Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön, és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami „nyugtalanító diszharmónia” árad róluk, „hibásan fogtam fel a témát”, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy „Hajnali háztetők”.

Nagyon szeretem Ottlik Géza Iskola a határon című alkotását, ahogyan azokat a regényeket is, amelyekben szóba kerül a festészet. Az Iskola a határon-nal az érettségire készülődve találkoztam először (a faktos tanárnőm egyik kedvenc regénye volt), s már akkor is gyakorolt rám egy hatást; de csak évekkel később kezdtem el igazán értékelni, amikor az egyetemi záróvizsgára tanulva egészében olvastam újra, és akkor úgy fejeztem be az olvasását, hogy ez bizony gyönyörű volt, még akkor is, ha nem mindig sikerült olyan tempóban haladnom vele, ahogyan előzetesen terveztem.  Az Iskola a határon az egyik legkedveltebb magyar könyvemmé vált. Van egy hangulata, egy embersége; egy komor-nosztalgikus világa, mely mesteri módon mutatja be az élet fonákjait és szenvedéseit és elviselhetetlenségét, s a művészet és a barátság nyújtotta kiutat.  

Ottlik Hajnali háztetők, Buda és Továbbélők című  műveit már régóta halogattam, s nem bántam meg, hogy a Hajnali háztetők végre sorra került - annak ellenére sem, hogy továbbra is az Iskola a határont tekintem a legjobb Ottlik-műnek. A mindössze százoldalas, akár egy délután alatt kiolvasható kötet egy festményről szól, mely a Hajnali háztetők címet viseli. A mű a festő, Both Benedek (Bébé) barátját ábrázolja, a néhai Halász Pétert (Petárt), hegedűvel a kezében; előtte egy ruhátlan, gyönyörű nő, másik oldalán egy utcalány, Lili. Halász Péter halála után sokan azt szeretnék, ha Both Benedek levakarná a két, botrányra okot adható női figurát, ám erre Bébé nem hajlandó; helyette mesélni kezd, szépen, sorjában, előzetes szándékai szerint tárgyilagosan, hogy ki is volt az a Halász Péter, és kik voltak azok a nők, akik a képen körbevették.

Both Benedek és Halász Péter alakjai az Iskola a határon katonaiskolájából már ismerősek lehetnek a befogadó számára. Meg is örültem nekik; Halász Péter az a fiú, aki miatt Bébé a kadétiskolába vágyik, s aki végül az első csalódást okozza Benedeknek Kőszegen. Bébé egy affajta Ottlik-alteregó, ha bizonyára nem is a tökéletes mása; s ha nem tudom az elbeszélő nevét, nem valószínű, hogy fölfedezem az azonosságot a két karakter között. Ebben a kötetben Bébé már felnőtt ember, huszonéves (később ötvenhez közeli), így a Hajnali háztetők egyszerre az Iskola a határon folytatásának is, meg nem is; nem sok közös van a két műben, hacsak az iskolásévekre tett utalásokat nem számítjuk, meg azokat a jeleneteket, amelyek mind a két alkotásban előfordulnak: amikor Petár és Bébé radírgumit szándékoznak lopni egy írószerboltból, amikor egy nyár folyamán vérszerződést kötnek, vagy hogy Bébé mennyire rajong Petárért elemista korában.

A huszonéves Halász Péter (Petár) notórius hazudozó. Aranyifjú és szélhámos. Ugyanakkor hihetetlenül jóképű, szerencsés és mosolygós is, mely karakterjegyek sokszor kihúzzák őt a csávából. Életét mesékből építi föl, fölméri beszélgetőpartnerét, a kedvére tesz, s mindenkinek azt regéli, amit az illető csak hallani szeretne (már ha nem hibázik mellé). Éjszakáit kétes lebujokban tölti, és minden pénzét elkártyázza; egy született dzsentri, a második világháború előtti borgőzös Budapestről. Bébé azonban kedveli, talán gyerekként egy kicsit szerelmes is volt belé, és mind a kettejük szívét megdobogtatja a bájos és gazdag Alisz - míg Halász Petár életében ott a Raguza bár örömlánya, Lili is.

"Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege."


A Hajnali háztetők úgy egy szerelmi háromszög (négyszög?) és barátság története, hogy egyszer sem éreztem úgy,  szentimentálissá válna. Akár az Iskola a határon esetében, itt is nagyon erős a regény hangulata: a második világháború előtti Budapesten a fiatal hősök estélyekre járnak, egyenesen a pénzes Rózsadombra, udvarolnak,  irigykednek, isszák az abszintot és próbálnak meg ébren maradni akkor is, ha unalmasra sikeredett az éjszaka. A nyarak egyik fő helyszíne a Balaton; Petár sokszor részeg, hajnalban kaptat a taxik után. Talán Bébé az, aki miatt Petárt nem tudtam végérvényesen elítélni. Petár csak a saját érdekeit nézi, s kétes a híre is, de Bébé, valamiért, kedveli, s mi Petárt Bébé szemein keresztül ismerjük meg, Bébé jóvoltából követjük az útján.

