben valóban találkozik minden régi baráttal, akik sokszor hihetetlen módon (sorsszerűen?), de azért nem minden szándék nélkül bukkannak rá Mihályra - vagy éppen Mihály bukkan rájuk. Bevallom, számomra néhány találkozás már túl valószínűtlennek tűnt; mintha Mihály hallucinálná a regény felét.

Mihályt könnyű elítélni tetteiért. Ahogy megérteni is egyszerű - ez valószínűleg leginkább attól függ, az olvasó milyen életszakaszában van éppen (én meg tudtam őt érteni). Tagadhatatlanul hoz erkölcsileg aggályos döntéseket, valami azonban mégis tisztára mossa; annyira nincs jelen a saját világában, a mindennapokban annyira ostoba. Ezért is lehet az, hogy a legfőbb gyakorlati probléma, a pénz, vissza- visszatérő motívuma a történetnek. Kérdéses, hogy a mindennapi, egyszerű lét elhagyható-e, vagy nem; s talán még Erzsi dilemmája emlékeztet a leginkább Mihályéra. Mindketten jólnevelt, tanult emberek, akik vágyják a nonkorformitást. Erzsi számára is felkínálkozik valami „izgalmas" lehetőség; egy vad, keleties világ; egy misztikus, két út közötti helyen, ahol adják-veszik a szerelmet; és ugyanúgy hoznia kell egy súlyos, meghatározó döntést, ahogy Mihálynak is.


Az Utas és holdvilág a megunt élet, a szerelem és a halál regénye. Végletekben gondolkodik - tele van az ősi kultúrák letaglózó, kísérteties csodáival, s a mindennapi élet ünnepeivel is. Szerb Antal olvasmányosan szövi történetét, amely mély, lélektani, ugyanakkor cselekményes, s nem kerüli a hihetetlen, meseszerű mozzanatokat sem. És annyira nagy hatással tud lenni, hogy valószínűleg nem utoljára utaztam el vele.


Szerb Antal. Utas és holdvilág
Eredeti megjelenés éve: 1937.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

by on május 09, 2020
"És ha  az ember él, akkor még mindig történhetik valami." Szerb Antal regényében benne van egy komédia ígérete: Mihály (...

Szavakba öntött kimondhatatlan


"A Leningrádi területre vittek minket. Amikor közeledtünk az állomásokhoz, az emberek már messziről nézték a vagonokat, és keresztet vetettek. Féltek a vonatunktól, minden állomáson hosszasan mosták. Amikor az egyik állomáson kiugrottunk a kocsiból, és beszaladtunk a büfébe, utánunk már nem engedtek be senkit: >>>Itt csernobili gyerekek fagyiznak.<<< Azt mondta valakinek a büfésnő telefonon:  >>>Ha elmennek, fölmossuk klóros vízzel a padlót, és kifőzzük a poharakat.<<< Hallottuk..."

Ezt a könyvet, azt hiszem, 2020 februárjában vettem először a  kezembe; azután beköszöntöt március 11-e (Covid), és egyszeriben minden kívántam, csak Csernobilban lenni nem. A Csernobili ima riportregény, egy tragédia emléke, s mint olyan,  ijesztő, és márciusban elviselhetetlenül nyomasztóvá vált. Szemtanúk visszaemlékezéseit olvashatjuk benne, egyszerűen,  élőbeszéd-szerűen, befejezetlen tőmondatokba öntve, melyek azonban hatalmas súlyt hordoznak, kollektív traumát mesélnek el. 


A Csernobili ima alaptörténetét mindannyian ismerjük  ha máshonnan nem is, hát az HBO 2019-es sorozatából. A csernobili atomerőmű 1986. április 26-án robbant föl Ukrajnában. A radioaktív füst messzi földeket beterített, a baleset súlyosságát azonban sokáig titokban tartották a lakosság előtt. Pripjaty városának kiürítésébe csak késve fogtak bele. A tűzoltókat speciális védőfelszerelés nélkül küldték oltani. A május 1-jei felvonulásokat megtartották. Sok helyütt a jód osztása is elmaradt. Az igazság csak lassan, fokozatosan derült ki, és egyes dokumentumai valószínűleg sosem fognak napvilágot látni. A mai napig nem ismert,  hány ember életét követelte, követeli Csernobil. Egyesek úgy vélik, a Szovjetúnió összeomlását is – részben – Csernobil okozta. Hiányos adatok, feltételezések, kérdőjelek, statisztikák. És mögöttük valódi emberi életek.




