Nem csak némafilmes

 
"Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrálást igyekeztem elsajátítani, azt gyakoroltam, hogyan tudok csak egyvalamire gondolni és semmi másra. Monomániás élet volt, de nem tudtam másképp élni, különben szétmorzsolódom."


 

Fekete-fehér filmtekercsek surrogása, burleszkfilmek sztárjai, bukdácsolás és nevettetés... azt hiszem, Paul Auster rajong a filmekért, és ebben a kötetében arra is lehetősége adódott, hogy a filmes megoldásokat az irodalomban is megjelenítse - Az illúziók könyvében pedig olyan remekbe szabott filmjelenetek találhatóak, hogy már azokért is megéri elolvasni ezt a regényt. Paul Auster nem hazudtolja meg magát egyebekben sem, így csakúgy, mint további köteteiben műve főhőse újabb történetekkel ismerkedik meg, idéz föl, ír le vagy éppen fordít angolra, vagy esetleg tekint meg, s akár az Eredet című filmben, itt is újabb világok tárulnak föl egy-egy világból, melyek egymásba játszhatók, formálják egymást, így adva végtelen teret az interpretációknak.


David Zimmer felesége és fiai életüket veszítik egy repülőgépbalesetben, s Davidnak  nem marad más, csak a mély gyász, a bezárkózás és az eltűnés. Majd szemtanúja lesz egy burleszkfilmnek, egy olyan, kevésbé ismert színész alkotásának, mely végre megnevettei, s mely következtében utazni kezd, s különféle mozikban tekinti meg a sorban fölbukkanó, elveszettnek hitt kópiákat. Senki sem tudja pontosan, hogy mi történt a színész-rendezővel, Hector Mann-nal; s már nem is nagyon érdekli a sajtót, tekintve, hogy karrierje nyúlfarknyi volt csupán, évtizedekkel azelőtt,  s akkor sem ért föl a csúcsra. David azonban egy tudományos könyvet ír a filmekről, kockáról kockára elemezgetve a képsorokat, munkáját publikálva, mely egy olyan ember figyelmét is fölkelti, a nyolcvanas évek végén, aki vélhetően maga az alkotó,  Hector Mann - (spoiler: aki eltűnését követően birtokán folytatta  tovább a filmezést, s olyan kópiákat gyártott, melyet rajta és feleségén kívül nem láthatott senki, s melyeket, végrendelete szerint, a halálát követő huszonnégy órán belül meg kell semmisíteni.) Ha David - egyedüli kívülállóként - meg szeretné tekinteni Mann alkotásait, csupán egyetlen lehetőséggel élhet.


Paul Auster írói stílusát gyakran éri az a kritika, hogy akad benne egy adagnyi hűvös intellektualizmus, egy távolságtartó megformáltség, melyben minden szó egy-egy építőkocka, s minden kifejezésnek bele kell simulnia az adott sorába (saját bevallása szerint írótechinkája egy-egy pararafus órákig való csiszolására épül, amely igencsak fáradtságos és monoton munkának hangzik). Ezért eleinte  féltem is ettől a kötettől. Furcsa lett volna  egy olyan tragédiáról olvasni, melyben nem tudok együtt érezni a szereplővel, melyben David tragédiája túl szemtelen, egy fahangon fölolvasott újsághír. Ehelyett azonban maximálisan átéreztem a főhős teljes megsemmisülését, világtól való elbujdosását, azt,  amikor botrányt okozott egy  bulin, vagy amikor szertartásszerűen végigbújta Hector Mann filmjeit, hogy valamivel lekösse elméjét - s döbbenetére az elemzett, halottnak vélt személy még életjelet is adott magáról. A regény ábrázolt burleszkjelenetei az egyik legjobb részei Auster és David munkájának; ezekből megismerhetjük Hector Mann stílusát, megismerkedve a Charlie Chaplin-t idéző alkotásokkal és magával a művész-rendezővel, aki túl későn akart utat törni magának a néma filmiparba, s így ki is törölte magát a publikus filmvászonról. Mert ez a teljes megsemmisülések és az újrakezdések könyve is. Meg persze minden egyes apró gegé: szituációs humor, a rozoga kellékek, Mann apró bajuszmozgása, jelmeze, a kamera összes közelítése és a nagytotálok, a sebtiben lezajló forgatások, a dekoratív színésznők, a jóképű főhős - aki mintha mindig ellentmodott volna magának interjúiban, főképp, ha a származására terelődött a szó - David interpretációjában újra életre kelnek, lapokra cserélve a stúdiók surlódó tekercseit.





