"Az emberi tévtanok világának egyik legkiirthatatlanabb tétele, hogy minden aranykor vagy a múltban volt, vagy a jövő hozza."
Micheal Chabon 2000-ben megjelent, Pulitzer-díjjal jutalmazott regénye két New York-i fiatalemberről szól, akik 1939-ben álmodnak egy nagyot, és belevágnak  a képregényüzletbe. Történetük azonban nem a képregényekkel kezdődik és nem is (feltétlenül) azokkal ér véget.  "Bámulatos kalandjaik" során bűvészmutatványokat hajtanak végre és háborúkat vívnak; hol jogi vitákba bonyolódnak, hol antiszemita emberekkel szállnak szembe, hol a frontvonalakon küzdenek. S ahogyan híres karakterük, a Szabadulóművész harcol a világ összes béklyói ellen, úgy kell megküzdeniük azokkal a láncokkal a fiúknak is, melyeket rájuk bilincselt az élet.

Sammy Klayman (Clay) és Joe Kavalier tizenhét-tizennyolc éves zsidó fiúk és unokatestvérek, akik Brooklynban találkoznak először. Joe (Josef) eredetileg Prágában lakik, ám a zsidótörvények következtében családja megpróbálja elérni, hogy kimenekítsék az országból. Miután hosszas huzavona után Joe-tól mégis megtagadják, hogy átlépje az országhatárt, kénytelen egykori bűvészmesteréhez, Kornblumhoz fordulni, aki minden leleményességét latba vetve tudja csak kijuttatni a fiút a segítőkész amerikai rokonokhoz. Sammy-nek élénk a fantáziája, és tele van ötletekkel, míg Joe amatőr bűvész és tehetséges rajzoló. Együtt megalkotják a Szabadulóművészt, míg beköszönt Amerika és a képregények aranykora; de Európa már lángokban áll,  és az árnyak gyülekeznek az Államok  fölött, s lassan Kavalier új otthona is belesodródik a háborúba.

 Kavalier & Clay története harsány és színes, akár a regény borítója. Bűvésztrükkök, szabadulások és kártyapaklik, kalandos történetek és rácik és fiatalok váltogatják egymást, olyanok, akiket hajt a tetterő és az ambíció - de még a zsidó mítoszok híres alakja, a prágai Gólem is a tiszteletét teszi. Ritkán olvastam olyan regényt, melyben ilyen magabiztos lenne a stílus; egyszerre kacifántos és könnyed, mintha Michael Chabon a kisujjából rázná ki a történetét, s nem fél se humorosnak, se megindítónak lenni, vagy akár több mint egy évtizedet ugrani az időben, amikor a cselekmény úgy kívánja, s a történetébe valóban létező embereket (Salvador Dalí, Orson Welles és Jack Kirby) és történelmi eseményeket is belecsempész. Az ismeretterjesztő részletekből pedig azt is megtudhatjuk, hogyan alakult ki a képregény műfaja, hogyan néztek ki a debütáló kiadványok, s hogyan indultak el  egész világot meghódító útjaikon az első amerikai hősök.
"Joe is kísérletezett: próbára tette a rendelkezésére álló eszközöket, és sokkal többet és érdekesebbet talált bennük, mint bármikor azelőtt. De a perspektíva és az árnyékolás vakmerő alkalmazása, a szóbuborékok és képfeliratok radikálisan új elhelyezése, és mindenekfelett a narratíva és a kép integrálása a művészien szétzilált, elmozdított panelekben, melyek széthúzódtak, összezsugorodtak, körré kerekedtek, két teljes oldalra tágultak, átlósan meneteltek a lap egyik sarka felé, legombolyodtak, mint egy filmszalag képkockái - mindez kizárólag az író és a rajzoló teljes együttműködése révén válhatott valóra."
A Kavalier & Clay hangulatos és eleven regény, a pezsgő harmincas-negyvenes-ötvenes évek Amerikájába helyezve történetét. Szerettem a benne buzgó kreativitást: ahogyan a fiúk előhozakodnak üzleti terveikkel Anapol előtt, ahogy egy éjszakai séta során megalkotják a Szabadulóművészt, együtt lelkesedve és tervezgetve, ahogyan a koffeintől felpörögve, kis csapatban végigrajzolják az éjszakákat, karaktereket alkotva, szövegeket megírva és színezve és kihúzva, hogy az adott lapszámok még idejében a boltok polcaira kerüljenek; vagy ahogyan továbbfejlesztik a képregényekben megjelenő rajztechnikákat és paneleket, filmes megoldásokat is belecsempészve lapjaikba. De megismerkedhetünk a siker mámorító ízével is, amikor a Szabadulóművész szép számú rajongótáborra tesz szert, és azzal, hogy egy rossz szerződés miatt a fiúknak alig csurran-cseppen valami, mikor földolgozásokra kerül a sor. A regény legmeghatóbb jelentei azonban Joe kisöccséhez, a mindössze tizenegy esztendős Thomashoz kötődnek: a folyós-zsákos bűvésztrükk, de leginkább az a prágai találkozás, mikor Joe - teljesen véletlenül -  belebotlik a kiürített lakásuk előtt szunnyadó, hazavágyó kisöccsébe, s még egy alkalma adódik arra, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná Európát. Egy szomorú esemény pedig csak még súlyosabbá válik azáltal, mikor rádöbbenünk, hogyan kapcsolódik egy, a könyv elején lévő részlethez.