Erről a kötetről nagyon nehéz kritikát írni. Önmagáért beszél. Beszámolókból épül föl, egy-egy feltárulkozásból a szerző felé: hol magányos hangok, hol emberi „kórusok" szólalnak meg, névvel és név nélkül, borzalmas életutakat föltárva. Sokáig elhallgattatott történetek kerülnek elő  szülők mesélnek, akiknek elhunyt, vagy haldoklik a gyermekük, feleségek, akiknek a férjeik borzalmas kínok között távoztak el, gyermekek, akikbe beleivódott a halál tudata, tudósok, akik bárhogyan próbáltak, nem tudtak segíteni; magasabb beosztásban lévő emberek, akik vakon hittek, és most marják magukat. Beszámolóik kórház- és jódszagúak, megállított órákkal, különös óvintézkedéssekkel zajló temetésekkel, hátrahagyott szokásokkal és babonákkal, meggondolatlan tettekkel, megölt háziállatokkal, felforgatott földdel, ahol a sugárzott porral együtt a családi hagyományokat is szerteszét szórta a szél.


A visszaemlékezések keretét két özvegy elbeszélése adja, akik férjüket veszítették el Csernobilnál; egy tűzoltó- és egy likvidátorfeleség  az egyikőjük az a Ljudmila Ihnatenko, akinek a történetét a Csernobil című sorozat is feldolgozta. Esetükben a boldog múlt a meghatározó; az idillikus házasság; hogy a legvégéig kitartottak a férjeik mellett, akkor is, amikor már biztos, külsőleg látszódó, rémítően torz nyomai voltak annak, hogy itt a vég. A  Csernobil előtti emlékek mások szólamaiban is gyakran előkerülnek; főleg az illegális zónákban élőknél tapasztalható, hogy számukra Csernobil "csupán" egy újabb csapás volt, egy láthatatlanul gyilkoló mozzanat a háborúk, erőszakos halálok, kitelepítések sorozatában.


A 2019-es Chernobil című sorozat plakátja.

A csernobili emlékek visszatérő képekből épülnek föl. Csupa szín és benyomás; rémisztő látvány, tudatlanság, alulinformáltság, néhány boldog pillanat. A magukat vodkával öngyógyító likvidátorok; a csellengő, leölt, éhező háziállatok; a sugárzás után bőven termő föld, amelyből nem szabadott volna enni, mégis sokszor megtették; az eltitkolt, titkosított, letagadott sugárzásértékek, a „Minden rendben van, csak mossatok kezet evés előtt" , a jód, a bőrfelszíni elszíneződések, a piros színű pocsolyák. A gyönyörű tűz, mellyel Csernobil lángolt, melyet a lakosok tudatlanul, közelről csodáltak meg. A nagybeteg férfitól megtagadott tükör. A fiatalok, akik biztosra veszik, nem fognak magas életkort megélni. A félelmet csernobili viccekkel oldó katonák, a 22 éves korukban rokkantságba került ifjak, akik nem találnak maguknak feleséget, mert „csernobiliak“, tehát "fertőzöttek, " "fertőznek," s "nem is igazi férfiak már." De szóba kerül az is, mennyire udvariatlan, vagy megfontolt tett nemet mondani, ha Csernobil közelében, a baleset után vendégül látnak, vagy hogy a kitelepített gyermekek milyen riadalmat keltenek egy fagyizónál, ahol klórral mossák fel utánuk a padlót. A katonák a hősiességről, a történelemről is elmerengenek; honnan kezdődnek a hősök, a nagy csaták; és hogy igazából a történelmi pillanatokban túl parányiak vagyunk ahhoz, hogy felnőjünk a történetekhez.




