Kara könyvese

Egy Conor nevű kisfiú, egy rákkal küszködő édesanya, éjfél után hét perc, egy életre kelt tiszafa, a szöveget behálózó, fekete-fehér ábrák, és három tanulságos, csavaros történet. A szörnyeteg azonban nem bizonyos, hogy ártó szándékkal érkezett, az utolsó mesét pedig magának Conornak kell elregélnie. Ha meri...ha szavakba tudja önteni a rémítő valót.

A Szólít a szörny egyszerre békés és felkavaró, barátságos és szívszaggató történet. Neil Gaiman köteteit, a Híd Terabithia földjére című regényt, átvitt értelmével pedig a Végtelen történetet juttatta eszembe. Conor meséjét - egy tiszafa-szörny éjnek évadján fölkeres egy kisfiút - annyiszor elregélték már....a Szólít a szörny azonban több azoknál a történeteknél. Itt nem csak egyetlenegy szörny tűnik föl, ahogy az sem bizonyos, hogy az emberek (és szándékaik) a végletekig leegyszerűsíthetők. Conor retteg attól, hogy elveszíti édesanyját, akinél nem hatnak a kezelések,  miközben rühell a nagymamájával élni, aki nem érti meg őt igazán, az iskolában láthatatlan, a tanárok sajnálják, bántja egy fiúbanda, rémálmában elveszít valakit, de ezt az álmot sosem merné elmesélni senkinek. Csak a tiszafa marad. Egy szörnyeteg marad, hogy segítsen…vagy ártson? A szörny történetei elgondolkoztatják és zavarba ejtik Conort, akinek a belsejében szintén formálódni kezd a sötétség, a saját dühe és tehetetlensége, egy ki nem mondott bűntudat, amely álmaiban is emészti, és amire ki tudja, adhat-e valaki föloldozást….közben pedig végig ott a mardosó kérdés, vajon miért mindig éjfél után hét perccel szólítja őt a szörny - vagy épp könyörög ő a szörnye után.

A Szólít a szörny számomra a régi, általános iskolai olvasási élményeket elevenített föl, és ez ritka kincs.... tökéletes őszi olvasmány volt. Szerettem a szöveggel szerves kapcsolatban álló illusztrációkat, a fekete-fehér lapszéleket, az üzenetet, hogy  nem mindig vagyunk urai a gondolatainknak, de nem kell, hogy bűntudat gyötörjön minket azok miatt, amik megfordulnak a fejünkben… s ha egyszer kinyitottam, hosszú időre elmerültem benne. A történet tragédiáját súlyosbítja, hogy Patrick Ness Siobhan Dowd írónő terveit vette át, aki hamarabb elhunyt rákban annál, hogy könyvbe önthette volna történetét. Az utolsó két oldal megríkatott….nagyon szép regény volt. Nem utoljára olvastam el. 

  Illusztrálta: Jim Key

  Eredeti megjelenés éve: 2011.

  Fordította: Szabó T. Anna

  Kiadó: Viandra, 2012., 2019.

  216 oldal

Egy családi fényképalbum margójára

Egy nő, aki folyton zokog. Egy férfi, aki csak néha sír, s egyszer egy sír mellett. Egy cukorbeteg nő, akinek még nem született gyermeke, és egy anya, aki elveszíti erőszakban fogant kisfiát. Egy házaspár, aki következetesen nem beszél a problémáiról, egy fiú, aki nyitott hátgerinccel születik, egy anya, aki arról ábrándozik, hogy egyszer újra agyagozni fog, és egy nagymama, aki fruttival eteti agyon a kutyáját. Nagyszülők, szülők, unokák, egy családregény novellisztikus pillanataiba sűrítve, a valóságos Miskolc és a fiktív Falustyán berkeiben, olyan életsorsokat és tapasztalásokat tartalmazva, melyek a mi életünk fejezeteit is alkothatnák. Leli pedig formál. Mesél, és ír, és él, és gyermekre vágyik, és a koronavírus-járvány közepette készül temetésre menni, az utókor számára is pontosabb időintervallumhoz kötve az írás egyik pillanatát.

A Leli elnevezés a szerző, Szaniszló Judit bloggernevéből, a Zetor Leilából eredeztethető, de hogy mennyire azonosítható Leli magával az íróval, azt aligha lehet (és kell) meghatározni. A Petri György-díjas Szaniszló Judit (Beenged című műve utáni) második kötetében (és egyben első regényében) a szemünk előtt idéződnek föl és teremtődnek meg Leli családjának kálváriái, a maga három generációjának szekrénybe zsúfolt fényképeivel, maradandóbb formát öltött szüreti lakomákkal, lakodalmakkal és nagyszülői portrékkal. Leli az írás jelenében emlékeket keres az arcokon, melyek számára már sokszor nem jelölnek senkit, és készülő regényében kutatja azokat a történéseket, melyek keretet adhattak az adott pillanatnak – mert a képek mögött gyakorta ott húzódik egy-egy elfojtott narratíva is. Leli regénye így minitörténetekből, töredékekből konstruálódik, s ezek egy család fiktív és valós eseményeit mesélik el a háború borzalmait átélő Béres és Sükösdi nagyszülőkön át egészen a hetvenes években született Leliig és Kisgyuriig, miközben a sorsok egyre gazdagodnak a kötet mozaikdarabkáiban, hogy kellő kapaszkodókkal megírt, érdekfeszítő regénybe tömörüljenek. A könyv határozott, bölcs, letisztult mondatai a maguk hiányaival kérdéseket szülnek, okkeresésre, okgyártásra sarkallnak - még akkor is, ha első látásra nincsenek kiváltó okok. Mert erre törekszik Leli: hangot adni mindazoknak, akik továbbörökítették traumáikat, de a maguk jelenében nem tudtak, nem akartak beszélni arról, amit át kellett élniük. S ki lehetne erre alkalmasabb, mint egy magát kívülállóként definiáló nő, Leli, aki gyakran sír,  miközben „a sírás mint kifejezés, a bent kívülre rakása”? 