David kutatásának története egyszerre kerül játékba Mann filmjeivel, életével, Nathaniel Hawthorne egy, szépséghibável foglalkozó novellájával és egy Chateaubriand alkotással, mely utóbbi Chateaubriand monumentális önéletrajza. Hogy hogyan eshet meg, hogy egy ember életműve csak a halála után kerülhet a közönség elé, hogy milyen az, ha vezeklésből egy művész csupán passzióból alkot tovább, s életműve betetőzése, hogy a tekercseket mind a tűzbe hajítják. Hogy milyen értéket képviselhet egy film, melyet nem láthat semmi, amelyet nem közönségnek gyártanak, amely sosem kap visszajelzéseket, amelyeket még elfelejteni sem lehet, mert sosem képviseltek semmi a nyilvánosság előtt, vagy hogy mi az ára a teremtésnek, mivel fizet az alkotó. Paul Auster maga is filmes fordulatokkal él könyvében, jelentsen ez akár jót, akár rosszat; egyszer sem éreztem úgy, hogy bármi is kiszámított volna, hogy előre legyártott pontokat érnénk el a történetben, de így a cselekmény túlságosan ad hoc jelleget nyer, s egyúttal némi filmes klisésséget is; szóval, ha a hős betér egy bankba, akkor abból puskaporos jelenetek következnek, vagy ha egy hölgy arra kéri az urat, hogy márpedig tartson vele, de sürgősen, s az ellent mond neki, s van a hölgynél egy retikül is, akkor abban a retikülben valami lapul...és a többi, és a többi akciófilmbe illő geg és fordulat.


Továbbra is a 4 3 2 1 és a New York trilóga marad számomra a kedvenc Paul Austertől, de Az illúziók könyvében mégis akad valami más, valami eredeti - még akkor is, ha Auster megint csak a szokásos kellékeivel élt. Nem emlékszem rá, hogy valaha filmről olvastam volna kötetet, s ráadásul olyan jelentekkel, melyek ténylegesen lepörögtek volna a szemem előtt. Egyszóval: az illúziókeltés sikeres volt, s érdekel, Paul Auster mit kíván még elhitetni velem.



Értékelés:
 4,5 / 5

Paul Auster: The Book of Illusions

Eredeti megjelenés éve: 2002

XXI. század, Budapest, 2018 (Paul Auster-életműsorozat)

Fordította: Pék Zoltán

328 oldal

Paul Auster: Az illúziók könyve

by on november 08, 2020
Nem csak némafilmes   "Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrál...



Michael Ende: A végtelen történet 

Ötödik osztályos koromban, egy novemberi reggelen valamiért nem kellett iskolába mennem, s így otthon maradtam hát,  én és a könyvtári könyveim. Az egyik regény az a Végtelen történet volt, melyet filmen sosem sikerült végignéznem, s így nem is akaródzott elolvasnom, egyáltalán, sosem...de a könyvtárosnők olyan meleg szívvel és sokszor ajánlották, hogy muszáj volt hazavinnem végül. Mondanom sem kell: nagyon megszerettem Ende történetét. Nagyon. Együtt szorítottam Barnabással Atráskóért mindeféle világítás mellett, a lakás különböző szögleteiben;  fölkaptattam a havas hegycsúcsokra és az Elefántcsonttorony tetejére, alkudoztam Igramullal, próbáltam belesni a varázskapuk mögé, bolyongtam a titokzatos labirintusban és kerestem a Kislány Királynő valódi nevét -  mindezt egy olyan könyvben, amelynek ráadásul színes betűi és iniciáléi is voltak. Azóta is nagyon szeretem azokat a meséket, melyekben szerepet kap a névmágia; s bizony tizenegy éves korom óta nem telik el úgy ősz, hogy ne szeretném bebarangolni újra Fantáziát. 