 A regény másik erősségét  a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok adják. Sammy és Joe az egyik legszerethetőbb főhősök, akikről valaha olvastam. Mind a kettejüknek megvannak a maguk erősségei és gyenge pontjai, előtörténetei, motivációi, akár csak a képregényekbe rajzolt hőseiknek. Sammy tele van lelkesedéssel, és gazdag fantáziával áldotta meg a sors, de több benne az akarat és az ambíció, mint a valódi rajztehetség; míg egy betegség következtében a lábai gyöngék. Joe a tökéletesnek ható hős, aki szolgamód dolgozik, éjt-nappallá téve, hogy elegendő pénzt gyűjtsön, és kijuttassa családját Prágából. Nagyon emberi, kínlódó, tépelődő, akit egyszerre ér a szerencse és gyötör meg a sors, s aki általában szimpátiát és szánalmat kelt az emberekben. De hasonlóan szerethető a Holdpillét ihlető, tűzrőlpattant illusztrátor, Rosa Saks, a Hollywood felé kacsintgató, keménykötésű Tracey Baker vagy Joe Kavalier kisöccse, az aranyos Thomas, akit Joe nagyon szeretne újra látni már, de mintha minden ellene dolgozna abban, hogy kimenekítse a fiút a borzalmak közül. És persze, ott vannak a regény főgonoszai is, akik nem  nem is minden esetben a velejéig gonoszak; nekik is megvannak a maguk hátterei, ha látszólag csak a profitot nézik is.
"Csak a szerelem képes feltörni egy dupla acél Bramah-zárat."
Ha már képregényekről van szó, a regény nem kerülheti el az eszképizmus témakörét sem. Szabadulni sokféleképpen lehet: valódi bilincsekből, ahogyan mondjuk Houdini tette; olyanokból, melyet a mindennapok megszokásai, vagy az elvárások kulcsolnak ránk; vagy helyekről, ahol egészen bizonyosan a halál várna ránk - ahogyan Joe menekül Hitler elől. De szabadulhatunk a pőre, durva valóságtól is, mégpedig a fikció segítségével.*  A Kavalier & Clay egyik fő kérdése, hogy feltétlenül baj- e, ha menekülünk a valóság elől, amikor az már túlságosan terhessé válik a számunkra. Joe tehetetlennek érzi magát Amerikában, szeretné viszont látni édesapját, édesanyját, kicsi öccsét,  nagyapját, de az egyedüli dolog, amit tehet, hogy egy olyan emberfeletti hőst alkot a Szabadulóművész (Escapist) személyében, aki helyette is Hitler ellen harcol, s kiszabadítja azokat az embereket, akiket ártatlanul vertek láncra; a Szabadulóművésznek pedig eredetileg ugyanolyan gyönge a lába, akár Sammy-nek. Ők, az alkotók és a képregények olvasói is a valóság elől menekülnek, mikor elolvassák a lapokat, de ugyanakkor a Szabadulóművész tükrözi is a környező, háborús világot, s reményt ad arra, hogy a gonosz legyőzhető; hogy létezhet egy mindenek fölött álló hős, aki megoldja, amire a puszta emberi nem képes; vagy hogy a gyönge lábú emberekből is lehetnek hősök még. A fiktív történetekben ugyanakkor magunkra is ismerhetünk, és fel is vérteződhetünk a valósággal szemben, hogy képesek legyünk erősebben visszatérni az életbe, ha már újra készen állunk rá.

A Kavalier & Clay egy jó, gördülékeny és biztos stílusban megírt, nagyon szerethető és emberi karaktereket felvonultató regény. Főleg a második kötetnél éreztem azt, hogy sodor a cselekmény, és meghat, és nem szeretnék még a végére érni, és odáznám az olvasást... egyszerre vidám, humoros és tragikus, és bár nem én vagyok a képregények elsődleges célcsoportja (kiskoromban talán három példánnyi képregényt birtokoltam, igaz, azokat szerettem lapozgatni), ez a történet maximálisan beszippantott, s ha tudnék rajzolni, kedvet kaptam volna arra, hogy egy képregényhőst gyártsak én is. Így viszont a rajzolást inkább rábíznám a Kavalier & Clay-re...és ez is egy olyan könyv, melyből előbb-utóbb muszáj lesz beszereznem egy saját példányt.