Jessie Buckley az HBO 2019-es "Csernobil" című sorozatában, Ljudmilla Ihnatenko szerepében.

Az HBO 2019-es, öt részes sorozata, a Csernobil sokat merít ezekből a beszámolókból. Mégis másmilyen. Alekszijevics könyvében többnyire a civilek szólalnak meg, míg a filmekben a baleset okát, fizikáját, s a hatalmon lévők döntéseit, azok következményeit követhetjük nyomon. Azt, hogy mi történt volna akkor, ha nem áldoznak fel ennyi emberéletet, ha Csernobil még ennél is nagyobb pusztítást végez. A filmeket a civileket az Ihnatenko házaspár, a zónát elhagyni nem kívánó lakosok, illetve az állatokkal végző emberek képviselik; Ljudmila tettei a regényben érthetőbbek, és talán átérezhetőbbek is, mint az HBO verziójában.


Alekszijevics könyvében Csernobilról kibeszélésre kerül, ami a tragédiáról csak elmesélhető. A tudatlanságok, a hazugságok, a vakhit, a tussolás. A stigmák és betegségek, amelyek egy életen át elkísérnek. Az elpusztított környék, a bő termés. A múlt hátrahagyása, mikor egész addigi életünket egyetlen lakásban éltük le, a gyermekek magasságát újra és újra belekarcolva az ajtófélfába. Felkavaró; egyes olvasók számára talán túlságosan is. De meg kellett írni. Valami nyomot kellett hagyni. Valószínűleg sosem fog kiderülni, hányan haltak meg Csernobil miatt, s hányan fognak meghalni még.  Alekszijeicsnek mindenesetre kijár minden elismerés, hogy felkutatta a némaságban élőket, és hangot adott nekik, akkor, amikor még lehetőségük volt a beszédre.


Kiadó: Európa, 2019
Fordította: Pálfalvi Lajos
Oldalszám: 358, 362. 
A múzsa sorsa


"Az első világháború idején az arc-és szájfestés még nem vált általános divattá, azért tűnt fel kellemetlenül, hogy Csinszka éppen nem takarékoskodott az arcára és szájára vastagon fölkent piros festékkel, mely állától szinte szája széléig érő forradás fehér vonalát csak annál feltűnőbbé tette." (Hatvany Lajos 1957-es sorai)

Csinszka a szerepjátékok mestere volt. Egyszerre bohóc, merengő szépség, művész, múzsa, kislány és kisfiú. Nő, aki büszke aprócska lábaira, és úgy, igazándiból, a lábaira; erős sminket használt, főleg az orcáit emelte ki pirossal; leveleiben olykor játékos, kokettáló stílust, máskor melankolikus hangot ütött meg; a róla készült fotók is sokszínűnek mutatják. Akad olyan kép, melyen valóban úgy tekint a kamerába, akár egy kisfiú (öltözködésével is azt sugallja), míg Márffy Ödön festményein többnyire mélázó, szomorú szépség, aki nagy, kék szemeivel mereng a világon. Sokan mégsem tartották kifejezetten szépnek. Azt is nehéz megállapítani, mikor mutatta az "igazi" arcát. Még halálában is erős festéket viselt, és temetésén azt pletykálták, paraffint fecskendeztek a bőrébe, hogy fiatalabbnak tűnjön a koránál (40 éves volt ekkoriban).