J.R.R. Tokien: A Gyűrűk Ura

Egy évvel a Végtelen történet után végre sorra került  nálam Tolkien is. A filmtrilógiát akkor már láttam, és imádtam (A hobbit filmekre  még néhány évet várni kellett), és novemberben sikerült  is kölcsönkérnem mind a három kötetet az egyik osztálytársamtól. A matematika házi feladatok megoldásait eléggé hanyagoltam akkoriban, hogy minél hamarabb Középföldére juthassak - hatalmas élmény volt a péntek délutánomat Völgyzugolyban tölteni, s a könyvvel a kezemben kattintani föl a villanyt, amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak. A kamaszéveimet igencsak meghatározta a Tolkien iránt érzett szeretet (nem tudom, miért volt rám akkora hatással az északias világ, de igencsak hatással volt - annyira, hogy az északi szerzőket eléggé tudatosan keresem ma is). Nincs olyan ősz, hogy arról félig-meddig nem a Gyűrűk Ura jutna az eszembe. Nagyon szerettem...eddig kétszer olvastam újra, utoljára két-három éve, s akkor sem tudtam letenni. Imádom, hogy a történet olvasása közben valóban olyan érzés, mintha ott lennék Középföldén, és én vagyok az az ember, aki imádja a novemberi ködöt, és nincs olyan év, hogy arról ne a Sírbuckák és a Buckamanók jutnának az eszembe. Az utóbbi egy-két évben a fantasy olvasása háttérbe szorult nálam,  vagy csak a műfaj iránti igényem rekedt meg tulságosan a tündérmesés-naiv vonalnál. Ha fantasyról van szó, számomra a mai napig Tolkien a meghatározó.


           

Neil Gaiman: Csillagpor

Tristran Thorn szerelmes, ügyefogyott, jószándékú, s egy mesés, viktoriánus kori faluban él, amelyet csak Falnak neveznek, s amely mellett csodálatos vásárokba botolhat az ember. A tizennyolc esztendős ifjú egy napon egy lehullott csillag nyomában útra kel, hogy bejárja a varázsvilágot, ahol lilimek és királyfik küzdenek meg ugyanazért a csillagért, hogy elnyerjék a trónt és a fiatalságot .... Tristran pedig a csillagajándékkal kívánja meghódítani a Fal legszebb és legkellendőbb leányának, Victoriának a kezét. Október vége felé számomra nincs is annál jobb, mint ezzel a könyvvel letelepedni...és bár a film kivételesen jobbra sikeredett, időközben a könyv is nagyon a szívemhez nőtt, s talán ez a kedvenc, ha Neil Gaiman-féle  tündérmesékről esik szó.




Lázár Ervin: A fehér tigris

Makos Gábor szokványos életét éli, míg kedvenc kávézójában azt  nem tapasztalja, hogy egy hófehér tigris jár a nyomában, aki csak az ő parancsainak engedelmeskedik, s akit nem érnek a puskagolyók. Mint megannyi történet, A fehér tigris is a hatalomról szól; arról, hogy mit tehet az emberrel a tudat, hogy rettegést kelthet embertársaiban, s egy olyan fegyver birtokosa, melyet mások ellen fordíthat. A "tigrise"  a regény főhősét is kifordítja magából - s egyre jelképesebb értelmet nyer. A könyv inkább  mágikus realista alkotás, mint tündérmese vagy fantasy, s ez egyben Lázár Ervin egyetlen olyan regénye, amelyet felnőttek számára írt. Nagyon szerettem, mikor néhány évvel ezelőtt a kezembe került.