 *Ahogyan az Michael Chabon művében is megjelenik, a  képregényeket Fredric Wertham pszichológus 1954-ben kiadott „Az ártatlanok megrontása“ (The Seduction of the Innocent) című kötete állította pellengérre, igaz, ő nem az eszképizmusra hivatkozott, hanem egyéb, általa ártalmasnak tartott mozzanatokat ragadott ki a kiadványok paneljeiből, s mutatta be könyvében.

 Értékelés: 5/5
Eredeti cím: Michael Chabon: The Amazing Adventures of Kavalier & Clay
Eredeti megjelenés éve: 2000
Fordította: Soproni András
XXI. Század, Budapest, 2019
1. kötet: 384 oldal
2. kötet: 464 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
"Tracey minden idegszálával koncentrált, amikor ezzel foglalkozott, addig nem nyomta meg a lejátszás gombot, amíg Fred és Ginger pontosan abban a pozícióban állt, ahogyan ő akarta: a teraszon, a murvafürt és a dór oszlopok között. Akkor pedig olvasni kezdte a táncot, amire én sosem voltam képes. Ő minden látott, a padlóra hulló structollat, Ginger hátán a gyenge izmokat, azt, hogy Frednek mindig erővel kellett felhúznia a megdöntésből,  amivel megtört a folyamat, a táncrutin. Neki feltűnt a legfontosabb is: az előadásba oltott táncóra. Fred és Ginger tánca mindig táncóra is egyben. Abban az értelemben, hogy maga a táncóra az előadás. Fred nem szeretettel nézett Gingerre, még csak nem is megjátszott szeretettel. Hanem úgy, ahogyan Miss Isabel nézett ránk: csak el ne rontsd ezt vagy azt, el ne felejtsd ezt vagy azt, kezet fel, lábat le, forgás, térd, dőlés."

A Swing Time cím (és a könyvborító) egy táncosokról szóló regényt sejtet, de a történetnek csak egyetlen pillére maga a tánc - az elnevezést  egy régi Fred Astaire és Ginger Rogers-féle zenés-táncos filmből kölcsönzi, melyet a főhősök kislánykorukban előszeretettel néznek. A Swing Time két barátnő története. Mind a ketten egy  londoni lakótelepen nőnek föl, a nyolcvanas években, vegyes házasságból származnak (de éppen fordítva - az elbeszélőnek az édesapja, míg barátnőjének az édesanyja afroamerikai), együtt járnak táncórákra és közösen bámulják iskola után a régi musicaleket és álmodoznak arról, hogy egy napon ők is híres táncosokká válnak. Kettejük közül jól láthatóan Tracey a tehetségesebb. Ő az, aki táncos vonalon folytatja tanulmányait, míg az elbeszélő (főleg édesanyja hatására) hagyományos középiskolába jár, egyetemre megy,  médiatanulmányokat folytat, egy meglehetősen gondtalan álláshoz jut egy zenei stúdiónál, majd huszonkét éves korában elszegődik a híres, New York-London székhelyű ausztrál popénekesnő, a fiktív Aimee mellé. A két barátnő élete ezután végkép más irányt vesz. Az elbeszélő a luxusban élő Aimee-t segíti, aki többek között Nyugat-Afrikában jótékonykodik, míg Tracey a színpadon és a magánéletében keresi az útját, s sző összeesküvés-elméleteket, s miután egy furcsa ügy miatt hosszú évekig nem beszél gyermekkori barátnőjével, az elbeszélő a színpadon látja csak újból. A műsorfüzetből pedig azt is kiderítheti végre, hogyan alakult Tracey karrierje, mennyire valósította meg álmait, eljutott-e a West Endre és ha igen, hányszor.