Csinszkát azonban  éppen a fönt felsorolt okokból – rengeteg támadás is érte. Nagyon ellentmondásos személyiség volt. Nem lehetett komolyan venni, azután meg, mégis. Jelentős hátrányból indult (egy nagybácsi és unokahúg kapcsolatából született; édesanyját  korán elveszítette), ezek azonban nem akadályozták meg abban, hogy élni akarjon. Tele volt ambícióval, álmokkal, akaraterővel. Elbűvölő, ugyanakkor erős, akaratos személyiség volt, aki elsősorban művész szeretett volna lenni, s leveleit is művészetnek tekintette. Később azonban, Márffy Ödön mellett, szétfolyt körülötte az idő: írt, de nem kitartóan, és festett, ám azt sem űzte huzamosabb ideig (megmaradt művei vegyes minőségűek, játékos stílusa azonban jó illusztrátorrá tehették volna, ha kitartó). Egy verseskötete sikeresen megjelent;  hiába akarta azonban megörökíteni Adyval közös emlékeit, azok sosem álltak össze teljes egésszé; gyermekkoráról is készített feljegyzéseket, de csak novellák és fejezetek születtek belőle, az áhított regény sosem. Kellemes lehetett a társaságában lenni, ugyanakkor nem eshetett jól, ha haragudott valakire (igen, gúnyrajzokat is imádott készíteni). Majdnem húsz évvel volt fiatalabb Ady Endrénél, majd Babits Mihály oldalán keresett (volna) vigasztalást. Sokan kicsapongónak, férfifalónak tartották, ám ha lehet hinni a visszaemlékezéseknek,  szerelmei  – legalábbis a házasságain belül  többnyire plátóiak maradtak: szinte ártatlan, kamaszos rajongások voltak ezek az idősebb férfi,  a művész (a művészet?) felé.



Csinszka alakja ezer darabból tevődik össze. Lényét nehéz lehetett megragadni. Rockenbauer Zoltán azonban ügyesen rajzolja elénk Boncza Berta portréját. Dokumentumkönyvét Ady temetésével kezdi, Csinszka utolsó portréjával zárja. Soraiban Csinszka él: a Szamóca utcában, bűbájosan, az estélyeken, a kertekben. Alakja a visszaemlékezésekben, Csinszka önértelmezéseiben és Rockenbauer Zoltán kommentárjaiban tárul elénk, de úgy, hogy a szerző sosem tör pálcát könyve alakjai felett. Soraiban az objektivitást személyes meglátásokkal keveredi, amelyek azonban megalapozottak, levezetettek, kikutatottak; információk között igazodik el, cáfol, érvel, s amikre nincs bizonyíték, azokat a helyükön kezeli, esetleges jövőbeli dokumentumokra bízza. 


Rockenbauer Zoltán akkor is objektív, amikor az Ady-per menetét taglalja. Rámutat az ellentmondásokra; a mindig (főleg évtizedek múltán) változó emlékekre, a mögöttük húzódó érdekekre. Nem esik abba a hibába, hogy bárkit is elítéljen vagy felmagasztaljon. De a levelek maguk annyira indulatosak, hogy számomra nem minden esetben esett jól az olvasásuk.



A "múzsa" három neves művészt is megihletett: Ady Endrét, Babits Mihályt, Márffy Ödönt  és akkor a kamaszkori szerelmek még szóba sem kerültek. A kapcsolatok közül a Márffyval kötött házasság tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak (legalábbis Márffy alkotásai ezt sugallják). Csinszka Ady mellett inkább ápoló volt, Babitscsal folytatott, nem túl nyílt és nem túl hosszúra nyúlt kapcsolata pedig igencsak komikusnak tetszik – Babits mintha egyszerre vonzódott volna özvegy Adynéhoz, és futott volna előle, a hozzá illő sebességgel (az utóbbira Rockenbauer Zoltán több okot is felhoz, s mindegyik indokban van valami). A Márffy Ödönnel eltöltött évek azonban  idillinek tűntek: el tudtam  képzelni az öregedő házaspárt, ahogy haláluk előtt is békében,  szalonjukban fogadják a művészeket. A nagy lánggal égő, beszédes Csinszka valószínűleg akkor is elemében lett volna   ha megadatik neki. 