 



J.R.R. Tolkien: Beowulf
Az összes archaikus, hősies-mitikus történet is előtérbe kerül nálam ilyenkor...a Beowulf egy óangol eposz, s mint olyan, tele van lakomákkal, szörnyekkel és hősi tetteket végrehajtó férfiakkal. Hrothgar király csarnokát éjjelenként egy ogreszerű lény dúlja föl, míg az ifjú harcos, Beowulf arra nem vállakozik, megszabadítja a népet a bajtól. S mivel rendkívüli erejű hős, nem Grendel az egyetlen, aki fölött győzedelmeskedni kell... Tolkien az ónagol irodalom professzora volt,  Oxfordban, hát értőn fordul a témához; az eposzt magát nagyon szerettem, s Tolkien nyelvészi (s csöppet sem száraz) jegyzetei is lekötötték a figyelmemet - s még a borító is nagy kedvenc.


Téa Obreht: A tigris asszonya

Téa Obreht mindössze huszonnégy éves volt, amikor ez a regénye megjelent. Ez is mágikus realista alkotás: a jugoszlávok babonás világa sejlik föl benne, ahol a halottakat rendesen meg kell gyászolni ahhoz, hogy vissza ne térjenek; s ott egy orvos és egy mitikus tigris is, aki egy állatkertből szökött el, a bombázások során. Miután olvastam, feltétlenül szerettem volna belőle egy saját példányt is, s már nagyon érik az az újraolvasás.


J.K. Rowling: Harry Potter

Tegergők Térképe, Tűzvillám, Hedvig, a hóbagoly, kviddics, kilenc és háromnegyedik vágány. Az árva fiú, aki egy napon rájön arra, hogy valójában egy varázsvilág tagja; egy olyané, melyben messzire ugrálnak a csokibékák, különleges varázstudományokban merülhet el az ember, kényelmesek és melegek a klubhelyiságek, s hatalmas lakomákat rendeznek ....és igen, néha trollok leselkednek a pincében. Tolkien szeretete esetemben egy idő után háttérba szorította a Harry Potter-könyveket, de nem telik úgy el október, hogy azért ne kapnék kedvet a Roxforthoz - vagy legalábbis az első négy könyv valamelyikéhez. Számomra ez is egy olyan mesés sorozat, amely leginkább akkor jut az eszembe, amikor már a küszöbön áll a Halloween, és így legjobban esik az olvasás.



"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a vezetékneve Zwiebel, ami "hagymát" jelent, de bármi volt is az ok, volt valami Antonban, ami azt az érzést keltette Gustavban, hogy védelmeznie kell."

Ezt a regény elsősorban A nevek dala (The Song of Names) című film miatt olvastam el, melynek története a második világháború környékén játszódik,  Angliában; s egy menekült hegedűvirtuóz zsidó fiúról és fogadott testvérének barátságáról szól, mely egyszercsak félbeszakad, mikor a fiú egy hangverseny előtt eltűnik, s nem is tér vissza sosem. A film maga kanadai-angol-német-magyar koprodukció, visszafogott és egyszerű, de van egy hatásos jelenete, mely meglehetősen belém ivódott. A Gustav - szonáta a fülszövege alapján hasonló  regénynek tűnt, de elolvasva végül nem egészen azt kaptam, amire vártam -  s mégis, csak egy kicsit csalódtam benne; olvastatta magát, s tetszett is, legalábbis eleinte.


A Gustav-szonáta helyszíne egy svájci kisváros, Matzlingen, valamikor a második világháborút követő években. Az édesapa nélkül felnőtt, szegény körülmények között élő Gustav az óvodában megismerkedik egy berni bankár zsidó fiával, Antonnal, aki szívszaggatóan zokog az idegenek között; Gustav megvigasztalja őt, és csakhamar barátságot köt vele. Antonék gazdagok, s ráadásul a fiú sokkal tehetségesebb is, mint Gustav, akinek gondjai adódnak az iskolában, míg Anton ügyesen zongorázik, s minden esélye megvan arra, hogy egy napon híres zongoraművész legyen. Ám a versenyek előtt borzasztóan izgul, és Gustav édesanyja is ferde szemmel tekint a fiúra, s egy idő után nem is veszi szívesen, ha Anton náluk vendégeskedik - úgy tartja, férjének azért kellett meghalnia, mert a zsidókat segítette a háború során.


A Gustav-szonáta három részre tagolódik. Az első rész a kisgyermek Antonnal és Gustavval, a második Gustav szüleivel, a harmadik pedig az idősödő, karrierjük nagyján már túljutott férfiakkal foglalkozik - egészen a kilencvenes évekig vezetve történetüket. Én az első részt kedveltem a legjobban: a gyermeki szemszöggel, a számtalan lehetőséggel, mely még ott rejlett a fiúkban. Tremain jól ábrázolja a munkával terhes, beszűkült gyermeki létet: a takarítást a templomban a sajtszagú, merev mamával, akinek sosincs elegendő pénze, vagy az egyetlen játékot, az olcsó fémvonatot, és a kiszolgáltatottságot, mely Gustavot a mamájához köti; míg Antonék utazgatnak, s ők fizetik Gustav téli korcsolyázásait is. Egy részletben pedig Gustav és Anton súlyos játékot űznek, élet és halál urainak képzelik magukat, egy kihalt, romos szanatóriumban, mely bizarr mélységet kölcsönöz a regénynek.



Gustav szüleinek történetét, bevallom, eleinte fölösleges kitérőnek tartottam - később rájöttem, nem az. Csak nem eléggé kidolgozott. Mármint az édesanya, Emilie szempontjából alapos munka: Emilie egy naiv, kissé kacér lány, aki magábabolondít egy fiatal rendőrtisztet egy fesztiválon, majd rájön, az élet nem olyan habos-babos, mint ahogyan képzelte, s ez később a gyermeknevelésére is kihat -  ám mindez egy olyan körítéssel, mely  olcsóvá teszi a regényt, s a férfi dilemmáját és viselkedését kidolgozatlannak; mintha a szerző nem fordított volna kellő időt-energiát  arra, hogy Erich Perle alakját jobban megteremtse, vagy hogy olyan történetet adjon a számára, mely a végsőkig igaznak hat. Még a halálában sem rejlik semmi katarzis - igaz, így olyan furcsa és banális, akár sokszor az élet. A csalódás miatt a harmadik résznek már fenntartásokkal vágtam neki,  s félelmeim eleinte be is igazolódtak: a nagy, időbeli ugrás miatt úgy éreztem, kulcsfontosságú eseményekről maradunk le, melyek igazán nagyszerűvé tehették volna a regényt - irigységek, rivalizálások, sikerek, kudarcok... Úgy véltem, helyette csupán olyan történések kivonatát fogom kapni, melyeken már aligha lehet számottevően változtatni.  Tévedtem: a regény főhősei vannak olyan kidolgozott figurák, hogy számomra mindez megmentette a regényt, s ráadásul nem is ért még véget a két férfi sorsa, sőt.


Azt hiszem, ettől a könyvtől többet vártam volna az irigység-barátság-versengés hálójából; s talán ezért is vált a gyermeki rész a kedvencemmé: akkor Anton és Gustav még szorosabban együtt voltak, s ha nem is lehettek sosem egy társadalmi szinten, barátságukban volt valami eredendően naiv és őszinte. Sok jelenet kifejezetten élethűre sikeredett; amikor például Gustav és Anton egy romos szanatóriumépületben játszanak, míg a szülők mit sem sejtenek az egészről...amikor Anton cserbenhagyja Gustavot a korcsolyázásokban .... hogy a kisgyermek Anton csak nyugtatókkal és altatókkal  képes fölmenni a színpadra, hogy játsszon a közönség előtt, mert édesanyja azt reméli, hátha egyszer híres zongorista lesz... míg az utolsó harmad inkább az elszalasztott lehetőségek, újrakezdések, elfojtott érzések és vágyak szöglete volt. Ha nincs a vége, valószínűleg a házaspáros fiaskót sosem bocsátom meg a regénynek...így azonban örültem annak, hogy olyan utolsó oldalakat kaptam, amelyek nem szájbarágósan, de magukba rejtették a kötet lényegét - s valóban megadtak minden komplexitást a fiúk kapcsolatának. Csak ne éreztem volna néha  úgy, hogy az írónő a ponyva felé hajlik.

(A 21. század kiadó borítója pedig megint csak telitalálat).

Hasonló olvasmányok: Sarah Winman: Bádogember

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐


Eredeti cím: Rose Tremain: The Gustav Sonata

Eredeti megjelenés éve: 2016

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadó: XXI. Század (KULT könyvek sorozat), 2017, Budapest

320 oldal



Rose Tremain: Gustav-szonáta

by on szeptember 29, 2020
"Talán az a gondolat ébresztett Gustavban sajnálatot, hogy Anton a kis kezével zongorázni tud, vagy az, hogy Anton elmesélte, hogy a ve...
Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön, és hallgatja a hegedűszót. A hegedűs is csodálatosan szép fiú, a szőke lány is tündökletes, mégis a kritikusok egybehangzóan azt panaszolták, hogy valami „nyugtalanító diszharmónia” árad róluk, „hibásan fogtam fel a témát”, ahogyan egyikük írta, s kivált azt nem értik, miért adtam a képnek azt a címet, hogy „Hajnali háztetők”.

Nagyon szeretem Ottlik Géza
Iskola a határon című alkotását, ahogyan azokat a regényeket is, amelyekben szóba kerül a festészet. Az Iskola a határon-nal az érettségire készülődve találkoztam először (a faktos tanárnőm egyik kedvenc regénye volt), s már akkor is gyakorolt rám egy hatást; de csak évekkel később kezdtem el igazán értékelni, amikor az egyetemi záróvizsgára tanulva egészében olvastam újra, és akkor úgy fejeztem be az olvasását, hogy ez bizony gyönyörű volt, még akkor is, ha nem mindig sikerült olyan tempóban haladnom vele, ahogyan előzetesen terveztem.  Az Iskola a határon az egyik legkedveltebb magyar könyvemmé vált. Van egy hangulata, egy embersége; egy komor-nosztalgikus világa, mely mesteri módon mutatja be az élet fonákjait és szenvedéseit és elviselhetetlenségét, s a művészet és a barátság nyújtotta kiutat.  

Ottlik Hajnali háztetők, Buda és Továbbélők című  műveit már régóta halogattam, s nem bántam meg, hogy a Hajnali háztetők végre sorra került - annak ellenére sem, hogy továbbra is az Iskola a határont tekintem a legjobb Ottlik-műnek. A mindössze százoldalas, akár egy délután alatt kiolvasható kötet egy festményről szól, mely a Hajnali háztetők címet viseli. A mű a festő, Both Benedek (Bébé) barátját ábrázolja, a néhai Halász Pétert (Petárt), hegedűvel a kezében; előtte egy ruhátlan, gyönyörű nő, másik oldalán egy utcalány, Lili. Halász Péter halála után sokan azt szeretnék, ha Both Benedek levakarná a két, botrányra okot adható női figurát, ám erre Bébé nem hajlandó; helyette mesélni kezd, szépen, sorjában, előzetes szándékai szerint tárgyilagosan, hogy ki is volt az a Halász Péter, és kik voltak azok a nők, akik a képen körbevették.

Both Benedek és Halász Péter alakjai az Iskola a határon katonaiskolájából már ismerősek lehetnek a befogadó számára. Meg is örültem nekik; Halász Péter az a fiú, aki miatt Bébé a kadétiskolába vágyik, s aki végül az első csalódást okozza Benedeknek Kőszegen. Bébé egy affajta Ottlik-alteregó, ha bizonyára nem is a tökéletes mása; s ha nem tudom az elbeszélő nevét, nem valószínű, hogy fölfedezem az azonosságot a két karakter között. Ebben a kötetben Bébé már felnőtt ember, huszonéves (később ötvenhez közeli), így a Hajnali háztetők egyszerre az Iskola a határon folytatásának is, meg nem is; nem sok közös van a két műben, hacsak az iskolásévekre tett utalásokat nem számítjuk, meg azokat a jeleneteket, amelyek mind a két alkotásban előfordulnak: amikor Petár és Bébé radírgumit szándékoznak lopni egy írószerboltból, amikor egy nyár folyamán vérszerződést kötnek, vagy hogy Bébé mennyire rajong Petárért elemista korában.

A huszonéves Halász Péter (Petár) notórius hazudozó. Aranyifjú és szélhámos. Ugyanakkor hihetetlenül jóképű, szerencsés és mosolygós is, mely karakterjegyek sokszor kihúzzák őt a csávából. Életét mesékből építi föl, f
ölméri beszélgetőpartnerét, a kedvére tesz, s mindenkinek azt regéli, amit az illető csak hallani szeretne (már ha nem hibázik mellé). Éjszakáit kétes lebujokban tölti, és minden pénzét elkártyázza; egy született dzsentri, a második világháború előtti borgőzös Budapestről. Bébé azonban kedveli, talán gyerekként egy kicsit szerelmes is volt belé, és mind a kettejük szívét megdobogtatja a bájos és gazdag Alisz - míg Halász Petár életében ott a Raguza bár örömlánya, Lili is.

"Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege."


A Hajnali háztetők úgy egy szerelmi háromszög (négyszög?) és barátság története, hogy egyszer sem éreztem úgy,  szentimentálissá válna. Akár az Iskola a határon esetében, itt is nagyon erős a regény hangulata: a második világháború előtti Budapesten a fiatal hősök estélyekre járnak, egyenesen a pénzes Rózsadombra, udvarolnak,  irigykednek, isszák az abszintot és próbálnak meg ébren maradni akkor is, ha unalmasra sikeredett az éjszaka. A nyarak egyik fő helyszíne a Balaton; Petár sokszor részeg, hajnalban kaptat a taxik után. Talán Bébé az, aki miatt Petárt nem tudtam végérvényesen elítélni. Petár csak a saját érdekeit nézi, s kétes a híre is, de Bébé, valamiért, kedveli, s mi Petárt Bébé szemein keresztül ismerjük meg, Bébé jóvoltából követjük az útján.

Persze, mindez semmit sem érne, ha nem lenne annyira erős a Hajnali háztetők stílusa. Nincsenek fölösleges bekezdései vagy szavai. Ottlik Géza mondatai súlyosak, egyszerűek és sokszor rövidre szabottak;  semmit nem bonyolít túl, szavaiban sem esik túlzásokba, de mindig annyira hatásos marad, hogy olvasás közben egyszer sem éreztem azt, el-elkalandozna a figyelmem. Mintha ecsettel festene, vászonra, erőteljesen és érzékletesen, s főleg a szöveg közepetáján éreztem, hogy húz magával a történet, hogy egyre nehezebb letennem, hogy mennyire mesteri, hogy egy lektűrre hajazó témát (szerelmi évődés egy prostituálttal és egy gazdag gyártulajdonosnővel a második világháború előtti Pesten), sosem visz el a teljes lektűrség irányába; úgy egyensúlyozik a története súlyával, akár Halász Petár teszi azt a háztetők fölött, a budapesti ablakok szürke párkányain, a hajnali fényben.

A regény végén választ kapunk arra, miért kapta Both Benedek képe a furcsán hangzó  címet, és Ottlik még csavar is egyet a történetén. Az egyedüli negatívum, az, hogy a történet túl rövid volt - mire elmerültem az általa fölvázolt miliőben, már be is kellett fejeznem az olvasást. Számomra ez a kötet csak ritkán juttatta eszembe az Iskola a határont; a hangulatával és szerelmeivel annál inkább a Jó estét nyár, jó estét szerelmet; s szerettem az írásra és a festésre tett reflexióit. Valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a rövidke regényt, és lassan a Továbbélőkre és a Budára is muszáj lesz sort kerítenem.


Értékelés: 4,5/5

Ottlik Géza: Hajnali háztetők
Eredeti megjelenés éve: 1957
Magvető, Budapest, 2020
120 oldal

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

by on szeptember 19, 2020
Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi mu...