Persze, mindez semmit sem érne, ha nem lenne annyira erős a Hajnali háztetők stílusa. Nincsenek fölösleges bekezdései vagy szavai. Ottlik Géza mondatai súlyosak, egyszerűek és sokszor rövidre szabottak;  semmit nem bonyolít túl, szavaiban sem esik túlzásokba, de mindig annyira hatásos marad, hogy olvasás közben egyszer sem éreztem azt, el-elkalandozna a figyelmem. Mintha ecsettel festene, vászonra, erőteljesen és érzékletesen, s főleg a szöveg közepetáján éreztem, hogy húz magával a történet, hogy egyre nehezebb letennem, hogy mennyire mesteri, hogy egy lektűrre hajazó témát (szerelmi évődés egy prostituálttal és egy gazdag gyártulajdonosnővel a második világháború előtti Pesten), sosem visz el a teljes lektűrség irányába; úgy egyensúlyozik a története súlyával, akár Halász Petár teszi azt a háztetők fölött, a budapesti ablakok szürke párkányain, a hajnali fényben.

A regény végén választ kapunk arra, miért kapta Both Benedek képe a furcsán hangzó  címet, és Ottlik még csavar is egyet a történetén. Az egyedüli negatívum, az, hogy a történet túl rövid volt - mire elmerültem az általa fölvázolt miliőben, már be is kellett fejeznem az olvasást. Számomra ez a kötet csak ritkán juttatta eszembe az Iskola a határont; a hangulatával és szerelmeivel annál inkább a Jó estét nyár, jó estét szerelmet; s szerettem az írásra és a festésre tett reflexióit. Valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a rövidke regényt, és lassan a Továbbélőkre és a Budára is muszáj lesz sort kerítenem.


Értékelés: 4,5/5

Ottlik Géza: Hajnali háztetők
Eredeti megjelenés éve: 1957
Magvető, Budapest, 2020
120 oldal

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

by on szeptember 19, 2020
Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi mu...
By dátum: Nincsenek megjegyzések:

"Megálltunk a lakásom alatt az utcán. Egymásra néztünk. Közelebb léptem, és megöleltem.
-Akkor holnap találkozunk - mondtam.
-Igen - bólintott. - Jó éjt!
-Az ajtón belépve megálltam, és egy másodperc múlva újra kimentem, még egyszer látni akartam.
Egyedül sétált lefelé a dombról.
Szerelmes voltam belé.
Akkor meg mi a fene fájt annyira?"
A Halál után jött a Szerelem... Knausgård önéletrajzi ihletésű, hatrészes Harcom sorozatának második kötete magyarul jóval barátságosabb címet kapott, mint az azt megelőző, Halál című darab - Norvégiában a sorozat tagjai csupán sorszámokat kapnak, alcímeket nem. A norvég Kanusgård  az édesapja halála után második házasságának történetét meséli el benne (hamarabb, minthogy az első feleségéről részletesebben is szót ejtene), újfent szakítva az időrendiséggel, elvont  és kacifántos gondolatmeneteket és esszérészleteket illesztve történetébe, melyek középpontjában a szeretett nő, Linda Boström áll. 

A kötet elején a norvég származású Knausgard...nyaral. És  rühelli a semmittevést. 2008 nyara van, s a komor-komoly Karl Ove épp befejezte a Harcom-sorozat első kötetét és három gyermekével és feleségével tölti a szünidőt Svédországban. A gyerekek még  nagyon picik, és elszaladgálnak és vattacukrot és fagyit kérnek és játékokat automatából és szamárháton lovagolnak és rossz cirkuszi előadást néznek és ott az állandó veszély, hogy valami bajuk esik, miközben a két felnőtt már lejárta a lábát és éhes, miközben nincs a közelben egy valamirevaló étkezde sem, és mindez annyira ismerős, idegtépő és nosztalgikus, hogy lehetetlen nem azonosulni vele. Karl Ove mindezt egy hosszúra nyúlt (de annál élvezetesebb) gyerekzsúr leírásával folytatja, majd a kötet középpontjába a szerelem kerül: az első találkozás egy írótáborban, a szerelem eufóriája, a visszautasítás, a viszonzás, a közös lakás Stockholmban, az első apróbb veszekedések, az első nagyobb veszekedések, az első gyermek várása és születése, Karl Ove második, kutyafuttában írt regénye vagy éppen az a nőies férfiszerep, amelyben a skandináv férfiak oly gyakran találják magukat. Ott áll hát Karl Ove, körülötte három ordítozó és sipítozó gyerek és babakocsi-tologatás és bevásárlás és házimunkák töltik ki mindennapjait,  miközben majd' szétfeszíti a vágy, hogy írjon, hogy megalkossa új kötetét, hogy jusson egy szabad órája magára.