A Swing Time a női sorsok regénye. A két főhős közül kiskorától kezdve egyértelműen Tracey az erősebb személyiség - igaz, a labilisabb is. Imád másoknak ellentmodani, a saját feje után menni, lázadni és történeteket kitalálni, de emellett gyors észjárású és szenvedélyes, csinos táncos is. Az elbeszélő mellette jóval személytelenebbnek, gyermekibbnek hat. Kiskorától kezdve a harmincas évei első feléig követhetjük nyomon (nagyobb vonalakban és az időben ugrálva), de Aimee közelében sem anyagi gondjai nincsenek, sem a lakhatása miatt nem kell aggódnia. Igaz,  cserébe magánélettel sem rendelkezik -  Afrikában is úgy szemlélik őt a helybéliek, mintha sosem nőtt volna fel. Csakúgy, mint a két fiatal lány, az idősebb női szereplők is eltérő módon próbálják megvalósítani álmaikat. Mind Aimee, mind az elbeszélő édesanyja önmegvalósításra törekszik. A hófehér bőrű Aimee tipikus idősödő popsztár-alkat, aki  (néha közepesnek bélyegzett) zenés-táncos tehetségével járja a világot és Afrikában jótékonykodik úgy, hogy nem érti meg az ottani viszonyokat. Két gyermekét dadák nevelik, utazik, ünnepségeket rendez, fölösleges dolgokat vásárol, furcsa viszonyokat folytat, és pénzért látszólag mindent megkaphat. Meglehetősen énközpontú.  A főhősnő édesanyja a tanulás által próbál politikai karriert építeni, szociális kérdéseket kutatva, autodidakta módon képezve magát, főleg a közösségekért küzdve és a korrupció ellen harcolva.  Szorgalmasan tanul egy kisgyermek mellett is, aki több figyelmet követelne magának - s hiába rajong érte fehér bőrű férje, egyszerű életével sosem nyeri el az ambiciózus asszony kegyeit. Az öntudatos, jamaicai asszony önmegvalósítása így áldozatokkal jár. Tracey fehér bőrű édesanyja megint más személyiség. Az ő egyedüli célja, hogy lányából híres táncost faragjon, s nincsenek is egyéb igényei és álmai.
"-Tudod, miről olvasok most?
-Nem.
-A sankófáról. Tudod, mi az?
-Nem.
-Egy madár, amely hátranéz, így - hátrafordította gyönyörű fejét, amennyire csak tudta. -Afrikai. Hátrafelé néz, a múltba, abból tanul, ami régen történt. De egyesek sosem tanulnak."
A történet rengeteg témát ölel fel -  egyszerre talán túl sokat is. Egyrészt a szegénység-gazdagság kettősét mutatja be, a New York-i pénzszórást Nyugat-Afrika mélyszegénységével ütköztetve, s mivel az utóbbi a szereplők számára idegen, a segítség sem minden esetben célravezető vagy praktikus. De érinti az oktatás szerepét is (az elbeszélő édesanyja a politikusi karrier felé kacsintgat, míg Aimee-ék egy lányiskolát építtetnek Afrikában), a kulturális sokszínűséget, az afrikai gyökerekkel való szembesülést, a régi rabszolga-kereskedelmet; vagy a nők függetlenségi törekvéseit, mikor olyan lehetőségek jutnak már nekik, melyek az őseiknek nem adatott meg. Azt, hogy hogyan próbálják megőrizni függetlenségüket a nők vagy vállalnak gyereket vagy egyensúlyoznak mind a két szerepben egyszerre. De ott van a regényben a feketére festett fehér táncosok (blackfacing) vagy más kultúrák kisajátításának problámaköre, vagy az a szomorú tény, hogy az afroamerikai színésznők és táncosok sokáig csak a cseléd, dadus szerepét tölthették be a színpadon, a főszerepet sosem.

Számomra a Swing Time leginkább a kisebb jeleneteiben működik. Abban, ahogyan Tracey azt meséli, mindenfajta teketóriázás nélkül (az amúgy börtönben ülő) édesapjáról, hogy csak azért van távol, mert Michael Jackson egyik háttértáncosa (és testőre), és szerepel  a Thriller klippjében is ("a második sor szélén, jobboldalt"), s csak akkor tér majd haza, amikor Michael Jackson a közelben turnézik. De érdekesek a londoni szórakozóhelyek jelentei is, az elbeszélővel és Amiee-vel, vagy  kelt nosztalgikus érzést az, hogyan utánozzák a lányok a musicalek táncjeleneteit, azokat videókazettán újra és újra visszapörgetve, ámulva Fred Astaire és Ginger Rogers mutatványain vagy Michael Jackson moonwalkján.

A történet néhány pontján úgy éreztem, túl sok témát szeretne magába zsúfolni a regény - barátságot, női sorsot, vegyesházasságot, Afrikát, táncos- és zenés karriert... Aimee (Madonnára emékeztető) idősödő popsztár-életmódját néha sztereotipikusnak éreztem, és a kötet szerelmi huzavonái és az azokból következő féltékenykedések számomra furcsának hatottak. A szereplők sem feltétlenül szerethetőek mindig. De kiskori barátságokról s azok későbbi alakulásáról mindig érdekes olvasni (Elena Ferrante Nápoly regényeit még mindig nem olvastam, de mindenképpen tervezem), és Zadie Smith természetesen és jól ír. A Swing Time is könnyen olvastatja magát, ha nem is minden pontjában tökéletes - s mindenképpen tervezem, hogy még több kötetet is el fogok olvasni az írónőtől.