Leli írás közben fókuszál, ahogyan arra a regény felütésében föl is szólítja magát. Fókuszál a képeken föltűnő tárgyakra, egyszerre egyetlen képre, egymás után sok-sok képre, a mögöttük formálódó (és sosem egzakt) valóságra – és úgy fókuszál, ahogyan arra egy figyelemhiányos felnőtt nő csak képes lehet. Ahol pedig nem bír, nem tud valósághű lenni, a valóban megtörténthez közeledni - ott a fantáziájára hagyatkozik: az egy hétre néma édesapából Leli játékában egy egész életen át jelbeszéddel kommunikáló Gyuri lesz, míg Béres papa ismeretlen ifjúkora mellbevágóan felsorolásszerű mesévé sűrűsödik, második világégéssel és vesekárosodással és gyermekkorban elhunyt testvérekkel, melyben az egyszerű „van” végül a hasonlóan tömör „nincs” szóban tűnik el. Minden régmúlt esemény a mindenkori jelen kimerevített pillanatában rögzül a textusban, ahogy a felvételek is a megtekintés momentumának részeivé válnak. Ugyanakkor fényképhiány szintén szülhet narratívát: a gyermek Leli sosem látott fotográfiákat szülei nászútjáról, hiszen azok elkeveredtek, de nászút volt, az egészen bizonyos; s mivel Leli elméje az esküvői portrékra építkezik, történetében az édesanya menyasszonyi ruhában töltötte a mézesheteket, egy olyan kocsiban utazva, mely mögé egy tolószék, egy tricikli, egy Réka szekrénysor és egy „visszafogott” szocialista jólétet jelképező frizsider volt kötve – egy család tagjai, egy kisgyermek intellektusában leképeződve.

Leli - bevallott - kívülállósága egyben egyik erénye. Megfigyel, rögzít, kompozíciót alkot. Objektív nélkül is fényképez. Az utcák, belső terek eseményei Leli szemében snittekké, mininarratívákká válnak, melynek egyik példája az a munkabeszélgetésnek induló gyorséttermi csevej egy ismeretlen férfi és nő között, mely utóbb a szerelmi kommunikáció nonverbális jeleit mutatja - miközben Leli perspektívájából az idillbe (komikus módon) belerondít egy szemetes („így Leli szemszögéből olyan volt a jelenet, mintha egy nő egy lengőkuka tetejét fogná meg szemből két kézzel”).  A kötet folyamán megemlített tárgyak – a satupad mögé gyömöszölt cigarettacsikk, az utcán megszemlélt tolószék, a Sükösdi mama zsebeiben morzsolódó és őrlődő zsúrkekszdarabok - jelentésrétegekkel gazdagodnak, folyamatos revelációt nyújtva a befogadó számára; mikor már úgy vélnénk, fény derült a kekszek mögött húzódó tragédiára, egy újabb traumatikus esemény rakódik a rítusra; de hasonló módon nyernek csattanót Leli kisgyermekkorának hegedűleckéi is. Leli narrációja minden eseményt egyes szám harmadik személyben fogalmaz meg, ezzel biztosítva azt a distanciát, amely egy kép egészének befogadásához szükséges, mely némiképp hajaz Béres mama (akkor még Zsuzsanna) hajadonkorának egyik jelenetére: Zsuzsanna cselédként hiába szemléli az orra elé tartott damasztabroszt, csak a „hangyás cérnaszálakat” láthatja, az abrosz egészét sosem. Lelinek el kell távolodnia apjától, anyjától, nagyszüleitől, hogy az ő időszámítását megelőző entitásokként értelmezhesse őket. S ha már megfigyelés és rögzítés, szintén érdekes hatást kelthet (a maga mögöttes jelentésével) egy galériában készített fényképsorozat: ha a gép memóriája telítődne, vagy a készítőnek nem tetszenek a felvételek, lehetőség van a törlésre - ahogy az emberi elméből is eltűnhetnek bizonyos emlékképek, csak tragikus módon korántsem olyan akaratlagosan, akár egy fényképezőgép esetében.

Ha három generáció életét szemléljük, a nagyszülői, szülői, gyermeki szerepköröket is interpretálnunk kell. Van, akinek ez a játék könnyen megy (a nagymamaságában tobzódó Sükösdi mama), s van, aki alig, vagy egyáltalán nem boldogul vele (a Béres nagyszülők). Az apák és anyák etetnek, és édességeket csempésznek a gyerek orra elé, és édességeket dugdosnak a gyerek orra elől, és túletetnek szeretetből is, zavarodottságból is. Szülők és gyermekek között konfliktusok és ki nem mondott tragédiák húzódnak, melyek sokszor megemelt hangerőben és furcsa hangsúlyokban sűrűsödnek, miközben Leli hetvenes-nyolcvanas években zajló lakótelepi gyermekkora nosztalgikust érzést kelthet a befogadóban (ugyanakkor rávilágít a nehézségekre: a mozgássérült Kisgyuri akadályokba ütközik a miskolci panellakásban). A gyermek Leli számára nagyszülei mindig öregek, édesanyja, Juli örökre anya, ő, Leli mindig gyermek marad. Leli azonban magasra nő, életének egyik sarkalatos pontja pedig: az anyaság hiánya. Leli negyvenkét éves, de kívánságai ellenére (még) nem anya, s ez űrként fogalmazódik meg benne, miközben irigykedve szemléli ismerősei – sokszor talmi és filteres – anyák napi posztjait, vagy számolja ki magában azt, hol tartott az édesanyja az ő korában. Juli első terhességét leírva megfogalmazódik egy szakirodalmi mondat: „A várandósság lényegében fejlődési krízis, amely lehetőséget ad az identitás újraszervezésére.” (101.) Súlyos szavak. Mintha Leli életéből kimaradt volna egy állomás, mintha nem lépett volna túl egy szinten, miközben az anyaság Béres nagymama szemében (is) hiány, hiszen kortársai bírálják azért, hogy csak két gyermeket nevelt fel, és a kötet egyik legnagyobb tragédiája (tragédiái) az övé – ha szabad, lehetséges egyáltalán az emberi viszontagságok között hierarchikus viszonyt fölállítani.

Az írás – Leli alkotásra tett reflexív meglátásai szerint – nehezebb, mint a fényképezés. Szaniszló Judit sorai azonban kifejezők, súlyosak, gördülékenyek. Leli felfedez, múltat konstruál, traumákat halmoz és örökíttet át, felidéz és fikciót ír, úgy, hogy kötetének egy része sorsokkal való zsonglőrködés és játék. „Egy családregény cserepei”, a cserepek közötti hézagokkal, meseszerűen tömören és mellbevágóan, pont a hiányaival keltve a legnagyobb hatást. Ugyanakkor nem fojtóan komor: egy diabéteszes lábvizsgálatot egy elgépelt felirat, egy kórházi halált egy Mikulás-ünnepség ellensúlyoz. A regény egy ponton rámutat arra, Leli kiskorának boltja egyben a befogadó emlékezetének egyik épülete is. Leli családja és élete elválaszthatatlanul összefonódik a befogadó életével és családjával - lehetetlen nem kötődni hozzá. Szaniszló Judit kiváló regényt írt. „Kell lenni valami ismeretlen mitológiában egy magas növésű lánynak, aki nem tudja abbahagyni a sírást.” Most már van. Most már létezik.

     Szaniszló Judit: Leli élete

    Magvető, Budapest, 2020.

    264 oldal

Bolyai János történetét - a regény vallomása szerint - már Esterházy Péter is szerette volna megírni, ahogy létezik egy Németh László-féle dráma is; mindenesetre a szerző, aki Bolyai tárgyalásába kezd, nehéz fába vágja a fejszéjét; az íráskészségen és a megfelelő léptékű intellektuson túl szükségeltetik hozzá egy adagnyi matematikus-véna is....Láng Zsolt - csakúgy, mint Esterházy - matematika szakra járt az egyetemen. Ha valakinek meg kellett írnia ezt a kötetet, Láng Zsolt volt az. Lángnak a kutatáshoz (a feldolgozandó anyag mennyiségéhez képest) meglehetősen csekély, mindössze félévnyi idő állt rendelkezésére egy ódon svájci kolostorban, mely már önmagában is kaland volt, és a szerző úgy is kezeli: minden páratlan számú fejezet az övé, tehát a narrátoré, aki egy fiktív-valódi Láng Zsolt, aki Bolyairól ír egy regényt, ösztöndíjjal, kulturális és tudományos kalandokba bonyolódva, miközben sorsában Bolyai léthelyzetei is visszaköszönnek. És igen, akad egy krimiszál is... amely voltaképp a könyv háromnegyedénél bontakozik ki, egy gyilkosság keretein belül, mely nyomozását egy bűnügyi sorozatokból ismerős(nek tűnő) férfi vezeti, olyan játszi könnyedséggel kötve barátságot a narrátorral és feleségével, mintha csakugyan ifjúságának egyik kedvelt-csodált hőse volna.

A Bolyait - már csak a két cselekményszála miatt is -  két részre szokás osztani: egy szeretemre és egy nemszeretemre. Én nem tudok úgy tekinteni a Bolyaira, mintha két fél volna. Kedveltem a narrátor Svájcban tett bolyongásait (amelyekben például megismerjük az őrült szerző, Walser történetét), a CERN-ben tett kiruccanását, vagy mikor Bolyai írásait fejtegette, valami értelmet, valami fogódzót, valami újat keresve bennük, attól tartva, regénye hőse lassan maga alá gyűri őt. Bolyai János túl nagy, túl titokzatos, túl zárkózott figura volt - ezért is lehetett a sorsából ilyen összetett regényt írni. Mert a Bolyai komplex kötet. A valóság-fikción belüli valóság-fikció középpontjába a kirekesztettség-géniusz kettőse áll, a háttérben az apa (és Gauss) mindent betöltő alakjával, és azzal a  közutálattal és elmaradottsággal, mellyel János Erdélyben szembesült; igaz, mintha magának determinálta volna az őrült lángész sorsát. Nem lehet nem emberként tekinteni rá. Olvasás közben fojtogató a tudat, hogy lehet, hogy a legfőbb elmélet sosem fog összejönni, hogy minden kísérlete kudarcra kárhoztatott, időpocséklás, hogy hiába a nagyravágyás, nem vár Bolyai Jánosra semmi dicső. Csak az őrület és az elfeledettség. Hogy a csúcs az Appendix volt. Amely végül, mint tudjuk, feloldódik. Csak későn - ha valóban beszélhetünk olyasmiről az elismerések terén, hogy nem jöttek időben.

Ha a Bolyai nevet említjük, két lángészről szólunk - ez már önmagában véve is ritkaság. János alakját Lángnál is árnyalja a zseni édesapa, Bolyai Farkas erőteljes szelleme, akit Gauss egyszerre csodált (szóban) és sokszor hagyott cserben is; aki hatalmas lehetőséget látott a nagyobbik fiában, aki mindent és mindenkit túlszárnyalhat, egy zsenit, aki végre elhozhatja a világhírnevet a Bolyai név számára. Azonban ne feledjük, ha két matematikus kerül egy fedél alá, két, ekkora, univerzális elme, csekély vagyonnal megáldva (tehát a fiú professzora aligha lehet Gauss, és Erdélyben fog egyetemre járni), ott az elismerésen túl más érzelmek is terítékre kerülnek; hát éket (és örök szövetséget) ver közéjük a versengés is; melyikük a bölcsebb, ki él kinek az árnyékában....Bolyai Farkas szép kort élt meg, páratlan (?) tehetségét idősebb korában is kamatoztathatta, szenvedélyes leveleket váltva fiával, hol gúnyos vitába bonyolódva vele, hol éltetve őt és elméjét; összetett kapcsolat, erősen megragadva, hogy az olvasó is átérezi János gyűlöletét, elutasítását, magányát és fájdalmát, mikor  édesatyja távozik ebből a világból, vagy a keserűséget, hogy az ő fiai, bezzeg, buták; s talán ezért is van az, hogy az apa-fia jelenetek a legerősebb, legmegindítóbb pontjai a történetnek, a temető - jelenettel kezdve egészen a szellemektől terhes utolsó  János-fejezetig - ahol János előtt megjelennek múltja kísértetei és tulajdon kudarca, nagysága és kicsisége. (Ahogy bizonyára a két Straussról is zseniális regényt lehetne írni).

A Bolyai azonban nemcsak az érzelmek és a szerteágazó világ miatt erős,  hanem a motívumok terén is; ahhoz, hogy mindent észrevegyünk, legalább két olvasás kell. A matematikai-vonaltól kezdetben megrettentem, a nyelvem a nemeuklideszi geommetriában akaratlanul is megbicsaklott, ahogy komótosabban kellett olvasnom a prímszámokról, a boldog prímekről szóló elmélkedéseket is....de amikor János meggörbítette a síkot, ott én is megértettem valamit; s jólesett az érzés, hogy olyan dolgokról gondolkodtat el a kötet, melyekkel gimnázium óta nem foglalkoztam, mert teljesen más területeket mozgat meg, mint a bölcsészet, miközben, azt hiszem, mind a kettőre szükségünk volna. A világ érdekes és szép hely, a maga törvényeivel; érdemes rácsodálkozni, kutatni, megérteni - talán ebben rejlik a Bolyai szépsége. A nemeukleidészi elméletéhez egy Youtube-linket is kapunk, melyre azonmód rá is keresnem, meg is találtam az említett videót, tetszett ez a játék; ugyanakkor érdekes kérdés, később mi lesz a hiperhivatkozás a sorsa, ha lekerül a felületről az említett felvétel, vagy pár évtizeden belül megszűnne a videómegosztó oldal; a könyv kiadásaiból ez a sor is törlődni fog? Vagy átíródik valami mássá? S milyen jó kezdeményezés lehetne már, ha bizonyos, tudományos kérdéseket boncolgató kötetekhez QR-kódok is tartoznának, amelyek interaktívabbá tennék az olvasásélményt - és modernebbé az irodalmat.