Linda és Karl Ove is az irodalom berkein belül mozogtak, már első, 1998-as találkozásukkor is. Megismerkedésükkor Knausgård már megjelentett egy díjnyertes regényt, ahogyan a huszonöt esztendős Linda is debütált  egy verseskötettel. De életükben jelen volt  a kudarc is: Knausgård évekig nem volt képes megírni következő regényét, Linda pedig kétszeri próbálkozásra sem nyert felvételt  a Drámaakadémiára. Mind a ketten művészlelkek, szélsőségesen élik meg  érzelmeiket: Linda, akárcsak édesapja, bipoláris depresszióval küzd, de a regény egyik (talán legemlékezetesebb) jelenetében Karl Ove is brutális formában fordul maga ellen a visszautasítást követő férfias kínban. A könyvbeli Knausgård továbbra is tépelődő, (irreális) szégyenérzettel teli hős. Olvasott, intelligens,  ugyanakkor kishitű; egy olyan író, aki hajlamos az alkotói válságra, és  kedveli és keresi a magányt, melytől Linda annyira retteg. Ugyanakkor nem szívbajos - én legalábbis nem tudnám elképzelni magamról, ahogy egy véget ért házasság után telefonálok egy ismerősömnek a szomszédos országba, akiről már azt sem tudom, hogy hogyan néz ki, hogy jövök, máris, holnap, repülök. S Karl Ove eleinte tényleg ismeretlenül kóvályog Stockholm utcáin, majd  látszólag minden adott lesz ahhoz, hogy beköszöntsön a stockholmi családi idill. De Knausgardnak ez nem elég. Ő írni akar.

A regény témáit nem lehet csupán a szerelemre és az apaszerepre redukálni. Knausgård Norvégiából költözik Svédországba, így szóba kerülnek a két ország közötti különbségek is, a lakhatás, a viselkedés és a nyelvek terén - például a norvégul beszélő Karl Ovét mintha nem mindig értenék meg a svéd fővárosban. De a könyvben ott rejlenek a Halálban már fölvetett kérdések is: mennyire befolyásol minket egy szörnyű gyerekkor, hogyan látnak minket mások, hogyan szemléljük mi magunkat. Karl Ovét gyötri, mások hogyan észlelik őt, ahogyan a körülötte lévő embereket maga is a saját szűrőjén (s a nyelven) keresztül értelmezi. Kötetében megfogalmazza, mások hogyan látják őt: személye egy olyan párbeszédnek a témája, melyet a kiadóként dolgozó Geir-rel folytat, s melyben a férfi meglehetősen fölmagasztalja barátját, melyet az író tompít; de amikor egy interjúban olvas magáról, az nem bizonyos, hogy éppen a kedvére való, ahogyan a róla készült portrék sem. S azt is érdekes megfigyelni, hányszor ábrázolja a felületeken visszatükröződő arcát a regény során Karl Ove, vagy hangsúlyozza kishitűségeit, félelmeit, kételyeit, vagy mondja azt saját, díjakat bezsebelő, elismert regényire, hogy középszerűek, nem elég jók, nem megfelelők.

A férfi írása továbbra is rendkívül értelmes és őszintének ható. Könnyű empátiát érzeni iránta - én legalábbis két kötet és számtalan megtekintett interjú után már képtelen vagyok elfogultság nélkül beszélni róla. Bármilyen irodalmi mű vagy film, amit a lapjain említ, azonmód előrekerül a képzeletbeli listámon (Dosztojevszkij néhány műve, az Apokalipszis most, Charlie Chaplintől a Modern idők, amely még a híresen boldogtalan(?) Karl Ovét is megnevetteti). Ugyanakkor könyve nem nélkülözi az iróniát és a humort sem. Van itt balul sikerült forgalmi vizsga, babazene foglalkozáson "haldokló" Karl Ove (annyira el tudtam képzelni az arcát!), vagy egy olyan jelent, melyben a mindenórás Linda egy összejövetelen beragad a fürdőszobába, és Karl Ove úgy van vele, hogy neki kellene, férfiasan, berúgni az ajtót, de, mivel még sosem rúgott be ajtót, fél, hogy balul sül el a dolog, s még szerencse, hogy a társaságban akad egy bokszoló, aki kihúzhatja őt a bajból. De van valami mulatságos abban a szégyenben is, amikor Karl Ove egy veszekedés hevében először vág falhoz egy poharat, és a pohár képes nem eltörni, vagy amikor Karl Ove elejti a mobilját a metrómegállóban, és van olyan szerencsétlen, hogy a telefon egy ismeretlen nő táskájában landol (és mégis, hogyan kukkantson bele egy férfi egy idegen nő táskájába?)
"Az első nyilvános felolvasásom Kristiansandban volt, néhány héttel az első könyvem megjelenése után. Négyen jöttek el rá. Az egyikük, nagy megelégedésemre, a régi történelemtanárom volt, Rosenvold, akiből időközben iskolaigazgató lett. A felolvasás után odamentem hozzá, hogy beszélgessek vele. Mint kiderült, alig emlékezett rám, és valójában azért jött el, hogy az este három előadója közül a másodikat, Bjarte Breiteiget meghallgassa, és találkozzon vele.
Ennyit a hazatérésről. Ennyit a múlton vett bosszúról."
Ebben a kötetben valószínűleg mindenkinek megvannak azok a jelenetei, melyek az olvasás pillanatában közel állnak hozzájuk - és amelyek idővel változhatnak is. Ahogyan a kicsi Vanja büszke aranycipőjére, majd miután kis társnői nem csodálják meg azt, már annyira nem....ahogyan Karl Ove egy kávézóban a Karamazov testvéreket olvassa napi szabad egy órájában....ahogyan Linda és Karl Ove szabályos háborút vív a zenét maximális hangerőn hallgató szomszéd nővel....ahogyan a férfi a karjában hazacipeli a kislányát és mérhetetlenül szereti... egy apás szülés... vagy amikor Karl Ove saját magán fejezi ki szégyenét, annak egy  szélsőséges formáját választva. Karl Ove elbeszélése visz magával. Azt érzem, amit ő érzett, amit akkor éppen halálosan komolyan gondolt - az összes szégyent, kétséget, kétségbeesést. Átérzem azt a határtalan eufóriát, amit az írótáborban érez, amikor szerelmes lesz, de értem azt a mélységes fájdalmát is, amikor nemet mondanak neki; és úgy élem át azt, hogy milyen apává válni, hogy nő vagyok és még nincs gyerekem, vagy hogy milyen lehet negyvenévesnek lenni, hogy tizenöt évvel fiatalabb vagyok, vagy azon tépelődni, hogy mikor és hogyan írjak, amikor érzem, írnom kell.