Csinszkát bizonyára nem ismernénk ma, ha nem Ady Endréné és Márffy Ödönné lett volna. Ugyanakkor személyisége mégsem engedik, hogy "csupán" Adyné és Márffyné legyen. Ő Csinszka. Csacsinszky párja. Lánkó. Bertuska. Boncza Berta. A csucsai kastély kisasszonya. Játékos kisfiú és kislány. Egy bohóc. Egy ember, aki korán halt meg, de sokat megélt, és versek is, festmények is megőrizték lényét a nagyvilágnak. És Rockenbauer Zoltán kötete olvasmányosan, igényesen, fényképekkel tárja elénk, milyen is volt a múzsa sorsa.


Hasonló olvasmányok: 
Péter I. Zoltán:  Ady és Léda (Egy szerelem története)

A könyv adatai:

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa (Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese)
Noran Libro, Budapest, 2017
464 oldal





Tazaki Cukuru átlagembernek tűnik - legalábbis ő így szemléli önmagát. Vasútállomásokat tervez, harminchat éves, nem nős, nincs gyereke. Jámbor, szakmájában tehetséges, senkit sem zavar, mégis, jókora terhet cipel a vállán, és ha azt kívánja, hogy új szerelme, Szala kitartson mellette, szembe kell néznie démonjaival. Nyomozni kezd hát, s csak reménykedhet abban, hogy nem késett el vele.

Haruki 2013-as regénye egy gimnáziumi barátság szétesésének története. Cukuru már akkor is színtelennek érzete magát, amikor Nagojában élt, és négy barát vette körül: Vörös, Kék, Fekete és Fehér. Azután Cukuru - egyedüliként - nem maradt Nagojában. A második egyetemi év után  nem fogadták vissza barátai. Nem is akarták látni őt. Levegőnek nézték. Magyarázatot sem kapott. S Cukuru, akinek a nevében egyébként sem volt semmi szín, beleszürkült a világba - később megrázta önmagát, újraalkotta lényét, állomások építésébe fogott. Tizenhat évvel később Tazaki bejelentés nélkül, merészen állít be egykori barátaihoz. Végre választ akar találni a kérdéseire. Közben a többiek is kiöntik a szívüket, s Tazaki sok mindent megtud róluk, melyeket korábban nem volt képes észrevenni (pedig mások számára talán nyilvánvaló dolgok lehettek).

Haruki könyve hasonló témákat érint, akár a többi regénye: a zene (itt Liszt Ferenc Le Mal de Pays című zongoraműve), sport (Cukurut az úszás nyugtatja meg), az alkotás (akár kerámiáról, akár tervezésről van szó). Ebben a kötetben mindent kitölt az utazás, a magány, a depresszió, az eltompított érzelmek, a művészsors. Az, hogy képesek vagyunk-e nyomot hagyni a világban, mikor tekinthetjük magunkat sikereseknek, neveink kijelölik-e a sorsunkat. Cukuru belevési nevét az építményeibe, Fekete a kerámiáiba. Fekete nevet vált, Erivé lesz; Cukuru alkot, tervez, ahogy a neve is azt jelenti: "készíteni."


Cukuru legfőbb ismérve, hogy a saját szemében színtelen. Sorsa egy gyorsan folyó, csöndes könyvben bontakozik ki, mely mély, lélektani. Cukuru egy percig sem válik unszimpatikussá vagy érdektelenné a szemünkben, még akkor sem, amikor már nem lehetünk biztosak az ártatlanságában. Inkább kiegyensúlyozott személyiségnek tűnik, aki megéli a magányt, nem sajnáltatja magát, nem kesereg benne, nincs is mindig egyedül. A munkájában megtalálja a helyét, az úszásban is, ismeri képességének mértékeit, kitölti azt, a szíve mélyén vágyik barátságra, szerelemre. Bátor - nem fél várost váltani. Ugyanakkor valamit elnyom magában, nagyon mélyre, akárcsak látszólag gimnazista barátai, és ezek a vágyak az álmaiban törnek elő. Életét a titokzatos egyetemi baráton, Haidán kívül csak Szalával képes megosztani - Szala lesz az is, aki az újabb változásokat megindítja benne.