Értékelés: 4,5/5
Eredeti cím: Zadie Smith: Swing Time
Eredeti megjelenés éve: 2016
Fordította: Dudik Annamária Éva
Borítóterv: Hlatki Dorottya
Helikon, Budapest, 2019
594 oldal


Egy táncos jelenet a Swing Time című filmből:
....és egy 2018-ban készített interjú az írónővel:












By dátum: Nincsenek megjegyzések:


"Egész idő alatt azt éreztem, hogy összeszedte magát. Hogy ebben a két órában, amit együtt töltöttünk, minden erejével azon volt, hogy egyben maradjon, odafigyeljen és jelen legyen, hogy az legyen, aki valaha volt."
A norvég Karl Ove Knausgård öt évig próbálkozott azzal, hogy megírja édesapja történetét. Előbb a  19. századba helyezte az eseményeket, de sehogysem járt sikerrel. Végül fogta magát,  és a saját életét kezdte el papírra vetni, szabadon,  gondolkodás nélkül, ahogyan az éppen az eszébe jutott. Művét rekordsebességgel írta meg, megállíthatatlanul, mintha csak olvasná, s végül hat kötetben jelentette meg 2009 és 2011 között; s sorozatának a meglehetősen merész és provokatív Harcom (Min kamp) címet adta. Knausgård egy csapásra az egyik leghíresebb norvég íróvá vált, de szabálytalan életregénye nemcsak a norvég olvasókra hatott. Azt hiszem, az élet olyan velejáróiról ír, melyekkel mindannyian azonosulni tudunk;  miközben olvastam, gyakran éreztem  én is úgy, hogy ez vagy ez vagy az a paragrafus rám is illenék. Knausgård ezt azzal magyarázta, talán mégsem vagyunk annyira különbözőek, mint ahogyan azt  gondolnánk.

Könyve (és gyakori interjúi) alapján Karl Ove egy magának való, karizmatikus, önmarcangolásra hajlamos férfi, akit gyakran kerít hatalmába a szégyenérzet. A könyv megírásának kezdetén negyven éves, Svédországban él, második feleségével, Lindával, és három gyermekükkel, és mindazzal a gonddal, mely három piciny gyermekkel jár. Élete mindennapi harcok sorozata (bevásárlás, házimunka), melyek sokszor elveszik tőle azt az énidőt, amelyet az írásra fordíthatna. Knausgård ekkor már kétkötetes szerző. Első regénye Norvégiában díjat nyert. Harmadik művével azonban nem boldogul. Nagyon nem. De miután bemutatja nekünk családját, irodáját, az ablaküvegben  visszatükröződő arcképét ... egyszerre nekikezd, alkot, és párezer oldalig meg sem áll.


Az első kötet középpontjában az idősebb Knausgård halála áll. A Halál alcímű regényben Karl Ove egyrészt ifjúkorának eseményeit jeleníti meg, melyben természetesen benne van az édesapjához fűződő kapcsolata is, másrészt az apa elhunytát követő néhány nappal foglalkozik, rendkívül részletgazdagon. Knausgård a szemünk előtt idézi (és dolgozza) föl édespajához fűződő viszonyát, elhidegülésüket, a férfi mindent megmérgező szenvedélybetegségét, előre sejtett halálát.  Az idősebb Knausgård kontrolláló szülő volt, aki olykor igyekezett közelebb kerülni fiához (legalábbis a fiatalabbikhoz, Karl Ovéhoz - az idősebbikről, Yngvéről már letett); később a férfi fölrúgta házasságát, súlyos alkoholizmusba süllyedt, és hosszú évek önpusztítása után  halálra itta magát - édesanyja lakását is tönkretéve ezzel, mert másutt már nem volt helye.  A könyvből kiderül, Karl Ove szélsőséges érzelmekkel fogadta édesapja halálát. Nagyon őszintének és kendőzetlennek tűnnek érzései. Nem rejti véka alá, évek óta az apja halálát kívánta, majd a telefonhívást követően nem érzett semmit, majd...ő lett a csöndesen zokogó férfi a replülőgépen. A két testvér közül ő az, aki siratja az apát, mert már nem arra emlékszik, édesapja hogyan halt meg, hanem arra, milyen ember tudott lenni akkor, mikor kedves próbált lenni vele.

 Karl Ove  regénye részletgazdag és kendőzetlen. Szabálytalanul építkezik, bő lére eresztve emlékeit, de mindezt rendkívül természetesen, intelligens módon megírva, úgy, hogy olvastatja magát. Talán két olyan részlet akadt a 436 oldal folyamán,  melynél úgy éreztem, kicsit húzhattak volna még a szövegen - furcsa volt belegondolni, hogy még mindig szilveszter estéje van, vagy hogy továbbra is a repülőtéren ülünk. Erős hangulatot teremt, érzelmekről ír, nem fél sebezhetőnek látszani. Őszintének hat. Sokszor témát vált, másról kezd értekezni, s mire visszatér a kiinduló eseményhez az olvasó már el is felejtette, honnan indult a gondolatmenet. Regényébe rövid esszérészeket is beilleszt, a festészetről, az írásról, az emberi tekintetről vagy egyáltalán, magáról az emberi létről, s a legsúlyosabb gondolatok azonban rögtön a regény elején találhatóak: ebben Karl Ove a halál biológiájáról értekezik,  nyíltan beszélve egy tabuként kezelt témáról, rögtön meg is adva ezzel könyve alaphangulatát.