Persze, megértem, a Bolyai miért megosztó kötet. Engem meghatott és megdolgoztatott, de bizonyos az is, hogy nem ismer tabut; az első komolyabb Bolyai-féle matematikai-fejtegetést úgy ismerjük meg, hogy János szeretkezés közben az elméletein töpreng, amely persze sokoldalas, elnyújtott jelenethez vezet (némiképp meg is mosolyogtatott a dolog, vajon hány hasonló fejtegetést tartalmaz majd a regény...). Megértem, ha valakit ez eltántorít, hiszen pár évtizeddel korábban ilyesfajta Bolyai-regényt aligha adhattak volna ki - ahogy eleinte az is elrettentő lehet, hogy az első fejezet részletes, tehát az emberben felmerülhet a félsz, olyan kötet lesz ez is, melyben teljes bekezdések erejéig főzik a kávét. Majd magával ragad. Elgondolkoztat. A két történetszál ritmust ad a történetnek, ugyanakkor motívumok által össze is kapcsolja a jelen és múlt fejezeteit, kiegészít, egyetemes-érzést nyújt. A Bolyai Jánossal foglalkozó részek ugrálnak az időben (és a térben is, ugyebár), így mutatva rá a dolgok összefüggéseire és egyetemességére, arra, hogy milyen élete lehetett Jánosnak egy erdélyi és egy német zseni mindent betöltő árnyékában, egy 19. századi világvége-posványban, nyugalmazott katonaként. Azt hiszem, egyszer újra el kell olvasnom. Nagy munka lehetett benne; a fiktív részeiben is, a valóságtöredékeiben is, a jelenben is, a múltban is. Daniel Kehlmann A világ fölmérése óta álmodoztam a Bolyai - könyvről, hát 2019-ben végre megkaptam, és nem keltett csalódást. Nagyon örülök, hogy végre megírta valaki; s  olyan komplex kötet lett, melyet a Bolyaiak elméje megérdemelt.

Nárcisz: Egy könyv, amely a viszonzatlan szerelemről szól

Mathias Énard: Iránytű

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A szerelmi szál ebben a Goncourt-díjas kötetben eleinte csupán barátság...Franz hosszú-hosszú éveken át, a mesés keletet is bebarangolva próbál közelebb férkőzni a keletkutató Sarah-hoz, majd álmatlan éjszakáján olyan történeteken mereng, melyek középpontjában voltaképpen Sarah áll: híres zeneszerzők szerelmei, közös utazások, egzotikus mesék, sivatagi bolyongás vagy Wagner Trisztán és Izoldája. Sarah-t végig Franz szemein keresztül szemléljük, hát nincsenek hibái, Franz pedig egyszerre szórakoztató és aranyos, a regények tutyimutyi tudósa, aki rendületlenül próbál közelebb férkőzni a szeretett félhez, hogy aztán vörösödő fejjel bújjon vissza csigaházába (és kutatási témáiba). Nem a legkönnyebb olvasmány, olyan, mintha sok-sok esszét olvasna az ember, de magával tud ragadni, ha a stílusához hozzászokunk... És persze ott A nagy Gatsby is - Gatsby és Daisy szerelme a húszas évek pergő, talmi amerikai világában ugyan nem az azonnali visszautasítás könyve; a legköltségesebb udvarlás regénye ez, amelyben az elveszett időt (és fiatalságot) kísérli meg Gatsby visszahozni a Daisy iránt érzett szerelmében, a háború utáni elveszett nemzedék tagjait is jelképezve ezzel. Tizenéves koromban nagy kedvenc volt, és a mai napig emlékszem arra, hogyan áradoztam Fitzgerald stílusáról az egyik csoporttársamnak elsős egyetemista korunkban egy előadás előtt - és azóta is jóban vagyunk.:) Minden tizenévesnek érdemes lenne legalább egyszer a kezébe vennie.

Gyűszűvirág: Egy könyv, amelynél csak tettetted, hogy szereted 

J. R. R. Tolkien: A szilmarilok

Valamiért sosem tudtam közel kerülni Tolkien Szilmarilokjához; még úgy sem, hogy rajongtam a szerzőért kamaszkoromban. A Húrin gyermekeiről szóló részletek - persze - elvarázsoltak, és Beren és Lúthien szerelmét is sikerült megkedvelnem az évek folyamán (igaz, utóbbit főleg az Alan Lee által illusztrált kiadásban - a Húrin gyermekei kötethez a mai napig nem gyűjtöttem össze a kellő lelki erőt). Kiskori énem azonban bizonyosan tagadta volna (talán tagadta is?), hogy a Szilmarilok NEM nyerte el a tetszésemet....még nem vettem a bátorságot, hogy újra nekifussak. Se angolul, se magyarul. Egyszer, talán.

Orgona: Egy könyv, amely az első szerelemről szól 

Thomas Mann: A varázshegy

Első kötetem Thomas Manntól; most olvastam, és nagyon megszerettem, és ahogy az ifjú Hans Castorp rajong Madame Chauchat-ért ... az egyszerre aranyos és esztelen - bár nem tudom, mennyire esik az első szerelem kategóriájába, ahogyan A varázshegy sem elsősorban romantikus történet. Kiskoromban továbbá kedveltem az ikerfiúkról (és egyikőjük szerelméről) szóló Kis Fadette-t is (akár újra is olvashatnám), és persze ott van a többi ifjúsági kötet is, például a Bezzeg az én időmben vagy az Éljen a száműzetés;  Boris Vian Tajtékos napokja pedig már nagyon ott mocorog a várólistámon.

Jácint: Egy könyv, amelynek szomorú a vége

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Nem tudom, mennyire szeretném Ian McEwan kötetét, ha ma kerülne a kezembe, de húszéves koromban nem tudtam volna rosszat mondani róla; azt hiszem, sikerült egy olyan életkoromban olvasni, amikor szükségem volt rá. A gazdag lány és a szegény fiú szerelme a második világháború árnyékában mindennapinak hangozhat, de mindehhez csatlakozik egy erős, írói csavar és sok-sok háborús szenvedés és pátosz. Én is írós kislány voltam, mint Byroni, de remélem, csupán ennyiben emlékeztetek rá ... még ha sok mindent meg is lehet (és kell is?) bocsátani neki. A filmet is újra szeretném nézni már; van valami hipnotikus az írógépek kattogásában.

Bazsarózsa: Egy könyv, amely zavarba hozott 

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton. 