A Harcom továbbra is megőrzi botránykönyv - jellegét, s bár kérdéses, hogy Karl Ove mikor mennyire őszinte, furcsa belegondolni, hogyha tíz évvel ezelőtt a szerző előtt veszem a kifliket egy bevásárlóközpontban, akkor én is szereplője lehetnék a köteteinek. 2003 szilveszter estéjén például ismerősei megnyílnak egymás előtt, kudarcaikat nevetik ki, súlyos, traumákkal terhelt gyermekkoraikról értekeznek. Borzalmas beszélgetés, meglepően nyílt és őszinte, amiről az ember feltételezi, köztük marad - s bizonyára Knausgård előzetesen egyeztetett a szereplőkkel, s valószínűleg torzít is az ott és akkor elhangzottakon, de mégiscsak furcsa, hogy végül egy traumákkal terhelt csevej többmillió olvasó szeme elé került. De hasonlóan kérdéses, Linda bipoláris depressziója és kilengései mennyire köthetőek a világra, s a történethez azért az is hozzátartozik, hogy Linda (már a könyvek sorozatos megjelenése után) ideg-összeroppanást kapott, pszichiátriára került, és bár 2014-ben még született egy negyedik gyermekük, 2016 végén elváltak - Knausgård jelenleg Londonban él, brit partnerével, akitől 2019-ben megszületett az ötödik gyermek is.

Karl Ove regénye mindennapi és megnyerő. Olyan sok jelenet van benne, amely ismerős lehet az olvasóknak, annyira könnyű vele azonosulni... Karl Ove elméje sajátos módon működik, s úgy válik ismerősömmé, hogy jóval többet tudok (vagy tudni vélek) róla, mint bármelyik barátomról vagy családtagomról valaha is. Mintha a terapeutája lennék, de sosem tudhatom, melyik emlék mennyire konstruált, s mennyi a tudatos és mennyire a tudattalan,  mennyi benne az irodalmi játék; de amikor őszintének hat, akkor annyira nyers és nyílt, hogy muszáj vele tartanom. Önmagammal is szembesít.  Ez egy olyan sorozat, melynek tagjai évtizedek (évszázadok?) múltán is relevánsak lehetnek, hiszen az életről szólnak, mindennapi helyzetekről és frusztrációkról és  emberi érzésekről, dilemmákról s félelmekről és örömökről, éljünk bárhol is a világban, vagy legyünk akárhány éves felnőtt emberek is- ráadásul úgy, hogy a kötet a 20. század utolsó negyedének és a 21. század elejének pontos és részletes svéd-norvég korrajzává is válik majd. Továbbra is Knausgarddal tartok - még akkor is, ha félek, mit tartogatnak a következő kötetek... ez egy meglehetősen rögös út lesz.