 Az önéletrajzok esetében problémát jelenthet, ha az író minél jobb színben igyekszik föltünteni magát, s közben látszik, kötetében tussol, ferdít. Azt hiszem, Knausgårdnak nem voltak ilyesfajta szándékai. Sokféle dolgot elismer, akár büszke lehet rá, akár nem. Meglehetősen szégyenteljes regény ez. Karl Ove különféle botlásokat részletez, melyek egyszerre bájosak, mulatságosak és zavarba ejtően ismerősök: ilyen például, mikor 14 éves kora körül híres rockzenész szeretne lenni (melyik kamasz(fiú) nem?), de a gitározás-dobolás nem nagyon megy neki, és ez egy meglehetősen mulatságos bevásárlóközpontos jelenetben csúcsosodik ki; a vidám(nak) is felfogható anekdota (akkor persze nem az), amikor a már írói babérokat dédelgető Karl Ove és bátyja interjút készítenek Norvégia egyik vezető szerzőjével, de nagy, ifjonti büszkeséggel nem készítenek se jegyzetet, se felvételt, s mire napokkal később (nagy nehezen és csak szenvedések árán) ráveszik magukat, hogy megírják a cikket, már csak a kérdések vannak meg nekik, s megrémülnek, hogy most mi lesz (ezt a hibát egy kiegészítő telefonhívással  igyekeznek korrigálni, csekély sikerrel). De hasonlóképpen mulatságos és ismerős történet, mikor a tizenhat éves Karl Ove barátjával, Jan Vidarral jól szeretné érezni magát első, a család nélkül töltött szilveszteren, és ez meglehetősen kacifántos megoldásokat szül, sok-sok havas kóválygással, megsétáltatott sörökkel és lehangoló bulikkal.
"Odakint csendesek voltak az utcák. A hajnali öt előtti egy óra volt az egyetlen időszak, amelyben a város aludt. A korábbi életemben, abban a tizenkét évben, amikor Bergenben laktam éjszakánként amilyen gyakran csak tudtam, fennmaradtam. Soha nem gondolkodtam el ezen, egyszerűen tetszett és csináltam. Gimnáziumi eszményként kezdődött, melynek alapja az az elképzelés volt,  hogy az éjszaka valamilyen módon a szabadsághoz kötődik. Nem önmagában, hanem a nap kilenctől - négyig - valóságának ellenében, amit néhányan túlságosan kispolgárinak és konformnak tekintettünk. Szabadok akartunk lenni, ezért éjszakánként fent maradtunk. Annak, hogy később is kitartottam e szokás mellett, lényegesen kevesebb köze volt a szabadsághoz, sokkal inkább arról az egyre erősödő igényről szólt, hogy egyedül legyek, ami, ahogy azt időközben felismertem, közös volt bennem és apámban."
Knausgård regénye  magában hordozhatná, hogy a regény főhőse túl tépelődő ahhoz, hogy a mű élvezhető legyen. De pont ez a közeliség, sebezhetőség teszi szerethetővé nagyon a regényt. Karl Ove szimpatikusnak tűnik, és bárki úgy érezheti, magára ismer benne, s elbeszélője csak ritkán bizonytalanodik el, hiába dolgozik évekkel, évtizedekkel korábban történt események. Itt pontos, filmszerű dialógusokat, érzéseket, időpontokat és mozdulatok találunk. Ezekkel a családtagok, barátok nyilván tudnának vitatkozni, de a hangulatiság, képszerűg  annyira erős, hogy őszintének és valósnak hat.

A könyv egyik jelenetében Karl Ove a kiürült vodkásüveget a kivilágított ablakba helyezi, mire családja kineveti és letorkolja, hogy, fiam, üres alkoholosüveget márpedig az ablakba nem teszünk. Ilyennek hat  maga a könyv is: mintha Knausgård az ablakba helyezte volna azt a bizonyos üveget. Volt, aki örült annak, hogy szerepel a regényben, majd olvasás után rájött, hogy annyira mégsem. Más megőrizte lelkesedését, míg egyesek beperelték Karl Ovét. A Knausgård-rokonok (az apai ág) már nem áll szóba Karl Ovéval, s egyes neveket is el kellett ferdítenie, ha arra kérték. Karl Ove csupán egyetlen nevet nem bírt megmásítani: az édesapjáét. Így idősebb Knausgård végig apaként szerepel a regényben, s még akkor sem értesülünk a keresztnevéről, amikor a temetkezési válalkozó megérdeklődi azt  a fivérektől.