Murakami alig varrja el a szálakat: az egyetemi barát (Haida, a szürke) titokzatos marad (bevallom, nekem a könyv olvasása közben az is megfordult a fejemben, hogy az akkor súlyos depresszióval küzdő Cukuru csak képzelte őt - de ennek sok minden ellentmond a regényben); Fehér rejtélyére sem kerül pont a végén; s a titokzatos hatujjú (?) ember és a halál-figura is a misztikum ködében marad. Az utolsó oldalakon pedig egy olyan, sebzett és kiszolgáltatott helyzetben hagyjuk magára Cukurut, mikor újra a színtelenség réme fenyegeti, s minden kétesélyes. Mert meghalni sokféleképpen lehet. De talán feltámadni is.

Hurakami regénye végig mély, lélektani dolgokat feszeget, de sosem válik kellemetlenül súlyossá. Cukuru is szimpatikus főhős; Hurakami pedig nem erőltet rá megoldásokat az olvasókra, nem is ítélkezik szereplői felett - mégsem kelt vele hiányérzetet. Szerettem elmerülni Cukuru történetében.

Fordította: Nagy Anita
Geopen Kiadó, 2013
332 oldal
⭐⭐⭐⭐⭐
Menekülés a föld alatt


A föld alatti vasút - amely 2017-ben Pulitzer-díjat kapott - a menekülés könyve. Rabszolgák szöknek benne, a 19. század déli ültetvényeiről, észak felé, a föld alatti vasút segítségével, olyan területekre, ahol nincsen rabszolgaság. Hogy mikor indul útra egy mozdony, és hogy hol találhatóak a peronok, csak nagyon kevesen tudják. Ahogyan azt is, merre szűkülnek a falak, mely megállókat zárták le már. A szökött rabszolgákat sötét és por és kétely várja, és sosem tudhatják, mi les rájuk a túlsó oldalon, s hiába a külső segítség, legvégül mégiscsak a saját szerencséjükön múlik a sorsuk. 

Föld alatti vasutak, persze, valójában nem léteztek. Az elnevezés azokra az emberekre utalt akik -  mintegy hálózatot alkotva - segítettek a rabszolgáknak a szökésben. Ez a rendszer azonban házakból és titkos, föld alatti helyiségekből állt, és nem barlangokból és sínekből, ahogyan azt az ember elképzelné; elég nehéz is lett volna titokban üzemeltetni egy vasútrendszert. Whitehead azonban megmozgatja fantáziánkat, s valóban egy mágikus vájatot épít, ám a mágia sosem uralkodik el a történeten, a kitalált mozzanatok is hihetőek maradnak. 

A regény így egy történelmi tabló: egyrészt azoknak az abolicionalistáknak állít emléket, akik segítettek a szökésben, másrészt pedig maguknak a rabszolgáknak, akik a déli ültetvényeken dolgoztak. A kínzás, brutalitás sokféle válfaja megjelenik a könyvben, mind a rabszolga-közösségen kívül, mind azon belül: az ültetvények kemény munkája, a rabszolgatartók természete, kizsákmányolása, erőszakok, kirótt büntetések, a kilencfarkú macska. És nemcsak azokat fenyegeti büntetés, akiket a bőrszínük miatt megkülönböztetnek, hanem azokat is, akik őket segítették a szökésben. A büntetéseket az író szerencsére csak felemlíti, de amit konkrétan bemutat, az hosszú ideig kísérteti az olvasót, ugyanakkor az erőszak bemutatása sosem válik öncélúvá.

Az amerikai délről rengeteg regény született már - ott van Harriett Beecher Stowe Tamás bátya kunyhójában, vagy Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvében. A föld alatti vasút persze inkább a Tamás bátyja kunyhójára hajaz, de kevésbé romantikus, s főhőnője, Cora sem emlékeztet Tamás bátyára. Nála sokkal ércesebb, kiábrándultabb, akaratosabb. Nehéz is elhinni, hogy mindössze tizenhat-tizenhét éves: tinédzser csupán, de asszonynak hat.