Szeretem Murakami Haruki köteteit, mert úgy ír az élet (néha furcsaságokkal átszőtt) dolgairól, hogy nem nagyon szokott gondot okozni az olvasásuk - de ahogy a szerelemről fogalmaz, az sokszor  zavarba ejt. A Kafka a tengerpartonban az Oidipus-átok elől menekül egy fiú, és olyan emberekbe botlik, akikben mintha ....nos, azt hiszem, ezt lehet sejteni. Szerettem, de olyan dolgokat kavart föl bennem, amelyeket én nem  mertem volna papírra vetni. A Színtelen Tazaki Cukuru zarándokávei szerelmi szála sem volt egy egyszerű eset, de az a kötetet is közel áll hozzám - a Norvég erdőt mostanában fejeztem be, azt is megkedveltem, és annak is megvoltak azok a pillanatai, amelyekbe egy tömegközlekedési eszközön bizonyára belepirultam volna.

Tulipán: Egy könyv a legszebb szerelmi vallomással 

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Egy öreg házaspár, aki  útra kel a rögös-babonás Britanniában....valóban olyan romantikus ez? Látszólag nem - aztán meg - mégis.... nagyon erős az a ragaszkodás, amely a regény utolsó fejezeteiben visszaköszön. Egyszerre mesés a kötet és középkor-valóságos, amelynek középpontjában Ishiguro egyik kedvelt témája, a kollektív és egyéni trauma, az emlékekkel való megbirkózás bonyolult folyamata áll. Talán ez a kedvenc Ishuguro-kötetem. Kedvelem azt a korszakot (és vidéket), amelybe elvezet. A furcsaságaival és lovagjaival egyetemben.

Krókusz: Egy könyv, amely megnevetetett

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

G. Szabó Judit: Hárman a szekrény tetején

Életem egy bizonyos szakaszában nagyon nagy (nagyon nagyon nagy) szükségem volt Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című művére; a mai napig idézgetek belőle, ha nem jól alakulnak a dolgaim (pl. "Köztudott, hogy végtelen számú világ létezik, egyszerűen azért, mert végtelen tér áll rendelkezésre. Mindazonáltal nem mindegyiken van élet, ezért a lakott világok száma véges. Bármely véges szám osztva a végtelennel, jó közelítéssel nullát ad eredményül, így az Univerzum átlagos népsűrűsége nullának mondható. Ebből következik, hogy az Univerzum népessége, maga is zéró, vagyis azok a személyek, akikkel időnként összefutunk, csupán a zabolátlan fantázia termékei")....elsősorban mégis inkább G. Szabó Judit Hárman a szekrény tetején című könyvét mondanám, amelyet  9-10 évesen, két másik pöttyös kötettel egyetemben  kaptam kézhez (Bálint Ágnes: A repülő dívány és a Nina&Nicki sorozat harmadik kötete); ez volt az első könyv, amelyet önálló olvasásara szereztünk be  egy könyvesboltban édesapám jóvoltából....nagyon sokszor olvastam, és megnevettetett és az egyik legjobb nyári gyerekkönyv, amelyet csak el lehet képzelni.

Árvácska: Egy könyv, amely arra késztetett, hogy fontos és nehéz témákról gondolkodj

Életrajzok

Annyira adja magát Móricz Zsigmond Árvácskája....És ugyan nem tudnék egyetlen címet mondani, de az életrajzok nagyon meg tudnak viselni....kiskoromban átrágtam magamat néhányon, sokszor idő előtt, és rossz érzések kavarogtam bennem tőlük (de nem az írások minősége miatt) (Dániel Anna: Erzsébet királyné; Kertész Erzsébet: Elizabeth) - de két évvel ezelőtt József Jolán: József Attila élete című kötete is mellbevágó érzés volt. Sokszor azonban nem is kell konkrét kötet ahhoz, hogy valami elgondolkoztasson... elég egy rövidke életrajz vagy életpálya is.... például József Attiláé és Radnóti Miklósé.... a végső verseik nagyon le tudnak húzni a mélybe, ugyanakkor gyönyörűek, a leírtak fájdalmas volta miatt is, s azért, mert annyira nyíltak és őszinték... és szépek. 

Százszorszép: Egy könyv, amely egy erős női barátságról szól

Szabó Magda: Für Elise

Nincsen kedvenc Szabó Magda - regényem, nem is tartom a világ legnagyobb Szabó Magda-rajongójának magam, mert olyan erős, jellegzetes stílusa volt, hogy szüneteket kell tartanom a kötetei olvasása között (az Őz című regényével még tartozom - most az van tervbe véve; de élénken bennem él, hogy a Megmaradt Szobotkának mennyire megérintett).  19 éves koromban olvastam először - és mindeddig utoljára - a Für Eliset, és akkor nem lett a legkiemelkedőbb Szabó Magda - művem, de azóta is sokszor gondolok rá; épp első éves voltam a Debreceni Egyetemen, esszét kellett írnom belőle, így az egyes jelenetekhez tartozó helyszíneket nagyon élesen láttam magam előtt (és nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy Cilit Szabó Magda Szobotka Tibor első feleégéről mintázta...). Ez hét éve történt...lassan megérek arra, hogy újra elolvassam. 

Paul Auster nagyon sokat meríthetett Borgestől, s nem csak a Don Quijote-szeretete terén; a stílusuk és témáik is hasonlóak, ahogy a New York-trilógia és a 4 3 2 1 esetében is  sokszor emlegették már Borges nevét - az utóbbi regényben egy konkrét Borges-novella is visszaköszön (Az elágazó ösvények kertje). Borgest olvasni némiképp olyan, mintha Auster világában merülne el az ember; tehát, ha valaki Borgest kedveli, Austerrel is érdemes megpróbálkoznia; gondosan kimért és adagolt szavak, amelyekben minden gondolat a kellő helyén van, melyekben nincsen hangsúlyeltolódás, már-már enciklopedikusan pontos és megfontolt, s annak ellenére is (vagy éppen amiatt?) élvezhető, mert többet mesél, mint amennyit megmutat. Mert mesélni tud, akárcsak a régi nagyok; történeteiben nem akadnak fölösleges szavak, az írások hamar befogadhatók,  a szöveg átgondolt és fölépített, akár egy építmény, mégis szerteágazó és ezerféle jelentéssel bíró, egyszerre logikus és kreatív. Ráadásul Borges a csattanók mestere is volt, tehát műveit olvasva egyszer sem éreztem azt, hogy egy-egy történet önkényesen ér véget, hogy nem hagy maga után semmi űrt, még azt az érzést sem, hogy baj az, hogy nem értettem minden egyes rétegében - miközben valóban nem értettem minden egyes rétegében.

A kötetet felütő novellákat nagyon tudtam szeretni. A sorok megkövetelték a figyelmemet, s ha az elmém korántsem volt olyan gyors, mint a Borgesé, azért igyekeztem, és sűrű, kerek kis történeteket kaptam, melyek a világ működését fejtegették, összetett módon és biztos kézzel. Nem is tudom, melyik Borges-novella nyerte el a leginkább a tetszésemet; az első, a nagyon ismert  Tlön, Uqbar, Orbis Tertius elsőre számomra nehéz kezdés volt, hogy a Don Quijote-történet szellemessége lenyűgözzön, hogy érdeklődve kövessem a Babiloni sorsjátékok menetét, a mindenre emlékező fiút vagy bebolyongjam az univerzumot leképező könyvtárat. Akadtak írások, melyek Dél-Amerikába kalauzoltak, miközben Borges az ókori  világokat, a misztikus helyeket részesítette előnyben; olyan vidékeket, ahol egy ifjú hős kísérője egy rhapszodosz, ahol végsősoron minden szimmetrikus és matematikailag megmagyarázható, ahol az emberek vonaton közelítik meg a halált, vagy labirintusokban bolyonganak, gyilkosságokat fejtenek meg, olyan tudósok elméleteit követve, mint Nietzsche vagy Schopenhauer... Itt minden felfejthető, itt minden kategorizálható és lexikonokba gyűjthető, hogy a végső igazság aztán mégiscsak rejtve maradjon az emberi tekintet előtt: mennyire kiismerhető a világ, hol lakik a végső értelem, miképp  ágaznak szét az emberi sorsok, hogyan sokszorozódik a világ a tükrökben, milyen a teremtés, hogyan akar temetővé válni maga a teremtett... s mindebben ott a detektívregények analitikus gondolkodásmódja, akár a gyűjtemény címadó novellája esetében is (amely voltaképpen egy nyomozás története).

Nem sűrűn olvasok novellásköteteket, és amelyek végül a kezembe kerülnek, azokat vagy félbehagyom, hónapokig nem érek a végükre, vagy úgy érem el a hátlapot, hogy közben könyörtelenül átugrottam néhány novellát. A halál és az iránytűt nem halogattam túlságosan, nem is hagytam ki írásokat; eleinte zseniálisnak tartottam, majd a közepe táján kezdtem úgy érezni, nem nyűgöz már le annyira, mint az első oldalain; vagy Borges későbbi novellái voltak kevésbé acélosak, mint a korábban keletkezettek, vagy én szoktam hozzá Borges stílusához akkorra már annyira, hogy ne gyakoroljanak rám kellő hatást - miközben a kötet második felében is akadtak bőven írások, persze, melyeket kiemelkedőnek tartottam; s egyik novellára sem mondanám, hogy rossz, hogy érdektelen volt (s ez gyűjtemények esetében nálam ritkaság).  Borges nem az a szerző, akinek a műveit egy kemény munkanap után sorban és könnyedén olvastam el, mert feszült figyelmet követelt, mert stílusa tudományosan pontos és sűrű, de éppen így kapcsol ki; hogy aztán bevezessen minket az általa olyannyira kedvelt labirintusok világába, vagy kinyittasson velünk egy enciklopédiát. Én mindenesetre szerettem elveszve lenni benne. Hiányoznak a labirintusai. A világ egyik legkülönlegesebb elméjű novellaszerzője volt.

  Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű

  Európa, Budapest, 1998, 1999, 2008

  338 oldal

 Norvég magány

Minden norvég férfi magányos? Ha az eddig olvasott norvég kötetekből indulok ki, feltétlenül. A hatvanhét esztendős Trond lányaitól távol, egy roskatag kunyhóban kívánja eltölteni azt, ami életéből még hátramaradt, rettegve a téltől, de abban a reményben, hogy végre maga lehet a sorsa ura; ám szemközt egy férfi bukkan föl, aki éppolyan magányos, akárcsak Trond; s az ősz végi ködös tájban járva keresztezik egymást az útjaik. A névtelen idegen ismerősnek tűnik, az arca legalábbis a régi időket idézi, olyannyira, hogy Trond emlékezni kezd, felidézve azt az 1948-as nyarat, amelyet tizenötéves korában édesapjával töltött, a norvég-svéd határ közelében, s mely során felnőtt, mert olyan események estek meg vele, hogy föl kellett már nőnie.

Trond egyetlen nyarában összesűrűsödik mindaz, amely a felnövéstörténetek sajátja: szerelem (itt egy idősebb nő iránt), barátság (a merész Jonnal), apjához és anyjához fűződő viszonya, azok változásai, a csalódottságérzet, a féltékenység, meg annak a tudata, hogy cserben hagyták, semmibe vették, nem törődtek vele. A rövid kötet erős jelenettel kezd, azzal, amikor Trond és Jon elindul, hogy kora reggel elkössék egy gazdag birtokos lovát, majd a kaland váratlan fordulatot vesz, kitör egy égiháború, Jon olyasmiket cselekszik, amiket nem várnánk tőle, és Trondnak az édesapjától kell megtudnia, miért is; s bár ekkor azt hihetnénk, Jon válik a történet középpontjává, később inkább lesz Trond édesapja a cselekmény mozgatórugója, mint a traumán átesett barát.

Per Petterson rövid, atmoszferikus mondatokkal él. A szereplők a svéd-norvég határmezsgyén, erdőmélyén bóklásznok, nyáron és az ősz végén, a téltől tartva és szabadon, ahol az asszonyok szeretetteljesek, az idő zord, a táj gyönyörű, a fizikai munka kemény, de a férfiak végső soron maguk rendelkezhetnek arról, mikor éreznek fájdalmat. Az édesapa és fia kapcsolata szoros, más regényekhez mérve talán túlságosan is az; mindenesetre jólesett kivételesen arról is olvasni, hogy egy apa mennyire büszke a fiára, arra, hogy az mennyire erős és ügyes, csaknem férfi már - hogy aztán róla is kiderüljön egy-s más, a második világháborús német megszállással kapcsolatban, melyről a szereplők többnyire hallgatnak, mert hallgatniuk kell, s így az édesapa sem mesél a fiának, pedig 1940 környékén nem sűrűn tartózkodott odahaza; s a cím is egy újabb töltetet nyer, hiszen  nem csak Trond és Jon váltak lótolvajokká életük során.

A Lótolvajokat nagyon szokták szeretni. Én is sokat vártam tőle; korábban a szerző Megtagadom című kötetét már olvastam, s bár tetszett, sokáig kerülgettem Pettersont, mert emlékeztem arra, a Megtagadom mennyire letaglózott egy villamosút során, és  nos...ugyanazt a hatást érte el nálam a Lótolvajok vége is. Hatott rám érzelmileg, nagyon is; sokszor megindított, s vannak olyan jelenetei, melyek iszonyatosan közel kerültek hozzám (az apa-fia kapcsolat, a határon való átlovaglás, a közös öltönyvásárlás az édesanyával)...ám sokszor éreztem azt is, hogy a szövegben túl gyakori a véletlen, hogy a karakterek egyes reakció nem kellőképpen megalapozottak, hogy a cselekmény diktálja csak, hogy így vagy úgy cselekedjenek, hogy megszegjék a társadalmi normát, hogy a  saját vérüket kövessék. Petterson számomra néha túl kiszámított motívumokkal is él: az ősz végén élő idősebb Trond, a kamasz nyara, a határ, 1999 novembere.... - más jelenetek azonban magukkal ragadtak, gondolkodásra késztettek (például rá kellett keresnem Magritte festményére, a Not to Be Reproduced-ra) s akadtak érdekessebb fejtegetések is, például, hogy mennyire vonulhat ki az ember a társadalomból, hogy mennyiben éljük a saját sorsunkat, vagy hogy mikor veszi át egy embertársunk az életünkben a főszerepet. Mert az ikrek és a szerepcserék, sorsismétlések regénye is ez. Meg persze az áhított magányé. És ez az, amit Petterson kíválóan tud ábrázolni - hogy hogyan vágyják a szereplők a magányt - s a békét - a vadonban.

Eredeti cím: Per Petterson: Ut og stjæle hester

Eredeti megjelenés éve: 2003

Scolar, 2018

Fordította: Földényi Júlia

272 oldal

 Akarsz-e játszani?

Ez a történet egy kisfiúról szól. Egy kisfiúról, aki Dél-Norvégiában él, valahol Tromøyában, van egy bátyja, Yngve, egy ápolónő édesanyja, aki néha feledékeny, de jószívű, és egy édesapja, aki kedvelt tanár, látszólag fess és összeszedett, de mind a két gyermekét szigorúan bünteti - a legkisebb vétségekért is. A kisfiú neve: Karl Ove Knausgård. Az ő útját követhetjük nyomon, az összes gyermekkori kalandjával és megszégyenülésével egyetemben, mikor először érkezik meg az iskolába, mikor első ízben lesz szerelmes, mikor focizni kezd és falja a könyveket (köztük Ursula K. Le Guin Szigetvilág varázslóját is), fogalmazásokat ír és még úszásra is beíratják a szüleit, hogy aztán ott szégyenüljön meg rikítósárga, virágos úszósapkájában, mert az nem egészen olyan, mint a többiekké.

A Játék más, mint a Harcom-sorozat első két kötete, a Halál és a Szerelem:  alig mutatja meg benne magát az érett, negyvenéves Knausgård. A felnőtt narrátor csak a kötet legelején van jelen, mikor a hetvenes évek norvég korszelleméről értekezik, régi fényképek közt kutkodva, kívülről szemlélve önmagát, rámutatva arra, mennyire idegennek hathat számunkra egy egykori felvétel: ez csakugyan én vagyok? Eltávolodik a kisbabától, az új lakóhelyre érkező családot szemléli, utóbb azonban minden gyermeki és naiv lesz, de a hangja hiteles, meggyőző marad, sőt, egyre inkább felismerni véltem benne a gyermekkort, azt, hogy mennyire tengernyi és szétfolyó az idő, azt, hogy egy felnőtt nézőpontjából nem történik semmi rendkívüli, de egy kisiskolás számára minden félelmetes és kaland - a környéken dolgozó munkáslegényeken át a csövekben zubogó melegvízig. Megvallom, ennyi aprólékosságot eleinte nehezen viseltem, még Knausgårdtól is - később mindinkább bevont a világába, mert fölfedezni véltem benne a nagybetűs gyermekkort, egy gyermekkorét, mely Knausgård esetében sokszor nyomasztott is, mivel rossz volt olvasni, a kisfiú mennyire fél az apjától, s érezni véltem a torkomban a gombócot, amikor jött az Apa, aki hol büntetett, hol nem, kiszámíthatatlanul, őrült módra, hogy azt kívántam, bárcsak messzire kerülnének tőle, bárcsak lépne már az édesanya.

Ahogy a felnőtt Karl Ovéval, a kicsivel is lehetetlen nem azonosulni - bár tagadhatatlanul művel bosszantó (néhol nagyon bosszantó) dolgokat is. Félős, (túl)érzékeny gyermek, aki többnek tekinti magát társainál, és ezért sokaknak a bögyében van; nem mer úszni, és zokog, és néha kislánynak nézik, s kamaszkorában csak úgy jellemzik: a "femi." Persze, szerelmes is, barátkozik a szomszéd gyermekekkel (főleg Geirrel; aki nem, nem azonos a második kötet Geirével), s mikor hazatér, s nincs otthon az édesapa, akkor idillibb és jobb, s Yngve is többnyire kedves, rendes vele (a sorozat folyamán nagyon megkedveltem Yngvét; bár kétségtelen, ebben a részben előszeretettel hozza rá a frászt a kisöccsére); s bizony ott vannak a kötetben azok a kiegyensúlyozottabb, otthonosabb jelenetek is: például egy goffrisütés a konyhában, mikor nincs jelen a családfő, vagy az a nagyon szerethető és megmosolygotató jelenet, mikor Karl Ove és Geir megvallja szerelmét a szép nevű Anne Lisbetnek ("Kedves Anne Lisbet / A szívünk össze van törve / Gyere vissza hozzánk / Hallod / Nagyon szeretünk").

Ez a gyermekkor azonban nem végig idilli, nem felhőtlenül boldog. S ennek a legnagyobb okozója sajnos: az édesapa. Itt jobban ki van fejtve az, amit a Halálban Knausgård csak pedzeget, hogy hogyan keserítette meg az életüket a férfi, de ugyanakkor benne rejlett az egészben egy finomabb apa-fia kapcsolat is, valami halvány szeretetféle, vagy legalábbis, igyekvés; ami magyarázattal szolgál arra, miért siratta el Karl Ove az édesapját, ha egyszer a halálát kívánta. Karl Ove felmenti az édesanyját, őt nem hibáztatja semmiért, de nyilván felmerülhet bennünk a kérdés, az anya mennyit érzékelt abból, ami otthon történt, miért nem volt jelen, amikor baj adódott, miért gondolta azt, hogy nem lehet gond az úszóedzésre vásárolt holmikból, és a többi -  de tagadhatatlanul ő volt az a személy is, aki meleg családi hátteret tudott teremteni a fiai számára, amikor azoknak a leginkább szükségük volt erre.

Ez volt az első Harcom-kötet, amely esetén nem bántam volna, ha egy-két mozzanatot kihúznak; de tetszett, hogy Knausgård stílust váltott, nem félt ezt megtenni, s továbbra is működött a szövege. Vakon követem, bármiről is ír. Knausgård ezúttal nem csapong, a gyermek és kiskamasz él benne, fokról fokra haladva, hitelesen, azt is mesteri módon ábrázolva, mikor Karl Ovét már egyre felnőttesebb dolgok érdeklik, és bátyjával együtt zeneőrült lesz, vagy tombolni kezdenek benne a hormonok, és élénk érdeklődést mutat osztálytársnői iránt - s persze jönnek azok a tipikus kamaszos bénázások is. Imádtam a benne rejlő ártatlanságot meg annak elvesztését és hiányét. Ha a hetvenes években felnőtt, norvég férfi lennék, ez lenne életem regénye - de így is azonosulni tudtam vele. Több időt vett igénybe, hogy ráhangolódjak Karl Ove világára, mint az előzmények esetén, de mikor ez sikerült, kedvenc lett ez is. Ott pihen már a szekrényemben, s örülök, hogy ott van. Rajongok Kanusgårdért. Nem tud nekem csalódást okozni.

(Az édesapáról és gyermekeiről egyébként egyetlen felvétel kering az interneten; és az nagyon aranyos).

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐

Eredeti cím: Karl Ove Kanusgard:  Min Kamp. 3.

Eredeti megjelenés éve: 2010

Fordította: Patat Bence

Magvető, Budapest, 2018

416 oldal

Ó, Asle, merre visz az utad?

Miután Knausgård-rajongó lettem, muszáj volt megismerkednem Jon Fosse köteteivel is. A huszonhét esztendős Fosse volt ugyanis Karl Ove egyik oktatója a bergeni íróakadémián, s mint olyan, Knausgård regényfolyamának egyik szereplőjévé vált, egy visszahúzódó, megfontolt, dörmögő figurává, a Harcom-sorozat ötödik darabjában. A hátsó borítón is az egykori tanítvány ajánlása olvasható, mely kedves gesztus, s bár Fosse máshogy ír, mint Knausgård, de nem eltérő minőségben (Fosse az egyik legelismertebb norvég író), csak különböző utakat járva. Fosse 2019-es műve, a Szeptológia első darabja például egyetlenegy mondat, mely pont nélkül hömpölyög, egyre hosszabbra és hosszabbra duzzasztva önmagát, alkalmanként kérdőjellel megtörve a ritmust, de önön mondandóját  még tovább feszítve, nem sok szereplőt mozgatva, és nem is túl hosszan, és ha valamit el lehet mondani róla, az bizonyos, hogy nehezen teszi le az ember,  s elég nagy vállalkozás lenne azt mondani, hogy mindjárt, csak ezt a mondatot még befejezem.

A másik név két férfi története, akik mintha egyazon személyt jelölnék, eltérő életutakkal. Ők Asle. Azonos korú norvégok, egymás barátai, akik szomszédos településeken élnek, festők, őszbe hajló lobonccal és nagy, fekete kabáttal, magányba burkolózva. Ám míg az egyik özvegy és gyermektelen, az italról leszokott, rózsafüzéres katolikus, addig a másik kétszer elvált, s bár születtek gyermekei, azok nem hederítenek rá; élete egyetlen célja, hogy bánatában halálra vedelje magát - vagy belesétáljon a tengerbe. Az özvegy Asle emellett sikeres festőművész is, aki megfelelő fizettség fejében értékesíti képeit, egy közeli galériában, még akkor is nyereségesen, ha meggyőződése, hogy a leghamisabb darabok kelnek el a leggyorsabban;  s jóban van szomszédjával, de a férfi húgának karácsonyestéjén inkább nem kívánna részt venni. S miközben özvegy Asle a műteremből hazafelé igyekszik, megérzi, mi fenyegetheti barátját, Aslét, s bár tétovázik, s először nem áll meg, végül mégiscsak az aggodalom kergeti őt vissza  a hóverte Bjørgvinbe, másához.

Van valami hipnotikus Fosse egyetlen mondatában. Sajátságos világot teremt, a maga feketeségbe burkolózó novemberével, közvetlenül az adventi időszak előtt, mikor a legsűrűbb az éjszaka.  Magával ránt, egy alagúton vezet végig, melyben azonban látni lehet a fényt. S ezt keresi a főhős is: a sötétség mélyén megbújó fényt. Teli van szóismétésekkel, s szinte szédítő, hisz az özvegy Asle mintha kívülről szemlélné önmagát, amikor a másik Asle jár a fejében, s hogy a helyzet tovább bonyolódjék, az özvegy Asle feleségét Alsenak hívták, míg húgát Alidának, barátját pedig Åsleiknek. S mivel a mű elején alkotott festmény is két, egymást keresztező vonal, a két Asle szimbóluma, az olvasás elején sajnos nem tudtam szabadulni attól a cinikus gondolattól, hogy A másik név túlságosan megformált írás ahhoz, hogy élvezni tudjam, egy olyan regény, melynek motívumai és ismétlései is csupán azt a célt szolgálják, hogy bizonyítsák, a kötet írója magas irodalmat művel. Egyszóval: öncélú. Egy játszótéri jelenet azonban annyira lenyűgözött (ritkán olvasni ennyire játékos és érzéki szerelmet), hogy rögvest árnyalta a véleményemet, s a regény második felét olvasgatva egyre esendőbbé és őszintébbé vált a szöveg, egyre hihetőbbé és szánandóbbá a két Asle, s kezdtem úgy érezni, hogy a történet már a maga útját járja, hogy egyre szerethetőbb és szabadabb, hogy nem nyomja agyon az írói szándék.

Egy alkoholista és egy özvegy művész sorsa komor történetnek tűnhet.  A kötet legfőbb motívuma azonban a fény. Ezt keresi Asle a festményein, ezt nyújthatja neki a barátja, egykori szerelmei, istenhite, s ezt látja meg ragyogni a fiatal szerelmespárban is - és még a hó is hullni kezd, egy inkább esős városban.  A másik névnek nincs lezárása, folytatódik a következő hat kötetben, vélhetőleg egy-egy újabb mondatban, amely azonban magyar fordításban még nem jelent meg (Norvégiában egyszerre két kötet látott napvilágot, tehát A másik név csak ennek a fele). Azt hiszem, ez is egy olyan regény, melyet akkor kezdek majd igazán értékelni, ha pár évtized múlva, érettebb fejjel, esetleg újra elolvasom; de így is sikerült megszerettetnie magát velem, az összes motívumával egyetemben. Várom a folytatást (lehetőleg kevesebb elütéssel - de a tükrözött oldalszámok ötletesek voltak). És most már tényleg nagyon kedvet kaptam a többi norvég szerzőhöz is (Per Petterson például már ott csücsül a polcomon).

Értékelés: 4,5/5

Eredeti cím: Jon Fosse: Det andre namnet. Septologien I.

Eredeti megjelenés éve: 2019, Oslo

Fordította: A. Dobos Éva

Kalligram, Budapest, 2019

264 oldal