 Értékelés: 5/5

 Karl Ove Knausgård: Szerelem (Harcom 2.)
 Eredeti cím: Min Kamp. 2.
 Eredeti megjelenés éve: 2009
 Fordította: Petrikovics Edit
 Magvető. Budapest, 2017
 586 oldal

Karl Ove Knausgård: Szerelem

by on szeptember 04, 2020
"Megálltunk a lakásom alatt az utcán. Egymásra néztünk. Közelebb léptem, és megöleltem. -Akkor holnap találkozunk - mondtam. -Igen -...
By dátum: Nincsenek megjegyzések:

"Az emberi tévtanok világának egyik legkiirthatatlanabb tétele, hogy minden aranykor vagy a múltban volt, vagy a jövő hozza."
Micheal Chabon 2000-ben megjelent, Pulitzer-díjjal jutalmazott regénye két New York-i fiatalemberről szól, akik 1939-ben álmodnak egy nagyot, és belevágnak  a képregényüzletbe. Történetük azonban nem a képregényekkel kezdődik és nem is (feltétlenül) azokkal ér véget.  "Bámulatos kalandjaik" során bűvészmutatványokat hajtanak végre és háborúkat vívnak; hol jogi vitákba bonyolódnak, hol antiszemita emberekkel szállnak szembe, hol a frontvonalakon küzdenek. S ahogyan híres karakterük, a Szabadulóművész harcol a világ összes béklyói ellen, úgy kell megküzdeniük azokkal a láncokkal a fiúknak is, melyeket rájuk bilincselt az élet.

Sammy Klayman (Clay) és Joe Kavalier tizenhét-tizennyolc éves zsidó fiúk és unokatestvérek, akik Brooklynban találkoznak először. Joe (Josef) eredetileg Prágában lakik, ám a zsidótörvények következtében családja megpróbálja elérni, hogy kimenekítsék az országból. Miután hosszas huzavona után Joe-tól mégis megtagadják, hogy átlépje az országhatárt, kénytelen egykori bűvészmesteréhez, Kornblumhoz fordulni, aki minden leleményességét latba vetve tudja csak kijuttatni a fiút a segítőkész amerikai rokonokhoz. Sammy-nek élénk a fantáziája, és tele van ötletekkel, míg Joe amatőr bűvész és tehetséges rajzoló. Együtt megalkotják a Szabadulóművészt, míg beköszönt Amerika és a képregények aranykora; de Európa már lángokban áll,  és az árnyak gyülekeznek az Államok  fölött, s lassan Kavalier új otthona is belesodródik a háborúba.

 Kavalier & Clay története harsány és színes, akár a regény borítója. Bűvésztrükkök, szabadulások és kártyapaklik, kalandos történetek és rácik és fiatalok váltogatják egymást, olyanok, akiket hajt a tetterő és az ambíció - de még a zsidó mítoszok híres alakja, a prágai Gólem is a tiszteletét teszi. Ritkán olvastam olyan regényt, melyben ilyen magabiztos lenne a stílus; egyszerre kacifántos és könnyed, mintha Michael Chabon a kisujjából rázná ki a történetét, s nem fél se humorosnak, se megindítónak lenni, vagy akár több mint egy évtizedet ugrani az időben, amikor a cselekmény úgy kívánja, s a történetébe valóban létező embereket (Salvador Dalí, Orson Welles és Jack Kirby) és történelmi eseményeket is belecsempész. Az ismeretterjesztő részletekből pedig azt is megtudhatjuk, hogyan alakult ki a képregény műfaja, hogyan néztek ki a debütáló kiadványok, s hogyan indultak el  egész világot meghódító útjaikon az első amerikai hősök.
"Joe is kísérletezett: próbára tette a rendelkezésére álló eszközöket, és sokkal többet és érdekesebbet talált bennük, mint bármikor azelőtt. De a perspektíva és az árnyékolás vakmerő alkalmazása, a szóbuborékok és képfeliratok radikálisan új elhelyezése, és mindenekfelett a narratíva és a kép integrálása a művészien szétzilált, elmozdított panelekben, melyek széthúzódtak, összezsugorodtak, körré kerekedtek, két teljes oldalra tágultak, átlósan meneteltek a lap egyik sarka felé, legombolyodtak, mint egy filmszalag képkockái - mindez kizárólag az író és a rajzoló teljes együttműködése révén válhatott valóra."
A Kavalier & Clay hangulatos és eleven regény, a pezsgő harmincas-negyvenes-ötvenes évek Amerikájába helyezve történetét. Szerettem a benne buzgó kreativitást: ahogyan a fiúk előhozakodnak üzleti terveikkel Anapol előtt, ahogy egy éjszakai séta során megalkotják a Szabadulóművészt, együtt lelkesedve és tervezgetve, ahogyan a koffeintől felpörögve, kis csapatban végigrajzolják az éjszakákat, karaktereket alkotva, szövegeket megírva és színezve és kihúzva, hogy az adott lapszámok még idejében a boltok polcaira kerüljenek; vagy ahogyan továbbfejlesztik a képregényekben megjelenő rajztechnikákat és paneleket, filmes megoldásokat is belecsempészve lapjaikba. De megismerkedhetünk a siker mámorító ízével is, amikor a Szabadulóművész szép számú rajongótáborra tesz szert, és azzal, hogy egy rossz szerződés miatt a fiúknak alig csurran-cseppen valami, mikor földolgozásokra kerül a sor. A regény legmeghatóbb jelentei azonban Joe kisöccséhez, a mindössze tizenegy esztendős Thomashoz kötődnek: a folyós-zsákos bűvésztrükk, de leginkább az a prágai találkozás, mikor Joe - teljesen véletlenül -  belebotlik a kiürített lakásuk előtt szunnyadó, hazavágyó kisöccsébe, s még egy alkalma adódik arra, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná Európát. Egy szomorú esemény pedig csak még súlyosabbá válik azáltal, mikor rádöbbenünk, hogyan kapcsolódik egy, a könyv elején lévő részlethez.