Karl Ove története tehát egyben a mi történetünk is. Olyan mindennapi, univerzális helyezetekről ír (testvéri kapcsolat,  szülő-gyermek viszony, szerelem, halál, ambíció, felnövés, bizonytalanság), hogy bizonyosan akad néhány sora, amiben az ember nagyon magára ismer (ha pedig introvertált, tépelődésre hajlamos személyiség, akkor meg pláne). Karl Ove ebben a kötetben egyes dolgokat egyelőre csak megemlít (Íróakadémia, tanítás, egyetemi évek, az első házasság kudarca), melyeket a következő kötetekben fog jobban kifejteni. Én nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan vált íróvá, s a vele készült interjúk alapján is nagyon megkedveltem a szerzőt - a 2019-es  Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak ő volt a díszvendége, és én nem voltam ott... De örülök annak, hogy még van öt kötet (magyar fordításban jelenleg csak négy) amit elolvashatok.

 Értékelés: 5/5
Eredeti cím: Min kamp 1.
Eredeti megjelenés éve: 2009
Fordította: Petrikovics Edit
Magvető, Budapest, 2016
436 oldal
By dátum: Nincsenek megjegyzések:
"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.- John Donne" /a regény elején szereplő idézet/
Enest Hemingway jellegzetes stílusú író volt. Egy olyan amerikai szerző, akinek írással kapcsolatos gondolatait gyakran szokás emlegetni; egy olyan férfi, aki részt vett háborúkban, újságíró volt, majd ünnepelt novella-és regényszerző lett, aki mindig a lehető legkevesebb szóval próbálta elmondani a lehető legtöbbet, aki rajongott a vadászatokért és bikaviadalokért, és aki párizsi tartózkodásai során rendszeres látogatója volt a Shakespeare & Company mára már ikonikussá vált könyvesboltjának. Élete nem egészen 62 éve alatt elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, majd öngyilkosságot követett el. Olyan műveket hagyott hátra, mint a Fiesta, a Búcsú a fegyverektől, az Öreg halász és a tenger, a Vándorünnep, vagy az 1939-1940 között keletkezett, a spanyol polgárháború idején játszódó (és a bukás után írt) Akiért a harang szól című alkotás.

 Az Akiért a harang szól a harcosok regénye. Nem azoké a harcosoké, akik a háború egyértelmű mérföldköveiért küzdenek, hanem azoké, akik homályos vagy őrült utasításokat követnek, a végsőkig engedelmeskedve a kiadott parancsnak. Maga a sikeres végrehajtás talán feleannyit sem ér, mint a kockázat maga - a regény egyik jellegzetes jelenete, mikor a háború ünnepelt arcáról kiderül,  súlyos paranoiában szenved, csak találomra bök a térképekre, s szeret agyonlövetni boldog-boldogtalant. Így ebben a világban főképp az számít, hőseink hogyan viselkednek, milyen emberi-erkölcsit követnek, vagy hogy hogyan  viselik a végső pillanatot, a halált.

Robert Jordan, az amerikai, magányos robbantószakember Spanyolországban harcol a köztársaságiak oldalán az 1936-1939-es polgárháborúban. Értelmiségi ember, aki korábban spanyol nyelvet oktatott az Egyesült Államok egyik egyetemén. Már édesapja, nagyapja is háborús hős volt, és most elérkezett az idő, hogy ő is próbára tegye férfiúi erejét: feladata, hogy hidat robbantson, a hegyekben, a fasiszta vonalakon túl, és ebben egy maroknyi partizán lesz a segítségére, akik egy barlangban rejtőztek el. Robert Jordannak mindössze három napja maradt a robbantásig. Ennyi ideje van arra, hogy megismerje az ottani embereket, hogy felmérje hűségüket, gyávaságukat, erejüket - és hogy igazán szerethesse a hegyekben megismert kedvesét, a lelkileg megnyomorított, ifjú Maríát.

A regény (a maga 400-500 oldalával) Hemingway leghosszabb alkotása. Bevallom, eleinte megrémített a vastagsága és a sok-sok párbeszéd - néhány évvel ezelőtt, a Búcsú a fegyverektől után már egyszer a kezembe vettem, de néhány oldalt követően félretettem -  most viszont nehezen tudtam letenni. A könyv témája azon az időszakon alapul, mikor a szerző riporterként tevékenykedett a spanyol polgárháborúban.  Stílusa a megszokott Ernest Hemingway-i: szikár, kimondatlanságaiban őszinte és emberi, újágcikkszerűen lényegretörő.  Párbeszédeiből kibontakozik egy olykor szenvedélyes, máskor alakoskodó, feszült, babonás világ. A karakterek stratégiákat vitatnak meg, félelmeikről vallanak, elmesélik, hogy miket rejt az embere tenyere, hogy milyen a halál szaga, vagy hogy ki az, akiben meg lehet bízni és ki az, akiben nem. A párbeszédeket, leírásokat gyötrődő belső monológok szakítják félbe. Hemingway kötete nem mozgat sok karaktert, de őket a három nap során alaposan megismerjük: a vallásos, megbízható Anselmót, a megkérdőjelezhető hűségű, a háború által megtört Pablót, a bikaviadalok gyáva emberét, Fernadót vagy a kis közösség anya-szerepét betöltő mesélő, erős asszonyt, Pilart.