Cora eleinte nem készül a szökésre; egy Caesar nevű társától kapja az ötletet, s csupán akkor kel útra, mikor tulajdonosváltás történik a birtokon. Tudjuk, hogy Corát kisebb korában súlyos bántalmak érték, de erős, okos lány; felvértezte már magát társaival szemben; visszahúzódónak tűnik, makacs. Fél. Távolságot tart. A lapokon megismerjük nagyanyját, édesanyját is. Vannak gyökerei, de mivel Cora édesanyja, Mabel kiskorában megszökött, mégiscsak egymaga nőtt fel, és sorsáról Cora sosem értesült. Mabel legenda lett.  A három nő pedig annyira hiteles figura, hogy megesküdtem volna rá, a regény szerzője nő: Colson Whitehead neve azonban egy férfiírót takar.

Mivel a regény elsősorban az utazásról, az egyik állomásról a másikra jutásról szól, hol kitágul a tér, hol összeszűkül. Egy központi motívum azonban a bezártság: Cora hol a vasút mélyén bújik meg, hol odafönt, egy szűk kis padlástéren, hol szekérben bújtatják őt, hol felgyújtják a feje fölött a lakóhelyet. Ahol kitágul a tár, abban sincs mindig köszönet: a menekülők mocsarakon, kígyók között keresik az utat, vagy olyan államba érnek, ahol súlyosan büntetik a rabszolgákat, és azok segítőit. Ahol pedig látszólag minden rendben van, s már-már úgy érezzük, csoda történt, a paradicsomi állapot hamar semmivé foszlik. Mert nem minden olyan tiszta és ártatlan, mint ahogy elsőre tűnik.  A gyakori forróság, szomjúság, gyilkosság és éhség pedig gyakran pokollá változtatják a környezetet.

A rabszolgák kizsákmányoltatása, fogsága sokféle módon megjelenik a könyvben - például annak a rabszolgának az esetébe, aki évenként egyszer-kétszer úgy dönt, aznap ünnepli a születésnapját. Ezek az ünnepségek szórakozást csempésznek a gyapotszedés gyötrelmeibe; másrészt azonban sejthetjük, milyen élet az, ha az embernek nincs tudomása az őseiről, a saját születése napjáról. Gyökereitől megfosztott. Kiszolgáltatott. Ahogyan az a rabszolga is, akivel vásári mutatványosként ismételteik a Függetlenségi Nyilatkozatot, ha már egyszer valaki megtanította rá. Hogy nem érti a sorait, vagy hogy azok az ő életében nem érvényesülnek, meglehetősen tragikussá teszi az eseményeket, rámutatat a helyzet fonákjaira.

A regény egyik legfontosabb többlete a nézőpontok váltakozása. Nem csupán a rabszolgavadászok és a segítők fejében láthatunk bele, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan próbálják legitimizálni brutális tetteiket az emberek; vagy a tudományra, vagy a Bibliára hivatkozva (például a Káin-bélyeg esetében). Szintén sajátságos a regény múzeumban játszódó jelenete, melyben úgy hívják fel a figyelmet a déli államok rabszolgatartásra, hogy fehér interpretációban, színes bőrű színészekkel játszatják el a történetüket, és úgy mutogatják őket, mintha egy állatkert látványosságai lennének. De a regény lapjai között föltűnik a 'mistrel show' is, melyekben a sötét bőrszínűre festett fehér színészek figurázták ki az afrikai származású amerikaiakat.  

Azok, akik olvasták a Tamás bátya kunyhója című regényt, tudhatják, hogy annak a története lezárt, egész. A föld alatti vasút végével az út nem ér véget; nem kapunk édes(kedő) befejezést, könnyes egymásraborulást. Ez a kötet a föld alatti vasútról szól. Az úton levésről, és nem a célállomásról. Annak minden nehézségével és reményeivel egyetemben.















Eredeti cím: Colson Whitehead: The Underground Railroad
Fordító: Gy. Horváth László
21. század kiadó  (KULT Könyvek - sorozat)
2017, Budapest
336 oldal

https://www.pbs.org/newshour/show/imagining-underground-railroad-actual-train-system
https://www.history.com/news/blackface-history-racism-origins