 A regény másik erősségét  a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok adják. Sammy és Joe az egyik legszerethetőbb főhősök, akikről valaha olvastam. Mind a kettejüknek megvannak a maguk erősségei és gyenge pontjai, előtörténetei, motivációi, akár csak a képregényekbe rajzolt hőseiknek. Sammy tele van lelkesedéssel, és gazdag fantáziával áldotta meg a sors, de több benne az akarat és az ambíció, mint a valódi rajztehetség; míg egy betegség következtében a lábai gyöngék. Joe a tökéletesnek ható hős, aki szolgamód dolgozik, éjt-nappallá téve, hogy elegendő pénzt gyűjtsön, és kijuttassa családját Prágából. Nagyon emberi, kínlódó, tépelődő, akit egyszerre ér a szerencse és gyötör meg a sors, s aki általában szimpátiát és szánalmat kelt az emberekben. De hasonlóan szerethető a Holdpillét ihlető, tűzrőlpattant illusztrátor, Rosa Saks, a Hollywood felé kacsintgató, keménykötésű Tracey Baker vagy Joe Kavalier kisöccse, az aranyos Thomas, akit Joe nagyon szeretne újra látni már, de mintha minden ellene dolgozna abban, hogy kimenekítse a fiút a borzalmak közül. És persze, ott vannak a regény főgonoszai is, akik nem  nem is minden esetben a velejéig gonoszak; nekik is megvannak a maguk hátterei, ha látszólag csak a profitot nézik is.
"Csak a szerelem képes feltörni egy dupla acél Bramah-zárat."
Ha már képregényekről van szó, a regény nem kerülheti el az eszképizmus témakörét sem. Szabadulni sokféleképpen lehet: valódi bilincsekből, ahogyan mondjuk Houdini tette; olyanokból, melyet a mindennapok megszokásai, vagy az elvárások kulcsolnak ránk; vagy helyekről, ahol egészen bizonyosan a halál várna ránk - ahogyan Joe menekül Hitler elől. De szabadulhatunk a pőre, durva valóságtól is, mégpedig a fikció segítségével.*  A Kavalier & Clay egyik fő kérdése, hogy feltétlenül baj- e, ha menekülünk a valóság elől, amikor az már túlságosan terhessé válik a számunkra. Joe tehetetlennek érzi magát Amerikában, szeretné viszont látni édesapját, édesanyját, kicsi öccsét,  nagyapját, de az egyedüli dolog, amit tehet, hogy egy olyan emberfeletti hőst alkot a Szabadulóművész (Escapist) személyében, aki helyette is Hitler ellen harcol, s kiszabadítja azokat az embereket, akiket ártatlanul vertek láncra; a Szabadulóművésznek pedig eredetileg ugyanolyan gyönge a lába, akár Sammy-nek. Ők, az alkotók és a képregények olvasói is a valóság elől menekülnek, mikor elolvassák a lapokat, de ugyanakkor a Szabadulóművész tükrözi is a környező, háborús világot, s reményt ad arra, hogy a gonosz legyőzhető; hogy létezhet egy mindenek fölött álló hős, aki megoldja, amire a puszta emberi nem képes; vagy hogy a gyönge lábú emberekből is lehetnek hősök még. A fiktív történetekben ugyanakkor magunkra is ismerhetünk, és fel is vérteződhetünk a valósággal szemben, hogy képesek legyünk erősebben visszatérni az életbe, ha már újra készen állunk rá.

A Kavalier & Clay egy jó, gördülékeny és biztos stílusban megírt, nagyon szerethető és emberi karaktereket felvonultató regény. Főleg a második kötetnél éreztem azt, hogy sodor a cselekmény, és meghat, és nem szeretnék még a végére érni, és odáznám az olvasást... egyszerre vidám, humoros és tragikus, és bár nem én vagyok a képregények elsődleges célcsoportja (kiskoromban talán három példánnyi képregényt birtokoltam, igaz, azokat szerettem lapozgatni), ez a történet maximálisan beszippantott, s ha tudnék rajzolni, kedvet kaptam volna arra, hogy egy képregényhőst gyártsak én is. Így viszont a rajzolást inkább rábíznám a Kavalier & Clay-re...és ez is egy olyan könyv, melyből előbb-utóbb muszáj lesz beszereznem egy saját példányt.