Az ideális férfihős persze mindvégig Robert Jordan marad. Jordan a megtestesült Hemingway-féle ideál. Olyan, akár egy amerikai cowboy: erős, független ember, aki ért a munkájához, megbízható, barátságos, rendíthetetlen. Környezete általában könnyen elfogadja, s a feszültségek közepette néhány pillanat csupán, mire az egyik asszony belészeret. Ugyanakkor nem gépszerű. Zaklatott gondolataiban önmagával vitatkozik, édesapjára, nagyapjára emlékezik, s gyötrődéseiből még azt is kiolvashassuk, mennyire félt, mikor a vasútállomáson elbúcsúzott édesapjától, mert iskolába kellett már mennie.


Mivel az Akiért a harang szól félig-meddig háborús regény, megtalálhatóak benne a harci-eposzi kötetek kötelező kellékei is. Az, hogy hogyan kínozhatja az embert, ha megöli társait, vagy hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó. De természetesen megjelenik itt a bátorság-gyávaság kérdésköre, az öngyilkosság (Jordan édesapja fegyverrel végzett magával, s olyan sors az, melyet Jordan mindenképpen szeretne elkerülni), a félsz, az árulás gondolata, a közösségért vállalt felelősség, illetve a legfontosabb, az, hogy milyen a hősökhöz méltó halál. Szintén érdekes a nők szerepköre ebben a környezetben. Habár a háborúskodás akkoriban inkább a férfiak terepe volt,  Pilar aktív részt vállal a robbantás kivitelezésében. A háború borzalmairól is elsősorban a nők monológjaiból értesülünk. Pilar azt regéli el, Pablóék hogyan végeztek a fasisztákkal, kegyetlenül, míg María bevallja kedvesének, a hídrobbantás előtti utolsó éjszakán, hogyan ölték meg a szüleit, hogyan nyírták le tövig a haját és erőszakolták meg őt a katonák.

Persze, a regénynek megvannak azok a problémái is, melyek más Hemingway kötetek kapcsán is emlegetni szoktak. Néhány téma fölött eljárt az idő. Robert Jordan María-szerelme  szép és megható, de azért tagadhatatlan, hogy viharos gyorsasággal bontakozik ki ... a kezdetekben sajnos nem sikerült magamban elnyomni a cinikus gondolatot, hogy María ragaszkodása csak azt a célt szolgálja, hogy végképp meggyőzzön minket a hős mindent elsöprő férfiasságáról. María meggyötört, elnyomott, védelemre szorul - és ennél sokkal többet nem tudunk meg róla. A Roberttel való találkozása után egyedüli életcélja, hogy Jordan tökéletes asszonya legyen. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról,  hogy szorítja őket az idő, és így a szerelmek is gyorsabban születnek - s María Robert Jordan életének első igaz szerelme. Ugyanígy érzékeny téma manapság a bikaviadal és a vadászat is. Hemingway szenvedélyes vadász volt, és műveiben a bikát elejtő matador a férfiasság kiemelkedő szimbóluma - néha el is szoktam azon töprengeni, Hemingway mit kezdett volna magával, ha a mai korban születik. Viszont a regény gyáva-ünnepelt matadorszereplője (Pilar egyik régi szerelme) szintén emlékezetes pillanatokat okoz a regényben.

Robert három napig élvezheti a szerelmet. A háború parancsainak azonban engedelmeskedni kell - még akkor is, ha a robbantás kétesélyes és értelmetlen. Akár Robert Jordan, sokszor mi is biztosra vesszük, néhány nap múlva az összes szereplőre a halál vár, majd remélni véljük, a küldetés sikerülhet. Hogy utána még nagyobb erővel törjön ránk  a kétely és a félsz.

Az Akiért a harang szól tehát egy rendkívül emberi, feszültségekkel teli alkotás. Egy olyan, mely egy idő után  hatni kezd az emberre - én mindenestre úgy tettem le végül, hogy nagyon megérintett. S ha a regény elején akadt is olyasmi, ami zavart - a tipikus Hemingway-főhős és a meglepő gyorsasággal kibontakozó María szerelem - a végén minden őszintének hatott már. Nagyon szép, egyszerre hősies, kegyetlen és idilli regény ez. Egyetemesen emberi, s ahogy Hemingway akarta: őszinte. A néhány évvel ezelőtt olvasott Búcsú a fegyverektől és a Fiesta után ezt is megszerettem, és most már tényleg sort fogok keríteni az Öreg halász és a tengerre is.
Ernest Hemingway: For Whom the Bell Tolls
Eredeti megjelenés éve: 1940
Fordította: Sőtér István
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2005 - Takács Ferenc utószavával

By dátum: Nincsenek megjegyzések: