"Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrálást igyekeztem elsajátítani, azt gyakoroltam, hogyan tudok csak egyvalamire gondolni és semmi másra. Monomániás élet volt, de nem tudtam másképp élni, különben szétmorzsolódom."
Fekete-fehér filmtekercsek surrogása, burleszkfilmek sztárjai, bukdácsolás és nevettetés... azt hiszem, Paul Auster rajong a filmekért, és ebben a kötetében arra is lehetősége adódott, hogy a filmes megoldásokat az irodalomban is megjelenítse - Az illúziók könyvében pedig olyan remekbe szabott filmjelenetek találhatóak, hogy már azokért is megéri elolvasni ezt a regényt. Paul Auster nem hazudtolja meg magát egyebekben sem, így csakúgy, mint további köteteiben műve főhőse újabb történetekkel ismerkedik meg, idéz föl, ír le vagy éppen fordít angolra, vagy esetleg tekint meg, s akár az Eredet című filmben, itt is újabb világok tárulnak föl egy-egy világból, melyek egymásba játszhatók, formálják egymást, így adva végtelen teret az interpretációknak.
David Zimmer felesége és fiai életüket veszítik egy repülőgépbalesetben, s Davidnak nem marad más, csak a mély gyász, a bezárkózás és az eltűnés. Majd szemtanúja lesz egy burleszkfilmnek, egy olyan, kevésbé ismert színész alkotásának, mely végre megnevettei, s mely következtében utazni kezd, s különféle mozikban tekinti meg a sorban fölbukkanó, elveszettnek hitt kópiákat. Senki sem tudja pontosan, hogy mi történt a színész-rendezővel, Hector Mann-nal; s már nem is nagyon érdekli a sajtót, tekintve, hogy karrierje nyúlfarknyi volt csupán, évtizedekkel azelőtt, s akkor sem ért föl a csúcsra. David azonban egy tudományos könyvet ír a filmekről, kockáról kockára elemezgetve a képsorokat, munkáját publikálva, mely egy olyan ember figyelmét is fölkelti, a nyolcvanas évek végén, aki vélhetően maga az alkotó, Hector Mann - (spoiler: aki eltűnését követően birtokán folytatta tovább a filmezést, s olyan kópiákat gyártott, melyet rajta és feleségén kívül nem láthatott senki, s melyeket, végrendelete szerint, a halálát követő huszonnégy órán belül meg kell semmisíteni.) Ha David - egyedüli kívülállóként - meg szeretné tekinteni Mann alkotásait, csupán egyetlen lehetőséggel élhet.
Paul Auster írói stílusát gyakran éri az a kritika, hogy akad benne egy adagnyi hűvös intellektualizmus, egy távolságtartó megformáltség, melyben minden szó egy-egy építőkocka, s minden kifejezésnek bele kell simulnia az adott sorába (saját bevallása szerint írótechinkája egy-egy pararafus órákig való csiszolására épül, amely igencsak fáradtságos és monoton munkának hangzik). Ezért eleinte féltem is ettől a kötettől. Furcsa lett volna egy olyan tragédiáról olvasni, melyben nem tudok együtt érezni a szereplővel, melyben David tragédiája túl szemtelen, egy fahangon fölolvasott újsághír. Ehelyett azonban maximálisan átéreztem a főhős teljes megsemmisülését, világtól való elbujdosását, azt, amikor botrányt okozott egy bulin, vagy amikor szertartásszerűen végigbújta Hector Mann filmjeit, hogy valamivel lekösse elméjét - s döbbenetére az elemzett, halottnak vélt személy még életjelet is adott magáról. A regény ábrázolt burleszkjelenetei az egyik legjobb részei Auster és David munkájának; ezekből megismerhetjük Hector Mann stílusát, megismerkedve a Charlie Chaplin-t idéző alkotásokkal és magával a művész-rendezővel, aki túl későn akart utat törni magának a néma filmiparba, s így ki is törölte magát a publikus filmvászonról. Mert ez a teljes megsemmisülések és az újrakezdések könyve is. Meg persze minden egyes apró gegé: szituációs humor, a rozoga kellékek, Mann apró bajuszmozgása, jelmeze, a kamera összes közelítése és a nagytotálok, a sebtiben lezajló forgatások, a dekoratív színésznők, a jóképű főhős - aki mintha mindig ellentmodott volna magának interjúiban, főképp, ha a származására terelődött a szó - David interpretációjában újra életre kelnek, lapokra cserélve a stúdiók surlódó tekercseit.
David kutatásának története egyszerre kerül játékba Mann filmjeivel, életével, Nathaniel Hawthorne egy, szépséghibável foglalkozó novellájával és egy Chateaubriand alkotással, mely utóbbi Chateaubriand monumentális önéletrajza. Hogy hogyan eshet meg, hogy egy ember életműve csak a halála után kerülhet a közönség elé, hogy milyen az, ha vezeklésből egy művész csupán passzióból alkot tovább, s életműve betetőzése, hogy a tekercseket mind a tűzbe hajítják. Hogy milyen értéket képviselhet egy film, melyet nem láthat semmi, amelyet nem közönségnek gyártanak, amely sosem kap visszajelzéseket, amelyeket még elfelejteni sem lehet, mert sosem képviseltek semmi a nyilvánosság előtt, vagy hogy mi az ára a teremtésnek, mivel fizet az alkotó. Paul Auster maga is filmes fordulatokkal él könyvében, jelentsen ez akár jót, akár rosszat; egyszer sem éreztem úgy, hogy bármi is kiszámított volna, hogy előre legyártott pontokat érnénk el a történetben, de így a cselekmény túlságosan ad hoc jelleget nyer, s egyúttal némi filmes klisésséget is; szóval, ha a hős betér egy bankba, akkor abból puskaporos jelenetek következnek, vagy ha egy hölgy arra kéri az urat, hogy márpedig tartson vele, de sürgősen, s az ellent mond neki, s van a hölgynél egy retikül is, akkor abban a retikülben valami lapul...és a többi, és a többi akciófilmbe illő geg és fordulat.
Továbbra is a 4 3 2 1 és a New York trilóga marad számomra a kedvenc Paul Austertől, de Az illúziók könyvében mégis akad valami más, valami eredeti - még akkor is, ha Auster megint csak a szokásos kellékeivel élt. Nem emlékszem rá, hogy valaha filmről olvastam volna kötetet, s ráadásul olyan jelentekkel, melyek ténylegesen lepörögtek volna a szemem előtt. Egyszóval: az illúziókeltés sikeres volt, s érdekel, Paul Auster mit kíván még elhitetni velem.
Értékelés: 4,5 / 5
Paul Auster: The Book of Illusions
Eredeti megjelenés éve: 2002
XXI. század, Budapest, 2018 (Paul Auster-életműsorozat)
Fordította: Pék Zoltán
328 oldal
.png)