 *Ahogyan az Michael Chabon művében is megjelenik, a  képregényeket Fredric Wertham pszichológus 1954-ben kiadott „Az ártatlanok megrontása“ (The Seduction of the Innocent) című kötete állította pellengérre, igaz, ő nem az eszképizmusra hivatkozott, hanem egyéb, általa ártalmasnak tartott mozzanatokat ragadott ki a kiadványok paneljeiből, s mutatta be könyvében.

 Értékelés: 5/5
Eredeti cím: Michael Chabon: The Amazing Adventures of Kavalier & Clay
Eredeti megjelenés éve: 2000
Fordította: Soproni András
XXI. Század, Budapest, 2019
1. kötet: 384 oldal
2. kötet: 464 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
"Tracey minden idegszálával koncentrált, amikor ezzel foglalkozott, addig nem nyomta meg a lejátszás gombot, amíg Fred és Ginger pontosan abban a pozícióban állt, ahogyan ő akarta: a teraszon, a murvafürt és a dór oszlopok között. Akkor pedig olvasni kezdte a táncot, amire én sosem voltam képes. Ő minden látott, a padlóra hulló structollat, Ginger hátán a gyenge izmokat, azt, hogy Frednek mindig erővel kellett felhúznia a megdöntésből,  amivel megtört a folyamat, a táncrutin. Neki feltűnt a legfontosabb is: az előadásba oltott táncóra. Fred és Ginger tánca mindig táncóra is egyben. Abban az értelemben, hogy maga a táncóra az előadás. Fred nem szeretettel nézett Gingerre, még csak nem is megjátszott szeretettel. Hanem úgy, ahogyan Miss Isabel nézett ránk: csak el ne rontsd ezt vagy azt, el ne felejtsd ezt vagy azt, kezet fel, lábat le, forgás, térd, dőlés."

A Swing Time cím (és a könyvborító) egy táncosokról szóló regényt sejtet, de a történetnek csak egyetlen pillére maga a tánc - az elnevezést  egy régi Fred Astaire és Ginger Rogers-féle zenés-táncos filmből kölcsönzi, melyet a főhősök kislánykorukban előszeretettel néznek. A Swing Time két barátnő története. Mind a ketten egy  londoni lakótelepen nőnek föl, a nyolcvanas években, vegyes házasságból származnak (de éppen fordítva - az elbeszélőnek az édesapja, míg barátnőjének az édesanyja afroamerikai), együtt járnak táncórákra és közösen bámulják iskola után a régi musicaleket és álmodoznak arról, hogy egy napon ők is híres táncosokká válnak. Kettejük közül jól láthatóan Tracey a tehetségesebb. Ő az, aki táncos vonalon folytatja tanulmányait, míg az elbeszélő (főleg édesanyja hatására) hagyományos középiskolába jár, egyetemre megy,  médiatanulmányokat folytat, egy meglehetősen gondtalan álláshoz jut egy zenei stúdiónál, majd huszonkét éves korában elszegődik a híres, New York-London székhelyű ausztrál popénekesnő, a fiktív Aimee mellé. A két barátnő élete ezután végkép más irányt vesz. Az elbeszélő a luxusban élő Aimee-t segíti, aki többek között Nyugat-Afrikában jótékonykodik, míg Tracey a színpadon és a magánéletében keresi az útját, s sző összeesküvés-elméleteket, s miután egy furcsa ügy miatt hosszú évekig nem beszél gyermekkori barátnőjével, az elbeszélő a színpadon látja csak újból. A műsorfüzetből pedig azt is kiderítheti végre, hogyan alakult Tracey karrierje, mennyire valósította meg álmait, eljutott-e a West Endre és ha igen, hányszor.

A Swing Time a női sorsok regénye. A két főhős közül kiskorától kezdve egyértelműen Tracey az erősebb személyiség - igaz, a labilisabb is. Imád másoknak ellentmodani, a saját feje után menni, lázadni és történeteket kitalálni, de emellett gyors észjárású és szenvedélyes, csinos táncos is. Az elbeszélő mellette jóval személytelenebbnek, gyermekibbnek hat. Kiskorától kezdve a harmincas évei első feléig követhetjük nyomon (nagyobb vonalakban és az időben ugrálva), de Aimee közelében sem anyagi gondjai nincsenek, sem a lakhatása miatt nem kell aggódnia. Igaz,  cserébe magánélettel sem rendelkezik -  Afrikában is úgy szemlélik őt a helybéliek, mintha sosem nőtt volna fel. Csakúgy, mint a két fiatal lány, az idősebb női szereplők is eltérő módon próbálják megvalósítani álmaikat. Mind Aimee, mind az elbeszélő édesanyja önmegvalósításra törekszik. A hófehér bőrű Aimee tipikus idősödő popsztár-alkat, aki  (néha közepesnek bélyegzett) zenés-táncos tehetségével járja a világot és Afrikában jótékonykodik úgy, hogy nem érti meg az ottani viszonyokat. Két gyermekét dadák nevelik, utazik, ünnepségeket rendez, fölösleges dolgokat vásárol, furcsa viszonyokat folytat, és pénzért látszólag mindent megkaphat. Meglehetősen énközpontú.  A főhősnő édesanyja a tanulás által próbál politikai karriert építeni, szociális kérdéseket kutatva, autodidakta módon képezve magát, főleg a közösségekért küzdve és a korrupció ellen harcolva.  Szorgalmasan tanul egy kisgyermek mellett is, aki több figyelmet követelne magának - s hiába rajong érte fehér bőrű férje, egyszerű életével sosem nyeri el az ambiciózus asszony kegyeit. Az öntudatos, jamaicai asszony önmegvalósítása így áldozatokkal jár. Tracey fehér bőrű édesanyja megint más személyiség. Az ő egyedüli célja, hogy lányából híres táncost faragjon, s nincsenek is egyéb igényei és álmai.
"-Tudod, miről olvasok most?
-Nem.
-A sankófáról. Tudod, mi az?
-Nem.
-Egy madár, amely hátranéz, így - hátrafordította gyönyörű fejét, amennyire csak tudta. -Afrikai. Hátrafelé néz, a múltba, abból tanul, ami régen történt. De egyesek sosem tanulnak."
A történet rengeteg témát ölel fel -  egyszerre talán túl sokat is. Egyrészt a szegénység-gazdagság kettősét mutatja be, a New York-i pénzszórást Nyugat-Afrika mélyszegénységével ütköztetve, s mivel az utóbbi a szereplők számára idegen, a segítség sem minden esetben célravezető vagy praktikus. De érinti az oktatás szerepét is (az elbeszélő édesanyja a politikusi karrier felé kacsintgat, míg Aimee-ék egy lányiskolát építtetnek Afrikában), a kulturális sokszínűséget, az afrikai gyökerekkel való szembesülést, a régi rabszolga-kereskedelmet; vagy a nők függetlenségi törekvéseit, mikor olyan lehetőségek jutnak már nekik, melyek az őseiknek nem adatott meg. Azt, hogy hogyan próbálják megőrizni függetlenségüket a nők vagy vállalnak gyereket vagy egyensúlyoznak mind a két szerepben egyszerre. De ott van a regényben a feketére festett fehér táncosok (blackfacing) vagy más kultúrák kisajátításának problámaköre, vagy az a szomorú tény, hogy az afroamerikai színésznők és táncosok sokáig csak a cseléd, dadus szerepét tölthették be a színpadon, a főszerepet sosem.

Számomra a Swing Time leginkább a kisebb jeleneteiben működik. Abban, ahogyan Tracey azt meséli, mindenfajta teketóriázás nélkül (az amúgy börtönben ülő) édesapjáról, hogy csak azért van távol, mert Michael Jackson egyik háttértáncosa (és testőre), és szerepel  a Thriller klippjében is ("a második sor szélén, jobboldalt"), s csak akkor tér majd haza, amikor Michael Jackson a közelben turnézik. De érdekesek a londoni szórakozóhelyek jelentei is, az elbeszélővel és Amiee-vel, vagy  kelt nosztalgikus érzést az, hogyan utánozzák a lányok a musicalek táncjeleneteit, azokat videókazettán újra és újra visszapörgetve, ámulva Fred Astaire és Ginger Rogers mutatványain vagy Michael Jackson moonwalkján.

A történet néhány pontján úgy éreztem, túl sok témát szeretne magába zsúfolni a regény - barátságot, női sorsot, vegyesházasságot, Afrikát, táncos- és zenés karriert... Aimee (Madonnára emékeztető) idősödő popsztár-életmódját néha sztereotipikusnak éreztem, és a kötet szerelmi huzavonái és az azokból következő féltékenykedések számomra furcsának hatottak. A szereplők sem feltétlenül szerethetőek mindig. De kiskori barátságokról s azok későbbi alakulásáról mindig érdekes olvasni (Elena Ferrante Nápoly regényeit még mindig nem olvastam, de mindenképpen tervezem), és Zadie Smith természetesen és jól ír. A Swing Time is könnyen olvastatja magát, ha nem is minden pontjában tökéletes - s mindenképpen tervezem, hogy még több kötetet is el fogok olvasni az írónőtől.

Értékelés: 4,5/5
Eredeti cím: Zadie Smith: Swing Time
Eredeti megjelenés éve: 2016
Fordította: Dudik Annamária Éva
Borítóterv: Hlatki Dorottya
Helikon, Budapest, 2019
594 oldal


Egy táncos jelenet a Swing Time című filmből:
....és egy 2018-ban készített interjú az írónővel:












By dátum: Nincsenek megjegyzések: